2011. szeptember 27., kedd

Ovis helyzetek

Vigyázat!!!! Unalmas lesz, hosszú lesz, dühöngős, de muszáj leírnom valahová.

Tegnap volt szülői értekezlet az oviban. És csak azért nem az anyablogomban írok erről, mert amikről szó volt, az egyáltalán nem egy habosbabos gyerekblogba való, ez kérem tömény politika és kőkemény pénzügyek. A dolog valamikor tavasztól kezdve kígyózik rendületlenül, hol erre.hol arra kanyarodva, de semmiképp nem úgy, hogy ebből akár az óvoda, mint intézmény, akár a pedagógusok, akár a gyerek jól jöhetnének ki. Tavasszal az újsütetű kerületvezető bagázs kitalálta, hogy nem jó ez így ahogy van, túl sok a kiadás, bokrosítsuk az óvodákat. Hosszas hivatalbajárás és levelezgetés, és számokkal alátámasztás után, ( a kimutatást önszorgalomból egy anyuka készítette el, mert a polgmesteri hivatalban erre nem voltak képesek, ők hasraütésszerűen dobálóztak valósnak nem mondható számokkal), szóval hosszas idegtépő tortúra után ezt végül lefújták, jegelték, elhalasztották, a lényeg, hogy nem valósult meg. Egyelőre.

A mi ovinkban nyílt tavaly télen 2 új csoport, ide jár Máté is, a szomszédos iskola régi szertárépületét alakították át, de csak belülről. Azt ígérték, hogy tavasszal-nyáron minden hiányzó külső munkát befejeznek, tetőt, ablakszigetelést, kertrendezést, stb..., erre akkor még megvolt a pénz. Csakhogy ezt a pénzt mire felhasználhattuk volna, addigra az önkormányzat visszavette. Csak úgy. Mert úgy gondolta. És még a nyomát is eltüntette a korábbi papíron már az ovinak adott pénznek. Így most az egyik csoport hónapok óta beázik. Szerencsére nem a Mátéé. Még.
Két apuka felajánlotta, hogy eljön egy hétvégén, és ingyen, társadalmi munkában megcsinálják azt a nyomorult tetőt, mert mégiscsak jön a tél, akárhonnan is nézzük, a gyerekek nem lehetnek egész nap egy beázó tetejű csoportszobában. De nem lehet, mert az önkori nem engedi, mert ők úgy nem tudják átvenni, csak akkor ha szakember csinálja számlával, de arra meg ugye nem adnak pénzt.
Másik. A szomszédos iskolát összevonták egy másikkal, és az épületet egy táncművészeti iskola bérelte ki. A fűtésrendszer egy része viszont közös az iskoláéval, azaz pl. a mi két csoportunk az iskolán keresztül kapja a meleget, úgy, és akkor amikor ők gondolják. Na most ha ők úgy gondolják, hogy nem fűtenek még/már, mert ők ugye táncolnak és nem fáznak, és eleve huszonévesek, akik azért másképp érzik a hideget mint a mi földönülős 4 éveseink,szóval ha ők nem fűtenek, akkor nálunk sincs fűtés, vagy ha ők 20 fokra fűtenek, akkor a mi csoportunkban is 20 fok lesz. Ők persze szorgalmazzák, hogy válasszák le a rendszert, amire ígéretet is kaptak, de most már szept. vége van, és eddig még nem történt semmi, és bárhogy is nézzük 2-3 héten belül már igencsak fűtésszezon lesz.
Amiért még külön jó, hogy a táncsulisoknak hetente többször is a 13-15 óra tartományba esik valamilyen táncórájuk, amitől az ovisok nem tudnak aludni. Múlt pénteken állítólag olyan dobpergés volt, hogy az egyik csoportban sírva keltek fel a gyerekek kettőkor. Nem, nem tudnak órarendet módosítani, mert a külsős tanárok csak akkor érnek rá órát tartani.
Felvetették ezt a problémát a múlt héten egy szülői fórumon, ahol a kerület oktatásért felelős akármije azt sem tudta, hogy az épület ki lett adva a táncosoknak, hogy ebből gond lehet, hát arról meg végképp nem tudott. Kicsit vicces, nem?
És akkor még nem is említettem, hogy a tavasszal elvont/meg nem adott pénzen felül most újabb 10%-ot kérnek vissza minden egyes kerületi óvodától. És az oké, hogy nem hagyják hogy a közüzemi díjakat ne tudják kifizetni az intézmények, de így viszont semmi másra nincs pénz. Lassan már tisztítószerekre sem. Nemhogy színházra, kirándulásra, játékokra, akármire, ami a gyerekért történne. Nem beszélve arról, hogy átvariálták az óvónők munkaidejét is, és megvonták tőlük a túlórát, és lecsökkentették a fedési időt, vagy mit, azaz délelőtt és délután is 1-1 óvónő van a 25 gyerekre, csak ebédeltetéskor és altatáskor van 2, ami azért elég kemény, és ha belegondolunk, hogy akkor mennyi idő jut 1 gyerekre, vagy jut-e egyáltalán arra idő, hogy a gyerekeket egyénileg kezeljék, mert ez is az új elvárás, hogy minden gyereket fel kell mérni külön-külön, de ez a kerületvezetés szerint simán belefér a pedagógusok munkaidejébe. Szóval nagyon gáz.
És még mindig azt mondom, hogy szerencsések vagyunk, mert a mi csoportunk egy elég jól sikerült társaság, mind a gyerekeket, mind a szülőket tekintve. Soha még abból nem volt vita, hogy ha már máshogy nem megy, akkor adjunk össze valamire pénzt, és csináljuk meg, vegyük meg, mert másképp nem lesz a gyerekeinknek játékuk, nem lesz mikuláscsomaguk, nem lesz semmijük. Szóval tényleg egy nagyon jó kis banda verődött össze, ami reméljük, hogy így is marad. (Tavaly a szomszéd csoport szülői értekezletén majdnem összeverekedtek a szülők pl. csak hogy ilyenek is vannak ám) Tényleg mindenki ott segít, ahol tud, van aki ezt hoz, van aki azt csinál. Szerencsére az óvónénijeink is nagyon lelkiismeretesek, és gyerekcentrikusak, és lehetőségeikhez mérten mindent megtesznek a gyerekekért, hogy az oviban töltött idő ne csak eltölt órákból álljon, hanem hasznos legyen. Ők azok, akik a fizetetlen túlóra és az átfedési idő minimalizálása ellenére is bejönnek korábban, hogy a gyerekeink tudjanak tornázni, udvarra menni, kézműveskedni, mert ilyen picikkel még mindezek kivitelezése nem egyemberes munka.

Szóval nem egyszerű a helyzet. De ez nagy magyar valóság. Csak kérdem én, kell-e hogy a gyerekek már óvodás korukban szembesüljenek ezzel. Kell-e neki arról tudniuk, hogy mindennek a pénz a mozgatórugója, hogy itt mindegy, hogy hogy mennek a dolgok, csak az a fontos, hogy mindenki a lehető legjobban megtömje a zsebét, bármi áron. Mert amit ma elvehetsz, ne halaszd holnapra. Közben pedig verhetik a mellüket, hogy utánpótlásnevelés, meg kultúrafejlesztés, meg mit tudom én. Mert a kerületi filharmónikusok támogatására persze akadt valahonnan többmilliónyi forint, mert az nyilván fontosabb, mint az óvodák működőképessége, a pedagógusok elégedettsége, a gyerekeink fejlődése. A legszomorúbb az egészben, hogy még csak fél éve vagyunk szerves részei ennek a közoktatási cirkusznak.... mi lesz még itt a következő 20 évben, mire a gyerekeink kikerülnek belőle...

2011. szeptember 19., hétfő

Az én városom

Ózd. Egy néhány nappal ezelőtti cikk szerint ez ma Magyarország legszarabb városa. Sajnos tényleg nem épp a virágkorát éli. Ezer sebből vérzik, lenne tennivaló. A város azóta próbál talpraállni, amióta a 90-es éves elején sikeresen a földbe döngölték. Amikor szinte egyik napról a másikra kirántották az emberek alól a talajt, elvették a munkájukat, megélhetésüket úgy, hogy cserébe nem kaptak semmit, nem volt alternatíva. A várost, és az agglomerációt éltető acélgyár bezárt, több ezren kerültek utcára, és az munkások úgy próbáltak boldogulni, ahogy tudtak, leginkább sehogy. Aki tudott elvándorolt, aki nem, az maradt, és megpróbált a felszínen maradni, ember maradni. Sokaknak nem sikerült. 
Ezért tart most ott a város, ahol tart. Ezért van sok rosszarcú, ezért van sok szegény-megkeseredett ember, ezért van bűnözés, ezért vannak pusztuló városrészek. 
Igen, ezeket könnyebb észrevenni... mert a rosszat, a csúnyát nem kell keresni, az szembejön velünk. De ha mögé nézünk, akkor megláthatjuk az új házakat, az új uszodát, a körforgalmak közepébe ültetett színpompás virágokat. És megláthatnánk az emberek arcán a fáradtságos munkát hogy a város a semmiből újraépülhessen. 
Az ózdiak nem léhűtők. Nem bűnözők, és nem munkakerülők, mint ahogy az a híradásokból lejön. Nem. Az ózdiak igenis szeretnek dolgozni. Önmagukért, a városukért. Csak ezt hangsúlyozni az nem sikk, abban nincs szenzáció, az nem hír. A dolgozó, becsületes emberekről nem éri meg ebben az országban beszélni.  Pedig Ők is ott élnek ám a városban. Lecsúszott alakok balhéról tudósítani sokkal nagyobb buli. 

Nem ismerek olyan ózdit, aki ne lett volna büszke arra, hogy honnan jött. Ózdinak lenni nem szégyen.
Én is ózdi vagyok, és büszke vagyok rá! Büszke vagyok rá, mert ebben a városban tanultam meg azt, ami oda vitt, ahol most vagyok.
Nem lehet egy város milyenségét számokban és statisztikai adatokban mérni. Egy várost az emlékek tesznek azzá ami. Én 18 évet éltem itt. Nekem Ózd felhőtlen gyerekkort, a nagyszülős nyarakat, a füstőlő kéményeket,  az iskoláséveket, a tanulás szeretetét, az első szerelmet, az első csókot, kézakézben sétákat a parkban, hatalmas kamaszkori bulikat jelenti. Itt születtem. Itt gyógyítottak meg, amikor beteg voltam. Itt tanultam meg írni-olvasni, itt tanultam meg tanulni. Itt tanultam meg a munka szeretetét. Innen indultam el, itt él a családom, tőlük kaptam minden útravalót. Ide járok most is haza. Ez az a város, ahol mindig ismerősökbe botlok, ahol a rég nem látott szomszédok is megismernek, mosolyognak, örülnek, ha örülök, és velem együtt szomorkodnak, ha kell. 
Bárhol is vagyok, és bárhol is leszek, de az énem egy része ózdi marad örökre. 
Én ózdi vagyok. És büszke vagyok rá!

2011. szeptember 17., szombat

Utazósblog

Régóta gondolkodom azon, hogy szívesen írnék utazósblogot. De aztán valamiért mindig lebeszéltem róla magamat, mert úgy éreztem, hogy nem utazunk mi annyit, hogy életképes legyen a blog. Aztán időről-időre mindig rájövök, hogy nyilván vannak akik sokkal többet utaznak és sokkal különlegesebb helyekre mint mi, de sokan nem. Másrészt pedig mit számítanak mások, hiszen ha írnék egy ilyen blogot, akkor azt elsősorban magamnak írnám, hogy az emlékek-érzések ne fakuljanak, hogy ha majd öregek leszünk, és már a sarki boltba eljutni is nagy kaland lesz, akkor kicsit újraélhessük hajdanvolt fiatalságunkat.
Most megint nagy bennem az elhatározás, hogy belevágok. A lökést most az adta, hogy elkezdetem az utazós albumomba feltölteni a májusi képeket, és megnéztem néhány régebbi albumot. És hiába hogy csak 2005-től vannak ott a képek, mert akkor lett digitális gépünk, a korábbi életünk csak papírformában létezik, mégis olyan rég volt már, hogy már most sem emlékszem mindenre. 
Most egy kicsit érlelem magamban a dolgot, és próbálom kitalálni, hogy hogy is tudnám megvalósítani, mert kicsit időigényes lenne visszamenőleg megörökíteni mindent, pedig úgy lenne az igazi. 
Húúúú most eléggé rákattantam:)