Korábban nem szerettem a csendet. Egész nap szólt körülöttem valami. Bár zajos munkahelyen dolgoztam, hogy a gépzajt tompítsuk mindig ment a rádió, vagy valami zene, vagy ha a számítógépes munkám volt, akkor a fülhallgatón nyomtam az agyamba a zenéket, amiket szerettem. Aztán itthon is első dolgom volt betenni valamit. Szólt a zene míg főztem, mostam, vasaltam. Még olvasás közben is ment valami lágy dallam aláfestésnek.
Mióta anya vagyok, azóta tudom értékelni a csendet. Ritkán van részem mostanában a tökéletes csendben. Matyi egész nap pörög. Sosem hittem el, amikor azt mondták, hogy addig jó, mag nem beszél. Nem értettem, miért is? Hisz ha az ember gyereke tud embernyelven beszélni, az a kommunikáció új csatornáit nyitja meg. Ami igaz is. Jó, hogy tudunk igaziból beszélni egymással. De arra tényleg nem gondoltam, hogy valóban be se fog állni a szája. Szó szerint mindig beszél. Megállás nélkül. Játék közben, séta közben, mese közben, evés közben, mindig. És visszajelzést vár.
Nem elégszik meg annyival, hogy ő beszél, engem is beszéltet, kérdez, megállapít dolgokat, amikre meg kell mondanom, hogy jó vagy sem. Egész nap. Baromi fárasztó egész nap a csacsogását hallgatni. És akkor még ott vannak a fület sértő sikolyai, kiáltásai csak úgy, és nem feledkezem meg Milánról, mert most már ő is intenzív zajforrás tud lenni.
Szóval bármennyire is szeretem Őket, a nap legjobb része az, amikor fél 9 tájban mindkettő békésen szuszmákol, hang nélkül. Ha tehetem, akkor ilyenkor mindent kikapcsolok, és csak ülök a csendben. Ugyanezt teszem délben, ha véletlenül egyidőben alszanak. Nem csinálok mást, csak ülök, és nézek ki a fejemből. Élvezem, hogy nem kell szólnom senkihez, élvezem, hogy nem szól hozzám senki... csak hallgatom a szuszogásukat... csak hallgatom a csendet. Ilyenkor töltődöm.
Mióta anya vagyok, azóta tudom értékelni a csendet. Ritkán van részem mostanában a tökéletes csendben. Matyi egész nap pörög. Sosem hittem el, amikor azt mondták, hogy addig jó, mag nem beszél. Nem értettem, miért is? Hisz ha az ember gyereke tud embernyelven beszélni, az a kommunikáció új csatornáit nyitja meg. Ami igaz is. Jó, hogy tudunk igaziból beszélni egymással. De arra tényleg nem gondoltam, hogy valóban be se fog állni a szája. Szó szerint mindig beszél. Megállás nélkül. Játék közben, séta közben, mese közben, evés közben, mindig. És visszajelzést vár.
Nem elégszik meg annyival, hogy ő beszél, engem is beszéltet, kérdez, megállapít dolgokat, amikre meg kell mondanom, hogy jó vagy sem. Egész nap. Baromi fárasztó egész nap a csacsogását hallgatni. És akkor még ott vannak a fület sértő sikolyai, kiáltásai csak úgy, és nem feledkezem meg Milánról, mert most már ő is intenzív zajforrás tud lenni.
Szóval bármennyire is szeretem Őket, a nap legjobb része az, amikor fél 9 tájban mindkettő békésen szuszmákol, hang nélkül. Ha tehetem, akkor ilyenkor mindent kikapcsolok, és csak ülök a csendben. Ugyanezt teszem délben, ha véletlenül egyidőben alszanak. Nem csinálok mást, csak ülök, és nézek ki a fejemből. Élvezem, hogy nem kell szólnom senkihez, élvezem, hogy nem szól hozzám senki... csak hallgatom a szuszogásukat... csak hallgatom a csendet. Ilyenkor töltődöm.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése