2010. március 31., szerda

Igazságtalanságok

Ilyenkor, amikor hosszabb időt töltök a szülővárosomban, vagy a Feriében, mindig rámjön kicsit az önsajnálat. Mert olyan igazságtalanság, hogy ekkora különbségek vannak az ország egyes részei között. Hogy itt pl. negyedáron, de harmadáron biztos tudnánk olyan lakást sőt jobbat is venni, mint amiben most lakunk. Persze tudom, hogy ez nem ennyire egyszerű, mert valószínű ezen a környéken nemigen lenne munkánk, vagy ha igen, nem ennyiért. De már abból is elegem van, hogy mindenki azt gondolja, hogy nekünk milyen jól megy... mert mi vagyunk a gazdag pesti rokonok... jó, én magam sem tartom magunkat szegénynek. De nekünk sem hullik az égből a pénz, mi is megdolgozunk érte, és az, hogy olyan munkánk van amilyen, azt meg annak köszönhetjük, hogy tanultunk. Szóval ez a Te ne panaszkodj, nektek jól megy szöveg kicsit idegesít. Sokszor beszéltünk már erről Ferivel, hogy kívülről valóban úgy tűnhet, hogy mi aztán bármikor, bármit megengedhetünk magunknak. Igen van egy lakásunk, nem túl nagy, még éppen elég, és kapcsolódik hozzá egy kertrész. De nincsen családi házunk, és a fővárosban valószínű nem is lesz, mert jó, ha egy ikerházfélre fog egyszer telni. Igen, van egy autónk. Nem luxusautó, nem is nagy, négyen már épphogycsak elférünk benne. És bár tudnánk venni nagyobb lakást és nagyobb autót is, felelőtlenül, meggondolatlanul nem tehetjük ezt meg, mert akkor nem lennének tartalékaink, ami viszont kell, hogy legyen, főleg, amíg én itthon vagyok a gyerekekkel. És van több mint 10 millió jelzáoghitelünk is, amit még senki nem kérdezett, hogy tudjuk-e fizetni. Tudjuk.
És azt is mindenki elfelejti, hogy nálunk 10 ezerbe kerül egy felnőtt havibérlet, és azt is, hogy ha parkban akarok sétálni a gyerekeimmel, akkor nekem autóba kell ülnöm, vagy buszra kell szállnom, mint ahogy akkor is, ha be akarunk vásárolni.
És azt is elfelejti mindenki, igaz, hogy emiatt sosem panaszkodom, talán ezért felejtik el, hogy nekünk a legegyszerűbb hétköznapi teendőket is négyesben kell ellátni, ami kétszer annyi idő, mint ha csak ketten elszaladnánk. Mert sajnos nincsenek karnyújtásnyira a nagyszülők, akik fél órára át tudnának ugrani. És azt is elfelejtik, hogy hetekig otthon vagyok egyedül két gyerekkel, mert Feri külföldön van, és csak az csapódik le, hogy az milyen überkirály, ha külföldön dolgozik. Abba már nem gondolnak bele, hogy ilyenkor távol van a családjától, és az sem hogy nem jókedvéből van ott, sőt nem is a saját döntéséből, hanem azért mert ha nem megy, akkor nincs munkája, és akkor oda a mi nagy királyságunk.
Szóval lehet vagdalkozni és azt gondolni, hogy nekünk milyen jó, de cserélhetnénk is néhány hétre, hogy mindenki a maga bőrén tapasztalhatná meg azt a hűdenagy jóságot amiben mi élünk. Mert másképp úgysem értik meg, hogy nálunk sem fenékig tejfel ám minden, és nem méz folyik a csapunkból.

2010. március 24., szerda

Összebújva

Egy múlt heti telefonbeszélgetés után, eltöprengtem, hogy is van ez... Mármint az, hogy két gyerekem van. Alapvetően jól telnek a napjaink, szinte már zökkenőmentesen, sokkal-sokkal jobban, mint Matyival anno. Én ezt mindig annak tudtam be, hogy az eltelt 2 év alatt szereztem némi rutint a nehézségek kezelésében. Matyival volt nehézség bőven. Aztán az jutott az eszembe, hogy talán azért volt annyi nehézség mert én magam generáltam őket. A váltás munkáról anyaságra túl nagy volt nekem, és értelemszerűn túl hirtelen is, majdnem végig dolgoztam a terhesség alatt. Milánnal már nem volt ekkora az ugrás. Könnyebben vettem az 1 gyerekesből 2 gyerekessé válást, ennek következtében Milán sokkal nyugodtabb, türelmesebb, kiegyensúlyozottabb, jobbanalvó, stb... És minden szép és kerek is lenne... csak...
Cuckának volt aztán egy írása, ami a lelkemig hatolt újra, az ekcéma lelki eredetéről szólt. Kicsit önmarcangolóan magát vádolta, hogy elhanyagolja olyanagyonszeretett lánykáját, és emiatt lettek neki mindenféle kiütései.
És elgondolkoztam, és eszembe jutottak a Matyival összebújós hosszú órák, amikor a mellkasomon aludt, ilyesmik. Milánnal szinte soha sincs ilyen, mert ő elalszik ringatás nélkül is, és azt hittem neki erre nincs szüksége. Aztán rájöttem, hogy nem is neki van, hanem nekem. Hiányoznak azok a percek, amikor csak mi vagyunk, amikor összebújhatunk, amikor az arcát a nyakamba fúrja, amire annyira-annyira vágytam, amikor még pocakban volt.
És végül valahogy mégis pont ezek maradtak ki... mert kezdettől fogva az van bennem, hogy csak nehogy Matyinál rosszul csapódjon le a dolog, csak nehogy féltékeny legyen,csak nehogy..., csak nehogy....
Közben pedig elfelejtettem, illetve eszembe se jutott, hogy attól hogy Milán jógyerek, még szüksége lehet az összebújásra, mint ahogy van is...
Úgyhogy most azon vagyok, hogy növeljük az összebújással töltött órák számát.
Mert mindketten ezt szeretnénk. Mert mindkettőnknek szüksége van rá.

2010. március 22., hétfő

Luxus?

Minden hétvégén, amikor a bevásárlásból jövünk hazafelé felmerül bennünk a kérdés, hogy vajon miért fizetünk MINDEN héten annyit, amennyit...sokat. Holott egyáltalán nem élünk luxusban, egyáltalán nem veszünk hiperszuper márkás cuccokat, sőt... az évek során egyre több tescogazdaságos termék landol a kosarunkban, és mégis... Mindig van mire fogni, hogy miért lett a végösszeg, annyi amennyi. Most pelust vettünk, most húst, most tejet sok kartonnal, stb...
Végigböngésztük a blokkot. Igazából tényleg csak olyan dolgok voltak rajta, amik szerintünk nem luxus cikkek, vagy nem kéne, hogy azok legyenek, pl. gyümölcs, saláták, sajt, rozskenyér, kefír, joghurt.
Felmerül a kérdés, hogy hol húzzuk meg a határt a luxus és a nemluxus között. a listánkról az én kalácsomat, és a Feri ruccoláját ítéltük luxusnak. De hát ennyi luxus csak jár nekünk, ha már úgysem költünk semmi másra.
Igen, törekszünk az egészséges életre, hosszú távon mindenképpen megéri. Szóval nem fogunk csak azért fehérkenyeret enni, mert az olcsóbb.
De akkor hol a megoldás? Még nem tudom.
Arra mondjuk kíváncsi vagyok, hogy mennyire fog megváltozni a vásárlási szokásunk, ha visszatérünk a normális kerékvágásba, vagyis én is megint dolgozni fogok, a gyerekek meg ovisok-iskolások lesznek.

2010. március 20., szombat

Miért is?

Hogy miért kezdem el ezt a blogot?
Mert van egy másik, amiből szépen lassan, ahogy a gyerekeim száma nőtt, úgy szorultam ki én belőle, és változott át csöpögős-mézesmázas bababloggá. Én pedig egyre inkább úgy éreztem, hogy hiányzik egy hely, ahol csak én lehetek. Ahol nem kell anyának lennem, ahol nem kell vigyázni arra mit is írok le, ahol írhatok az örömeimről, a bánataimról, a hisztijeimről, arról, ha meg vagyok bántva, arról épp mit olvasok, szóval bármi másról, ami nem gyerek, és egyáltalán bármiről, ami csak úgy eszembe jut és foglalkoztat, de nem egy babablogba való.
Hát ezért született ez a blog.