Víz alatt

Nézem a tévét, olvasom a híreket... víz alatt van a fél ország. Sokszor láttunk már ilyet, sajnos... szinte minden évben valahol... Ez most mégis más... Más, mert most ott pusztít az ár, ahol én is éltem, ahol rokonaim, ismerőseim, ismerősök ismerőse lakik... ott van minden víz alatt, ahol én is jártam nagyon sokszor, azokon az utcákon hömpölyög a víz megállíthatatlanul, amiket én is ismerek....

Nézem a tévét...elszorul a szívem... látom az ismerős utcákat, és csak remélem, hogy nem kell ismerős arcokat felfedeznem a bajbajutottak között. Eddig nem kellett... eddig "szerencséjük" volt, mert csak a kertjük ment teljesen tönkre... szerencséjük volt, mert a víz két utcával lejjebb talán megáll... szerencséjük volt, mert így az ő házukat nem fenyegeti a veszély. De nem tudják használni a lefolyókat, mert eldugult a csatorna... 21. századot írunk... és mégis évről évre visszaköszön az árvízvédelem hiánya. Mégis, még most sem hisszük el, hogy a sorsunk felett nem MI döntünk elsősorban... van odafent valaki, aki mindig megmutatja, hogy van egy rajtunk kívül álló nagy Úr, a természet pusztító ereje.
Számtalan formában megmutatkozott már, mégsem látjuk be, hogy Ő az erősebb... nem tiszteljük...
Nézem a tévét... elszorul a szívem, ahogy látom a homokzsákokat pakoló öregeket, fiatalokat, férfiakat, nőket... arra gondolok, hogy miért kell az embereknek ekkora mértékű katasztrófa ahhoz, hogy összefogjanak, hogy segítsenek egymásnak, önzetlenül, ki hol tud. Miért nem lehet egy szürke hétköznapon is egy kis figyelmet fordítani a körülöttünk lévőre, a környezetünkre, a természetre...
21. századot írunk... és mégis a víz az Úr... mint már annyiszor.

Tombold ki, te özönvíz,
Tombold ki magadat,
Mutasd mélységes medred,
S dobáld a fellegekre
Bőszült tajtékodat;

Jegyezd vele az égre
Örök tanúságúl:
Habár fölűl a gálya,
S alúl a víznek árja,
Azért a víz az úr!

(Petőfi Sándor: Föltámadott a tenger)