Vannak hetek, amik olyan gyorsan elszaladnak, hogy észre sem veszem. Sitty-sutty. És vannak azok, amik ólomlábakon járnak, nem akarnak eltelni. Ilyen ez a mostani is. Nehezítő faktorként itt van még az is, hogy Feri Milánóban van. Ilyenkor egyébként is lassabban megy az idő. Pedig igazán nincs most ok a lassúságra, hiszen a hétfő hajnal helyett, most csak hétfő este ment, mert a nagy repülős kavarodás miatt csak akkorra volt jegy. Jó idő van, sokat lehet kint lenni, sétálni, játszóterezni, kertezni, és kint mindig jobban telik az idő. Mégis minden nap felsóhajtok, hogy még csak kedd, még csak szerda, stb.. van. A kora esték a legrosszabbak. Amikor már mindketten fáradtak. Fáradtak ahhoz, hogy kint legyünk, és már hűvösebb is van, fáradtak ahhoz, hogy bent elfoglaljuk magunkat. Ilyenkor csak szenvedünk. Szkájpolunk a nagyszülőkkel, az egy darabig leköti Matyit. Milánt próbálom még egy kicsit álomföldre küldeni fürdésig, hogy ne legyen káosz. Aztán ha minden jól megy, akkor fürdés után hamar elcsendesedik a szoba. De a 6-tól fél9-ig tartó két és fél óra hosszabbnak tűnik, mint az egész nap.
Rossz ilyenkor, hogy nincs kit hazavárni. Ha Feri itthon van, akkor legalább van kire várni, akkor Matyi is türelmesebb, akkor kapunk egy új lendületet a hazaérkezésével, amivel kihúzzuk alvásig. De most nincs itthon, és nincs kire várni. Max. a naplementére. De az még egyik gyerekemet sem érdekli.
Rossz ilyenkor, hogy nincs kit hazavárni. Ha Feri itthon van, akkor legalább van kire várni, akkor Matyi is türelmesebb, akkor kapunk egy új lendületet a hazaérkezésével, amivel kihúzzuk alvásig. De most nincs itthon, és nincs kire várni. Max. a naplementére. De az még egyik gyerekemet sem érdekli.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése