?

Már csak az a kérdés, hogy amikor én vagyok dögrováson, és legszívesebben egész nap a nyakamba húzott takaróm alatt gubbasztanék és sajnálnám magamat, akkor nekem ki főz gyógyító húslevest?

Vázlat

Annyi minden van, amiről majd szeretnék ide írni, ha úgy hozza majd az időm... lehet, hogy a Jézuskától kérek egy plussz napot, amikor nincs gyerek, nincs háztartás, csak a restanciáim vannak meg én.
Szóval sokminden indít el bennem ilyen-olyan gondolathullámokat, vázlatpontokba szedve, hogy el ne felejtsem őket:
- pl. olvastam a magyarok olvasási ill. nemolvasási szokásairól, és a kedvenc írókról.
- aztán írni akarok az állítólagos talpraesettségemről. (na ez egy hosszabb lélegzetvételű lesz, aszt hiszem)
- aztán írni szeretnék a 2010-es évemről amolyan összegzésfélét
- terveket a 2011-re nézve
- és nincs sok NAGY vágyam-álmom, de van néhány dolog, amit jólenne az életem során megvalósítani, ezért le kéne írnom, hogy ne menjen feledőbe.

De ahogy a naptáramat lapozgatom, ezek egy része nyilván már a jövő év projekte lesz... aztán ki tudja... lehet, hogy kapok majd egy plusznapot:)

Mit is szeretnék?

Mindenki azt kérdezgeti, hogy mit szeretnék... én pedig csak töröm a fejem, és ilyesmik jutnak az eszembe, hogy jó lenne Máténak néhány melegítőalsó, stb...
Aztán az is eszembe jutott, hogy jó lenne és nagy kedvem is lenne egy utazós-kirándulós blogot írni.
Csak ahhoz többet kéne utaznom. Szóval azt hiszem én ezt szeretném:)

A húsleves

Volt néhány év az életemben amikor még nem voltak gyerekeim, de azért már gondoltam arra, hogy majd egyszer lesznek. És akkor az is eszembe jutott, hogy vajon milyen élete lesz mellettem a gyerekeimnek, merthogy még egy nyomorult húslevest sem főztem még soha, és úgy képzeltem, hogy azt csak az anyukák-nagymamák tudnak főzni.

A Kincskereső Kisködmön is mindig az eszembe jutott , hogy ott is galamblevest kapott a főhős, amikor nagyon beteg volt, és persze én is mindig azt kaptam otthon, ha beteg voltam.
Aztán lettek gyerekeim, és szerencsére nem nagyon betegesek, de azért néha be-becsusszan egy lázzal kísért megfázás, főleg Máté részéről, mint pl. most is. Ilyenkor a lázcsillapító beadása közben a második gondolatom, hogy gyorsan főzök egy húslevest. És így is teszek. Mert azóta már tudok húslevest főzni, mert azóta már én is anyuka vagyok, és ezzel beigazolódni látszik a fenti feltevésem, hogy húslevest csak anyukák tudnak főzni.
És amikor kész van, akkor kis büszkeséggel a szívemben szedem a tányérba a gőzölgő levest... és arra gondolok, hogy ha majd a fiúk is felnőnek, akkor biztos emlékezni fognak arra, hogy amikor betegek voltak, akkor mindig húslevest kaptak, hogy meggyógyuljanak, mint ahogy én is emlékszem rá. És szívesebben emlékszem a finom húslevesekre, mint a hűtőfürdőkre és a mellkasomra tekert vizestörölközőkre, mert abból is kijutott ám nekem bőven...

Wass Albert: Tél

Templomi csöndben,
Éjjeli ködben
Aszkéta-ágat zörrent a szél,
Valahol messze,
Csillag szemekre
Szürke ködfátylat borít a Tél.

Túl a tetőkön,
Dárdás fenyőkön:
Zöld diadémon, pára lebeg,
Sűrű vadonban
Halkan, titokban,
Fenyő-óriások könnye pereg...

Néma a szikla,
Kristály patakja,
Jeges páncélban tompán zubog,
Mogorva ormon
Nincs rhododendron,
Csak sötét árnyak: Tantalusok.

Mélyen a völgybon,
Fűzfa berekben,
Néha, titokban zörren a szél,
S fent a magasban
Pára alakban
Halkan suhanó szellem: a Té

Ezaz

Az októberi nagy könyvfalásom eredménye az lett, hogy most nem nagyon csúsznak a betűk... pedig 3 könyvbe is belekezdtem, hátha valamelyik majd magával ragad, de nem...mindegyikkel csak ímmelámmal haladok.

Olvasás helyett viszont sokat gondolkodom a közelgő ünnepeken, nagyban szerveződnek Máté szülinapi bulijai, az ajándékok. Ő nagyon várja. Én is. Bár nekem mindig elfacsarodik a szívem, hogy már ennyi idős...pedig sosem voltak még annyira szórakoztatóak vele a hétköznapok, mint most. És sosem voltak annyira fárasztóak sem. Kíváncsi vagyok, hogy meddig fog tartani a szülinap közeledtével ez a nagy elérzékenyülés. Vajon akkor is könnycseppeket fogok morzsolgatni sütisütés közben, amikor már 40-50-60 éves lesz???? Vajon akkor is emlékezni fogok- e az illatára, a bőre selymességére? Majd megírom 40 év múlva:)
Aztán karácsony.... itthon. Nem megyünk sehová. Ami annyival nehezíti meg az én életemet, hogy 3 napig csaknekem kell etetnem a fiúkat, ahelyett, hogy a nagyszülők tömnék őket mindenféle jóval. De azért jó is ez. Most talán várom is az egészet, most először.
A karácsonyi szünetben pedig végre lakhatóvá próbáljuk varázsolni Máté szobáját, hogy birtokba vehesse. Elvégre lehet, hogy ovis nagyfiú lesz. Jajjj!!!!
Aztán Milán szülinap, még egy kiadós sírás-rívás Nekem, hogy már Ő is 1 éves! Hamarosan kirepülnek!
Lassan vége az évnek. Ennek is. Érdekes, és izgalmas volt ez az év. Biztos, hogy a következő is az lesz... ahogy magunkat ismerem.

Valahogy én is így

Nem akarom azzal zaklatni Istent, hogy „légy szíves, változtasd meg ezt vagy azt a nehéz helyzetet az életemben”, mert – ki tudja? – lehet, hogy oka van annak, hogy az Úr kirótta rám azt a feladatot. Inkább azért szoktam imádkozni, hogy legyen bátorságom szembenézni azzal, amit elém sodor az élet, és hogy nyugodtan el tudjam viselni, bárhogy alakul is a sorsom.

( E.G: Eat, Pray, Love)

Egyik kedvenc

Végtelensokszor tudjuk ordítani az autóban:) (persze még a gyerekek előtt volt ez, egy Bp-Keszthely távon)

Szilvás

Nem szeretem a szilvát, mint gyümölcsöt.
DE szeretem a szilvalekvárt, és a belőle készült mindenfélét.
Szeretem a szilva ízű teát, hűűű de még mennyire.
És tegnap óta a szilva ízű joghurtot is.
Lehet, hogy most már a szilvát magát is szeretném, csak újra meg kellene kóstolnom???

Vass Virág: Vulevu

Az elmúlt időszakban elég sok könyvet olvastam. Köszönhetően annak, hogy Milán minimálisra csökkentette mind az éjszakai mind a nappali alvásait, és csak akkor tud kicsit aludni, de legalábbis csendben lenni, hogy Matyi tudjon pihenni, ha a székében ülve hintáztatom. Eme maratoni tevékenység közben pedig bőven van időm olvasni, éjjel-nappal.

Ilyen maratoni altatások alkalmával szenvedtem végig Vass Virág Vulevu-ját.
Sejtettem, sőt tudtam, hogy nem egy nagy szám, legalábbis bárhol olvastam róla mindenhol, mindenki iszonyatosan lehúzta. Kicsit már ezért is kezdett el érdekelni, hogy milyen lehet az a könyv, ami senkinek a világon nem tetszik. Azt gondoltam, hogy az éles kritikákban biztos van némi túlzás is. De nem, nincs.
A könyv valóban nagyon rossz. Minden téren. A történet még csakcsak elmenne, bár szerintem az egy agyonrágott, elcsépelt, százszor megírt keresem a párom történet. De ettől még lehetett volna jó. De nem lett az.
Az egész nekem olyan összecsapott volt, olyan összefüggéstelen, olyan, mintha véletlenül a szerző jegyzettömbjét nyomtatták volna ki. Sok összefüggéstelen, egymáshoz nem illő mondat. Többször is előfordult, hogy egy párbeszédnél nem tudtam melyik sor kihez tartozik. Az egész olyan hatásvadász. Mintha a betűk nem ösztönből jöttek volna, hanem muszájból. Szinte látom magam előtt Vass Virágot ahogy ül a gépe előtt, és töri a fejét, hogy húúú most valami vicceset fogok írni, és az majd milyen király lesz. Szánalmas!
Borzasztóan idegesített az egész, de mégis tovább olvastam, mert azt gondoltam majd biztos lesz ez még jobb is, nem lehet ennyire rossz egy könyv, amit valaki megírt, amit valaki lektorált, amit egy kiadó drága pénzen kiadott, egy könyv, amihez emberek adták a nevüket.
Aztán rájöttem, hogy de lehet. Mert az egész nem arról szól, hogy jó könyv kerüljön az emberek kezébe, hanem pusztán a pénzről. És Vass Virágnak igen jó a marketingje, pláne hogy már a harmadik könyvét készül kiadni.
CSak azt nem tudom, hogy van képük mindehhez. Ahhoz, hogy súlyos ezer ( 3 db ezres az akció nélküli bolti ára, uhhh) forintokat gomboljanak le az emberekről kellemes szórakozást ígérve nekik. Mert e könyv olvasása nekem minden volt csak nem szórakozás, és legkevésbé sem kellemes. Még szerencse, hogy elveimet megtagadva ebook formájában olvastam, mert ha még pénzt is adtam volna ezért a förtelemért, hát na akkor lennék igazán mérges!
Szívesen elbeszélgetnék egyszer Vass Virággal, hogy ezt hogy gondolta... mert lehet, hogy ő másképp gondolta az egészet, mint ahogy átjött a könyvből... vagy nem? Vagy mondjuk azzal az illetővel, aki azt mondta, hogy igen, ez az, ezt a könyvet adjuk ki!!!!biztos siker! De komolyan.
De szerintem ez az illető nem is olvasta a könyvet, hanem egyszerűen csak ránézett V.V. bájos (hú de utálom ezt a szót, de ez van a könyv leírásában is) kis pofijára, aztán nyomjuk neki.
Egyszómintszáz... BORZALOM!!!!!

Tűnődések

Elgondolkodtam azon, hogy van egy csomó dolog, amit folyamatában nem szeretek, de az eredményt igen, és ezért időről időre át kell magam küzdenem a folyamaton is. Hogy a hétköznapi dolgoktól induljak ki, ott van rögtön a rend, a tisztaság. Szeretem őket, bár ritkán van körülöttem igazi rend, és igazi tisztaság, de ha sikerült elérnem egy jó háromnegyedes szintet, akkor elégedetten szívom magamba a tisztítószerillatot. Ennek ellene nemigen szeretek takarítani, fürdőszobát pláne nem, ablakot pucolni meg talán a legkevésbé, mégis mikor végre megcsinálom, akkor az olyan jó.
Aztán ott van a vasalás, amit még szeretnék is csinálni, csak nincs rá annyi időm, amennyit igényelne. Régen a vasalás amolyan relax tevékenység volt számomra, vasalás közben zenét hallgattam, csajos sorozatot néztem, vagy épp világmegváltó gondolataim születtek. Most inkább a versenyfutás az idővel jellemzi leginkább ezt a tevékenységet, ami nem annyira relaxáló. De mivel szeretek vasalt ruhába bújni, és mivel én szeretek, azt gondolom, hogy a családom többi tagja is szeret, (bár szerintem a legkisebbeknek édesmindegy lenne), ezért rendületlenül vasalok.
De pl. annak ellenére, hogy szeretek/szerettem tanulni, valahogy a nyelvtanulást sosem szerettem, ellenben idennyelvül tudni, beszélni annál inkább. Sajnos ez a kettő nem összeegyeztethető.
Viszont van egy csomó dolog, amit már folyamatában is szeretek. Pl. a nyaralás nálam mindig már ott elkezdődik, amikor kilépünk a kertkapun. Mert nekem már az utazás is nyaralás, még akkor is ha esetleg hosszas reptéri várakozással van tarkítva, én azt is szeretem.
Aztán ott van a sütésfőzés, amit sokszor jobban szeretek csinálni, mint az eredményt élvezni, és ugyanígy vagyok sok könyvvel is, hogy sokkal jobban szeretem olvasni, mintsem hogy a végére szeretnék érni.
Hát ilyesmi dolgokon jár az agyam...

Álmok

Nem nagyon szoktam Vele álmodni, illetve ritkán, és akkor is leginkább akkor, amikor valami nagy dolog készülődik az én életemben. Valahogy akkor mindig megjelenik az álmomban, így vagy úgy.

Egyetemista koromban volt egy visszatérő álmom Vele. Akkoriban mindig csak távolról láttam, megközelíthetetlen és megérinthetetlen volt. Emlékszem, nagy tömegben álltunk az utcán, koncerten vagy valami sok embert megmozgató eseményen voltunk, Ő a tömegben előttem valahol állt, és előre nézett. Én észrevettem, felismertem, bár olyan hátizsák volt a hátán, amit soha az életemben nem láttam. Néztem őt, és álmomban is éreztem a kettős érzést, ami tombolt bennem, hogy jó lenne odamenni, megölelni, beszélgetni meg nem beszélt dolgokról, másrészt ott volt a büszkeségem, a márcsakazértsem engedek érzés, a harag. Álmomban is tipródtam. Nem volt jó érzés. Csak néztem Őt messziről. Egyszer csak Ő is észrevett, és néhány pillanatig csak álltunk ott a tömeg közepén és egymást néztük. Nem mozdultam. Ő sem. Addig-addig dobált a lelkem ide-oda, míg végül mégiscsak elindultam felé, átverekedve magamat a sűrű tömegen, mely áthatolhatatlan falként húzódott előttem, mintha mindenki meg akarná akadályozni, hogy odamenjek. De én csak mentem, toltam félre az embereket, de azok mintha egyre csak többen lettek volna előttem, és én mintha egyre csak távolabb kerülnék. Felnéztem, kerestem a lyukat az előttem tornyosuló vállak között, hogy lássam, ott van még, és vár rám... de nem volt ott... elindult, és én csak az ismeretlen hátizsákos hátát láttam... kiáltani próbáltam, hogy Várj még, hisz jövök!, de nem jött ki hang a torkomon, vagy ha igen, még én magam sem hallottam a kiáltást. Elment, és nem nézett vissza többé.

Csatakosan ébredtem... az álombéli csalódás megkeserítette az azt követő néhány napomat. Minden gondolatomban ott volt, nem tudtam száműzni napokig. Emlékszem, hogy nagyon rossz érzés volt.

Aztán az álom egyszer csak elmaradozott, és már régen nem jött elő.

Ezért lepett meg, hogy most rövid időn belül kétszer is újra Vele álmodtam, de egészen másmilyen formában. A régi legyőzhetetlen távolság karnyújtásnyira rövidült. Ott ültünk egy autóban. Csak mi ketten, nem volt tömeg, nem volt zsivaj, nem voltak emberek. Ő vezetett. Furcsa, mert nem volt jogosítványa, és sosem volt autónk. De most ő vezette ezt az ismeretlen piros autót, én pedig kislányként ültem mellette. Azt hiszem legalábbis, hogy gyerek voltam még, de semmiképp nem felnőtt, és nem anya. Valamilyen fehér blúz volt rajtam, rajta rövid ujjú ing. Mentünk némán...néha összenéztünk, és mosolyogtunk mind a ketten.
Nem tudom, hová mentünk, nem tudom mikor, és miért. De azt tudom, hogy jó volt. Kellemes. Nyugodt. Olyan, amilyen régen nem.
Egyszer csak félrenéztem, néztem őt... és megszólaltam: -Apa!
Folytattam volna még... nem tudom mivel... de felébredtem. Vagyis Milán felébredt. Így abbamaradt az álom. Az álom, ami jó volt, és amire olyan régen vártam, az érzés, amit olyan régen nem éreztem.

Másnap mosolyogva gondoltam az álomra, és szomorúsággal a szívemben néztem a fiúkat, akiket sosem láthatott, akiket annyira szeretett volna... szerethetett volna.
Szerintem tetszenének Neki.
Azóta várom vissza az álmot... az álmot ami sosem teljesülhet, mégis boldoggá tesz. Hátha legközelebb tovább tudom álmodni.

Könyvtáras

"Kár" volt tegnap elmenni a könyvtárba, nem is lett volna muszáj, csak olyan szép idő volt, hogy nem akartam bent maradni, de a taknyos fiúkkal játszótérre sem akartam menni. Szóval kár volt, mert átpakolták a polcokat, és egy csomó olyan könyv került a szemem elé, amit eddig nem láttam, mert hát Matyival nem csak a válogatásról szól a könyvtárazás, sokkal inkább a jelzőkártyák és az ilyen-olyan könyvek visszapakolásáról, úgyhogy választani leginkább sebtiben és szemmagasságból szoktam... így bármennyire is győzködtem magam az ellenkezőjéről, mégiscsak levettem 4 könyvet a polcról, ami az itthon lévő 3-mal együtt már 7-et jelent.

Még szerencse, hogy Milán mostanában megint csak a székében tud aludni hajnaltájt, kizárólag hintáztatva, így 3-tól 4-től 5-ig fél6-ig elég sok oldalt el tudok olvasni, szóval keine panik:)

Csak zene

Összeszedetlen gondolatok egy könyvről

Éppen jó hangulatban kezdtem bele Nagybandó Sosemvolt Toszkánájába, mert ha egy kicsit is jobb kedvemben talál rám biztos, hogy nem tudom végigolvasni. De így sikeresen a végére értem, és bár egy ilyen könyvre, mint ez, nem tudnám azt mondani, hogy jó volt, de mindenképpen tanulságos és elgondolkodtató, és kár lett volna nem elolvasni. Bár olvasás közben teljesen más oldala fogott meg a könyvnek, mert eredetileg a toszkánás vonal miatt vettem a kezembe, mert mióta Olaszország az életünk szerves része lett azóta minden kicsit jobban érdekel ami olasz, aztán már az első ilyen fejezetnél éreztem, hogy ez a tankönyvi stílus nekem nem bejövős, annál inkább a könyv lelki vonala, a rákos beteg vívódása és küzdelme, hogy bármennyire nem akar, mégis életben kell maradnia, a lánya miatt, a születendő unokája miatt.
Nehéz lenne erről a könyvről véleményt írni... nem is tudok... (főleg egy örökké csivitelő kétésfélévessel magam mellett, hogy még a saját gondolataimat sem hallom) még jó, hogy nem vezetek könyves blogot.

Vasárnap

Utálom magamat akkor, amikor csak sírni van kedvem, és még jobban utálom, amikor sírok is, de úgy hogy nem is tudom abbahagyni, és csak folynak a könnyeim végig az arcomon. És azt is utálom, hogy a gyerekek előtt sírok, mert hát én mindig velük vagyok, kivel mással? és elcsukló hangon kell magyarázkodnom hogy nem nincs semmi baj, anya nem mérges, csak szomorú, de majd elmúlik. És azt is utálom, hogy ebben a blogban folyamatosan csak panaszkodom, pedig olyan sok mindent terveztem ide tenni, ami foglalkoztat, de valahogy azok mindig kimaradnak...
Keresem az utam... még nem tudom, hogy merre menjek... próbálok rendet rakni magamban, újrarendszerezni a kiborult/kiborított dobozaimat, kidobni a felesleges kacatokat., összrakni a széttört cserepeket. Próbálok megtisztulni, letisztulni. A könnyek is tisztítanak... ha mást nem is a könnycsatornáimat mindenképpen.
Aztán majd lesz új nap, meg még újabb... és majdcsak jutok én is valahova....

Ma

Azt hiszem elértem a gödör legalját, és ma már felfelé ível az út...

Kudarc

Sovány vigasz, hogy tudom, hogy kudarcot vallottam a gyereknevelés terén, mert hiába tudom, hogy nem jó ez így ahogy van, és változtatnom kellene, leginkább türelem és tolerancia terén, mégsem tudok... egyedül legalábbis nem... segítségre pedig nemigen számíthatok, mert akitől várhatnám, kicsit enyhítsen rajtam, annak mindig fontosabb a munka, hogy ott megfeleljen, és az, hogy az egyik épp beteg, a másikkal sem tudunk kimenni, mert még az eső is esik, és az ablakosok is ma jönnek, ez mind csak másodlagos, mert én úgyis mindent meg tudok oldani... már miért is ne tudnék? Csak valahogy azt kéne még kitalálnom, hogy a cérnaszálakat amin az idegeim lógnak, hogyan tudnám kötéllé varázsolni...

Mert ez így ebben a formában nem működőképes, még rövid távon sem, nemhogy hosszún.

Úgyhogy elméleti síkon megfontolom a magánovi lehetőségét, és első lépésként utánanézek a neten, hogy merre hány kemény magyar forinttért vállalná be vki délelőttre a Nagyobbikat.
Nagyságrendben persze tudom, hogy az én egyhavi gyedem nem elég rá, de jobb ha tisztán látok...

Méretéről annyit tudnék mondani, hogy pontosan az ajtófélfáig ér, amikor a nyakamban ül. A súlyát körülbelül meg tudom mondani annak alapján, hogy éppen most mennyi hiányzik a karomból...

Nem tudok valamennyi dologra visszaemlékezni, amit nekem mutattál. Már csak arra emlékszem, ahogy szóltál, ahogy mutattad.

(J.P: Elrabolt az apám)

Fáradtan

Ki kell találnom valamit, mert ez így nem megy... napok, hetek? óta nem megy az írás. Pedig gondolatom és leírnivaló lenne bőven, de amikor le tudnék ülni, hogy na akkor most, akkor nem jönnek a szavak, vagy ha igen, akkor nem úgy jönnek, ahogy kéne nekik.

Lehet, hogy túl régóta csinálom, és mára már belefásultam? Pedig úgy szerettem (még most is szeretek tul.képpen) írni a fiúkról. De azt semmiképp nem akarom, hogy kényszerszagú legyen a dolog, de jelenleg jó úton haladok hogy átalakuljak fotó és videóbloggá, mert egy épeszű gondolatom sincsen.

Fáradt is vagyok... sosem szerettem korán kelni. Milán pedig már jó ideje hajnali kelő, ami olyan fél 5 tájékát jelenti... felkel, jön-megy, ágaskodik, majd amikor elfárad, olyan fél7 körül visszaalszik, de én olyankor már nem nagyon tudok. Ez eléggé megvisel. Érzem, hogy az idegeim cérnaszálon függenek, és bármikor elszakadhatnak. Olykor el is szakadnak. Ilyenkor látom Matyi arcán, hogy nem érti, hogy miért borultam úgy ki. Ilyenkor elönt a lelkiismeretfurdalás, mert ő aztán most tényleg nem bűnös.

Jó lenne kicsit pihenni, kikapcsolni... kezdek lassan lemerülni. Valahogy össze kéne szednem magam.

Talán a hétvégi Balaton... talán azt követő heti céges családi nap kicsit más oldalról is megmutatja nekem a világot.
Addig meg vegetálok. Élek napról-napra.

Kispálos

Hát ennyi volt... ha a banda nem is koncertezik többet, a számaik itt maradnak nekünk emlékekkel töltve...

Kettősség

Mikor Matyival elkezdtem itthon lenni, tudtam, hogy egy darabig, ez most így lesz, mert tudtam, hogy mindenképpen szeretnénk mellé kistesót, lehetőleg úgy, hogy ne kelljen visszamennem dolgozni. Ez így is lett. Éppen ezért vele még egyáltalán nem foglalkoztatott a munka, még örültem is, hogy nem kell dolgoznom, hogy otthon lehetek, majdhogynem a magam ura, külső kötöttségek nélkül.

Most viszont egész más... néha háborog is a lelkem amiatt, hogy Milán még csak 7 hónapos, és egy darabig még biztos itthon szeretnék vele maradni, mégis, egyre gyakrabban jut eszembe, hogy előbb-utóbb visszamegyek majd dolgozni, és néha, a nehezebb napokon még várom is az újrakezdést.

És azt is észrevettem magamon, hogy régen olynagyon szeretett farmer-póló-tornacipő kombinációtól kezdek becsavarodni, és szívesebben veszek fel szoknyát blúzzal, hacsak tehetem.
És azt is észrevettem, hogy a cipőboltban hosszú percekig csodálok egy sokcentis sarkú csodát, és fel is próbálom, és majdnem meg is veszem, amikor rájövök, hogy baromi nem tudom sehová sem felvenni, mert hiába szép, és divatos, de se boltba, se játszótérre járni nem épp a megfelelő lábviselet, és mivel nincsen akire a fiúkat rábízhatnánk ideig-óráig, így nem tudunk estikiruccanni sem, ahová viszont remek lenne. Így sajgó szívvel visszatettem a polcra, és kárpótolva önmagamat választottam egy kevésbé magas sarkú strapabíróbbat, és nagy kínnalkeservvel egy teljesenlaposat a hétköznapokra.
Közben pedig keresem magamat... mert sosem voltam én sem cipő-, sem táskafetisiszta, mégis csak ezen a nyáron már a negyedik pár új lábbelit vittem haza, és 2 táskával is gazdagítottam magamat, mert ugye az új szooknyásblúzos imidzsemhez nem megy a félvállravetett mindentelnyelő hátizsák.
Szóval nem tudom, hol lesz ennek a vége, de azt igen, hogy most néhány szép bizsura fáj a fogam a blúzaim mellé., és azt sem tudom, hogy életem párja meddig hajlandó tolerálni nekem az újkeletű boltkórosságomat, de valószínű előbb-utóbb kiteszi a stoptáblát, amit tudom, hogy jogosan tesz majd ki, mégis nagyon rosszul fog esni, hogy csak nekem nem lehet a világon világítópiros körömlakkom...
De az is lehet, hogy közben megtalálom az elvesztett agyamat, és én magam is rájövök, hogy nincs szükségem piros körömlakkra... bár ennek jelen pillanatban kicsi esélyét látom.

Jó lenne

Jó lenne csak 5 perc csend minden nap, ami alatt ki tudnám üríteni a fejemet, és betölteném az új verziót... ami alatt nem gondolnék semmire, csak becsuknám a szemem, és nézném a nagy semmit belülről...

Kicsit nehezebb napokat élünk most meg... én is és a fiúk is. Egyik fogat növesztett, másik lebetegedett... én persze próbálok mosolyogva talpon lenni az éjszakai aligalvásaimmal... nem mindig sikerül... mármint a mosolygás...
Tervezem, hogy majd ha már elég nagyok lesznek a fiúk ahhoz, hogy apával eltöltsenek néhány napot mindenféle baj nélkül, na akkor én befizetem magamat egy wellnesshétvégére és szétfürdöm, szétszaunázom, szétmasszíroztatom magamat... mondjuk az első fizetésemből amit majd kapok, ha visszamegyek dolgozni. (Az igazi elsőből mobiltelefont vettem, emlékszem.) De egyelőre még nem nézegem az ajánlatokat. Egyelőre 5 perc csend is nagyon jól tudna esni...

Nálam is alkonyul

Mégiscsak van valami ebben az Alkonyatban, bár nem tudom pontosan, hogy mi. De kb. a felétől már engem is elvarázsol a mesebeli világ, amiről szó van, és csak visznek a sorok. Talán az a legjobb benne, hogy olyan, mintha újraélném az első szerelmet. Azt a türelmetlen várakozást, hogy mikor láthatom, a vágyat, hogy csak egy kicsit is megérinthessem, azt a bizsergető érzést, amikor megfogta a kezemet. szinte érzem a feszítő csendet, azt a Történjen már valami érzést, amit csak tizenévesen érez az ember.
Talán ezért annyira jó... nem tudom.

Blogos

Időnként eszembe jut, hogy a másik blogomat le kéne menteni, és kinyomtatni, vagy archiválni valamilyen formában, mert mi van ha egyszer már ez a fajta internet is ódivatú lesz, mint a kazettás magnó, vagy a videólejátszó, és akkor el fog veszni, vagy ki tudja mi lesz vele. (Ferinek pl. kazettára fel van véve a picikori gagyogása, csak épp lejátszani nem tudjuk, mert nincs hozzá célszerszámunk, ill. lejátszónk.) Sajnálnám, mert nem vagyok ugyan író, mégis egyik-másik írásomra büszke vagyok, és kár lenne értük. Végülis mégiscsak egy naplóról, vagy mi a szöszről van szó, csak épp nem füzetbe körmölöm a golyóstollammal.
Csak épp utána kéne néznem, hogyan is tudnám ezt a lementést véghezvinni...
Lustaság, fél egészség!

Vége

Mármint a foci vb-nek. Nem vagyok éppen foci rajongó, szimpla hétköznapokon nem is nézek egy meccset sem, de eb és vb idején csak-csak becsúszik egy meccsnézés. És ha épp nem nézem, akkor pedig olvasok mellette. Nem volt ez másképp az elmúlt 1 hónapban sem. Ezért kicsit bánom is, hogy vége van, biztos kevesebb idő fog jutni a könyveimre. No sebaj...
Aztán érdekes, hogy most két könyvet is olvasok egyszerre, és mind a kettőben említést tesznek az Üvöltő szelekről, és mind a kettőben csupa szuperlatívuszokat zengenek róla, hogy mennyire jól megírt könyv, hogy mennyire romantikus, hogy ezt legalább 100szor el lehet olvasni, és soha nem lehet megunni. Hát nem tudom... emlékeim szerint én olvastam az Üvöltő szeleket, és úgy emlékszem, hogy borzalmasan unalmasnak találtam, és még az is lehet, hogy félbehagytam, mert a sokat emlegetett csattanó egyáltalán nincs a fejemben. Szóval most az tervezem, hogy újraolvasom. Hátha most jobban megtalálom majd benne a jót.
A másik, hogy nagy nehezen rászántam magamat az Alkonyatra, mert nagyon érdekel, hogy mitől olyan jajdenagyon menő. Megint csak hát.... A filmet is hasonló indíttatásból néztem meg, és egyáltalán nem sodort magával, sőt... kiábrándítóan tinifilm volt, legalábbis az első része. A könyvről sincs egyelőre jobb véleményem, de lehet, hogy azért mert az első részt már ismerem, bár ez nem von le abból, hogy szerintem elég gagyin van megírva, (és most fognak megkövezni a nagy Twilight rajongók), de tényleg... néha azt érzem olvasás közben, hogy na hát ilyet én is tudnék írni, csak egy jó ötlet kéne hozzá, sokszor azt érzem, hogy erőltetetten szeretne az írónő vicces lenni, amit meg én nagyon nem szeretek. Nem is nagyon haladok vele, valahogy nem sodornak az események magukkal, de azért még nem adom fel, valaminek lennie kell benne, amitől ilyen nagy siker lett a sztori.
Kitartóan keresem:)

26.

Szeretek hűvös nyári éjszakákon nyitott ablak mellett nyakig betakarózva aludni.

...

Erről a számról mindig Ő jut az eszembe, sokszor énekelte, fütyülte:



Hát Neki nem sikerült...

Már 10 éve nincs velünk... mégis nehéz még ma is beszélnem Róla. Valahol mélyen még mindig haragszom Rá...hogy nem szeretett annyira, hogy változtasson, hogy megváltozzon, hogy élni akarjon...talán egyszer meg tudok majd bocsátani...
Ma lenne 55 éves.

Egyedül

Két hét együttlét után rossz most egyedül. Feri ahogy hazajöttünk ma reggel rögtön Milánóba repült.Nem szoktam ezen lelkizni, már nem... a napok ugyan lassabban telnek ha egyedül vagyunk a fiúkkal, de telnek. De most olyan rossz egyedül... ráadásul rendezem, forgatom, feltöltöm a sokszáz képet, amit készítettünk...fájdítom a szívemet...

Változik, alakul

Azért mégsem annyira egyszerű ez, mert a netes ár nem fedi a valóságot, így 1 éjszakával kevesebbre tudunk menni olaszföldre, de így lesz egy nap Velence, és egy nap Trieszt. Bár lehet, hogy így kicsit húzósabb lesz, de úgyis megyünk utána wellnessezni, akkor majd pihenünk:) Az első csalódottságon gyorsan túltettük magunkat, és így viszont előtte még alszunk kettőt a határhoz közel az Őrségben, egész pontosan itt. Már úgy is ezer éve akarunk arra felé menni, ez most jó alkalom, hogy kicsit beleszippantsunk az ottani levegőbe, és aztán visszavágyjunk mindig.
Még szerencse, hogy két gyerekkel sem vagyunk kevésbé spontánabbak, mint annak előtte, sőt... talán még spontánabbak lettünk, mert ugye gyerekkel az ember tervez... aztán valami egészen más válik valóra, ami még sokkal-sokkal jobb mint a korábbi tervek.

Utazástervezés

Azért nem volt olyan nehéz a döntés, hogy hová is menjünk, mert mint tavaly is, idén is elhúztuk magunk előtt a mézesmadzagot ezzel a Párizzsal, aztán mint tavaly is, idén is győzött a józan ész. Mert az a baj ezzel a Párizzsal, hogy most egy konkrét szállodalánchoz vagyunk kötve, a Feri bónuszpontjai miatt, ami 4 csillag, és aminek a párizsi kirendeltsége brutáldrága. Tehet megint abban maradtunk, hogy ha majd oda megyünk, mert biztos hogy megyünk majd valamikor, akkor nyilván nem 4 csillagban fogunk aludni, hanem valami olcsó helyen, és fapadossal megyünk, és még az is lehet, hogy gyerek nélkül.

Szóval miután ez el is lett döntve, még azt is eldöntöttük, hogy ugyan Velencébe is szeretnénk menni, de Triesztben fogunk lakni, mert ott tudunk aludni 3 éjszakát, míg Velencében csak 2-t tudnánk, és még arra is rá kéne fizetnünk, viszont Trieszttől már csak egy ugrás Velence, akár busszal, akár vonattal. (az autót kizártuk, mert bár egyenes autópálya vezet oda, de problémás és drága a parkolás). És neten böngészve trieszt is jó helynek tűnik ám, pedig először azt gondoltam, hogy ciki oda menni. Úgyhogy eddig meg is volnánk.
Most ezerrel belföldi wellnesshelyet keresek, ahol hazafelé még kipihenhetjük a nyaralás fáradalmait, bár nekem azt hiszem az lenne az igazi wellness, ha legalább 1 éjjel tudnék aludni 2 óránál többet egyhuzamban, de ahogy Milánt nézem, és a fogainak az állását, hát erre nem mostanában fog sor kerülni.

Tizenkilenc perc

Szeretek olvasni. Szeretem a letehetetlen könyveket. Szeretem őket nemletenni, falni a sorokat, sodortatni magamat a történettel, beleélni magam a korba, a sztoriba , a fő- és mellékszereplők helyzetébe, szeretek egy kicsit a könyvek által kizökkenni a mindennapokból.
Pár hete kezembe akadt egy letehetetlen könyv. Jodi Picoult: Tizenkilenc perc-e. Letehetetlen... én mégis letettem. Sokszor. Volt hogy nem tudtam néhány oldalnál többet olvasni belőle, mert annyira elragadtak a gondolataim, hogy azon kaptam magam, hogy a szemem ugyan lép egyik sorról a másikra, az agyam mégis máshol van már.
A történet az iskolai erőszakról és annak következményéről egy iskolai lövöldözésről szól, annak minden résztvevője szempontjából.
Egész végig azon járt az agyam, hogy mi vezethet odaáig, hogy kamaszfiú meghúzza a ravaszt, és lemészároljon 10 diáktársát, és megsebesítsen még sokkal többet.
Ki a felelős azért, hogy ilyen megtörténhet?
A 17 éves kamaszfiú, akit kisgyerek kora óta szekálnak és megaláznak az iskolatársai beleértve a saját bátyját is?
A tanárok, akik mindezt becsukott szemmel nézik, akik nem lépnek közbe mert az az egyszerűbb út?
A szülők, akik nem veszik észre, hogy a fiúkkal baj van? Akiknek fogalmuk sincs, hogy mit csinál a bezárt ajtók mögött?
Ki a felelős?
Másrészt... mit tennék én? Tennék-e én valamit, ha egy társamat folyton cikiznék? Vagy meddig terjed a tanár feladata? Ha az iskolán belül meg is akadályozza a bántalmazást, megteheti-e, meg tudja-e tenni ezt iskolán kívül, iskolából hazafelé menet, a buszon, a téren, bárhol?
És a legszívenütőbb nekem, hogy mit tennék szülőként? Vajon én észrevenném, hogy baj van? Vajon én meg tudnám akadályozni? Tudnék jó tanácsot adni a fiamnak? Mit tennék, ha az én fiam csinálna egy hatalmas szörnyű dolgot, egy bűnt? Tudnám tovább szeretni? Meg tudnám érteni? Hiszen Neki még akkor is, ott is szüksége lenne rám, talán jobban mint valaha... Hiszen Ő még mindig az én kicsi fiam lenne... vagy nem? Tudnék megbocsájtani? Neki... és Magamnak? Vajon tudnám hol rontottam el, vagy elrontottam-e egyáltalán? Tudnék-e tovább élni, újabb esély adva magamnak...

Ezer és ezer kérdés merül fel bennem... és nem tudom a válaszokat... és remélem hogy soha nem is kell néhány kérdésemre válaszokat találnom...

(A történet egyébként amerikában megtörtént iskolai lövöldözéseket vett alapul... szóval igenis történnek ilyenek a világban, a probléma valós... és sajnos nem is egészen Amerikáig mennünk, hogy hasonlóakról halljunk...)

Dilemma

Az már biztos, hogy júniusban utazunk. Hogy mikor, és hogy hová azt még nem tudjuk. Merthogy vannak Ferinek a hotelpontjai, amit a milánói ottlakásakor gyűjt, és június végéig fel kell használni valamelyik hotelükben. Kár lenne veszni hagyni. Tavaly így voltunk egy hetet Nápolyba. Igaz Nápoly nem volt rajta a kívánságlistámon, de végül nem bántuk meg, hogy elmentünk oda, és visszanézve a képeket elég jól megtaláltuk a szépet, a nagyonolasz maffiavárosban.
Szóval most két lehetőség van.

Vagy hosszú autós, többállomásos, wellness-sel, barátlátogatással tarkított kétgyerekes utat teszünk Velencébe, vagy rövid repülős 1 gyerekeset Párizsba, ami már tavaly is felmerült, de elvetettük. Mindkettő nagyon vonzó, mindkettőt nagyon szeretném, de mindkettő ellen is szólnak érvek.

Egyrészt kicsit tartok a hosszú autózástól, mert mi ugyan imádunk autózni, bárhová, át az Alpokon pedig maga lenne a hetedik mennyország, Máté viszonylag jól is bírja, őt már le lehet kötni ezzel-azzal, ha mással nem hát kajával. Milán viszont pont abban a stádiumban van, amikor csak annyit időt tud az autóban elviselni, amennyit épp alszik, utána már nem hajlandó. A hátsó ülésről előre hallatszó gyereksírást pedig elég rosszul viselem. A fülem mellett zokogó gyereket pedig még kevésbé.
A repülős úttal is felmerül két kérdés. Egyrészt, hogy Milán hogy viselné, bár ez aggaszt a legkevésbé. a másik, hogy Máté hogy viselné a csövezést anyunál, mert kétésfél éves létére még egy éjszakát sem töltött el nélkülünk, vagy én, vagy az apja mindig ott volt vele. Ebből kifolyólag azt sem tudom, én hogy viselnék egy 3-4 napos Matyinélküliséget. Erre persze azt mondja Feri, hogy jusson eszembe ez akkor mikor torkaszakadtából üvöltve vágtat végig a lakáson odavissza sokszor, mert az jó móka... szerinte. Harmadrészt pedig semmiképp nem szeretném Párizst elkapkodni, és csak azért nemsorbaállni, mert kevés időnk van ott lenni.
Aztán meg Velencébe is nagyon vágyom már régóta, és jó lenne még az előtt látni, mielőtt végképp ellepi a víz.
Hát ez van most... tudom, tudom, sose legyen ennél nagyobb gondom , és tényleg ne legyen.
Csak hát dönteni kell!

Mari ruhája

Olvasom a helyi lapban, hogy Petike 8 és fél éves, és lázasan készül élete első rockkoncertjére, Tankcsapdára mennek az apukájával. Az apuka állítása szerint a kisfiú már elég idős ahhoz, hogy elvigye a kedvenc rockegyüttesének a koncertjére.Hát nem tudom... a Tcs nem épp egy gyerekzenekar, szerintem...a szövegük sem épp gyerekfülnek való, szerintem, de hát ők tudják...
Na de lényeg a lényeg, hogy Petike már egy ideje készül a koncertre, növeszti a haját, és tanulja a szövegeket. Az Egyszerű dal című számot például így kezdi: "néha úgy hiányzik a Mari ruhája".

Már napok óta ezen nevetek:)

Az más kérdés, hogy nem tudom, hogy egy fizetős koncertre hogy engedhetnek be egy ilyen kisfiút. Én biztos nem engedném oda.

Víz alatt

Nézem a tévét, olvasom a híreket... víz alatt van a fél ország. Sokszor láttunk már ilyet, sajnos... szinte minden évben valahol... Ez most mégis más... Más, mert most ott pusztít az ár, ahol én is éltem, ahol rokonaim, ismerőseim, ismerősök ismerőse lakik... ott van minden víz alatt, ahol én is jártam nagyon sokszor, azokon az utcákon hömpölyög a víz megállíthatatlanul, amiket én is ismerek....

Nézem a tévét...elszorul a szívem... látom az ismerős utcákat, és csak remélem, hogy nem kell ismerős arcokat felfedeznem a bajbajutottak között. Eddig nem kellett... eddig "szerencséjük" volt, mert csak a kertjük ment teljesen tönkre... szerencséjük volt, mert a víz két utcával lejjebb talán megáll... szerencséjük volt, mert így az ő házukat nem fenyegeti a veszély. De nem tudják használni a lefolyókat, mert eldugult a csatorna... 21. századot írunk... és mégis évről évre visszaköszön az árvízvédelem hiánya. Mégis, még most sem hisszük el, hogy a sorsunk felett nem MI döntünk elsősorban... van odafent valaki, aki mindig megmutatja, hogy van egy rajtunk kívül álló nagy Úr, a természet pusztító ereje.
Számtalan formában megmutatkozott már, mégsem látjuk be, hogy Ő az erősebb... nem tiszteljük...
Nézem a tévét... elszorul a szívem, ahogy látom a homokzsákokat pakoló öregeket, fiatalokat, férfiakat, nőket... arra gondolok, hogy miért kell az embereknek ekkora mértékű katasztrófa ahhoz, hogy összefogjanak, hogy segítsenek egymásnak, önzetlenül, ki hol tud. Miért nem lehet egy szürke hétköznapon is egy kis figyelmet fordítani a körülöttünk lévőre, a környezetünkre, a természetre...
21. századot írunk... és mégis a víz az Úr... mint már annyiszor.

Tombold ki, te özönvíz,
Tombold ki magadat,
Mutasd mélységes medred,
S dobáld a fellegekre
Bőszült tajtékodat;

Jegyezd vele az égre
Örök tanúságúl:
Habár fölűl a gálya,
S alúl a víznek árja,
Azért a víz az úr!

(Petőfi Sándor: Föltámadott a tenger)

Harag nélkül...

Elcsépelt téma, és nem is akartam/akarok nagy webes balhét belőle, de mégsem tudok szó nélkül elmenni mellette... nem először olvasom vissza a soraimat ( és másokét is) máshol.. egy olyan helyen, egy olyan illetőtől, aki már többször is figyelmeztetve lett, hogy az amit művel igazán nem szép dolog. De hiába minden szó... Ő azt hiszi, ha a régi bejegyzéseket mások előtt láthatatlanná teszi, vagy bezárja a blogját, akkor az megoldás. Igen, megoldás arra, hogy a képzelt világát elzárja azok elől akiktől összelopkodja az életét. Neki megoldás, mert azt hiszi, így szabadon garázdálkodhat... De üzenem neki, mert tudom hogy olvas, különben hogyan tudná a soraimat még hibákkal együtt is átkopizni magához(?), szóval üzenem neki, hogy a világhálón nem csak tolvajok vannak, hanem besúgók is... és akár nyitva, akár zártan lopkod, úgyis kiderül! Mert tudod, a hazug embert utolérik...
Nem érzek haragot, csak sajnálatot... sajnálom, ha valakinek annyira sekélyes az élete, hogy muszáj más életével és gondolataival feltuningolni azt...
Szánalmas!

Inga

Nem nagyon hiszek a hókuszpókuszokban, ellenben módfelett kíváncsi vagyok... a horoszkópokat is csak viccből olvastam, amikor még olvastam. A jövőbe látni nem biztos, hogy jó dolog, nem biztos, hogy tudni szeretném, mi fog velem történni holnap, holnapután... Illetve a jó dolgokat jó lenne tudni... a rosszak meg úgyis bekövetkeznek, azokról elég akkor, amikor már ott vannak.
Hétvégén mégis alávetettem magamat a boszorkányságnak... Sógornőm felajánlotta, hogy kiingázza nekem, hogy lesz-e még gyerekem, és hogy lány lesz-e. hát mondom, bánja kánya, igaz a választ hogy lesz-e, még én magam sem tudom, bár nem vagyok ellene, de egyelőre jegeltük a család további gyarapításának témáját. Illetve van egyfajta elképzelésem arról, hogy ha szeretnénk harmadikat, akkor azt mikor szeretném.
Bár kételkedtem, de azért kíváncsian tartottam a tenyeremet, szorongattam a gyűrűt, és vártam, hogy merre billen ki az inga.
Nos kérem... az inga szerint lesz még egy kislányunk, aki nagyjából 2014 nyarán fog születni, ami mellesleg az én elképzeléseimmel egybevág, mert kislányt én csak és kizárólag nyáron szeretnék szülni, hogy azon nyomban kórházból hazahozva kielégíthessem az oly régi vágyamat, hogy fidresfodros kislány ruhácskát adhassak egyszem leányzómra.
Kiderült még az is, hogy vissza fogok menni dolgozni, de nem a mostani helyemre, hanem egy rosszabbra... upsz.. bár 2 gyerekkel és egy jövőbeli harmadikkal nem is álmodtam nagy karrierállásról. Ha meg tényleg így lesz, akkor még jobban megerősödik bennem a harmadik utáni vágy, merthogy az elsőre is akkor kezdtem igazán vágyni, amikor a munkahelyem kezdett nagyon gázossá válni, és jobb volt onnan mielőbb eljönni. Az ottani helyzet mellesleg azóta sem változott semmit, legfeljebb negatív irányba.
Szóval így állunk... azóta nem tudom kiverni a fejemből.
Főleg, hogy mindez eszembe juttatott egy régesrégi emléket, amikor a Bp-Veszprém útvonalon vonatoztam, és mellem szegődött egy javasasszony a vagonban. Azt mondta nekem, Kisasszonkám, mutassa a tenyerét, megmondom én magának mennyi az annyi. Jó passzban találhatott meg, mert egyébként nyilván elküldöm a sunyiba, de mutattam. Őszerinte is 3 gyerekem lesz, 2 fiú és 1 lány.
A két fiú pipa:) Most akkor még várjunk a lányra... majdcsak eljön az a 2014 is valamikor:))))

A csend

Korábban nem szerettem a csendet. Egész nap szólt körülöttem valami. Bár zajos munkahelyen dolgoztam, hogy a gépzajt tompítsuk mindig ment a rádió, vagy valami zene, vagy ha a számítógépes munkám volt, akkor a fülhallgatón nyomtam az agyamba a zenéket, amiket szerettem. Aztán itthon is első dolgom volt betenni valamit. Szólt a zene míg főztem, mostam, vasaltam. Még olvasás közben is ment valami lágy dallam aláfestésnek.
Mióta anya vagyok, azóta tudom értékelni a csendet. Ritkán van részem mostanában a tökéletes csendben. Matyi egész nap pörög. Sosem hittem el, amikor azt mondták, hogy addig jó, mag nem beszél. Nem értettem, miért is? Hisz ha az ember gyereke tud embernyelven beszélni, az a kommunikáció új csatornáit nyitja meg. Ami igaz is. Jó, hogy tudunk igaziból beszélni egymással. De arra tényleg nem gondoltam, hogy valóban be se fog állni a szája. Szó szerint mindig beszél. Megállás nélkül. Játék közben, séta közben, mese közben, evés közben, mindig. És visszajelzést vár.
Nem elégszik meg annyival, hogy ő beszél, engem is beszéltet, kérdez, megállapít dolgokat, amikre meg kell mondanom, hogy jó vagy sem. Egész nap. Baromi fárasztó egész nap a csacsogását hallgatni. És akkor még ott vannak a fület sértő sikolyai, kiáltásai csak úgy, és nem feledkezem meg Milánról, mert most már ő is intenzív zajforrás tud lenni.
Szóval bármennyire is szeretem Őket, a nap legjobb része az, amikor fél 9 tájban mindkettő békésen szuszmákol, hang nélkül. Ha tehetem, akkor ilyenkor mindent kikapcsolok, és csak ülök a csendben. Ugyanezt teszem délben, ha véletlenül egyidőben alszanak. Nem csinálok mást, csak ülök, és nézek ki a fejemből. Élvezem, hogy nem kell szólnom senkihez, élvezem, hogy nem szól hozzám senki... csak hallgatom a szuszogásukat... csak hallgatom a csendet. Ilyenkor töltődöm.

Hetek, napok, órák

Vannak hetek, amik olyan gyorsan elszaladnak, hogy észre sem veszem. Sitty-sutty. És vannak azok, amik ólomlábakon járnak, nem akarnak eltelni. Ilyen ez a mostani is. Nehezítő faktorként itt van még az is, hogy Feri Milánóban van. Ilyenkor egyébként is lassabban megy az idő. Pedig igazán nincs most ok a lassúságra, hiszen a hétfő hajnal helyett, most csak hétfő este ment, mert a nagy repülős kavarodás miatt csak akkorra volt jegy. Jó idő van, sokat lehet kint lenni, sétálni, játszóterezni, kertezni, és kint mindig jobban telik az idő. Mégis minden nap felsóhajtok, hogy még csak kedd, még csak szerda, stb.. van. A kora esték a legrosszabbak. Amikor már mindketten fáradtak. Fáradtak ahhoz, hogy kint legyünk, és már hűvösebb is van, fáradtak ahhoz, hogy bent elfoglaljuk magunkat. Ilyenkor csak szenvedünk. Szkájpolunk a nagyszülőkkel, az egy darabig leköti Matyit. Milánt próbálom még egy kicsit álomföldre küldeni fürdésig, hogy ne legyen káosz. Aztán ha minden jól megy, akkor fürdés után hamar elcsendesedik a szoba. De a 6-tól fél9-ig tartó két és fél óra hosszabbnak tűnik, mint az egész nap.
Rossz ilyenkor, hogy nincs kit hazavárni. Ha Feri itthon van, akkor legalább van kire várni, akkor Matyi is türelmesebb, akkor kapunk egy új lendületet a hazaérkezésével, amivel kihúzzuk alvásig. De most nincs itthon, és nincs kire várni. Max. a naplementére. De az még egyik gyerekemet sem érdekli.

Hétvégi vendégség utáni elmélkedés

Szombaton vendégeink voltak. Még egyetemi ismeretség, nem is túl szoros barátság, inkább csak a tartjuk a kapcsolatot kategória. Mert annyira mások, mint mi... annyira más értékrend szerint élnek, mint mi... Nekik, leginkább J-nak, a pénz a minden. Minél többet keresni, de mindenképp többet, mint Feri, de lehetőleg semmit, vagy a lehető legkevesebbet költeni. A feleség amúgy tök normális lenne, leszámítva, hogy hozzáment J-hez. Szóval náluk a pénz a minden, de csak a számlán. Nekünk is fontos a pénz, fontos a presztizs, a karrier... DE mi költeni is szeretjük. J-nek az utazás, az étterem, a mozi felesleges pénzkidobás. Utazni csak céges autóval utaznak, de parkolójegyet semmiképp nem vesznek, inkább a város másik felén állnak meg egy susnyásban.
De elfogadjuk őket ilyennek... mégis minden egyes találkozásunkkor felmegy bennem egy-egy megjegyzésükön a pumpa... Most várják a második babájukat. Már van egy fiuk, a másik is az lesz...
Lányt szerettek volna... mikor kiderült, hogy ez is fiú, sokkolta őket a hír. Ők használták ezt a szót, nem én... Én próbáltam tompítani a szó erején, hogy ugyanmár... és biztattam őket, hogy klassz lesz ám így is, majd meglátják... erre ők... "hát igen, aztán rájöttünk, hogy gazdaságosabb lesz így, mert nem kell új ruhákat venni... ".
Alig álltam meg, hogy ne mondjak semmit... hogy lehet úgy várni egy gyereket, hogy pusztán a kiadás oldalát nézzük? Hogy lehet egyáltalán erre gondolni?
Hogy lehet nem előtérbe helyezni azt a sok örömöt amit egy gyerek hoz az életünkbe? Mindegy, hogy fiú vagy lány... mióta gyerekeim vannak, tudom, hogy tényleg mindegy... mert én is, mi is lányt szerettünk volna... ha nem először, hát másodszor... de ma már egyik fiamat sem cserélném el. Ha lesz harmadik, azért lesz mert 3at szeretnénk. Persze mikor szóba került, hogy nem zárkózunk el egy harmadiktól, de majd meglátjuk mit hoz a jövő, akkor is azt kaptuk, hogy végülis az jó, mert akkor már nagycsaládosoknak számítunk, és az egy csomó kedvezménnyel jár... no komment...
De mindegy is, alapvetően nem foglalkozunk velük, csak ilyenkor napokig elmélkedünk egy-egy megnyilvánulásukon.
És különben is így szép az élet, így kerek a világ, hogy sokfélék vagyunk, sokféleképpen vélekedünk. A találkozásaink mindig megerősítenek, hogy szerintem mi jól csináljuk... kellő felelősségtudattal, de kellő lazasággal is. Mi szeretünk élni. Olykor szabályok nélkül, megfelelni akarás nélkül. Boldogan. Élményeket és emlékeket gyűjtve, hogy öreg korunkban tudjunk mire emlékezni. Nem vagyunk egyformák, mi mások vagyunk. Nekünk így jó:)

Hmm...

Érdekes, hogy egy tinglitanglinak tűnő könyv is, amellett, hogy valóban tinglitangli, és hiába, hogy már a 200-dik oldal körül járok, és már csak 150 van vissza, és még nem nagyon történt semmi, pláne az nem amire már az elejétől fogva várok, de mégis... itt-ott elrejtve hatalmas életbölcsességeket fedezek fel benne, amivel én magam is egyetértek, nagyon is.
Mint pl.:

"A megvalósítható célokban hiszek. Az alacsony elvárások teszik boldoggá az életet. Nem bánom, ha úgy halok meg, hogy nem láttam Bora Borát. ... A megvalósíthatóra törekedjetek, gyerekek."

Mindez az Anya reakciója arra, amikor a gyerekei csodálkoznak, hogy az álomutazása egy olyan hely, ami csupán 2 órányi autóútra van a lakhelyétől.

Aktuális

" Látod, ekkor tudod biztosan, hogy valaki szeret. Kitalálja, hogy mire van szükséged, és megadja neked anélkül, hogy kérnéd."
( Adriana Trigiani: Angyali cipellők)

Milyen igaz:)

Repülőgépmentesen

Bizonyára bosszantó, ha valaki éppen most szeretett volna utazni valahová, amikor már napok óta légtérzár van. Én sem örülnék neki, ha meghiúsult volna egy régóta tervezett és várt utazásom. De jelen helyzetben volt 3 repülőgépmentes napunk. És Feri is itthon marad a jövő héten, mert neki is Milánóba kellett volna mennie, és ennek most nem örültem annyira, mert Milek mostanában elég nyűgös napokkal örvendeztet meg, ami nem túl pihentető.

Vissza-visszatérő blogos gondolatok

Érdekes világ a blog világa, időről-időre szembetalálkozom a visszásságaival, ami elgondolkodásra késztet. Azt hogy miért csinálom én, azt tudom. Azt hogy más miért csinálja, próbálom megérteni.

Tudom, hogy az internet világa könyörtelen, aki ebben részt kíván venni, az legyen tisztába a következményekkel. A bizalmatlanságomat mégis mindig legyőzi a bizalom, a jóhiszeműség. Hiába.
A legtöbb babablogot vezető anyuka azt vallja, hogy magának, a távoli családtagoknak és a gyerekének ír webnaplót, emlékül. Én inkább magamnak írok, és valamennyire a nyilvánosságnak, ami inspirál, ami írásra késztet. Valahogy nem tartom valószínűnek, hogy bármelyik fiam egyszer sok év múlva végignyálazná a leírtakat. Max. a barátnőjükről, feleségükről tudom ezt elképzelni. De szeretek blogot írni, és szeretem a visszajelzéseket. Úgy érzem, zártan nem tudnám csinálni.
Úgy gondolom, hogy éppen ezért nincs értelme más tollával ékeskedni. Ez nem egy jó jegyért megírt dolgozat, ez nem egy pénzért megírt újságcikk, ezen nem múlik semmi... csak a saját becsületünk, lelkiismeretünk, emlékeink. Mert szerintem aki más szavaival él, az nem a saját életét éli, az nem a saját emlékeiből, élményeiből táplálkozik, mert ha abból venné az ihletet akkor nem kellene egyéb forrásokhoz, mások által megfogalmazott mondatokhoz nyúlni... mert az érzéseknek mindenkinek ott vannak a szívében... vagy ott kellene lenniük.
Én sem vagyok író... szerintem a blogírók közül vajmi kevesen azok... nem is ez a cél. Persze, ha egy blog szórakoztató, ha ironikus, ha vicces nyilván olvasottabb, mint ha csak a rideg tények vannak száraz tőmondatokban közölve. De még mindig inkább unalmas szeretnék lenni, mint tolvaj... még mindig inkább a magam egyszerűsége, minthogy mások korábban megírt gondolatai. Aki nem így gondolja, az hazudik... hazudik magának, hazudik a családjának, és hazudik a gyerekének, akiért állítólag az egész létrejött.
Mire jó ez? Miért jó ez? Próbálom megérteni. Miért jó becsapni magunkat? Elhitetni magunkkal és másokkal egy nem valós világot? A plagizálás szerintem még a konkrét valótlanságoknál is rosszabb. Egy blogba azt ír az ember, amit akar, ha igazság, igazság, ha hazugság, hazugság, tulajdonképpen nem ez számít... de tegye ezt az illető saját kútfőből, saját szavakkal.
Ha nem megy??? Akkor nem kell írni... keresni kell egy másik hobbit... az önkifejezésnek egy másik formáját... ami jobban megy...
Mert lopni bűn! Benne van a Bibliában.

Nosztalgia

Ma van 1 éve annak, hogy Matyistól becsomagoltunk és elrepültünk Hollandiába, ahová azóta is visszavágyom.
Sokat gondolkodtam már azon, hogy miért vagyok úgy oda Hollandiáért, hiszen korábban a rengeteg jövőbeli úticéljaim között nem is igen szerepelt, egyszerűen csak adódott ez a lehetőség, és kihasználtuk. Azóta nagy a szerelem.
Valamiért mindig úgy gondolok arra az országra, mint a béke szigete... ahol mindenki mosolyog, segítőkész és boldog. Ahol délután 4-5 körül az emberek a szép, napos teraszukon ücsörögnek, olvasgatnak, iszogatnak, beszélgetnek, és gyönyörködnek a csatornákban.
Csodálatos 3 hetet töltöttünk ott, és rengeteg mindent láttunk. Szerencsénkre épp a tulipánvirágzás idején voltunk ott, így a sokmindenmás mellett a leggyönyörűbbek talán mégis a virágzó tulipánföldek voltak.
Tudom, hogy egész más valahol csak turistáskodni, félig-meddig nyaralni, mint ott élni és dolgozni. Tudom, hogy az ott élő embereknek is vannak gondjaik, hogy a dolgos hétköznapok ott is éppolyan szürkék mint itt, hogy ott is vannak léhűtők, szemetelők, falrafirkálók... mégis... annyira jó lenne még visszamenni... feltöltődni...olyan sok mindent nem láttunk még...
Hátha egyszer még...
Nemmellesleg Mileket is onnan hoztuk haza... szóval nemhiába szívem csücske Hollandia:)

Vicces

Kicsit viccesnek találom, hogy a babablogom ki van linkelve egy olyan blogon, ami két papagáj, Gyurika és Lórika életéről szól. Upsz:DDDD

A szeretetről

Azt már tudom, hogy a szülői szeretet annyi felé osztható, ahány felé éppen kell, és nem fogy el sosem, és igen, lehet két gyereket is ha nem is ugyanúgy, de ugyanannyira szeretni.
De vajon érvényes-e ez a nagyszülői szeretetre is?
Arról is szoktunk Ferivel tanakodni, hogy mi lesz mi gyerekeink sorsa, ha már nem egyedül fogják bitrolni a nagyszülők szeretetét. Egyelőre mindkét oldalról ők az egyetlenek, és mivel távol laknak a nagyiktól, így mindig nagy a várakozás, majd nagy a kényeztetés. Így van ez rendjén.
De egyre közeledik az idő, amikor a fiaink unokatesókat fognak kapni, ami megintcsak jó, mert lehet majd nagyokat bandázni, nyáron együtt nyaralni, stb...
Csak attól félünk kicsit, hogy mivel ezek a jövőbeli uncsitesók közelebb, sőt egy városban fognak lakni az egyes nagyszülőkkel, a napi kapcsolatnak köszönhetően ők értelemszerűen majd közelebb fognak állni hozzájuk. Pláne ha még édibédi kislányok is lesznek. Félő, hogy idővel, a mi nagy kamaszodó fiank kiesnek a pikszisből. Mert ők nagyobbak, rakoncátlanabbak, messzebbiek.
Hogy mit lehetne tenni, hogy ne így legyen? Talán majd sűríteni kell a hazalátogatásokat, vagy nem tudom. Majd meglátjuk, ha itt lesz az ideje... ami már nem is lesz olyan messze, szerintem.

Igazságtalanságok

Ilyenkor, amikor hosszabb időt töltök a szülővárosomban, vagy a Feriében, mindig rámjön kicsit az önsajnálat. Mert olyan igazságtalanság, hogy ekkora különbségek vannak az ország egyes részei között. Hogy itt pl. negyedáron, de harmadáron biztos tudnánk olyan lakást sőt jobbat is venni, mint amiben most lakunk. Persze tudom, hogy ez nem ennyire egyszerű, mert valószínű ezen a környéken nemigen lenne munkánk, vagy ha igen, nem ennyiért. De már abból is elegem van, hogy mindenki azt gondolja, hogy nekünk milyen jól megy... mert mi vagyunk a gazdag pesti rokonok... jó, én magam sem tartom magunkat szegénynek. De nekünk sem hullik az égből a pénz, mi is megdolgozunk érte, és az, hogy olyan munkánk van amilyen, azt meg annak köszönhetjük, hogy tanultunk. Szóval ez a Te ne panaszkodj, nektek jól megy szöveg kicsit idegesít. Sokszor beszéltünk már erről Ferivel, hogy kívülről valóban úgy tűnhet, hogy mi aztán bármikor, bármit megengedhetünk magunknak. Igen van egy lakásunk, nem túl nagy, még éppen elég, és kapcsolódik hozzá egy kertrész. De nincsen családi házunk, és a fővárosban valószínű nem is lesz, mert jó, ha egy ikerházfélre fog egyszer telni. Igen, van egy autónk. Nem luxusautó, nem is nagy, négyen már épphogycsak elférünk benne. És bár tudnánk venni nagyobb lakást és nagyobb autót is, felelőtlenül, meggondolatlanul nem tehetjük ezt meg, mert akkor nem lennének tartalékaink, ami viszont kell, hogy legyen, főleg, amíg én itthon vagyok a gyerekekkel. És van több mint 10 millió jelzáoghitelünk is, amit még senki nem kérdezett, hogy tudjuk-e fizetni. Tudjuk.
És azt is mindenki elfelejti, hogy nálunk 10 ezerbe kerül egy felnőtt havibérlet, és azt is, hogy ha parkban akarok sétálni a gyerekeimmel, akkor nekem autóba kell ülnöm, vagy buszra kell szállnom, mint ahogy akkor is, ha be akarunk vásárolni.
És azt is elfelejti mindenki, igaz, hogy emiatt sosem panaszkodom, talán ezért felejtik el, hogy nekünk a legegyszerűbb hétköznapi teendőket is négyesben kell ellátni, ami kétszer annyi idő, mint ha csak ketten elszaladnánk. Mert sajnos nincsenek karnyújtásnyira a nagyszülők, akik fél órára át tudnának ugrani. És azt is elfelejtik, hogy hetekig otthon vagyok egyedül két gyerekkel, mert Feri külföldön van, és csak az csapódik le, hogy az milyen überkirály, ha külföldön dolgozik. Abba már nem gondolnak bele, hogy ilyenkor távol van a családjától, és az sem hogy nem jókedvéből van ott, sőt nem is a saját döntéséből, hanem azért mert ha nem megy, akkor nincs munkája, és akkor oda a mi nagy királyságunk.
Szóval lehet vagdalkozni és azt gondolni, hogy nekünk milyen jó, de cserélhetnénk is néhány hétre, hogy mindenki a maga bőrén tapasztalhatná meg azt a hűdenagy jóságot amiben mi élünk. Mert másképp úgysem értik meg, hogy nálunk sem fenékig tejfel ám minden, és nem méz folyik a csapunkból.

Összebújva

Egy múlt heti telefonbeszélgetés után, eltöprengtem, hogy is van ez... Mármint az, hogy két gyerekem van. Alapvetően jól telnek a napjaink, szinte már zökkenőmentesen, sokkal-sokkal jobban, mint Matyival anno. Én ezt mindig annak tudtam be, hogy az eltelt 2 év alatt szereztem némi rutint a nehézségek kezelésében. Matyival volt nehézség bőven. Aztán az jutott az eszembe, hogy talán azért volt annyi nehézség mert én magam generáltam őket. A váltás munkáról anyaságra túl nagy volt nekem, és értelemszerűn túl hirtelen is, majdnem végig dolgoztam a terhesség alatt. Milánnal már nem volt ekkora az ugrás. Könnyebben vettem az 1 gyerekesből 2 gyerekessé válást, ennek következtében Milán sokkal nyugodtabb, türelmesebb, kiegyensúlyozottabb, jobbanalvó, stb... És minden szép és kerek is lenne... csak...
Cuckának volt aztán egy írása, ami a lelkemig hatolt újra, az ekcéma lelki eredetéről szólt. Kicsit önmarcangolóan magát vádolta, hogy elhanyagolja olyanagyonszeretett lánykáját, és emiatt lettek neki mindenféle kiütései.
És elgondolkoztam, és eszembe jutottak a Matyival összebújós hosszú órák, amikor a mellkasomon aludt, ilyesmik. Milánnal szinte soha sincs ilyen, mert ő elalszik ringatás nélkül is, és azt hittem neki erre nincs szüksége. Aztán rájöttem, hogy nem is neki van, hanem nekem. Hiányoznak azok a percek, amikor csak mi vagyunk, amikor összebújhatunk, amikor az arcát a nyakamba fúrja, amire annyira-annyira vágytam, amikor még pocakban volt.
És végül valahogy mégis pont ezek maradtak ki... mert kezdettől fogva az van bennem, hogy csak nehogy Matyinál rosszul csapódjon le a dolog, csak nehogy féltékeny legyen,csak nehogy..., csak nehogy....
Közben pedig elfelejtettem, illetve eszembe se jutott, hogy attól hogy Milán jógyerek, még szüksége lehet az összebújásra, mint ahogy van is...
Úgyhogy most azon vagyok, hogy növeljük az összebújással töltött órák számát.
Mert mindketten ezt szeretnénk. Mert mindkettőnknek szüksége van rá.

Luxus?

Minden hétvégén, amikor a bevásárlásból jövünk hazafelé felmerül bennünk a kérdés, hogy vajon miért fizetünk MINDEN héten annyit, amennyit...sokat. Holott egyáltalán nem élünk luxusban, egyáltalán nem veszünk hiperszuper márkás cuccokat, sőt... az évek során egyre több tescogazdaságos termék landol a kosarunkban, és mégis... Mindig van mire fogni, hogy miért lett a végösszeg, annyi amennyi. Most pelust vettünk, most húst, most tejet sok kartonnal, stb...
Végigböngésztük a blokkot. Igazából tényleg csak olyan dolgok voltak rajta, amik szerintünk nem luxus cikkek, vagy nem kéne, hogy azok legyenek, pl. gyümölcs, saláták, sajt, rozskenyér, kefír, joghurt.
Felmerül a kérdés, hogy hol húzzuk meg a határt a luxus és a nemluxus között. a listánkról az én kalácsomat, és a Feri ruccoláját ítéltük luxusnak. De hát ennyi luxus csak jár nekünk, ha már úgysem költünk semmi másra.
Igen, törekszünk az egészséges életre, hosszú távon mindenképpen megéri. Szóval nem fogunk csak azért fehérkenyeret enni, mert az olcsóbb.
De akkor hol a megoldás? Még nem tudom.
Arra mondjuk kíváncsi vagyok, hogy mennyire fog megváltozni a vásárlási szokásunk, ha visszatérünk a normális kerékvágásba, vagyis én is megint dolgozni fogok, a gyerekek meg ovisok-iskolások lesznek.

Miért is?

Hogy miért kezdem el ezt a blogot?

Mert van egy másik, amiből szépen lassan, ahogy a gyerekeim száma nőtt, úgy szorultam ki én belőle, és változott át csöpögős-mézesmázas bababloggá. Én pedig egyre inkább úgy éreztem, hogy hiányzik egy hely, ahol csak én lehetek. Ahol nem kell anyának lennem, ahol nem kell vigyázni arra mit is írok le, ahol írhatok az örömeimről, a bánataimról, a hisztijeimről, arról, ha meg vagyok bántva, arról épp mit olvasok, szóval bármi másról, ami nem gyerek, és egyáltalán bármiről, ami csak úgy eszembe jut és foglalkoztat, de nem egy babablogba való.

Hát ezért született ez a blog.