#3 Napok romjai könyvben és filmen

Kazuo Ishigurutól azóta szeretnék olvasni, mióta egyszer, monduj tavaly, a villamosmegállóban "együtt" várakoztam Kovács Lehel színésszel ( aki a környékünkön lakik a családjával, és a gyerekei a miovinkba járnak.) és ő épp egy Ishiguru regényt olvasott. Nem ezt, hanem Az eltemetett óriást, amiről én még nem hallottam akkor, és itthon gyorsan rákerestem, hogy miféle könyv ez. Majd az íróra is, és akkor esett a szemem elé, ez a filmes borító. Maga a cím ismerős volt, de afilmet nem láttam még, és mivel két ilyen remek színész a főszereplő, mindenképp a filmet is várólistára tettem.
De van nekem egy olyan becsípődésem, hogy ha már láttam egy könyv filmadaptációját, akkor a könyvet már rendszerint nem szoktam elolvasni, még akkor sem, ( vagy nagyon ritkán), ha tudom, hogy általában könyvben minden jobb, és kidolgozottabb, de a film után olvasni nekem már nem olyan varázslatos, inkább fordítva szeretem.
Szóval addig nem néztem meg a filmet sem, amíg kezembe nem került a könyvtárban a könyv legutóbb, és míg ki nem olvastam.

Nos. Érdekes amúgy, mert általában már olvasásá közben el tudom dönteni,. hogy tetszik-e a könyv, vagy sem, és hogy mennyire, de ezzel a regénnyel kicsit bajban voltam, mert olyan felemás érzések voltak bennem. A regény az 50-es években játszódik, visszatekintésekkel a 20-as évek Angliájára. Ez az angliai kor nekem egyébként t szívem csücske, talán a Csengetett Mylord volt az első élményem ebben a témában, bár az erősen más kategória, de a Downton Abbey pl. örök szerelem lesz. Szóval maga a kor az bejövős nekem, mégis eleine sokszor azt éreztem, hogy unom kicsit a sok elbeszélést, az érzések ecsetelését, és közben vártam hogy haladjon a történet valahová.
Mondjuk nemigen haladt sehová... van persze egy kis kerettörténet, aminek a részeként olvashatjuk a visszaemlékezéseket a régmúlt időkről, amiben aztán van minden politika, szülő-gyermek viszony, és egy észrenemvett szerelem.
Aztán egyszer csak mégis arra lettem figyelmes, hogy a lassúság, a merengősség ellenére szeretem olvasni a könyvet, élvezem a szépen megfogalmazott mondatokat, és bár hiába, hogy nem néztem meg a filmet, persze tudtam, hogy Anthony Hopkins a főszereplő, így sokszor az ő hangját hallottam a fülemben olvasás közben, és ez jó volt.

Amint befejeztem a könyvet, neki is láttam a filmnek. Jóóó hosszú film, két részletben tudtam csak végignézni... és azt kell mondjam, hogy most a film picit jobban tetszett, de lehet, hogy csak a látványvilág miatt, mert szeretem nézni ennek a kornak a finomságát, a szépségét. De az is  lehet, hogy Hopkins miatt, akit imádok, és zseninek tartok, mert aki ennyire önazonosan tudja a tartózkodó komornyik és  Hannibal Lecter szerepét is eljátszani, az csakis zseni lehet, nem más.
Egyébként pedig a film meglepően könyvazonos. Még szövegileg is. És hasonlóan lassú folyású, mint a könyv, mégis érdemes volt megnéznem, mert kicsit följebb is értékeltem magamban a könyvet.
Szomorú a végkicsengés... talán ezért is nehéz túl pozitívan értékelnem a művet. Szomorú egy úgymond eltékozolt életről olvasni, abban az értelemben, hogy szomorú az, ha az ember csak élete vége felé jön rá, hogy elszalasztott egy olyan lehetőséget, ami talán más útra terelhette volna az életét, ami talán több fényt, és több egyéni boldogságot (is) tartogatott volna, nemcsak szakmait, noha menet közben a szakmai elégedettség is elegendőnek tűnt.
Elgondolkodtató mű, mindenféleképpen.

Ez volt tehát a #3 -dik boldogságom, mert két várólistás elememet is ki tudtam pipálni egy nap alatt :-)

Találkozásom a skandinávokkal

Tisztán emlékszem arra, amikor évekkel ezelőtt először találkoztam az azóta olynagyon felkapott skandináv krimi műfajával. Mégpedig nem más volt ez a könyv, mint Stieg Larsson nagy sikerű Millenium trilógiájának első kötete, a Tetovált lány. Mondanom sem kell, hogy ennél jobban sikerült találkozást nehezen tudok elképzelni. A Tetovált lány magával ragadott, beszippantott, és a rajongójává tett. Emlékszem, hogy Milán akkor még egészen kicsi volt, és volt az a nem éppen anyakímélő szokása, hogy a hajnali órákban rendre minden nap felébredt, fitten és kipihenten, és számára kezdődött volna a nap. De iszonyat korán lett volna még a napindításhoz, így szépen minden hajnalban, olyan 4-fél5 magasságában kivonultam vele a nappaliba, hintaszékbe ültettem, és egy jó háromnegyed órát, egyet békésen ringatózva csöndben volt, majd szépen vissza aludt. Én pedig közben olvastam. Mert mit csináltam volna mást? Reggel fél5-kor? Ekkor olvastam a Tetovált lányt. :-) 

Imádtam. Kevés olyan  könyvet tudok mondani, ami hasonlóan elvitt, mint ez. Faltam a sorokat, és nem akartam abbahagyni az olvasást. Van az az érzés, amikor csak olvasnék és olvasnék, mert már annyira izgat, hogy mi lesz, de közben meg azt is akarom, hogy soha ne érjen véget a könyv. Na ez olyan volt. 

Aztán gyorsan egy lendülettel kiolvastam a második-harmadik részt is. A második, az első fényében kicsit csalódás volt. Az a sodrás, amit vártam, hogy majd kapok, nem jött, és bár nem volt rossz a könyv, emiatt a hiányérzet miatt mégis kevesebbnek éreztem. 

Aztán a harmadik megint jó lett. Bár szerintem az első annyira jól sikerült, hogy azt már nehéz lenne überelni, nem is igen sikerült, szerintem, legalábbis számomra nem, de azért a harmadik kimondottan jó kis krimi volt, izgalmakkal, fordulatokkal. 

És akkor jött a sok éves szünet. Emlékszem sokat bánkódtam, hogy Stieg Larsson nem élhette meg a könyvei sikerét, és nem fejezhette be a nagy művét, amit hét kötetesre tervezett. Aztán mikor olvastam arról, hogy a sorozat mégsem marad félbe, és el fognak készülni a folytatások, akkor nagyon elkezdtem várni. Végül jó sokat vártam, mire idén végre a kezembe került a sorozat negyedik kötete, az Ami nem öl meg. 

És hát... nem volt az igazi. Nem, nem volt rossz sem. De valahogy nem ezt vártam. Nekem túl sok volt hackelésről szóló részletezés. Túl sok volt az ismétlés, és túl lassan haladtak a dolgok. A történet valahogy nem akart összeállni. Mindig más valaki "mesélt", mindig átugráltunk időben-térben, közben pedig egy csomó felesleges infó. Aztán lehet, hogy nem volt felesleges, csak én nem értettem meg a kapcsolódási pontokat, elképzelhető. Kicsit olyan érzés volt bennem olvasás közben, mint nagyon-nagyon régen, mikor először olvastam Jókait, és a könyv első soktíz oldala másról sem szólt csak a mindent kimerítő tájleírásról. Nem értettem, hogy miért kell ez, hogy miért kell ezt tudnom, de csak olvastam rendületlenül, mert (  stréber voltam) féltem, hogy esetleg lemaradok majd valami fontos infóról, és cseszhetem az egész könyvet, nem fogom érteni. Persze nem maradtam volna le semmiről, és végül még jó is lett a könyv. Csak azt a 80 oldalt ne kellett volna elolvasnom. Na, most pont uugyanígy éreztem, hogy tulajdonképpen jó volt a könyv, érdekelt a sztori, de számomra tele volt fölösleges oldalakkal. 

Ennek ellenére nagyon várom, hogy megjelenjen az ötödik rész, mert mindenképpen el fogom olvasni! Hamarosan megjelenik! 

Valóság

Temetésen voltam tegnap... Milán egyik osztálytársának az apukája tragikus hirtelenséggel hunyt el pár héttel ezelőtt. Hittem is, meg nem is a hírt, amit Milán mondott egyik pénteken. Még mondtam is neki, hogy óóó ne már, biztos félreértett valamit, és volt ott a mondatban egy 'majdnem' a 'meghalt' előtt, hiszen nem halhat meg az ember csak úgy... hiszen pár napja, egy hete még találkoztunk a suli előtt, a legutóbbi korcsolyán még együtt nevettünk a pálya szélén... De nem. Sajnos nem értett félre semmit, de igazából egészen addig, amíg a temetéséről hírt nem kaptunk, nem akartam elhinni... bíztam valamiben, hogy majd jön a hír, hogy mégsem, hogy mégsem ő, hanem valaki más, vagy egyáltalán senki. De nem jött ilyen hír. 

Így tegnap délben, a ragyogó napsütésben, és a viharos szélben ott álltunk a temetőben... letaglózva, még mindig hitetlenkedve. 

Nem ismertem annyira jól Pétert. A gyerekeink egy oviba jártak ugyan, meg egy darabig egyszerre úsztak, de a kedves köszönésen túl igazán csak pár hónapja beszéltünk úgy igazán, mióta a fiúk egy osztályba járnak. 

Mégis... egy ilyen tragédia alaposan földbe tudja döngölni az embert. Belédkapaszkodik és kegyetlenül lerángat a földre, hogy újraértelmezd a világot, hogy elgondolkozz, hogy mennyit is ér az élet... ennyit??? Negyvenpár év, két perc slideshow a legjobb pillanataidból, aztán szervusz, kipontozódtál... ennyi lenne csupán??? egy szempillantás, és volt nincs??? És mi lesz a tervekkel? A családdal, a gyerekekkel, az ittmaradókkal, a jövővel... az embernek nincs B terve.... Negyven évesen nem lenne szabad a halál súlyával szembesülnie senkinek sem.... Negyven évesen az ember nem a halálra készül, hanem a holnapra, várja a tavaszt, hogy kirándulni lehessen, várja a gyerekek farsangját, fellépését, bizonyítványosztását, esküvőjét, unokáját, bármit, de nem a halált.... 

Nem ismertem annyira jól Pétert. Hiánya mégis annyira a szívembe mar, mintha ismertem volna. Mert tudatosította bennem, hogy mulandók vagyunk. Mi is. Hogy nincs olyan, hogy velünk ez nem történhet meg. Mert megtörténhet. Mert bárkivel megtörténhet. És ez a tudat egészen más megvilágításba helyezi az ÉLETET. 

Vannak ilyenek

Van valamelyik este valamelyik csatornán ez az Észbontók című műsor. Feri szokta nézni, én pedig próbálok mellette valami mást működni, pl. olvasni. De óhatatlanul azért a fülembe csordogálnak belőle foszlányok. Szerintem borzasztó a műsor. Nem tudom... én szeretem azt hinni, hogy az emberek mindegyike eljut egy minimális szintre értelmileg. Feri mindig mondja, hogy nehogy azt higgyem, rengeteg ember van, aki a legalapvetőbb gondolati szinten sincsen. Én továbbra is hitetlenkedem, hogy nem, nem létezik, hogy ennyire buta emberek vannak az országban, és hogy ezekről még csinálunk is egy műsort. ( és még nézzük is, no komment. :-) )Aztán amikor könyörtelenül szembecsap az élet maga, azaz utamba kerül egy ilyen "észbontó", akkor meg csodálkozom, hogy ilyen tényleg van????
Történt ugyanis, hogy tegnap este elszaladtam a közeli kisteszkóba. Zárás előtt egy órával nem sokan lézengtek ott vasárnap este, le is volt a péksüteményes sor árazva rendesen. Igaz, nem is volt sok minden. Zacskóba dobáltam gyorsan 6 kiflit, 4ft-ra volt írva, 15 helyett. ( Na nem ez volt a vonzó számomra, hanem az, hogy nem legyen reggelire valami.) Még két dolgot vettem ezen kívül. A pénztárnál egy fiatal csaj állt, mellettem egy másik extraIQ bénázott egy zacskó keksszel az önkiszolgáló kasszánál. Elvonta a figyelmemet, így csak a blokkot kézhezkapva vettem észre, hogy a kiflire 15 ft-t ütött be a csaj. Nem mintha nagyon földbe döngölne a különbség, de nem volt az a kifli olyan friss, és ropogós, hogy bármennyit megadtam volna érte, 4 ft-t pont megért, így szóltam a csajnak, hogy nem jó, javítsuk ki.
Húúúúhaaaa, hát ő azt hogy... hívta a Pistit, aki jött is az oldalsó kis lyukból, és kérdezte mi a probléma. Csaj elmondja.
- Jó, hát nincs gáz, azért van,. mert nem jó kódot ütöttél be, 4-es a tejes kifli, te meg akárhányast ütöttél. Átütöd, visszaadod a különbözetet, és kész.
- Húúú de azt hogy....
Közben a gépi részét már pötyögte is Pisti, mondta is hogy jó ezt megcsinálja, ő csak fizessen vissza.
Erre a kiscsaj előkapja a mobilját, és segítségkérő kétségbeesett szemmel pislog Pistire, hogy segítsen már neki kiszámolni, mennyit is kell visszaadni..
- Segítesz????
- Mit?
- Kiszámolni!
- Mit?-kérdezi Pisti is hitetlenkedve
- Hát hogy mennyit adjak vissza!- mondja teljes pánikban a csaj.
- Adjál már 66 forintot, aztán kész vagyunk.- erre Pisti.
- De biztos????- kérdez vissza a csaj, és még mindig szorongatja a kezében a mobilját, hogy abba majd bepötyögi a műveletet.

Végül megkaptam a 66 forintomat, és fejem fogva menekültem a boltból.

És amellett, hogy ez így rém szórakoztató (lehet), azért elég elkeserítő, hogy itt tartunk. Egyrészt, hogy igen, léteznek olyan emberek, akik felnőttfejjel teljesen nincsenek tisztában a másodikos matekkal SEM. Hogy képzelhetném ezek után, hogy akár történelemből, akár biológiából, földrajzból, és hogy a fizika-kémiát ne is említsem, mert az már tényleg.... hogy bármilyen területen is többet tudna, mint egy légy.
A legszörnyűbb pedig az, hogy ilyen teljesen zokni emberek pénztárosként dolgoznak, dolgozhatnak.
Számomra ez nagyon megdöbbentő!

Azért az már mennyire durva, hogy az okt. 27-én megjelenő  Habony-féle helyi "újságban", ami 29-én van a postaládánkban, a középső oldalon csaknem fél oldalnyi hirdetés van az október 23-i ünnepségekről, konkrétan, hogy hány órakor és hol kezdődik a megemlékezés, és kik fognak beszédet mondani. Persze tudom, hogy ennek a lapnak nem az információátadás a fő célja. Melyiknek az, manapság?  Én meg még mindig képes vagyok azt gondolni, hogy az emberek igényesek a munkájukra, hogy odafigyelnek arra, hogy mi kerül ki a kezük alól, még akkor is ha tudják, hogy az egész egy kupac semmivel egyenértékű. 

Szóval tényleg nem értem... 

Elgondolkodtató

hogy vajon normális-e, ha egy könyves blogon heti rendszerességgel megjelenő "verses kedd" rovatot már a kezdetektől fogva, minden egyes héten "véres keddnek" olvasom?

Nyilván nem. Pszichológus barátaim jelentkezését várom.

Indulni kell

Nem igazán ismertem behatóan Somló Tamás munkásságát. Persze az LGT-s dalok, és néhány rádió által játszott sláger számot azt igen, de egyébként nem mondanám.
Most, hogy a héten eltávozott, az azért nagyon furcsa, mert éppen a múlt héten, amikor Meziriciben voltunk a főtéri koncerten, az jutott eszembe, hogy a zenekar frontembere pontúgy néz ki, mint Somló Tamás.
Aztán tessék, pár nap múlva a halálhírét olvasom.
Ennek  a szomorú hírnek a kapcsán rákerestem a youtubon, és meghallgattam jónéhány zenéjét, és tényleg jó. Kár, hogy ilyen későn találtam rá, és kár, hogy már nem alkothat többet.



 Aztán még az is érdekes, hogy ahányszor külföldre utazunk, mindig meghal valaki híresség. Tényleg, rendre. Kaszás Attilával kezdődött 2007-ben.
De ugyanígy nyaralás alatt olvastam Patrick Swayze, Robin Williams, Ranschburg Jenő halálhíréről. Most 10 napig voltunk távol, ez alatt meghalt Esterházy Péter, és Somló Tamás. :(
Nagy veszteségek ezek mind.

Néha, fogalmam sincs milyen indíttatásból bele szoktam kukkantani a facebookon a kommentekbe. Na ilyenkor mindig megfogadom, hogy nem csinálok többet ilyet. Mindig rácsodálkozom, hogy milyen emberek vannak... hogy miért nem képesek egy 3 soros posztot úgy végigolvasni, hogy megértse a benne foglalt információt... Nem, ehelyett könnyebb bepötyögni huszadjára ugyanazt a hülye kérdést, amire egyébként nemhogy a leírásban, de már kommentben is érkezett válasz, többször is.
Pl. a legfrissebb ilyen élményem. A H&M-nek van egy akciója, hogy ha felmutatod azt a bizonyos facebook posztot a telefonodon, akkor kapsz 20% kedvezményt. Az akció bolti vásárláskor, és a gyerekrészlegre vonatkozik, és más akciókkal össze nem vonható.
Számomra ez teljesen egyértelmű.
Kommentek:
- Felnőtt ruhákra nem érvényes?
- Bébiruhákra is érvényes-e?
- Online rendelésnél is használhatom?
- Elég a telefonon megmutatni?
- A 2-t fizetsz 3-t vihetsz termékekre is vonatkozik?
- A már eleve akciósokra miért nem vonatkozik? - és még hozzáteszi- az nem más akció, azoknak annyi az áruk, és kész. (Mi van????? Az az eleve akciós ruhák, nem akciósak???? )
- Miért csak bolti vásárláskor jó?  (B...meg azé... mert a múlt héten biztos online akció volt. )
-Többször is felhasználhatom?  (Föl, de minek? Most komolyan, én vagyok ennyire debil, hogy eszembe sem jut egy héten kétszer is bemenni a h&m-be vagy bárhová, csak azért mert többször is felhasználhatok egy kupont? Miért nem lehet a vásárlást egyszerre elintézni, ha már úgyis ott van az ember? Vagy ehhez én már túl nagycsaládos vagyok?)

Könyv vs. film

Időről-időre megfogalmazódik bennem a vágy, hogy írjak az olvasmányaimról. Nem olyan profi könyvesblogos szinten, inkább csak úgy szubjektíven, hogy mennyire tetszett, vagy mennyire nem, mert ilyen is akad. De aztán halogatom, nincs idő, nincs ihlet, és szép lassan elmarad az egész, az olvasmányok meg csak gyűlnek, és némelyik tényleg megérdemelne egy-két szót.
Mostanában pedig megint rászoktunk az esti film nézésre, és legalább egyszer-kétszer megnézünk valamit. Elég hosszú filmes bakancslistám van, van miből szemezgetni.
Amiről most írni fogok, az mindkét oldalon érintett.
A Stephen Howking-ról szóló Mindenség elmélete c. filmet már akkor meg akartam nézni, amikor frissen a mozikba került. Csak mire oda jutottunk a csajokkal, hogy el tudtunk menni moziba, akkor már nem tudtuk megnézni.
A film alapjául szolgáló könyvet, mely a feleség naplója az együtt töltött évekről, a legutóbb véletlenül találtam meg a könyvtár polcán. Persze rögtön magamhoz vettem, és már akkor tudtam, hogy először el fogom olvasni, és utána most már csakazértis megnézem a filmet is.

A könyvet illetően érdekes kettősség van bennem. Nem mondhatom azt, hogy nem tetszett, mert jó volt. Nem untam. Mégis... nagyon száraznak éreztem, nagyon tényszerűnek, és nagyon -nagyon hiányoztak belőle az személyes érzelmek. Nekem nem jött át, hogy ez a házasság valóban szerelem volt. Nem jött át az aggódás, nem volt szó arról, hogy hogy érintette a feleséget ez az egész betegség, az, hogy látja élete szerelmét lerobbanni. Hogy fizikailag mennyire nehéz volt a helyzetük, hogy a 60-70-es években mennyire nem volt a világ még annyira sem berendezkedve a fogyatékossággal élőkre, mint manapság, arra nagyon részletesen, és többször is kitér. De hogy lelkileg mennyire volt ez megterhelő, arról soha egy szó sem esik.
Szóval jó-jó, de kicsit túl tudományos, túlságosan érzelemmentes volt.
Azt vártam, hogy a film majd pont ezekre a kimaradó részekre fog fókuszálni, mert hát filmen nem annyira mutat jól a sok tudományos előadás, a külföldi utazások viszontagságai. És nem csalódtam. A filmben valóban benne van minden, ami a könyvből hiányzott. Szerelem és szenvedés, kitartás jóban-rosszban, csalódás.

Bár nekem rendre az a véleményem, hogy egy könyvből készült film sosem annyira jó, mint a könyv, néhány kivétellel, most azt kell mondanom, hogy ebben az esetben a kettő pont kiegészíti egymást. Külön-külön nekem erős hiányérzetem van mindkettővel kapcsolatban, és nem állná meg a helyét. De így együtt könyv+film, mindenképpen egy remek alkotás. És szerintem jobb először elolvasni. A filmben sokszor nem térnek ki a miértekre, amik pedig fontosak lehetnek ahhoz, hogy egészében meglegyen a sztori.

A film főszereplője, Eddie Redmayne, 2015-ben Oscar-díjat kapott. Megérdemelten.

Különös

Tegnap láttam a facebookon egy képet a Háda oldalán, és azt írták mellé, hogy hű de jó, hogy itt a tavasz, mert végre fel lehet venni ezt a remek trencskót. Kétszer is kibetűztem ezt a szót, mert még sosem hallottam. A képen a szokásos pulóver-nadrág-cipő-táska kombó mellett egy hagyományos ballonkabát volt, derékban övvel, felhajtható gallérral. Kikövetkeztettem, hogy bizonyára az lehet a trencskó. De nem foglalkoztam vele érdemben.

Aztán este, amikor olvastam, megint szembejött ez a szó! 

 "Szeptember elsejéhez képest hideg volt. A trencskómat viseltem, derékban szorosan megkötöttem az övet, felhajtottam a gallért, és fel-alá járkáltam kicsit, hogy ne fázzam annyira. "

Nagyon meglepőnek és viccesnek találtam, hogy egészen a tegnapi napig soha, de soha nem hallottam, nem láttam ezt a szót, és most egy nap alatt kétszer is a találkozom vele. 

Hát nem különös?

Nem normális

Már maga az a tény, hogy 3 gyerekkel elindulunk a gigaplázába, na már az nem normális. Nem is szoktunk ide járni, csak most több okból is ez volt praktikus, mert a kisplázának(ha lehet ilyet mondani) abban a 10 boltjában, ami szóba jöhet nem találtam ünnepek előtt olyan kabátot, amilyet gondoltam. De még olyat sem, amilyet nem gondoltam ugyan, de megvennék és felvennék. Másrészt ennek a gigaplázának a jégpályájánál van koriélezés. Milán pedig kapott most egy szuper jégkorit, amit a közeli kispályán ki is tudnánk próbálni, de ott nincs élezés. Elmentünk hát a gigaplázába. Nem vagyunk normálisak. 

Az, hogy mindezt január 2-án tesszük, amikor másfél napig nem voltak nyitva a boltok, és holnap sem lesznek, hát az megint csak nem egy jó időzítés. 

Ehhez jön még a beharangozott hiperleárazás. Ez mondjuk kevésbé tűnt fel, szerintem még leárazva is baromi drága volt minden, és még csak nem is tetszett semmi. Na de ami feltűnt, az a mérhetetlen nagy tömeg. Hogy fölülről lenézve hömpölyögtek az emberek. Hogy a boltokban, mint a heringek állták körbe az emberek az akciós asztalokat és úgy turkáltak a méregdrága ruhák között, mint ahogy a  hádában szokás. Hát nekem ebbe nem nagyon volt kedvem beszállni. Gondoltam is magamban, hogy úgy látszik, a pénzhez nem adnak vásárlási kultúrát. Meg azon is elgondolkodtam, hogy azok a tinilányok, akiknek 4-5 szatyor is volt már a kezükben, míg én még mindig üres kézzel botorkáltam boltba be-boltból ki, hogy ezeket csak úgy elengedik otthonról 50-60 ezer forinttal, hogy tessék lányom menjél és vegyél magadnak valamit? Vagy hogy megy ez?

De hogy visszakanyarodjak... hogy lehet az, hogy nagyjából csak mi voltunk 3 gyerekkel az egész plázában? Hol volt a többi gyerek? Vagy oda csak gyerektelenek járnak? Vagy tényleg mindenkinek van kire hagynia a gyerekeit, csak nekünk nincs, és nekünk ezért kell rendre családi programmá alakítani egy szimpla bevásárlást is? 

Szóval idegörlő, én mondom. Ruhát venni a gyerekekkel, finoman szólva is nem embernek való. Mert nyilván őket ez nem szórakoztatja. Megjegyzem engem sem. A világon talán legjobban vásárolni utálok, pláne magamnak. Szóval valahol érthető, hogy kínlódnak, de én is kínlódom, mert baromira semmi kedvem nincs a 20-dik kabátba is bebújni, és megállapítani, hogy ez sem az igazi. De valahol azért az is érthető lenne, nem, hogy legalább a két nagyobbik tud 5 percet egy helyben állni, míg végigszaladok a kabátos soron. De nem, nem tud. Ők látványosan fetrengenek, vagy elbújnak a ruhafogasok alá, vagy kergetőznek, vagy neadjisten még össze is verekednek. Na. Szóval. Hát így. 

Végül 4 óra alatt csak sikerült venni a egy kabátot.  Szerintem ez nem normális.

60

Ennyi lennél éppen ma. Szép kerek szám. 

Ha együtt ünnepelhetnénk, akkor az idén elvittelek volna a Hungaroringre a Forma1-re. Elmehettünk volna együtt, Te, Mi és a Fiúk, szerintem nagyon élveztük volna. Te mindenképp, hiszen mindig mondtad, hogy milyen jó lenne egyszer élőben is látni, hallani, a fiúk meg azért, mert ők is először vennének részt rajta, én meg ezért, mert veled lehetnék.  Milyen klassz nap lehetne! 

Biztos sütnék neked egy nagy tortát, valami krémeset. Sosem sütöttem neked tortát, és igazából semmit sem, mert nem vártad meg, hogy eljussak oda. Pedig egész jó dolgokat tudok néha összerakni.

Olyan sok mindenből kimaradtál! Olyan sok mindenből kimaradtunk!

Ha most itt lennél velünk, akkor szerintem nagyon élveznéd az életet. A srácoknak szünidő van, lehetne velük éjjel-nappal focizni, barangolni, kalandozni. Jó partnerek lennének benne, igazán remek fiúk. Minden balhéban benne vannak. Lehetnétek cinkosok, lehetnének titkaitok dugicsokiról, pluszgombóc fagyiról, mert tudom, hogy mindent megadnál nekik, amit csak akarnak, ők meg jól kihasználnák ezt. De nem bánnám, mert nem volt ez másképp velünk sem, amikor kicsik voltunk. 

Pár napja néztem egy beszélgetős műsort, az apa-lánya viszony volt benne a téma. Elgondolkodtam, hogy vajon milyen lenne most veled... csak elképzelni tudom. Vagy még azt sem.

Futás közben 1.

Arra gondoltam, hogy összeszedem, miken is jár az agyam futás közben. Teljesen hétköznapi dolgokon általában, amin egyébként ha nem futnék, nem jutna időm gondolkodni. 

A múltkor pl. az jutott eszembe, hogy milyen furcsa, ahogy az emberek, többnyire anyukák az oviból, innen-onnan, viszonyulnak a munka-gyerekek témához. Jelen esetben rám viszonyítva. 

Mikor Milán volt 2 éves körüli, majd amikor tavaly Marci, akkor folyton az volt a kérdés, hogy megy-e bölcsibe, jár-e bölcsibe, és néha furcsán is néztek rám, hogy miért nem. Nem zavart amúgy, szívesen elmondtam bárkinek, hogy szerintem jobb nekik otthon velem, mint másik 10 gyerekkel valaki mással. 

Aztán most, hogy Marci is megy elvileg ősszel oviba, mindenki csodálkozik, hogy máááár ovis lesz???? Bizony. Már. Az érdekes a dologban pedig az, hogy akik korábban azon csodálkoztak, hogy nem adtam bölcsibe őket, most meg vannak róla győződve, hogy én továbbra is otthon leszek/maradok. Ami persze nem kizárt, és egy darabig így is lesz nyilván, de a hosszabb távú terveimben azért keresni szeretnék majd valami munkát. Valami részmunkaidős, nem túl messze lévő, nemstresszes, de jól fizető álomállást :) (és itt lóg bele a kezem a bilibe, hehehehe.) 

Szóval arra jutottam, hogy sajnos ilyen világban élünk, hogy két gyerekkel az a természetes, és szinte elvárás, hogy az ember visszamegy a 8 órás állásába, és gürizik látástól-mikulásig, majd rohan a gyerekekért, fejben tartja az munkahelyi dolgokat, az ovis dolgokat, az iskolásokat, bevásárol és főz otthon finom vacsorát, hétvégén pedig takarít, közben pedig győzködi magát, hogy minden heppi. 

3 gyerekkel már fordul a kocka, ott már inkább azzal a hozzáállással találkozom, hogy maradjak csak otthon, ha tudok, ha lehet, mert ezek az évek visszahozhatatlanok. Újabban pl. nemegyszer kapom a kérdést, hogy tervezünk-e negyediket. Valamiért mintha az lenne a normál, hogy akinek 3 egynemű gyereke van, az addig szül, amíg nem lesz egy ellentétes. De hát ez nem így van sajnos, a családok többségében legalábbis nem. 

Nincs igazán konklúzió, meg jó válasz sem a kérdésekre, és kicsit összevissza is az egész. Csak úgy eszembe jutott, mint érdekesség. Amúgy meg nem zavarnak ezek a kérdések, nem érzem őket tolakodónak, se nem túl bizalmasnak.

Elképzelem milyen lenne... ha a magad rossz útja helyett velünk jöttél volna... milyen lenne együtt látni most Téged a gyerekekkel, az unokáiddal, mind az öttel. Milyen lenne hallgatni a százszor hallott sztorikat a katonaságról, a munkáról. Milyen lenne milliomodjára megnézni együtt egy Bud Spencer filmet, vagy nézni a forma 1-et. Egyiket sem néztem azóta.
Fáj, hogy nincsenek már közös emlékeink. Fáj, hogy annyi lehetett volna még. Fáj, hogy a felnőtt létemnek, a gyerekeimének már nem akartál részese lenni.
Nem így kellett volna lennie. És még mindig haragszom, hogy így lett.

Mert Hiányzol.

Januári nők-négy

Van néhány író/írónő, akiktől még nem olvastam, de nagyon az elején vannak a kívánságlistámon. Az egyik ilyen volt Katie Fforde is. Már az első könyve megjelenésekor beleszerettem a csodálatos borítójába. Majd így ment ez sokáig. Mindig megcsodáltam, és mindig kialakult bennem egy kép, hogy milyen lehet a könyv belülről. Azt gondoltam, hogy ha egy könyvnek ennyire lágy, ennyire könnyű , ennyire egyedi a borítója,  akkor belülről is biztos valami igazán különleges, olyan ábrándozós. 

A várva várt pillanat, hogy a kezem közé kerüljön egy Fforde könyv pedig most jött el. A Szerelmes leveleket sikerült a könyvtárból kikölcsönöznöm. Nagyon vártam, hogy végre belekezdhessek. Nagy lendülettel indultam, és valami szerelmes, vicces történetet vártam, pláne, hogy a borítón Jane Austen-hez hasonlítják. Hát... én nemigen találtam benne semmi janeaustenest. Nekem hiányzott belőle J.A. bája, bár tény, hogy az írónő nagyon próbálkozik. Vannak belső tanakodások, félreértések, a szép tájakért egész Írországig is elmegy, de valahogy nekem nem jött be. A szereplők összecsapottak voltak, a párbeszédek bugyuták, és rengeteg volt az ismétlés. Nekem már az 50-dik oldalon is idegesítő volt századszor is elolvasnom, hogy Laura, a főszereplő lány, mennyire gátlásos, mennyire visszahúzódó, és hogy ezt a munkát úgysem fogja elvállalni, holott nyilvánvaló a kezdetektől, hogy de el fogja.

A könyvben a legizgalmasabb rész a könyvfesztivál megszervezése volt, még akkor is, ha erről is csak szőrmentén volt szó, vagyis mindig szó van róla, hogy húúú, mennyi meló, de igazából olyan mintha senki nem csinálna semmit, nem volt igazán feszültség, nem voltak igazi konfliktusok, amik voltak, azok is mind csak mondvacsináltak voltak, olyan beképzeltek. Idegesített, hogy egy 26 éves lány, miért nem áll oda kerekperec a pasi elé, és kérdezi meg, hogy van-e nője, vagy sem, helyette inkább kitalál magának dolgokat, amiken rágódhat, meg duzzoghat, hogy végül tudjuk, hogy úgyis kibékülnek, de az is olyan suta, olyan mű, mint ahogy az egész nyelvezete a könyvnek olyan mesterkélt. Mintha nem ösztönből íródott volna, hanem tudatosan dolgozott volna az írónő azon, hogy "húúú most ide írok valami vicceset", ami aztán vagy sikerült vagy nem, de inkább nem. (vagy csak nekem nincs humorom)

Szóval. Nekem az évszázad csalódása volt ez a könyv. De az is lehet, hogy olyan régóta vágytam már arra, hogy az írónőtől olvassak, hogy túl nagyok lettek az elvárásaim. Vagy egyszerűen én már túl öreg vagyok az ilyen lányregényes történetekhez.

Borzasztóan mérges voltam miatta. Főleg azért, mert alapvetően sosem ítélek a borító miatt, sosem vettem meg könyvet csak azért mert szép a borítója. Jó, olvasni olvastam már, de a Fforde-könyvek borítói mindig annyira megfogtak. Ezért bosszant a leginkább az, hogy könyvélményt viszont nem kaptam tőle. 

Egyelőre nem tudom, hogy kíváncsi vagyok-e más regényeire, vagy sem. Majd az adott pillanatban eldöntöm, adok-e még egy esélyt.

Januári nők- kettő, Ugron Zsolna és én

Ugron Zsolnával nagyon furcsa viszonyban vagyok. Évekkel ezelőtt, amikor megjelent az Úrilányok Erdélyben című könyve, sorra minden könyvesbolt közepén ebbe botlottam bele, eladási listákat vezetett, és plakátokról köszönt vissza. Nekem pedig annyira tetszett a könyv külsőleg, ahogy megfogtam, olyan finom volt a fogása, olyan elegáns, a borítója szép zöld, tényleg olyan úrilányos. Amikor aztán sikerült a könyvtárból kivennem, először csak simogattam, dédelgettem a kezemben. 

És itt kellett volna abbahagynom.... mert a könyv maga nagyon nagy csalódás volt. Számomra már-már olvashatatlan, és bár alig pár száz oldal volt csupán mégis nyögvenyelősen haladtam. Abbahagyni nem akartam semmiképp, valamiért annyira bíztam benne, hogy egyszer csak lapozok egyet és magával repít a könyv, úgy ahogy azt vártam. De nem. Nem repített sehová.

De az írónőt mégsem akartam, mégsem tudtam csak így egyszerűen elengedni. Valamiért ott motoszkált a fejemben, hogy nem lehet, hogy valaki aki könyvet ír ( és nem celeb), egy ennyire rossz könyvet tudjon csak írni. Hinni akartam benne, hogy fogok még jó könyvet is olvasni Ugron Zsolnától. Nem tudom miért éreztem/érzek így amúgy, tényleg nincs semmilyen megalapozott oka, szakmai meg pláne nem, ahhoz nem értek. 

Aztán olvastam A Szerelemféltőket is, ami már egy hajszálnyival jobban tetszett, és új reményt adott, hogy ne ássam el magamban az írónőt végleg. 

Aztán legutóbb találkoztam az Erdélyi menyegzővel. Gondolkodás nélkül magamhoz vettem. Szép borító, mint mindig. Magával ragadó. 

Félve kezdtem hozzá. Nem akartam egy újabb rossz élményt, úgy szerettem volna, ha végre pozitív élményt kapok az írónőtől. 

Nehezen indult az olvasás. Ez régies nyelvezet nekem nagyon nem megy, nem ismerős, és ezért nehéz követni. A rengeteg ki kinek a kicsodája között teljesen elvesztem. Közben sokszor eszembe jutott, hogy bár kicsit jobban megtanultam volna annak idején ezt az ország 3 részre szakadását és az azt követő korszakot történelemből, mert nem igazán voltam képben, hogy  akkor most ki kivel van, és miért. De emlékszem, hogy ezt már a gimiben sem nagyon értettem, épp ezért nem is tanultam meg jobban. Most azért néhány sokszor előforduló névnek és családnak utánanéztem, de ez nem pótolja a hiányosságaimat. 

Aztán valahogy a könyv harmadánál elkezdtek pörögni a lapok, és azt vettem észre, hogy érdekel a történet, és hogy jó, jó ez, jobb, mint a korábbiak, és az a lelkesedésem ki is tartott a könyv végéig, és most nagyon kíváncsi vagyok a  történet folytatására.

Miután végeztem, azért elolvastam néhány kritikát, hozzászólást, és bár én azt mondom, hogy tetszett a könyv, elfogadom, hogy sokan sok helyen nagyon elnagyoltnak tartják a történetet. Tény, hogy nagy horderejű történelmi eseményekről csupán félmondatokban, odavetve emlékezik meg, de mivel én nem vagyok teljesen képben ezért nekem nagyon hiányzott egy-egy részletes háború- vagy belharc leírás. (Szinte minden írásnál belebotlottam, hogy Móricz Erdély trilógiájához hasonlítják. Amit én nem olvastam, de lehet, hogy nagyon kéne, mindenesetre nem fair egy mai fiatal írónőt Móriczhoz hasonlítani szerintem, még akkor sem, ha a témaválasztása most épp ezt indokolná is. Szóval kicsit sajnálom is szegényt .) Annál sokkal jobban hiányoztak a kidolgozott karakterek, hogy igazából a rengeteg felvonultatott szereplőből egyik sem ragadott el, egyik sem váltott ki belőlem semmilyen érzelmet, egyszerűen csak olvastam egy történetet, és ennyi. Semmi több. Nem voltam dühös, nem voltam együtt érző, nem sajnáltam senkit, nem nevettem, és nem sírtam. Szóval kicsit még mindig többre vágyom. De a következő könyvet is biztos el fogom olvasni, akármilyen is lesz.

Januári nők - egy

Érdekes, hogy futás közben mindig eszembe jut valami szinte a semmiből, és azon hosszú kilométereken át képes vagyok gondolkodni, morfondírozni. tegnap például az jutott eszembe, hogy milyen érdekes, hogy januárban 4 női írótól olvastam könyvet. ( Ha a hónap elejei Trónok harca IV-et nem számolom, mert annak csak a vége futott át januárra.) És mind a négy különleges volt a maga nemében. Hogy miért?

A hónapot, és az évet Tracy Chevalier Az utolsó szökevény című könyvével kezdtem. Tracy Chevalierrel nagyon különleges a kapcsolatom. Évekkel ezelőtt, amikor Mátéval voltam terhes, és már nem dolgoztam, akkor iratkoztam be a helyi könyvtárba, és akkor kezdtem el sorra olvasni a könyveit. Imádtam őket. Kezdetben. A Lány gyöngy fülbevalóval, a Hölgy és az egyszarvú mind olyan mesés világba vittek el, amiben jó volt ott lenni. Aztán valahogy megtört a varázs. Volt olyan könyve, ami egyáltalán nem tetszett. (Ártatlanok). Annyira nem, hogy még most, hogy újraolvastam a tartalmát, most sem emlékszem arra, mi is volt a sztori. Csak az érzés maradt meg bennem, hogy nem volt jó. 

Ennek ellenére nem akartam lemondani végleg arról a varázsról, amit az írónőtől korábban kaptam, és amikor hosszú idő után újra találtam egy kötetet az újdonságok között, akkor gondolkodás nélkül levettem. Nagyon drukkoltam, hogy jó élmény legyen olvasni. 

Végül vegyes érzéseim lettek a könyvvel kapcsolatban. Nem hozta vissza azt a rég keresett elmerülős érzést. Kicsit unalmas is volt, mintha igazából nem történne semmi.Valahogy nem jöttek át sem a karakterek, sem a konfliktusok. Nekem nem volt elég erőteljes. 

Sokszor untam. A végefelé pedig már csak azért pörgettem az olvasást, hogy vége legyen. 

A foltvarrott takarók miatt  olvasás közben viszont folyton eszembe jutott az Édesek és mostohák film. A foltvarrott takarókért már régóta oda vagyok. Egy másik életemben biztos, hogy meg is tanulok majd ilyet készíteni. A könyvben elég sok szó esik róla, hogy készül egy ilyen takaró. Mennyi munka, milyen pontosság,  precízség és mennyire sok idő kell egy igazán szép takaró elkészítéséhez. De az, hogy mennyi emléket lehet egy ilyen takaróba belevarrni, az mindent megér.

A főhősnő sorra eltesz egy anyagdarabot minden számára fontos személytől, hogy  később belevarrja egy takaróba.

Milyen jó lehet egy olyan takaróval letakarni az ágyat, aminek minden kis szegletéhez fűződik valami kedves emlék, egy kedves személyről, egy kirándulásról, egy szerelemről, egy illat, egy hang, itt a gyerekkor, ott a mi gyerekeink pici kora. Ha becsuktam a szemem, akkor szinte láttam magam előtt az én takarómat színes összevisszaságát. Kár, hogy nekem nincs egy ilyen takaróm :(

De ezért az élményért mindenképpen érdemes volt elolvasni. Lehet, hogy másért is, de nekem maga a történet, a menekülő rabszolgák nem fogtak most meg.

A technika

Nem vagyok még (talán) annyira öreg, mégis egyre többször fordulnak meg a fejemben olyan öreges gondolatok, mondatok, szófordulatok, hogy ejjjjj bezzeg az én időmben, meg amikor én voltam iskolás, meg annak idején, stb... Azt sem gondolom, hogy nagyon maradi lennék, sőt, szerintem egész jól be- és el tudom fogadni a technika új csodáit, még ha nem is használom mindegyiket, mert jelen pillanatban a mindennapi létezésemhez nem elengedhetetlenül fontos. De azért egész jól kezelem a számítógépet, tudok az okostelefonokról, a tabletről, az ebook olvasóról, tudom mi az a külső háttértároló, meg biztos tudok még egy csomó mindent, csak az már nekem is teljesen hétköznapi, oké az ipod-ot csak névről ismerem, de fogalmam sincs róla, hogy ha lenne nekem egy ilyenem, akkor az nekem miért lenne jó :)  A fentieket is csak azért említem, mert több ismerősöm is van pl., aki hasonló korú, mint én, és mégsincs a fentiekkel még annyira sem képben, mint én. 

Tudom, hogy a világ a digitalizálás és a miniatürizmus felé halad. És fejben tudom is, hogy ez milyen jó, hogy mekkora lehetőség, hogy többezer könyvet tudsz magaddal cipelni, ha kell, hogy adatokat, infókat tudsz pillanatok alatt megszerezni. Tudom, hogy ez a jövő, és nyilván én is ebben élek.

Mégis nagyon meglepődtem, és elcsodálkoztam ma. Marcival a mondókázós órára mentünk, és a tulajéknak 2 nagyfiuk is van a Mátékorú kicsi mellett. A legnagyobb épp egy versenyre készült, ebookból tanulta a leckét. És annyira fura volt, és egyben annyira nagyszerű dolog lehet, hogy minden kéznél van. Emlékszem, amikor főleg egyetemen előjegyzéses rendszerben lehetett egy-egy szakkönyvet kivenni, vagy ki se lehetett venni a könyvtárból, hanem csak ott lehetett belőle dolgozni, mert csak 1 példány volt belőle. Meg amikor egy fél táska könyvvel meg jegyzettel utaztam keresztül az országon egy-egy hétvégére, szünetre. Hát mennyivel egyszerűbb ez így, és mennyire praktikus. 

Ellenben a furcsasága is pont ez a dolognak, hogy azt mondja az anyuka, hogy már alig használnak füzetet, és a tanulandó tananyagot is megkapják digitálisan, letölthető a honlapról. A beadandókat is emailen küldik el a tanárnak. 

 Azt mondja, hogy a jövőre a második fiának az osztálya lesz a kísérleti nyúl, ahol már egyáltalán nem fognak papíralapú könyvet/füzetet használni, hanem minden digitálisan lesz, és tablettel mennek a gyerekek iskolába. Hát nem durva? 

Remélem azért, hogy az általános iskolában azért még megtanítják majd a gyerekeket folyóírással írni, vagy lassan ez is kimegy a divatból? Mert tulajdonképpen én sem sűrűn írok már kézzel, max. alá. 

Szóval hihetetlen a tempó, a gyorsaság amiben élünk, ami felé haladunk. Szoktuk emlegetni Ferivel, hogy micsoda sorállás volt a koleszban a telefonfülkénél, meg hogy bemondták a hangosbemondóba, hogy kit keresnek telefonon. Ez mára már nekünk magunknak is vicces, pedig tényleg így volt. 

Csoda-e, ha a fiúk nem hiszik el, hogy a mi gyerekkorunkban hétfőnként nem volt a tévében adás, és mese is csak egyszer volt egy nap? Néha már én magam sem hiszem ezt el :)

???

Az egy dolog, hogy tegnap cipészt keresve csak a harmadikat találtam nyitva, a másik kettő szabadságon van.

De egy fagyis, az hogy mehet el a nyár közepén 3 hét szabadságra????? Most komolyan. Van itt pénzük az embereknek elég, válság ide vagy oda. Nem kell nekik még több.

Kívülről

Bőrgyógyászaton voltunk ma délelőtt Marcival, mert piros pöttyös lett a buksija. Nem volt időpontunk, mert tegnap kaptunk beutalót a háziorvostól, időpontot meg május elejére tudtak volna csak adni. Ilyenkor az a szokás, hogy oda kell menni, aztán türelmesen várni, hogy egyszer majd csak sorra kerülünk. Szerencsére Milánt le tudtam adni a barátnőméknél, így őt nem kellett odavinnem, csak Marcival mentünk ketten. De nem is ez az amiről írni akarok, és nem is az, hogy milyen az az  egészségügy, ahol teljesen normális dolognak számít hogy a bármekkora korú kisgyerekeddel órákat tölts a váróban. Erre azért is nem térek ki, mert pontosan tudtam, hogy sokat kell majd várni, hiszen mindig sokat kell, és még ha időpontunk is van valahová, akkor is van egy fél órás csúszás, szóval én minimum mindig egy 1-másfél órás ücsörgésre számítok. Arról is írtam már a gyerekblogban, hogy ilyenkor mindenféle jóval felszerelkezve vágunk neki a rendelőnek, nagyjából 3 napi hideg élelem és váltás ruha van nálunk. 

Na de... Marci szerencsére jól vette az akadályokat. Először aludt egy nagyot, majd nézelődött, és végül csak elkezdett kínlódni, mert addigra már megint éhes-álmos lett, de ölben fogva tartható volt a helyzet. 

Ami viszont már ott is bosszantott, és azóta is kattogok rajta, az az, hogy volt két kamasz is a várakozók között. Egy lány az anyjával, és egy fiú az apjával. A fiú-apuka páros éppen mellettem ült, és ők végülis elvoltak, bár a srác eléggé kínlódott hogy mikor kerülnek már sorra, meg hogy neki ekkor meg akkor indulnia kell edzésre, meg különben is, és milyen hülye volt, hogy nem hozta magával a tabletjét, mert akkor tudna ezt meg azt csinálni, legfőképpen psp-ézni. Ők aztán egy bő fél óra után el is mentek, bár azt nem értettem, hogy miért a gyerek mondja meg, hogy most már menjünk innen haza, miért nem mondta neki a faterja, hogy nem megyünk fiam, mert igenis meg kell néznie az orvosnak az arcodat, és ha már egyszer itt vagyunk és nem mentél suliba akkor igenis kivárjuk a sort, de mindegy.

Aztán ott volt a lány meg az anyja. Amikor azok ketten látványosan összekínlódtak, azt komolyan le kellett volna videózni.Majd a kínlódás szépen átcsapott dühöngésbe, meg mivanmár-ozásba, és kábé percenként elharsogták felváltva, hogy ők már mióta itt vannak, és még mindig nem hívták őket be, bezzeg ez meg az... 

Egy kicsit lehet hogy igazuk volt, de én azt gondolom, hogy a fennhangon hőbörgés nem fogja előrelendíteni a rendelés menetét, én ilyen szempontból inkább konfliktuskerülő és megalkuvó vagyok, ha várni kell várok, ha nem tudok várni akkor köszönök és hazamegyek, nem rendezek látványos kivonulást puffogással kísérve.  Aztán egész végig azon gondolkodtam, hogy mennyire gáz, hogy a 0-tól 5 éves korosztály szó nélkül elvan, játszik, mesét olvas, sétálgat föl-alá, és ez a nagy lány pedig nem tud magával mit kezdeni 2 óra hosszat. Miért nem vesz elő egy könyvet? Miért nem hozott valami leckét a suliból? Vagy ha azt nem is, akkor miért nem olvassa a kedvenc magazinját? (Mondjuk látszott rajtuk, hogy nem sok könyvet forgattak eddig életükben, de újságot attól még olvashatnának) Vagy legalább hallgatna zenét a telefonján, vagy pötyörészne rajta valamit, ahogy a korosztályában sokan mások. De mire jó ez a látványos nem tudok magammal mit kezdeni viselkedés?  És akkor még megtetézték az éhes vagyok-szomjas vagyok témával is a dolgot. De hogy miért nem hoztak magukkal valami rágcsálnivalót, vagy miért nem mentek ki a büfébe, azt sem tudom.

Szerintem szégyen gyalázat, ha egy tizenévesnek nincs egy olyan dolog az érdeklődési körében, amivel el tudna ütni 1-2 órát várakozás közben. 

Én például mindig viszek magammal olvasnivalót. Ha olyan a könyvem, hogy hordozható, akkor azt, ha nem akkor valamilyen magazint keresek. Amikor például Marcival jártam terhesgondozásra, akkor ezek a párórák voltak nekem a szabad perceim, és imádtam. Jó, én már felnőtt vagyok, és tudom ezeket a lehetőségeket értékelni, de szerintem egy kamaszgyereknek is tudnia kellene örülni 1-2 olyan órának, amikor gyakorlatilag azt csinálhat amit akar, ráadásul suliidőben. 

Végül aztán ők is idő előtt távoztak. Nem bírtak már magukkal. 

Tanulságos volt a délelőtt olyan szempontból, hogy tudom, hogy milyen gyerekeket nem szeretnék nevelni az enyéimből.

Ami megdöbbentő volt az egészben, az az, hogy annyira látszódott, hogy azért olyan a gyerek, amilyen, mert az anyja-apja is olyan. Most főleg az anyja-lánya párosra gondolok. Szerintem ha az anya tudott volna egy kicsit uralkodni magán, akkor a lány sem kelt volna ki magából teljesen, és nem kezdett volna el színpadiasan affektálva háborogni, hogy meddig kell még neki várnia. Szóval megint csak oda jutottam el, hogy mennyire fontos hogy a szavaink mellett a viselkedésünkre is odafigyeljünk, hiszen ki mástól tanulná meg a gyerekünk, hogy hogyan kezeljen emberi módon szituációkat, hogyan oldjon meg konfliktusokat, hogyan legyen patthelyzetben is udvarias és elfogadó, ha mi magunk sem tudjuk ezeket a hétköznapi problémákkal kulturált módon megoldani.

Hiszem, hogy amilyen az adjonisten, olyan a fogadjisten, és az udvarias kérésre-kérdésre udvarias választ fogok kapni, sőt.. hamarabb kapok segítséget is. 

Mint ahogy most is történt, amikor megkérdeztem az asszisztenst, hogy ki lesz a következő, mert ha nem mi, akkor kimennék meginni egy kávét, és amikor kiderült, hogy nem mi, még mindig nem, akkor egy anyuka, aki időpontra jött a nagyobb gyerekeivel(10 éves forma) felajánlotta, hogy ha majd őt hívják, akkor ő maga elé enged. Így is lett. És nagyjából 5 perc alatt végeztünk. Nem tartottuk fel sokáig a sort.