2012. január 14., szombat

Életjel

Nem meglepő egyáltalán, hogy hulla fáradtnak és végtelenül kimerültnek érzem magamat. Feri nyolcadik napja nincs itthon. Talán dél körül már hazaér, de addig van még egy kis idő, amit ép ésszel ki kellene bírnom. Percről percre nehezebb. 
A hétköznapi egyedüllétet a fiúkkal már régen megszoktam, és kialakult ezekre a napokra egyfajta menetrend, ami jól működik, ha nem jön közbe semmi extrém, betegség, vagy valami egyéb. Most nem volt betegség, szerencsére, de az, hogy már a múlt hétvégét is egyedül töltöttük az már megalapozta a további napok erőnléteit. Hétvégén szerintem a legvacakabb egyedül lenni a fiúkkal, mert még csak társaságot sem tudunk szervezni magunkat, mert ilyenkor minden normális család együtt van.
Na de mindegy is. A lényeg, hogy a héten voltam kontrollvizsgálaton is, és szerencsére minden a legnagyobb rendben van. ÉS lassan ha lesz bennem annyi energia, hogy összehozzak egy normális, épkézláb bejegyzést, akkor hírül is fogok adni mindent. Csak egyelőre a túlélésért küzdök.Pedig nem mondhatom hogy rosszul lennék, nem fáj sehol, nincs hányingerem, nem vagyok rosszul, egyszerűen csak borzalmasan fáradt vagyok, épp úgy mint korábban is a fiúkkal. Ezért aztán azt gondolom, hogy megint egy kisfiú lakik a pocakomban:)
Jelen pillanatban nem nagyon tudom elképzelni, hogy honnan lesz jövő péntekre annyi erőm, hogy vígan és dalolva nekivágjak Európának... de biztos lesz majd valahonnan. Ha máshonnan nem, akkor majd elképzelem hogy mennyire gáz lenne 2 hetet és 3 hétvégét egyedül lenni itthon a fiúkkal és máris jobban fogom magam érezni.
Na ennyit az életjelről. 
Aztán majd jövök.

2012. január 4., szerda

Januári útitervek

Igen, lehet hogy nem vagyunk normálisak... néha már magam is elgondolkodom rajta, de aztán sikerül ezen a kis részleten mindig továbbsiklanom és abszolút csak a mának élnem. Ami most jelen esetben annyit tesz, hogy végre ami eddig csak levegőben lógó terv volt kezd realizálódni, mégpedig a hónap végi barcelonai út:)
Igazából nem Barcelonába megyünk hanem kicsit mellé, de Feri szerint vonattal fél óra Barcelona, az meg  nekem ugye még két gyerekkel is a simán belefér kategória.
Már van útikönyvem és a netet is bolond módjára bújom, és egyre inkább azt érzem, hogy ez megint csak az én városom lesz, amit már most imádok, és már most tudom, hogy nem akarok majd hazajönni, és hogy ezer dolog lesz amire nem jut majd idő. De az ilyenekre szoktuk azt mondani, hogy legalább lesz miért visszamenni.
Az útvonal lassan körvonalazódik. A googlemaps nemegészen 20 órára tervez. Mi kétszer fogunk valahol aludni, első körben Padova és Marseille a két lehetséges hely, mert így szakaszonként kicsit kevesebb mint 7 órát kell autóznunk. Szuper! De azért pont 7, mert ennyit már egyszer megcsináltunk a fiúkkal, amikor Franciaországba mentünk, és ha nem is vígan és dalolva, de 2 pihenővel relatív gond nélkül abszolváltuk az utat. 
Ja!!!! Hogy én akkor nagyjából 10 hetes leszek???? Ezzel a tényezővel egyáltalán nem számolok, bár azt még nem tudom, hogyan fogom beadni a dokimnak hogy én akkor elautóznék Európa túlfelére 2 hétre, de becsszó, hogy a 12 hetes uh-ra itthon leszek. Emlékszem, hogy már Milánra várva is kiütöttem nála néhányszor a biztosítékot, először akkor amikor 10 hetesen elrepültünk a 40 fokos Nápolyba, majd amikor 14 hetesen Milánóba repültünk 2 hétre, és azt meg azt hiszem azt nem is mondtam neki, hogy szeptemberben is elrepültünk még egyszer Milánóba. Utána már mintakismama voltam.
Na szóval... ilyen szelek fújnak.