2010. június 30., szerda

...

Erről a számról mindig Ő jut az eszembe, sokszor énekelte, fütyülte:



Hát Neki nem sikerült...
Már 10 éve nincs velünk... mégis nehéz még ma is beszélnem Róla. Valahol mélyen még mindig haragszom Rá...hogy nem szeretett annyira, hogy változtasson, hogy megváltozzon, hogy élni akarjon...talán egyszer meg tudok majd bocsátani...
Ma lenne 55 éves.

2010. június 28., hétfő

Egyedül

Két hét együttlét után rossz most egyedül. Feri ahogy hazajöttünk ma reggel rögtön Milánóba repült.Nem szoktam ezen lelkizni, már nem... a napok ugyan lassabban telnek ha egyedül vagyunk a fiúkkal, de telnek. De most olyan rossz egyedül... ráadásul rendezem, forgatom, feltöltöm a sokszáz képet, amit készítettünk...fájdítom a szívemet...

2010. június 8., kedd

Változik, alakul

Azért mégsem annyira egyszerű ez, mert a netes ár nem fedi a valóságot, így 1 éjszakával kevesebbre tudunk menni olaszföldre, de így lesz egy nap Velence, és egy nap Trieszt. Bár lehet, hogy így kicsit húzósabb lesz, de úgyis megyünk utána wellnessezni, akkor majd pihenünk:) Az első csalódottságon gyorsan túltettük magunkat, és így viszont előtte még alszunk kettőt a határhoz közel az Őrségben, egész pontosan itt. Már úgy is ezer éve akarunk arra felé menni, ez most jó alkalom, hogy kicsit beleszippantsunk az ottani levegőbe, és aztán visszavágyjunk mindig.
Még szerencse, hogy két gyerekkel sem vagyunk kevésbé spontánabbak, mint annak előtte, sőt... talán még spontánabbak lettünk, mert ugye gyerekkel az ember tervez... aztán valami egészen más válik valóra, ami még sokkal-sokkal jobb mint a korábbi tervek.

2010. június 6., vasárnap

Utazástervezés

Azért nem volt olyan nehéz a döntés, hogy hová is menjünk, mert mint tavaly is, idén is elhúztuk magunk előtt a mézesmadzagot ezzel a Párizzsal, aztán mint tavaly is, idén is győzött a józan ész. Mert az a baj ezzel a Párizzsal, hogy most egy konkrét szállodalánchoz vagyunk kötve, a Feri bónuszpontjai miatt, ami 4 csillag, és aminek a párizsi kirendeltsége brutáldrága. Tehet megint abban maradtunk, hogy ha majd oda megyünk, mert biztos hogy megyünk majd valamikor, akkor nyilván nem 4 csillagban fogunk aludni, hanem valami olcsó helyen, és fapadossal megyünk, és még az is lehet, hogy gyerek nélkül.
Szóval miután ez el is lett döntve, még azt is eldöntöttük, hogy ugyan Velencébe is szeretnénk menni, de Triesztben fogunk lakni, mert ott tudunk aludni 3 éjszakát, míg Velencében csak 2-t tudnánk, és még arra is rá kéne fizetnünk, viszont Trieszttől már csak egy ugrás Velence, akár busszal, akár vonattal. (az autót kizártuk, mert bár egyenes autópálya vezet oda, de problémás és drága a parkolás). És neten böngészve trieszt is jó helynek tűnik ám, pedig először azt gondoltam, hogy ciki oda menni. Úgyhogy eddig meg is volnánk.
Most ezerrel belföldi wellnesshelyet keresek, ahol hazafelé még kipihenhetjük a nyaralás fáradalmait, bár nekem azt hiszem az lenne az igazi wellness, ha legalább 1 éjjel tudnék aludni 2 óránál többet egyhuzamban, de ahogy Milánt nézem, és a fogainak az állását, hát erre nem mostanában fog sor kerülni.

2010. június 3., csütörtök

Tizenkilenc perc

Szeretek olvasni. Szeretem a letehetetlen könyveket. Szeretem őket nemletenni, falni a sorokat, sodortatni magamat a történettel, beleélni magam a korba, a sztoriba , a fő- és mellékszereplők helyzetébe, szeretek egy kicsit a könyvek által kizökkenni a mindennapokból.
Pár hete kezembe akadt egy letehetetlen könyv. Jodi Picoult: Tizenkilenc perc-e. Letehetetlen... én mégis letettem. Sokszor. Volt hogy nem tudtam néhány oldalnál többet olvasni belőle, mert annyira elragadtak a gondolataim, hogy azon kaptam magam, hogy a szemem ugyan lép egyik sorról a másikra, az agyam mégis máshol van már.
A történet az iskolai erőszakról és annak következményéről egy iskolai lövöldözésről szól, annak minden résztvevője szempontjából.
Egész végig azon járt az agyam, hogy mi vezethet odaáig, hogy kamaszfiú meghúzza a ravaszt, és lemészároljon 10 diáktársát, és megsebesítsen még sokkal többet.
Ki a felelős azért, hogy ilyen megtörténhet?
A 17 éves kamaszfiú, akit kisgyerek kora óta szekálnak és megaláznak az iskolatársai beleértve a saját bátyját is?
A tanárok, akik mindezt becsukott szemmel nézik, akik nem lépnek közbe mert az az egyszerűbb út?
A szülők, akik nem veszik észre, hogy a fiúkkal baj van? Akiknek fogalmuk sincs, hogy mit csinál a bezárt ajtók mögött?
Ki a felelős?
Másrészt... mit tennék én? Tennék-e én valamit, ha egy társamat folyton cikiznék? Vagy meddig terjed a tanár feladata? Ha az iskolán belül meg is akadályozza a bántalmazást, megteheti-e, meg tudja-e tenni ezt iskolán kívül, iskolából hazafelé menet, a buszon, a téren, bárhol?
És a legszívenütőbb nekem, hogy mit tennék szülőként? Vajon én észrevenném, hogy baj van? Vajon én meg tudnám akadályozni? Tudnék jó tanácsot adni a fiamnak? Mit tennék, ha az én fiam csinálna egy hatalmas szörnyű dolgot, egy bűnt? Tudnám tovább szeretni? Meg tudnám érteni? Hiszen Neki még akkor is, ott is szüksége lenne rám, talán jobban mint valaha... Hiszen Ő még mindig az én kicsi fiam lenne... vagy nem? Tudnék megbocsájtani? Neki... és Magamnak? Vajon tudnám hol rontottam el, vagy elrontottam-e egyáltalán? Tudnék-e tovább élni, újabb esély adva magamnak...

Ezer és ezer kérdés merül fel bennem... és nem tudom a válaszokat... és remélem hogy soha nem is kell néhány kérdésemre válaszokat találnom...

(A történet egyébként amerikában megtörtént iskolai lövöldözéseket vett alapul... szóval igenis történnek ilyenek a világban, a probléma valós... és sajnos nem is egészen Amerikáig mennünk, hogy hasonlóakról halljunk...)