2012. november 28., szerda

Biztonságos

Nálunk alapszabály, hogy ha beülünk az autóba, akkor bekötjük magunkat. Nem is szabály ez, hiszen egyáltalán nem kell erre figyelnünk, automatikusan jön a mozdulat, mihelyst beültünk a kocsiba, és bezáródtak az ajtók. Természetesen a gyerekek is mindig biztonsági ülésben utaznak, még akkor is ha nem a mi autónkkal vagyunk, hanem mondjuk céges autóval, és még akkor is, ha ottmaradunk a nagyszülőknél. Ilyenkor sem sajnáljuk a fáradságot, hogy kikössük a miautónkból és átkössük a másikba. Persze néha-néha előfordul, hogy nem ülésben utaztak, amikor pl. taxival megyünk valahová, de ilyenkor is  mindig bekötöm őket a hátsó ülésen a biztonsági övvel.
Azt hittem, hogy ez mindenhol, minden családban így van, mert nálunk ez tényleg annyira alap.
De nincs ám így mindenhol.
Jónéhány hónapja is megvan már, amikor Máté ovis barátjának az anyukája mesélte, hogy képzeljem el, hogy K. (másik ovistárs) szülei nem kötik be magukat az autóban. Teljesen odavolt ettől, érthető módon, és még cikis is volt kicsit, mert az ő fia meg folyton azt kérdezgette a hátsó ülésről, hogy miért nincsenek bekötve, meg mi csipog.
Ezt az esetet azóta már többször is kiveséztük A-val, mert egyszerűen nem tudunk rajta túllépni, hogy hogy lehet az, hogy az ember nem köti be magát. Pláne, hogy családos emberekről beszélünk, akik egyébként teljesen normálisnak és korrektnek tűnnek.
Aztán történt a múlt héten, hogy nagyon el voltunk csúszva amikor mentünk az úszodába, mert Máté valahogy elszöttyögte az uzsonnát. Nagyon kellett volna rohannunk, hogy időben odaérjünk, én ugye 3 gyerekkel voltam, mint mindig, amikor mondta K. anyukája, hogy a férje elvisz minket, mert ő is jön, és két autóval vannak, elférünk. Rábólintottam, mert tényleg nagyon el voltunk késve.
És tényleg... a pasi nem kötötte be magát. ÉS még én éreztem furán magamat, hogy szépen módszeresen minden gyereket és magamat bekötök.
Aztán tegnap K. az apukájával volt úszni, és felajánlotta, hogy hazahoz. Én először el akartam utasítani, de aztán Máté olyan lelkes volt, hogy menjünk K-ékkal haza, hogy végül rábólintottam, de előtte rákérdeztem, hogy biztos elférünk-e, mert 3 gyerekkel vagyok. (a változatosság kedvéért)
Persze, persze. - mondta
Így hát mentünk. Mátéék kicsit előreszaladtak, mi hátrébb kullogtunk Milánnal meg a babakocsival, és mire odaértünk az autóhoz addigra K. már bent ült az első ülésen. Mondtam az apukának, hogy kössük Marcit előre, mert az egyszerűbb, mint K. ülését átkötni csak miattunk.
De kiderült, hogy K. nem ülésben ült az autóban, hanem csak úgy anélkül. Azaz, már odafelé sem volt neki ülése, nem hoztak.
Erre aztán még egy lapáttal rátett, hogy nemhogy nem ült ülésben, de még csak be sem volt kötve az első ülésen!!!!! Egy 5 éves gyerek. És persze egész úton, (kábé 10 perc amúgy kocsival), hol hátrafelé forgolódott, hol a műszerfalon csüngött. Engem a hideg rázott az egésztől, de az apját nem foglalkoztatta, mert egyszer sem szólt rá, hogy üljön rendesen.
Máté persze ezerszer kérdezte meg hazáig, hogy K. miért ül elől, és hogy miért nincs bekötve, és egyébként is mi ez a csipogás. ( csipogott a kocsi, mert nem volt a biztonsági öv bekötve. ). Én meg alig tudtam elterelni a témát. Nagyon kínos volt.
Itthon aztán jól átbeszéltük, hogy ezt nem szabad, mert megbüntet a rendőrbácsi, satöbbi, satöbbi, de tuti nem ez volt az első körünk ebben a témában. Pláne, hogy azóta ezen kattogok én magam is, hogy hogy lehet ilyet csinálni?????
Az viszont már tutibiztos, hogy soha többet nem ülök be melléjük! Még akkor sem, ha tényleg nagy segítség volt, hogy hazahozott bennünket, de azt hiszem nem lennék elég hiteles Máté előtt ha még egyszer így utaznánk.

2012. november 20., kedd

A derékfájásról

 Még Cuckanénitől kaptam néhány napja. Most csak idemásolom, hogy ne vesszen el. Hogy időnként visszaolvashassam, ha akarom.

A csigolyák közötti porckorongra gyakorolt nyomás – különösen az ágyéki csigolya környékén – a korongokat oldalirányba préseli, így ezek nyomják az idegeket, s ez különböző fájdalmakat okozhat, például isiászt, lumbágót stb. E tünet problematikája a túlterheléssel kapcsolatos. Aki túl sok terhet hord a hátán anélkül, hogy ezt tudatosan realizálná, az a nyomást a test szintjén, a porckorong fájdalmában fogja megtapasztalni. A beteg nyugalomra kényszerül, ugyanis minden mozgás, minden aktivitás fájdalommal jár. Sokan megpróbálják fájdalomcsillapítókkal elnyomni a testnek ezt a színvonalas önszabályozását csak azért, hogy megszokott aktivitásukat akadálytalanul folytathassák. Helyesebb lenne, ha a beteg személy kihasználná az alkalmat, és nyugodtan utánagondolna, miért is vett magára ilyen sokat, miért nyomja ekkora teher. A túlvállalásnak mindig az a célja, hogy kifelé nagyszerűnek, rátermettnek látsszunk, s így kisebbségi érzésünket tettekkel kompenzáljuk.
A nagy teljesítmények mögött mindig bizonytalanság és kisebbségi érzés áll. Aki egyszer magára talált, nem teljesít többé, hanem van. A világtörténelem nagy (és kis) tettei és teljesítményei mögött mindig olyan emberek állnak, akiket belső jelentéktelenségérzésük hajt a külső teljesítményekre. Tetteiken keresztül bizonyítani akarnak valamit a világnak, holott valójában senki sem kéri s nem várja tőlük e bizonyítékokat – önmagukon kívül. Önmaguknak akarnak bizonyítani, csak az a kérdés,
hogy: mit? Aki túl sokat teljesít, minél előbb kérdezze meg önmagától, hogy miért teszi ezt, így nem éri majd akkora
csalódás. Ha őszinte magához, meg fogja találni a választ: azért, hogy elismerjék, azért, hogy szeressék. Bár a teljesítményt kizárólag a szeretet keresése motiválja, kielégülést nem nyújthat, mert a tulajdonképpeni cél ezen az úton nem érhető el. A szeretet céltalan, és nem lehet megszolgálni. Az, hogy „Szeretlek, mert adsz nekem tízezer márkát”, vagy „Szeretlek, mert te vagy a legjobb focista” – abszurd kijelentések. A szeretet titka éppen a feltételnélküliség. Ezért is mondjuk, hogy az anyai szeretet a szeretet mintapéldája. Objektíve a csecsemő csak terhet és kényelmetlenséget jelent az anya számára. Az anya mégsem ezt érzékeli, mert szereti a kisbabáját. Hogy miért? Erre nincsen válasz. Ha lenne, nem beszélnénk szeretetről. Tudatosan vagy
tudattalanul mindenki vágyakozik ez után a feltétel nélküli, tiszta szeretet után, amely csak a személyre vonatkozik, és minden külsőségtől, minden teljesítménytől független. A kisebbségi érzés azt jelenti, nem tudjuk elképzelni, hogy személyünk – úgy,
ahogy van – szeretetre méltó. Erre fel elkezdünk dolgozni azon, hogy szeretetre méltóak legyünk, s egyre ügyesebbek, alkalmasabbak, gazdagabbak, híresebbek stb. leszünk. Magunkra aggatjuk a külvilág limlomjait csak azért, hogy szeressenek – s ha
aztán szeretnek, felmerül bennünk a kétség, vajon nem teljesítményünk, hírnevünk,
gazdagságunk miatt szeretnek-e. A valódi szeretethez vezető utat közben már eltorlaszoltuk
magunkban. A teljesítmény elismerése nem elégíti ki azt a vágyat, amely az
embert a teljesítményre késztette. Ezért is hasznos, ha idejében szembesülünk saját
kisebbségi érzésünkkel, jelentéktelenségünkkel – aki ezt nem hajlandó belátni, s további
feladatokat vállal magára, testileg valóban kisebb lesz. Miután a porckorongok
összenyomódnak, tényleg összemegy, tartása a fájdalomtól görnyedt, púpos lesz. A
test mindig az igazságot fejezi ki.
A porckorong feladata, hogy a mozgékonyságot, az elaszticitást biztosítsa. Ha a
porckorong az egymásba ékelődő csigolyák közé beszorul, illetve becsípődik, tartásunk
merev, elmozdíthatatlan lesz, gyakran különös pozitúrába merevedik. Ugyanez
az összefüggés pszichikai területen is. Ha valaki , merev”, hiányzik belőle a nyíltság,
a mozgékonyság – bensője mozdulatlan, rögzült valamilyen sajátos belső tartáshoz.
A becsípődött porckorongot úgy gyógykezelik, hogy egy hirtelen lökéssel vagy húzással
megpróbálják megváltoztatni a csigolyák helyzetét, s így lehetővé tenni számukra,
hogy újra fölvegyék a természetes kapcsolatot egymással („solve et coagula”).
A bemerevedett lelket is ugyanazzal a módszerrel lehet kiigazítani, helyrebillenteni,
amivel a csigolyákat vagy az ízületeket: hirtelen erős lökéssel elmozdítjuk jelenlegi
pozíciójából, s ezzel lehetőséget biztosítunk számára, hogy újra orientálódjék, magára
találjon. Ettől a lelki lökéstől az elmerevedett lelkűek ugyanannyira félnek, mint
a merev gerincűek a gerinckezeléstől. Egy jól hallható roppanás mindkét esetben sikerrel
biztat.

2012. november 3., szombat


2012. november 1., csütörtök



 Kosztolányi Dezső  : Az ismeretlen, végtelen temetőben

Az ismeretlen temetőben
én, ismeretlen, kósza lélek,
keresztek közt, gyászdalt dalolva
virágosan megyek az éjnek,
s sírok: ki tudja, miért, miért nem?
Megsápadtam, míg ideértem.

Zörömbölök fekete lámpán,
följajgatom a síri alvót,
véres pipacs zizeg nyomomba,
és szertartásosan lehajlok
az ismeretlen sírhalomra,
mint hogyha anyám sírja volna.

Valami űz, valami kerget,
hogy legyek a múlt folytatója,
egy ismeretlen, bús halottat
keresek már egy élet óta.
Kezem elszáradt koszorút fon
s az alvó gyertyát lángra gyújtom...