Egy múlt heti telefonbeszélgetés után, eltöprengtem, hogy is van ez... Mármint az, hogy két gyerekem van. Alapvetően jól telnek a napjaink, szinte már zökkenőmentesen, sokkal-sokkal jobban, mint Matyival anno. Én ezt mindig annak tudtam be, hogy az eltelt 2 év alatt szereztem némi rutint a nehézségek kezelésében. Matyival volt nehézség bőven. Aztán az jutott az eszembe, hogy talán azért volt annyi nehézség mert én magam generáltam őket. A váltás munkáról anyaságra túl nagy volt nekem, és értelemszerűn túl hirtelen is, majdnem végig dolgoztam a terhesség alatt. Milánnal már nem volt ekkora az ugrás. Könnyebben vettem az 1 gyerekesből 2 gyerekessé válást, ennek következtében Milán sokkal nyugodtabb, türelmesebb, kiegyensúlyozottabb, jobbanalvó, stb... És minden szép és kerek is lenne... csak...
Cuckának volt aztán egy írása, ami a lelkemig hatolt újra, az ekcéma lelki eredetéről szólt. Kicsit önmarcangolóan magát vádolta, hogy elhanyagolja olyanagyonszeretett lánykáját, és emiatt lettek neki mindenféle kiütései.
És elgondolkoztam, és eszembe jutottak a Matyival összebújós hosszú órák, amikor a mellkasomon aludt, ilyesmik. Milánnal szinte soha sincs ilyen, mert ő elalszik ringatás nélkül is, és azt hittem neki erre nincs szüksége. Aztán rájöttem, hogy nem is neki van, hanem nekem. Hiányoznak azok a percek, amikor csak mi vagyunk, amikor összebújhatunk, amikor az arcát a nyakamba fúrja, amire annyira-annyira vágytam, amikor még pocakban volt.
És végül valahogy mégis pont ezek maradtak ki... mert kezdettől fogva az van bennem, hogy csak nehogy Matyinál rosszul csapódjon le a dolog, csak nehogy féltékeny legyen,csak nehogy..., csak nehogy....
Közben pedig elfelejtettem, illetve eszembe se jutott, hogy attól hogy Milán jógyerek, még szüksége lehet az összebújásra, mint ahogy van is...
Úgyhogy most azon vagyok, hogy növeljük az összebújással töltött órák számát.
Mert mindketten ezt szeretnénk. Mert mindkettőnknek szüksége van rá.
Cuckának volt aztán egy írása, ami a lelkemig hatolt újra, az ekcéma lelki eredetéről szólt. Kicsit önmarcangolóan magát vádolta, hogy elhanyagolja olyanagyonszeretett lánykáját, és emiatt lettek neki mindenféle kiütései.
És elgondolkoztam, és eszembe jutottak a Matyival összebújós hosszú órák, amikor a mellkasomon aludt, ilyesmik. Milánnal szinte soha sincs ilyen, mert ő elalszik ringatás nélkül is, és azt hittem neki erre nincs szüksége. Aztán rájöttem, hogy nem is neki van, hanem nekem. Hiányoznak azok a percek, amikor csak mi vagyunk, amikor összebújhatunk, amikor az arcát a nyakamba fúrja, amire annyira-annyira vágytam, amikor még pocakban volt.
És végül valahogy mégis pont ezek maradtak ki... mert kezdettől fogva az van bennem, hogy csak nehogy Matyinál rosszul csapódjon le a dolog, csak nehogy féltékeny legyen,csak nehogy..., csak nehogy....
Közben pedig elfelejtettem, illetve eszembe se jutott, hogy attól hogy Milán jógyerek, még szüksége lehet az összebújásra, mint ahogy van is...
Úgyhogy most azon vagyok, hogy növeljük az összebújással töltött órák számát.
Mert mindketten ezt szeretnénk. Mert mindkettőnknek szüksége van rá.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése