2017. január 24., kedd

Számomra olvashatatlan

Hogy Ugron Zsolnához miért ragaszkodom annyira, hogy újra és újra nekiveselkedem egy-egy könyvének, magam sem tudom. Már az első is csalódás volt. Aztán a második is. De mégis rendre kiveszem a könyvtárból a köteteit, amit épp megpillantok a polcon. Aztán az Erdélyi menyegző adott egy kis reményt, hogy talán mégis lesz ebből valami. Viszonylag rég olvastam már, de emlékszem, hogy ez sem csúszott annyira gyorsan, sokat kínlódtam vele, de a végére valahogy mégis szerethető lett az egész, és kíváncsivá is tett a folytatásra. 
Aztán jól el is felejtettem, hogy keressem, mígnem legutóbb ott találtam magam szemben vele a könyvtárban. A gyönyörűszép borító, mint mindig, most is sikított utánam, hogy fogjam meg, vigyem haza. Elhoztam, és tényleg kíváncsian ültem le mellé. 

A Nádor asszonyai elvileg tovább görgeti Báthory Anna és Eszterházy Miklós történetét. A borító történelmi fordulatokat és szerelmi szálakat, családi intrikákat sugall. Sajnos nekem ezek közül egyik sem jött át. :-( 

Borzasztó érzés, amikor úgy kell egy könyvet félretennem, hogy egyrészt nem olvastam végig, másrészt azért nem mert olvashatatlannak, élvezhetetlennek találtam. 

A könyv korabeli nyelvezete ( hogy ez mennyire valósághű, és mennyire mesterkélt, azt nem tudom) egyébként is nagyon megnehezíti az olvasást, és szerintem nagyon sokat levesz az élvezeti értékéből is. Már ha van. 

Szóval már eleve kihívások elé van állítva egy szimpla olvasó, mint én. Ehhez hozzájön az, hogy a könyv ide-oda ugrál időben, és az egyes fejezeteket is mindig másvalaki nézőpontjából olvashatjuk E/1-es személyben. Nekem sokszor csak a fejezet vége felé derült ki, hogy most ki is tulajdonképpen a "mesélő". 
És ezt fejeli meg még azzal, hogy random módon tűnnek fel ilyen-olyan családnevek, hol ismertebbek, hol olyanok, akikről sosem hallottam, de magyarázatlanul csak oda van biggyesztve, mintha mindenki számára köztudott lenne, hogy xy nemesi család éppen kivel milyen viszonyban is van/volt. Lehet, hogy ez az én műveletlenségem, de nekem ritkán volt egyértelmű, hogy kikről is beszélünk voltaképpen, és miért is olyan fontos róluk beszélni egyáltalán. Sokszor csak pár sor erejéig, de van, hogy oldalakon keresztül folyik egy történet valakiről, akiről nem tudom, hogy kicsoda, és azt sem hogy hogyan kötődik a történet vezérfonalához, ha kötődik egyáltalán. Volt, amikor számomra az derült ki, hogy nem is lényeges az illető, csak olyan " eszembe jutott  még ez is, írok róla pár oldalt"-szerű volt az egész. 

A történelmi regényeket nem azért szeretem, mert annak mondják. Mert valami cselekményt visszarakunk a régmúltba, vagy mert történelmi személyekről szól, hanem azért, mert egy kicsit többet szeretnék megtudni arról a korról, arról a helyről. Információt akarok. Akár olyat is, aminek ha kell utánanézek egyéb hiteles forrásokban. Volt már ilyen. Nyilván nem hiszek el mindent pont úgy, ahogy azt egy regényben épp olvasom. Sajnos az információéhségemet ez a könyv nem elégítette ki. 

Szóval... ez nekem nem jött át. És továbbra sem értem, hogy mi vonz mégis az írónő felé, Nyilvánvaló, hogy a szép borítók nagyban hozzájárulnak. :-) Vagy talán az írónő neve az, ami vonz. Zsolna... olyan szép hangzása van. Olyan nyelvet simogató, amikor kimondom. Olyan, mint a Milán :-) 

És tudom, önkínzó vagyok, de még mielőtt belevágtam volna ebbe a könyve, már akkor kivettem  a Hollóasszonyt is a könyvtárból. ( Ugyancsak szép borítós. ) De ha az sem lesz oké, akkor azzal végleg befejezem a kísérletezgetést. Csak hát annyira szeretnék már egy jó könyvet olvasni Ugron Zsolnától! 

2017. január 17., kedd

Évszázad-trilógia

Úgy látszik, minden évre jut valami nagyobb lélegzetű olvasmány, a 2015-ös a Trónok harca volt, amiről nem gondoltam, hogy annyira fogom szeretni, hogy tűkön ülve nézem, hogy mikor kerül vissza a könyvtárba a soron következő rész, inkább csak azért vettem a kezembe, mert mindenki körülöttem Trónok harca lázban égett, és kíváncsi lettem. A sorozatot nem néztem meg, talán az első évadot láttam, de lehet, hogy azt sem végig. Elsőre nem nagyon jött be. A könyv viszont elvarázsolt. 
2016-ra Ken Follett gigantikus Évszázad- trilógiája jutott. Az egyenként is 1000+ oldalas könyvfolyamot kevesebb mint nettó 3 hónap alatt sikerült kiolvasnom, mert bár jó vaskos, már-már rémisztően az, annyira olvasmányos, és haladós, hogy föl sem tűnik, és már vége is van. 



A sorozat igazából családregényként is felfogható, hiszen több család, egy orosz, egy német, egy angol főnemesi, és egy amerikai,  életén keresztül ismerjük meg a 20. század történelmét 3 generáción keresztül, és ami mögötte van. Politikai harcok, ármánykodás, háborúk, összeesküvés elméletek, sikerek és borzalmak, mindez emberi nézőpontból, szerelemmel, barátsággal, bajtársiassággal, tragédiákkal fűszerezve.  
Nagyon-nagyon jól megkomponált és kidolgozott könyv, rengeteg szereplővel, kapcsolatokkal, történelemmel és politikával.  Minden részéért odavoltam, mindegyikért másként. 
Az első talán azért, mert az történelemnek ezt a szakaszát kevésbé ismerem jól, mint a későbbieket, és persze itt ismerjük meg a szereplő családok első generációit. A kötet fő csapásvonala  orosz forradalom, majd az első világháború borzalmai, a munkásosztály hatalomra törése, a kommunizmus kialakulása, és megerősödése, emberi harcok önmagukkal, egymással, egymásért, megfelelni akarás, áldozatok. 
A második kötet után azt mondtam, hogy ennél jobb könyvet nem lehet írni. A válság évei, majd a második világháború borzalmai a különböző országok szemszögéből egészen más oldalát mutatja mindannak, amit eddig tudtam, elképzeltem a háborúról, a Hitleri Németországról. 
És mégis.. Ken Follett a harmadik részben még erre is rá tudott tenni egy lapáttal. Egyszerűen ez a rész volt az, amikor szinte minden fejezetnél az járt a fejemben, hogy ez nem lehet igaz! hogy pl. belegondolni is borzasztó, hogy a 60-as években Amerikában még ennyire előtérben volt a fajgyűlölet. Persze nyilván nem volt ez újdonság, tudom is, olvastam is már ilyen témájú könyveket is, ( Ne bántsátok a feketerigót!) de amikor újra és újra szembesülök vele így leírva, akkor ez mégis annyira megdöbbentő, hogy a 20. század közepén még az volt a "normális", hogy a feketék nem mehetek a fehérek boltjába. Hiszen ez gyakorlatilag MOST volt. A szüleim már javában éltek ekkor. 
Aztán a berlini fal, annak felhúzás, a kilátástalanság, a fiatalok menekülni próbálása... ez mind borzasztó... 

Ritkán olvasok olyan könyvet, aminek a végén könnyes lesz a szemem... ez olyan volt. 

Sosem gondoltam magamra úgy, mint nagy Ken Follett rajongóra, de miután a Katedrálisért is oda voltam, és most ez is levett a lábamról, lehet, hogy az vagyok?