Mikor Matyival elkezdtem itthon lenni, tudtam, hogy egy darabig, ez most így lesz, mert tudtam, hogy mindenképpen szeretnénk mellé kistesót, lehetőleg úgy, hogy ne kelljen visszamennem dolgozni. Ez így is lett. Éppen ezért vele még egyáltalán nem foglalkoztatott a munka, még örültem is, hogy nem kell dolgoznom, hogy otthon lehetek, majdhogynem a magam ura, külső kötöttségek nélkül.
Most viszont egész más... néha háborog is a lelkem amiatt, hogy Milán még csak 7 hónapos, és egy darabig még biztos itthon szeretnék vele maradni, mégis, egyre gyakrabban jut eszembe, hogy előbb-utóbb visszamegyek majd dolgozni, és néha, a nehezebb napokon még várom is az újrakezdést.
És azt is észrevettem magamon, hogy régen olynagyon szeretett farmer-póló-tornacipő kombinációtól kezdek becsavarodni, és szívesebben veszek fel szoknyát blúzzal, hacsak tehetem.
És azt is észrevettem, hogy a cipőboltban hosszú percekig csodálok egy sokcentis sarkú csodát, és fel is próbálom, és majdnem meg is veszem, amikor rájövök, hogy baromi nem tudom sehová sem felvenni, mert hiába szép, és divatos, de se boltba, se játszótérre járni nem épp a megfelelő lábviselet, és mivel nincsen akire a fiúkat rábízhatnánk ideig-óráig, így nem tudunk estikiruccanni sem, ahová viszont remek lenne. Így sajgó szívvel visszatettem a polcra, és kárpótolva önmagamat választottam egy kevésbé magas sarkú strapabíróbbat, és nagy kínnalkeservvel egy teljesenlaposat a hétköznapokra.
Közben pedig keresem magamat... mert sosem voltam én sem cipő-, sem táskafetisiszta, mégis csak ezen a nyáron már a negyedik pár új lábbelit vittem haza, és 2 táskával is gazdagítottam magamat, mert ugye az új szooknyásblúzos imidzsemhez nem megy a félvállravetett mindentelnyelő hátizsák.
Szóval nem tudom, hol lesz ennek a vége, de azt igen, hogy most néhány szép bizsura fáj a fogam a blúzaim mellé., és azt sem tudom, hogy életem párja meddig hajlandó tolerálni nekem az újkeletű boltkórosságomat, de valószínű előbb-utóbb kiteszi a stoptáblát, amit tudom, hogy jogosan tesz majd ki, mégis nagyon rosszul fog esni, hogy csak nekem nem lehet a világon világítópiros körömlakkom...
De az is lehet, hogy közben megtalálom az elvesztett agyamat, és én magam is rájövök, hogy nincs szükségem piros körömlakkra... bár ennek jelen pillanatban kicsi esélyét látom.
És azt is észrevettem, hogy a cipőboltban hosszú percekig csodálok egy sokcentis sarkú csodát, és fel is próbálom, és majdnem meg is veszem, amikor rájövök, hogy baromi nem tudom sehová sem felvenni, mert hiába szép, és divatos, de se boltba, se játszótérre járni nem épp a megfelelő lábviselet, és mivel nincsen akire a fiúkat rábízhatnánk ideig-óráig, így nem tudunk estikiruccanni sem, ahová viszont remek lenne. Így sajgó szívvel visszatettem a polcra, és kárpótolva önmagamat választottam egy kevésbé magas sarkú strapabíróbbat, és nagy kínnalkeservvel egy teljesenlaposat a hétköznapokra.
Közben pedig keresem magamat... mert sosem voltam én sem cipő-, sem táskafetisiszta, mégis csak ezen a nyáron már a negyedik pár új lábbelit vittem haza, és 2 táskával is gazdagítottam magamat, mert ugye az új szooknyásblúzos imidzsemhez nem megy a félvállravetett mindentelnyelő hátizsák.
Szóval nem tudom, hol lesz ennek a vége, de azt igen, hogy most néhány szép bizsura fáj a fogam a blúzaim mellé., és azt sem tudom, hogy életem párja meddig hajlandó tolerálni nekem az újkeletű boltkórosságomat, de valószínű előbb-utóbb kiteszi a stoptáblát, amit tudom, hogy jogosan tesz majd ki, mégis nagyon rosszul fog esni, hogy csak nekem nem lehet a világon világítópiros körömlakkom...
De az is lehet, hogy közben megtalálom az elvesztett agyamat, és én magam is rájövök, hogy nincs szükségem piros körömlakkra... bár ennek jelen pillanatban kicsi esélyét látom.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése