Álmok

Nem nagyon szoktam Vele álmodni, illetve ritkán, és akkor is leginkább akkor, amikor valami nagy dolog készülődik az én életemben. Valahogy akkor mindig megjelenik az álmomban, így vagy úgy.

Egyetemista koromban volt egy visszatérő álmom Vele. Akkoriban mindig csak távolról láttam, megközelíthetetlen és megérinthetetlen volt. Emlékszem, nagy tömegben álltunk az utcán, koncerten vagy valami sok embert megmozgató eseményen voltunk, Ő a tömegben előttem valahol állt, és előre nézett. Én észrevettem, felismertem, bár olyan hátizsák volt a hátán, amit soha az életemben nem láttam. Néztem őt, és álmomban is éreztem a kettős érzést, ami tombolt bennem, hogy jó lenne odamenni, megölelni, beszélgetni meg nem beszélt dolgokról, másrészt ott volt a büszkeségem, a márcsakazértsem engedek érzés, a harag. Álmomban is tipródtam. Nem volt jó érzés. Csak néztem Őt messziről. Egyszer csak Ő is észrevett, és néhány pillanatig csak álltunk ott a tömeg közepén és egymást néztük. Nem mozdultam. Ő sem. Addig-addig dobált a lelkem ide-oda, míg végül mégiscsak elindultam felé, átverekedve magamat a sűrű tömegen, mely áthatolhatatlan falként húzódott előttem, mintha mindenki meg akarná akadályozni, hogy odamenjek. De én csak mentem, toltam félre az embereket, de azok mintha egyre csak többen lettek volna előttem, és én mintha egyre csak távolabb kerülnék. Felnéztem, kerestem a lyukat az előttem tornyosuló vállak között, hogy lássam, ott van még, és vár rám... de nem volt ott... elindult, és én csak az ismeretlen hátizsákos hátát láttam... kiáltani próbáltam, hogy Várj még, hisz jövök!, de nem jött ki hang a torkomon, vagy ha igen, még én magam sem hallottam a kiáltást. Elment, és nem nézett vissza többé.

Csatakosan ébredtem... az álombéli csalódás megkeserítette az azt követő néhány napomat. Minden gondolatomban ott volt, nem tudtam száműzni napokig. Emlékszem, hogy nagyon rossz érzés volt.

Aztán az álom egyszer csak elmaradozott, és már régen nem jött elő.

Ezért lepett meg, hogy most rövid időn belül kétszer is újra Vele álmodtam, de egészen másmilyen formában. A régi legyőzhetetlen távolság karnyújtásnyira rövidült. Ott ültünk egy autóban. Csak mi ketten, nem volt tömeg, nem volt zsivaj, nem voltak emberek. Ő vezetett. Furcsa, mert nem volt jogosítványa, és sosem volt autónk. De most ő vezette ezt az ismeretlen piros autót, én pedig kislányként ültem mellette. Azt hiszem legalábbis, hogy gyerek voltam még, de semmiképp nem felnőtt, és nem anya. Valamilyen fehér blúz volt rajtam, rajta rövid ujjú ing. Mentünk némán...néha összenéztünk, és mosolyogtunk mind a ketten.
Nem tudom, hová mentünk, nem tudom mikor, és miért. De azt tudom, hogy jó volt. Kellemes. Nyugodt. Olyan, amilyen régen nem.
Egyszer csak félrenéztem, néztem őt... és megszólaltam: -Apa!
Folytattam volna még... nem tudom mivel... de felébredtem. Vagyis Milán felébredt. Így abbamaradt az álom. Az álom, ami jó volt, és amire olyan régen vártam, az érzés, amit olyan régen nem éreztem.

Másnap mosolyogva gondoltam az álomra, és szomorúsággal a szívemben néztem a fiúkat, akiket sosem láthatott, akiket annyira szeretett volna... szerethetett volna.
Szerintem tetszenének Neki.
Azóta várom vissza az álmot... az álmot ami sosem teljesülhet, mégis boldoggá tesz. Hátha legközelebb tovább tudom álmodni.