Idei tervek

Most, hogy már javában tapossuk a januárt, bennem is körvonalazódott egyfajta mit lenne jó az idén megcsinálni tervezet.
Nos, hogy el ne felejtsem, ide írom.
- rendszeresen tornázni, legalább heti egyszer szervezett körülmények között, azaz eljárni valahová, többi napokon itthon tolni, mondjuk valamelyik rubintrékát.
- leporolni a jogsimat. És ezen nem a tavasszal esedékes meghosszabítást értem, hanem hogy ténylegesen vezessek. Nagyban megkönnyítené az életemet, ha nem csak a garázsban nézegetném az autót nap mint nap. Akár néhány gyakorlóóra vétele is szóba jöhet.
- ráállni az angolra újra, és kicsit visszahozni az elfeledetteket. Jó lenne ezt is valami angolóra keretében, de ez szerintem csak álom marad. Mindenesetre több angol nyelvű könyvet tervezek olvasni, és jó lenne eredetiben nézni azt a kevés műsort amit nézek. De mindenképpen jó lenne legalább napi fél órát erre szánnom. (mondjuk ősztől, amikor már Milán is ovis lesz)

Az idei év mainstream-je kétségkívül Milán ovira felkészítése. Vagyis:
- pelusról leszokás
- cumi nélkül alvás legalább délben

Egyéb óhaj-sóhaj:
- talán összejön egy csehországi kirucc a közelebbi jövőben. Nem bánnám :) De ez az amire semmi ráhatásunk nincsen, ha lesz, lesz, ha nem, akkor búsulunk.
- nyáron szívesen csobbannék a tengerben.
- ősszel jöhetne egy kis hazai wellness
- jó lenne egy új autó. Ez folyton téma egyébként, egyelőre kitalálás szinten van a dolog, hogy milyen is lenne jó nekünk, ami mondjuk nem kerül bele egy fél vagyonba.

Ezen kívül pedig már nem is kérek egyebet, csak hogy legyünk mindannyian egészségesek.

Nem olyan sok ez, ugye?

Beteg

Egy dolog van, ami rosszabb annál, hogy beteg a gyereked, az ha te magad vagy beteg.
A gyerekek szerencsére jól vannak, már Máté is ment oviba.

Én viszont felváltva könyörgök azért hogy gyógyuljak meg, vagy lőjenek főbe, mert ez így nagyon gáz. Szombaton már éreztem, hogy nagyon fáj a torkom. Ha tudtam volna éjjel aludni egy hosszabbat, akkor szerintem nem is lett volna nagyobb baj, de nem tudtam. Nem tudom mi volt a levegőben, de minden fiú csak kínlódott, és Marci is csaknem óránként ébredt. Ez aztán betett. Vasárnap már úgy vittem Mátét egy ovistársa szülinapjára, hogy éreztem, hogy nem oké. A buli végére alig bírtam a kocsiig eltámolyogni, és rázott a hideg. A hidegrázás aztán többször is visszatért még a nap folyamán, így késő délután lázmérésre adtam a fejem, és fincsi 38.5-t mértem. Bevettem egy lázcsillapítót, amitől jobban lettem egészen addig, amíg megint fel nem szökött  a lázam. De nem akarom agyongyógyszerezni magam, mert szoptatás mellett azért nem annyira jó. (tuti tippeket elfogadok)  Azóta sem vagyok igazából jobban, borzasztó rossz a közérzetem, pedig ma mindenképpen meg kell sütnöm Máté elhalasztott tortáját.

ááááá..... szerdától van Feri szabadságon. Remélem addig életben maradok.

Így jártam a kabátommal

Van egy kabátom. Amolyan szép fajta, nem tipikusan babakocsitologatáshoz találták ki, de amikor még vettem, akkor még nem tologattam babakocsit. Igen, nem most volt. Máté születése előtti télen vettem, már akkor is igendrágán, hasított borjúbőr, és jó meleg. Azon a télen talán ha 2-3-szor volt rajtam, mert nem volt annyira hideg, hogy kellett volna. Aztán a következő teleken rendszerint akkor kellett volna, amikor épp nem jött rám. Tavaly már jó lett volna, és szépen be is csomagoltam, hogy elviszem kitisztíttatni, de mindig elfelejtődött, mígnem beköszöntött a tavasz, és a kabát ott maradt koszosan, és szépen visszatettem a helyére. Most viszont megint elővettem, megint bezacskóztam, és ugyan már idén is elfelejtettem kétszer is magammal vinni, amikor megyünk hétvégén vásárolni, de harmadjára most eszembe jutott, és vasárnap elküldtem Ferivel.

És most jön igazából a lényeg.... hogy kemény 7ezer forintért tisztítják ki!!!! Éééééssss, ha veszít a színéből, mert az ilyen kabátok akár veszíthetnek is a nő szerint, akkor a színezésért még pluszba fizetni kell, és akkor 9100 forintot fogok kiadni újra a kabátért. Egy jó leárazáson ennyiért már egy új kabátot is vehetnék!

Kitaláltam

.... hogy a következő szülinapomra én is egy ilyen köszöntést szeretnék:

Kicsit több mint egy hónap van még addig.... ez elég idő arra, hogy Bono-t ideszervezze nekem valaki. Szerintem :)

Biztonságos

Nálunk alapszabály, hogy ha beülünk az autóba, akkor bekötjük magunkat. Nem is szabály ez, hiszen egyáltalán nem kell erre figyelnünk, automatikusan jön a mozdulat, mihelyst beültünk a kocsiba, és bezáródtak az ajtók. Természetesen a gyerekek is mindig biztonsági ülésben utaznak, még akkor is ha nem a mi autónkkal vagyunk, hanem mondjuk céges autóval, és még akkor is, ha ottmaradunk a nagyszülőknél. Ilyenkor sem sajnáljuk a fáradságot, hogy kikössük a miautónkból és átkössük a másikba. Persze néha-néha előfordul, hogy nem ülésben utaztak, amikor pl. taxival megyünk valahová, de ilyenkor is  mindig bekötöm őket a hátsó ülésen a biztonsági övvel.

Azt hittem, hogy ez mindenhol, minden családban így van, mert nálunk ez tényleg annyira alap.
De nincs ám így mindenhol.
Jónéhány hónapja is megvan már, amikor Máté ovis barátjának az anyukája mesélte, hogy képzeljem el, hogy K. (másik ovistárs) szülei nem kötik be magukat az autóban. Teljesen odavolt ettől, érthető módon, és még cikis is volt kicsit, mert az ő fia meg folyton azt kérdezgette a hátsó ülésről, hogy miért nincsenek bekötve, meg mi csipog.
Ezt az esetet azóta már többször is kiveséztük A-val, mert egyszerűen nem tudunk rajta túllépni, hogy hogy lehet az, hogy az ember nem köti be magát. Pláne, hogy családos emberekről beszélünk, akik egyébként teljesen normálisnak és korrektnek tűnnek.
Aztán történt a múlt héten, hogy nagyon el voltunk csúszva amikor mentünk az úszodába, mert Máté valahogy elszöttyögte az uzsonnát. Nagyon kellett volna rohannunk, hogy időben odaérjünk, én ugye 3 gyerekkel voltam, mint mindig, amikor mondta K. anyukája, hogy a férje elvisz minket, mert ő is jön, és két autóval vannak, elférünk. Rábólintottam, mert tényleg nagyon el voltunk késve.
És tényleg... a pasi nem kötötte be magát. ÉS még én éreztem furán magamat, hogy szépen módszeresen minden gyereket és magamat bekötök.
Aztán tegnap K. az apukájával volt úszni, és felajánlotta, hogy hazahoz. Én először el akartam utasítani, de aztán Máté olyan lelkes volt, hogy menjünk K-ékkal haza, hogy végül rábólintottam, de előtte rákérdeztem, hogy biztos elférünk-e, mert 3 gyerekkel vagyok. (a változatosság kedvéért)
Persze, persze. - mondta
Így hát mentünk. Mátéék kicsit előreszaladtak, mi hátrébb kullogtunk Milánnal meg a babakocsival, és mire odaértünk az autóhoz addigra K. már bent ült az első ülésen. Mondtam az apukának, hogy kössük Marcit előre, mert az egyszerűbb, mint K. ülését átkötni csak miattunk.
De kiderült, hogy K. nem ülésben ült az autóban, hanem csak úgy anélkül. Azaz, már odafelé sem volt neki ülése, nem hoztak.
Erre aztán még egy lapáttal rátett, hogy nemhogy nem ült ülésben, de még csak be sem volt kötve az első ülésen!!!!! Egy 5 éves gyerek. És persze egész úton, (kábé 10 perc amúgy kocsival), hol hátrafelé forgolódott, hol a műszerfalon csüngött. Engem a hideg rázott az egésztől, de az apját nem foglalkoztatta, mert egyszer sem szólt rá, hogy üljön rendesen.
Máté persze ezerszer kérdezte meg hazáig, hogy K. miért ül elől, és hogy miért nincs bekötve, és egyébként is mi ez a csipogás. ( csipogott a kocsi, mert nem volt a biztonsági öv bekötve. ). Én meg alig tudtam elterelni a témát. Nagyon kínos volt.
Itthon aztán jól átbeszéltük, hogy ezt nem szabad, mert megbüntet a rendőrbácsi, satöbbi, satöbbi, de tuti nem ez volt az első körünk ebben a témában. Pláne, hogy azóta ezen kattogok én magam is, hogy hogy lehet ilyet csinálni?????
Az viszont már tutibiztos, hogy soha többet nem ülök be melléjük! Még akkor sem, ha tényleg nagy segítség volt, hogy hazahozott bennünket, de azt hiszem nem lennék elég hiteles Máté előtt ha még egyszer így utaznánk.

A derékfájásról

 Még Cuckanénitől kaptam néhány napja. Most csak idemásolom, hogy ne vesszen el. Hogy időnként visszaolvashassam, ha akarom.

A csigolyák közötti porckorongra gyakorolt nyomás – különösen az ágyéki csigolya környékén – a korongokat oldalirányba préseli, így ezek nyomják az idegeket, s ez különböző fájdalmakat okozhat, például isiászt, lumbágót stb. E tünet problematikája a túlterheléssel kapcsolatos. Aki túl sok terhet hord a hátán anélkül, hogy ezt tudatosan realizálná, az a nyomást a test szintjén, a porckorong fájdalmában fogja megtapasztalni. A beteg nyugalomra kényszerül, ugyanis minden mozgás, minden aktivitás fájdalommal jár. Sokan megpróbálják fájdalomcsillapítókkal elnyomni a testnek ezt a színvonalas önszabályozását csak azért, hogy megszokott aktivitásukat akadálytalanul folytathassák. Helyesebb lenne, ha a beteg személy kihasználná az alkalmat, és nyugodtan utánagondolna, miért is vett magára ilyen sokat, miért nyomja ekkora teher. A túlvállalásnak mindig az a célja, hogy kifelé nagyszerűnek, rátermettnek látsszunk, s így kisebbségi érzésünket tettekkel kompenzáljuk.
A nagy teljesítmények mögött mindig bizonytalanság és kisebbségi érzés áll. Aki egyszer magára talált, nem teljesít többé, hanem van. A világtörténelem nagy (és kis) tettei és teljesítményei mögött mindig olyan emberek állnak, akiket belső jelentéktelenségérzésük hajt a külső teljesítményekre. Tetteiken keresztül bizonyítani akarnak valamit a világnak, holott valójában senki sem kéri s nem várja tőlük e bizonyítékokat – önmagukon kívül. Önmaguknak akarnak bizonyítani, csak az a kérdés,
hogy: mit? Aki túl sokat teljesít, minél előbb kérdezze meg önmagától, hogy miért teszi ezt, így nem éri majd akkora
csalódás. Ha őszinte magához, meg fogja találni a választ: azért, hogy elismerjék, azért, hogy szeressék. Bár a teljesítményt kizárólag a szeretet keresése motiválja, kielégülést nem nyújthat, mert a tulajdonképpeni cél ezen az úton nem érhető el. A szeretet céltalan, és nem lehet megszolgálni. Az, hogy „Szeretlek, mert adsz nekem tízezer márkát”, vagy „Szeretlek, mert te vagy a legjobb focista” – abszurd kijelentések. A szeretet titka éppen a feltételnélküliség. Ezért is mondjuk, hogy az anyai szeretet a szeretet mintapéldája. Objektíve a csecsemő csak terhet és kényelmetlenséget jelent az anya számára. Az anya mégsem ezt érzékeli, mert szereti a kisbabáját. Hogy miért? Erre nincsen válasz. Ha lenne, nem beszélnénk szeretetről. Tudatosan vagy
tudattalanul mindenki vágyakozik ez után a feltétel nélküli, tiszta szeretet után, amely csak a személyre vonatkozik, és minden külsőségtől, minden teljesítménytől független. A kisebbségi érzés azt jelenti, nem tudjuk elképzelni, hogy személyünk – úgy,
ahogy van – szeretetre méltó. Erre fel elkezdünk dolgozni azon, hogy szeretetre méltóak legyünk, s egyre ügyesebbek, alkalmasabbak, gazdagabbak, híresebbek stb. leszünk. Magunkra aggatjuk a külvilág limlomjait csak azért, hogy szeressenek – s ha
aztán szeretnek, felmerül bennünk a kétség, vajon nem teljesítményünk, hírnevünk,
gazdagságunk miatt szeretnek-e. A valódi szeretethez vezető utat közben már eltorlaszoltuk
magunkban. A teljesítmény elismerése nem elégíti ki azt a vágyat, amely az
embert a teljesítményre késztette. Ezért is hasznos, ha idejében szembesülünk saját
kisebbségi érzésünkkel, jelentéktelenségünkkel – aki ezt nem hajlandó belátni, s további
feladatokat vállal magára, testileg valóban kisebb lesz. Miután a porckorongok
összenyomódnak, tényleg összemegy, tartása a fájdalomtól görnyedt, púpos lesz. A
test mindig az igazságot fejezi ki.
A porckorong feladata, hogy a mozgékonyságot, az elaszticitást biztosítsa. Ha a
porckorong az egymásba ékelődő csigolyák közé beszorul, illetve becsípődik, tartásunk
merev, elmozdíthatatlan lesz, gyakran különös pozitúrába merevedik. Ugyanez
az összefüggés pszichikai területen is. Ha valaki , merev”, hiányzik belőle a nyíltság,
a mozgékonyság – bensője mozdulatlan, rögzült valamilyen sajátos belső tartáshoz.
A becsípődött porckorongot úgy gyógykezelik, hogy egy hirtelen lökéssel vagy húzással
megpróbálják megváltoztatni a csigolyák helyzetét, s így lehetővé tenni számukra,
hogy újra fölvegyék a természetes kapcsolatot egymással („solve et coagula”).
A bemerevedett lelket is ugyanazzal a módszerrel lehet kiigazítani, helyrebillenteni,
amivel a csigolyákat vagy az ízületeket: hirtelen erős lökéssel elmozdítjuk jelenlegi
pozíciójából, s ezzel lehetőséget biztosítunk számára, hogy újra orientálódjék, magára
találjon. Ettől a lelki lökéstől az elmerevedett lelkűek ugyanannyira félnek, mint
a merev gerincűek a gerinckezeléstől. Egy jól hallható roppanás mindkét esetben sikerrel
biztat.

 Kosztolányi Dezső  : Az ismeretlen, végtelen temetőben

Az ismeretlen temetőben
én, ismeretlen, kósza lélek,
keresztek közt, gyászdalt dalolva
virágosan megyek az éjnek,
s sírok: ki tudja, miért, miért nem?
Megsápadtam, míg ideértem.

Zörömbölök fekete lámpán,
följajgatom a síri alvót,
véres pipacs zizeg nyomomba,
és szertartásosan lehajlok
az ismeretlen sírhalomra,
mint hogyha anyám sírja volna.

Valami űz, valami kerget,
hogy legyek a múlt folytatója,
egy ismeretlen, bús halottat
keresek már egy élet óta.
Kezem elszáradt koszorút fon
s az alvó gyertyát lángra gyújtom...      

Még jó...

...hogy viszonylag időben eljöttem a freeblogról, mert napok óta hol tudom, hol nem tudom (és inkább nem tudom) olvasni a még freeblogon maradtakat. Nyilván nem egyszerű egy ilyen rendszert biztonsággal üzemeltetni, és amikor tavaly ilyentájban volt az a hírhedt malőr, hogy 2 havi iromány repült bele az éterbe nyom nélkül, akkor az első felindultságom után még megbocsátottam és maradtam. Azt hittem/gondoltam, hogy az a lecke éppen elég tanulságos volt akkor, hogy többet ne forduljon elő semmilyen gebasz. De aztán már semmi sem volt a régi. Hol ez nem működött, hol az, hol belépni sem tudtam, és folyton csak azt olvastam, hogy bocsi, karbantartunk, és türelem, de aztán mégsem változott semmi. Májusban aztán megelégeltem, hogy akkor amikor tudnék írni mégsem tudok, mert nem enged be a rendszer, így fájó búcsút vettem a freeblogtól. Azóta már jól belaktam az új blogspotomat, igaz, sablont testreszabni még mindig nem volt se időm, se erőm.  Az otthagyott kommentjeimért sem fáj már annyira szívem. 

És milyen jó, hogy még időben búcsút intettem, mert most megint nem jó már nem is tudom mióta.

Már csak azt nem értem, hogy hogy lehet az, hogy már 1 éve nem tudják a hibákat kiküszöbölni, és megoldani. Hogy hagyhatják, hogy szépen lassan tényleg mindenki elvándoroljon onnan, olyanok is, akik tényleg már soksok éve ott vezetik a naplójukat. 

Szóval nem nagyon értem.  De nem is olyan fontos már hogy megértsem. Csak úgy eszembe jutott.

Találkozások

Pénteken együtt manótornáztunk Qka MC-vel  (Animal Cannibals)és kisfiával ott, ahová  már jó 1 éve járunk Milánnal. Eddig még sosem futottunk össze, bár a kisfiú mintha ismerős lett volna, nyilván az anyuka szokta hozni, és Orsi néni is régi ismerősként köszöntötte, szóval nyilván így van. Fura volt, mert basballsapka nélkül csak másodjára akadt meg rajta a szemem, ahogy pont szemben ülve velünk csipcsipcsókázott a fiával. Biztosan azért mert kicsit őszül és van rajta némi plussz kiló az emlékeimben élő képhez képest. Aztán meg az volt fura, hogy 10-15 éve még a Takarítónőre csápoltam valami városi bulin, most pedig egy egészen más jellegű társaságban futunk össze.

Ma pedig minket ismertek fel a Ligetben. Vagyis a fiúkat. Olvassák a blogomat. Hirtelen nem is nagyon tudtam lereagálni ezt az új szitut. Még bemutatkozni is elfelejtettem, csak hebegtem meg habogtam, hogy tényleg??? és egy értelmes szó nem hagyta el a számat. 

Megint tévé

Vicces, hogy annak ellenére, hogy nem vagyunk nagy tévénézők már a második tévés bejegyzésem jön gyors egymásutánban. 

Annak ellenére, hogy ma nagyon menő nem tévézni, mi azért szoktunk, ha úgy adódik. Nem túl sűrűn, de a híradót azért próbáljuk legalább félfüllel hallgatni, és van egy-két sorozat is, amit este szívesen nézünk, amikor már nagyjából elcsendesedett a lakás. ( értsd. a 3-ból már csak 1 kínlódik valamilyen okból). És néha még az is előfordul, hogy tévéújságunk is van, mert eszünkbe jut, hogy vegyünk. Aztán olyan is van, hogy veszünk, de ki se nyitjuk egész héten. 

Ezen a héten is volt újságunk, és ha már a kezembe akadt, akkor végigszaladtam rajta, és mit látok.... ???? 

A tv2-n  éjjel 3-kor  és hajnal 6-kor megismétlik a Babavilág című műsort. :)

Tulajdonképpen nem rossz gondolat, mert a célközönség ezekben az órákban úgyis jó eséllyel  ébren van. 

De azért ez milyen nagy fricska már:)

Sorozatfüggő

Új kedvencünk. Tök véletlenül akadtunk rá egyik este, amikor csak úgy kapcsolgattunk a tévén oda-vissza, mert ahhoz még korán volt, hogy aludni menjünk, de ahhoz már késő, hogy belekezdjünk egy dvd filmbe.
Nagyon jó.
És a zenéje is.

Észrevétel

Rájöttem, hogy azért nem szeretem a strandos képeket, mert mindegyiken van legalább 1 idegen fenék. Áááááááá!!!!!!

57 lenne

Éppen ma lenne ennyi idős az apukám. Még így is fájdalmasan fiatal lenne. De már 12 éve nem ünnepeljük a születésnapját. Legalábbis együtt nem. 

Sokszor gondolok arra, hogy milyen lenne ha nem így alakultak volna a dolgok, hanem egészen másképp. Lehetne 3 gyönyörűszép fiúunokája. Hamarosan 4. És ki tudja, hol lenne a vége.

Imádná őket. Tudom. 

Minden olyan lehetne mint amilyen régen velünk is volt. Amikor még minden rendben volt. Rengeteget játszottunk. Kint is bent is. 

Vannak dolgok, amikről mindig Ő jut az eszembe. Pl. a Bud Spencer filmekről. A kedvencei voltak, és százszor láttuk szerintem az összeset. Azóta sem néztem meg egyet sem. 

Vagy a Forma 1-ről, a másik nagy kedvenc. Ha nem így lenne, ahogy van, már biztos hogy kivittem volna a Hungaroringre. 

De sajnos így van. 

Sokáig haragudtam. Sokáig nem beszéltem róla. Most sem szeretek, és hacsak lehet kerülöm a témát. Nem mindig lehet... főleg a fiúk miatt nem, akik kérdeznek, kíváncsiak, és mindent tudni akarnak. Én pedig ahogy tudok, az ő szintjükön válaszolok. 

 De ha rá gondolok, akkor próbálok inkább a régmúltra koncentrálni, és nem az utolsó éveinkre. Nem mindig sikerül. Mert azokat az éveket szerintem sosem fogom tudni megbocsátani neki. Pedig nagyon akarom.

Tolsztoj a munkáról

".... Másodszor pedig nem a jutalom az érdekes, hanem a munka. Azt szeretném, ha ezt megértenéd. Ha azért dolgozol, tanulsz, hogy jutalmat kapj, a munka nehéznek látszik majd; de ha azért fáradsz, mert szereted a munkát, megtalálod benne a jutalmadat."

(L. Tolsztoj:  Anna Karenina)

Esetek

Már néhány hetes a történet, és nem is velem történt (szerencsére), hanem Máté fociedzőjével, Tamásbácsival.

Mégpedig az, hogy egy szimpla késő délután a fővárosi csúcs kellős közepén, amikor egyik munkájából a másikba igyekezett bkv-val, akkor a zebrán hozzáért egy ismeretlen barnább bőrű fazon karjához. Nem tűnt neki ez olyan nagyon vészesnek, nem is tulajdonított neki nagy jelentőséget, hiszen a tömegben elkerülhetetlen, hogy az ember néha odacsapódik egy másikhoz, vagy esetleg a lábára lépnek, vagy hasonló, de hát aki utazott már este 6-7 körül Budapesten bkv-n, az tudja milyen a helyzet ilyentájt. Szóval Tamásbácsi nem érezte ezt olyan egetrengető nagy dolognak, és sietett tovább az éppen közeledő villamos felé. Barnább bőrű barátunk ellenben igencsak sérelmezte ezt a véletlen testi kontakust és észrevétlen nyomába eredt a mi Tamásbácsinknak, és egy óvatlan pillanatban úgy állkapcson vágta féloldalról majd eltűnt mint Petőfi a ködben, hogy Tamásbácsi gyakorlatilag köpni-nyelni sem tudott, egyrészt azért mert ott helyben padlót ill. aszfaltot fogott és ömlött a szájából a vér, másrészt mert valóban nem számított ekkora megtorlásra. Persze az esetet senki sem látta, de még csak azt sem, hogy szegény T.bácsi a földön fekve vérző szájjal saját maga hív mentőt saját magához, mert érezte ám, hogy valami itt baromira nem stimmel. Nem is stimmelt, mert bevitték a balesetire, ahol sebtiben meg is műtötték a törött állkapcsát, amit még azóta sem tud rendesen használni, és csak pépeset ehet. 

Hab a tortán, hogy a kórházi szobatársa egy olyan férfi volt, aki ugyanazon a napon, és csaknem ugyanabban az időintervallumban rá mert dudálni a Kőbányai út-Hungária körútnál egy szintén barnább bőrűre, aki volt olyan bátor, hogy a 2x 3-4 sávon nem a zebrán ment át. Több se kellett, néhány lámpával arrébb a Népligetnél már le is szorították az útról egy fekete autóval, és úgy megverték, hogy az orvosok a szeme világáért küzdöttek órákig. 

És ezt csak azért írom le, hogy el ne felejtsem néhány év múlva, amikor mondjuk már az én gyerekeim is egyedül fognak közlekedni a városban edzésre, suliba, buliba, ideoda.

Késés

Feri Milánóban volt 3 napot. Tegnap jött haza. Vagyis inkább ma. Mert hajnali 3 óra volt, amikor hazaért. A gépe 3 órát késett.
Én persze nem tudtam aludni addig, amíg haza nem ért. Akkor amikor nincs itthon, és egyedül vagyok, akkor tudok aludni, de akkor amikor tudom, hogy úton van, és valamikor haza kell érnie, akkor egyszerűen nem megy.
Úgyhogy nagyon-nagyon fáradt voltam a délelőtt, szinte már hányingerem volt a fáradtságtól.
Na mindegy.
elvileg most egy darabig nem kell mennie sehová.

Blogos

Egész hétvégén azon gondolkoztam, hogy mit csináljak a freebloggal. Végül arra jutottam, hogy szép lassan átköltöztetem az egészet cakkundpakk a blogspotra.
Ma délelőtt, mivel elég szomorkás az idő most kint és Milán is csak tengett-lengett, nem igazán volt kedve semmihez és mesét nézett, el is kezdtem próbaképpen átmásolgatni a régesrégi bejegyzéseimet, mert átexportálni sajnos nem lehet, próbáltam. Csak egyesével tudom átmásolni.  Hát nem mondom, hogy nem izgalmas visszaolvasni a sok évvel ezelőtti irományaimat :) Eddig egész jól haladtam, már 41-et át is másoltam. Az 1143-ból!!!!! Úgyhogy már alig van előttem feladat.
Úgyhogy most másolgatok, aztán majd lesz valahogy. Egyelőre minden ott folytatódik ahol van.
Igen, tudom, hogy megbolondultam:) És nem, nincs elég bajom:) 

Lomtalanítás

Nyilván szükség van rá, értem én, és vannak/voltak időszakok amikor mi is nagy hasznát vettük. Szóval magával a céllal maximálisan egyetértek. Ami viszont nagyon gáz, az a körítés, amivel ez az egész jár. 

A környéken jövő hétfőn viszik el a lomokat, tehát vasárnap kéne kirakni. De már ezen a  hétfőn megjelentek minden sarkon a lomis egyének, kisszékkel, kartonpapírral felcimkézve, hogy ez biza az én helyem öcsém, és felé se nézz! Nem kell mondanom, hogy mennyire bizalomgerjesző a külsejük, és hogy milyen jó napjában minimum 4szer elslattyogni mellettük gyerekestül. Szerencsére idén nem volt már idejekorán kirakva sehol semmi, úgyhogy akár haza is mehettek volna, mert nem volt mit őrizni. 

De ma, szombaton azért már elkezdtek elég rendesen gyűlni a kupacok, és ezzel egyidőben feldúsultak a ladások, a szekeresek, mindenfélék, és járják az utcákat. Nagyon-nagyon gáz. 

És persze hogy ilyenkor van szélvihar, és tök jó, hogy a szépen egykupacba rakott ezazt szanaszét hordja a szét, és amit nem túrtak még össze azok a bizonyosok, azt most jól szétteríti az utcában-kertben-mindenhol a szél. Amit persze nem fognak a szemetesek hétfőn összeszedni, mert hogy is tennék, akkor sosem végeznének, így vagy összeszedjük majd mi, akiknek zavarja a szemét, vagy addig fogja hordani a szél, amíg ki nem megy a világból. Mellesleg mondjuk azt sem értem, hogy a papírhulladékot miért nem lehet elvinni az egy sarokra lévő szelektívbe, mert a nagy kartondobozokat is fel lehet ám aprítani, nekünk legalábbis eddig még mindig sikerült. Meg azt sem tudom, hogy a gumiabroncsok mit keresnek az út mellett, mikor ugyancsak hétfőn lesz veszélyes hulladékgyűjtés is. A szórólapon egyébként is minden szépen fel van tüntetve, és tételesen fel van sorolva, hogy mit lehet kitenni, és mit kell elvinni a veszélyeshulladék-gyűjtéshez. De nyilván sok ebben a kerültben  (is) az analfabéta. 

Na most jól kidühöngtem magamat! Pedig nem is erről akartam írni, hanem a másik blogba egész mást, de a freeblog már megint nem működik, legalábbis nem hozza be egy megkezdett piszkozatomat, és igazából ezen húztam fel magamat. És most már tényleg gondolkodom azon, hogy átköltöztetem valahová máshová, csak úgy szeretem, hogy ott minden egy helyen van, és egyben nem tudom sajnos átexportálni sehová, max. egyesével tudnám a bejegyzéseket átmásolgatni.... nem sok kedvem van ahhoz se.

Kopogtatás nélkül

Bevallom gyerekverseken és mondókákon kívül nem sok verset olvasok mostanában. De lehet hogy rászokom a vershallgatásra :) Rengeteg nagyon jó feldolgozás van a neten.

Valahogy most mindig ez a szám jár a fejemben:

Kattkattkatt

Tegnap óta kattogok.... jár az agyam, és néha még el is pityeredem...
Beszéltem tegnap egy volt kolléganőmmel telefonon, aztán egy másikkal cseteltem.... és nem volt jó...

Múlt héten mindenki megkapta a felmondólevelét. A társaság egy részének mostanában már lejár a a felmondási ideje. Szép lassan szálingóznak el az emberek. Akinek szerencséje van annak van hová mennie, ami némi vigaszt nyújt ebben a helyzetben. De a nagy részüknek sajnos nincs szerencséjük. Ennek a történetnek vége, de még nem kezdődik az új, és ki tudja meddig kell várni arra, hogy elkezdődhessen. Persze én is ebben valami hasonló cipőben járnék most, vagy fogok majd járni....

Annyira rossz belegondolni hogy mégha csak egy munkahely volt is, mégis sokunknak kicsit több is volt annál. 

És most szép lassan napról-napra mindent szétszednek és nem marad más csak az üres laborok. 

MEgszakad a szívem, amikor arra gondolok, hogy azt a sok készüléket csavarjaira szedik... vannak köztük még olyanok is, amiket én üzemeltem be, én teszteltem, én tartottam karban, olyanok voltak ők nekem akkoriban mintha  a gyerekeim lennének.

Pedig mennyit szidtuk őket!!!! Hogy hangosak, hogy zúgnak, hogy kattognak, (ha becsukom a szemem most is fülemben hallom a hangjukat) de a kattogást egy idő után már nem is vettük észre, csak azt ha másképp kattogott, mert akkor baj volt. Hányszor megszívattak, hogy akkor dugultak el, amikor már fél lábbal kint voltam az ajtón, és vissza kellett fordulnom. Hányszor ültem mellettük hétvégén, hogy meglegyenek a mérések hétfő reggelre, nehogy megálljanak, nehogy félremenjek, nehogy elduguljanak, mert akkor nem lesz meg a kiszállítás. 

Olyan rossz!!!! Mert hiába nem vagyok már ott fizikailag több mint 4 éve, de mégiscsak tartoztam valahová, ahová visszavártak, ahová visszamehettem volna. És most már nincs.

Úgy tervezem, hogy pénteken bemegyek egy kicsit, és elköszönök a készülékeimtől meg azoktól, akik még ott vannak. Annak azért örülök, hogy most nem vagyok ott, és nem kell minden nap valakit utoljára megölelnem. Hogy nem nekem kell csavarhúzóval a kezemben dobozba pakolni az elmúlt évek munkáját. Azt nem tudom hogy tudnám elviselni. Így is biztos sírni fogok, hiszen tegnap óta csak sírok. (Tényleg nem vagyok normális)

Háklik

Emlékszem, régen, amikor a nagyszüleimnél nyaraltam, egyszer fültanúja voltam az egyik évődésüknek, (egyébként mindig évődtek egymással, de mindegy), mégpedig azon ment a vita, hogy a nagyanyám miért nem a kék lábosba tette fel a nemtudommit főni, miért a pirosba, mikor azt mindig is a kékben szokták csinálni. Akkor ezt baromi viccesnek találtam, és nem értettem hogy minek ez a nagy cécó, nem mindegy annak a nyomorult krumplinak hogy milyen színű lábosban fő meg???? Aztán mikor nagyobb lettem, sőt egész nagy, és elmentem Veszprémbe kollégiumba, akkor amikor hazamentem, akkor egyre szembetűnőbb lett, hogy otthon is mindennek megvan a maga rendeltetése. De még akkor sem tulajdonítottam neki sok jelentőséget. 

Aztán saját háztartásom lett, és egyszer csak saját magamnak is feltűnt, hogy nekem is kialakultak ilyen-olyan háklijaim. Pl. nekem is megvan, hogy melyik tálba kavarom ki a galuskát, vagy a palacsintatésztát. Ennek az az egyszerű oka van, hogy nem szoktam igazából sosem méricskélni, hanem csak úgy szemre dobom össze a hozzávalókat, és az adott tálakban már pontosan tudom, hogy meddig kell a lisztet önteni, meg hasonlók. 

De hogy miért is jutott ez most az eszembe... azért mert most itt van nálunk anyukám. És ilyenkor amikor itt van, nagyon kijönnek a különbségeink. És olyan rossz, mert ő egy csomó mindent másképp csinál mint én, és engem meg vannak dolgok amik borzasztóan zavarnak. De azt nem tehetem meg ugye, hogyha már itt van és főz ránk, akkor még én mondjam meg neki, hogy mit hogy csináljon, és hová rakjon. Ilyenkor próbálok nem beleszólni, és csak sutyiban eligazgatni a dolgokat. Nem kell egyébként nagy dolgokra gondolni, sőt... végtelenül hétköznapi dolgokról beszélek. Mondjuk olyasmikről, hogy én mosogatószivaccsal szeretek mosogatni, anyu meg kendővel. Én a kendőt csak az asztal, konyhapult letakarítására használom. De mivel anyu azzal mosogat, ezért nyilván azt nem használhatom törölésre, de ha egy másikat veszek elő, akkor anyu azzal is mosogatni fog, ergo amíg itt van másképp kell megoldanom az asztaltörlést. Aztán... én ha főzök, akkor úgy szoktam csinálni, hogy nem gyűjtöm halomra a szennyes edényt, hanem ami olyan, hogy két löttyintéssel tisztává tudom varázsolni, azt azon nyomban elmosom, amikor felszabadul, tálak, keverőlapátok, ilyesmiket. Így nem foglalja a mosogatóban a helyet, és mire befejezem a főzést nem egy merő káosz a konyhám, és az ebéd végeztével már csak az igazán dzsuvásakat kell bepakolnom a gépbe. Anyu ezzel szemben a gyűjtögető típusba tartozik, és már a főzés elején toronyban állnak az edények a konyha különböző pontjain, és mindennek a végén csinál egy generál mosogatást. Otthon is így csinálja, és persze mindig sopánkodik, hogy milyen kicsi a konyha, (egyébként teljesen normál méretű), és hogy nem fér el. Hát persze hogy nem. 

És ez csak néhány dolog volt, ami éppen eszembe jutott. 

Szóval nem vagyunk egyformák. 

Már nem is tudnám elképzelni azt, hogy milyen lenne nagyjából egy háztartásban élni, mert már olyan régóta nem élünk együtt. Vagy mondjuk milyen lehetett régen, amikor generációk laktak együtt. A nyilvánvaló előnyeit leszámítva (gyerekfelügyelet, gazdaságosság) azt hiszem engem borzasztóan zavarna már, ha valaki napi szinten beleszólna abba hogy mit hogy csinálok.

De ez a veszély azt hiszem nem is  fenyeget.

Munkanélkül

Most már tuti, hogy a cég, ahol dolgoztam és aki papíron még mindig a munkaadóm, jogutód nélkül megszűnik. 

Már január elején tudtam/tudtunk arról, hogy valószínű ez lesz, de akkor még elhintették, hogy hátha mégsem, és hátha jogutóddal szűnik meg, de most kaptam az emailt, hogy nem. Kész, vége. 

Igazából nem ért nagy meglepetésként. Már akkor is nagy szarban voltak, amikor eljöttem gyereketnevelni. Részben ezért is választottam akkor az anyaságot, abban bízva, hogy mire visszamegyek, (akkor 4 év volt tervben), addigra talán rendeződnek majd a dolgok. Aztán évek óta mindig csak a panaszt hallottam. Meg olyan változtatásokat, amiknek igazából csak formai értelme van, gyakorlati igazából semmi. Szóval nem volt ez a lépés meglepő.

Mégis.

Mégis szomorú vagyok, mert ez volt az első munkahelyem. És még ha nem is az az istenlába kategóriájú volt, de azért mégiscsak egész jól kerestem, (a 4 és fél évvel ezelőtti fizetésem még ma is megállná a helyét, pláne ha más multihoz hasonlítom), szerettem a munkámat, és bár volt egyszer egy nagy váltás a kollégáimat illetően, de az újak is nagyon jó fejek voltak. A felsővezetésről nem ejtenék szót, de a közvetlen főnökömmel is nagy szerencsém volt, mert iszonyat emberséges és főnöknekvaló volt, és szakmailag is támadhatatlan. Szóval nem gondolom, hogy még egyszer sikerül egy ilyen főnököt kifognom.

Persze 3 gyerekkel majd nyilván annak is roppantmód fogok örülni, ha egyáltalán találok új munkát, nemhogy még azon sopánkodjak majd hogy milyen a főnökség és milyenek a kollegák. Nincsenek illúzióim. És bár mindig benne volt a pakliban, hogy ha majd visszatérek a munkába, akkor nem oda megyek vissza, de legalábbis szétnézek előtte a piacon, azért mégiscsak az lett volna a lehető legegyszerűbb megoldás, ha oda megyek vissza, ahol valamennyire már ismernek, és én is kicsit otthonosabban mozgok, mint egy teljesen új környezetben. 

De hát ezt már nem én döntöm el.

A legcikibb viszont most az az egészben, hogy ebben a formában viszont igencsak veszélyben van a tgyásom és a gyedem is, mivel a munkaviszonyom az a cég megszűnésével egyidejűleg fog végérvényesen megszűnni, és ha az a szülés előtt több mint 42 nappal korábban fog megtörténni, akkor ezt bebuktam. Márpedig nehezen tudom elképzelni, hogy még hónapokig húznák  a dolgot.

De ennek majd még pontosan utánanézek/kérdezek. 

Mindenesetre ha van köztetek munkajogász, vagy olyan, aki járt már hasonló cipőben, akkor szívesen veszek mindenféle jogi tanácsot.

24 óra

Olvasok most egy könyvet, nyomozósat, amiben szó esik arról, hogy egy pasi családja meghalt szénmonoxid mérgezésben, és senki nem vette észre csak a pasi 24 órával később, amikor hazaért a külföldi kiküldetésből. Azt mondja erre a nyomozó, hogy hát ez gyanús, mert a 24 óra az nagyon sok, mi az hogy egész addig nem tűnt fel senkinek hogy baj van. 

Erre én elgondolkodtam, hogy azóta folyton vissza-visszatérnek a gondolataim ide, hogy ha (neadjisten) velünk történne valami itthon, amíg Feri nincs itthon, akkor az vajon mennyi idő múlva tűnne fel bárkinek is. Mert oké, hogy nem vagyunk elszigetelve a világtól, de pl. az oviból nem hívnak fel csak azért meg Máté 1 napot nem megy oviba. (ez az egyik érve volt a könyvben a nyomozónak, hogy nem járnak ezek a gyerekek sehová, hogy nem keresték őket korábban?) És a fociedzéséről sem keresik ha nem megy 1-2-szer. 

Persze amikor egyedül vagyunk akkor is beszélünk Ferivel is telefonon, meg a családdal is ha úgy adódik, de nincs ez annyira kőbe vésve, hogy minden nap pontban 6kor pl. hanem ahogy kijön, és akkor sem esünk pánikba ha esetleg kimarad egy beszélgetés. 

A szomszédoknak nem hiszem, hogy nagyon feltűnne ha 1 napot nem látnának bennünket, máskor is elő szokott ez fordulni, amikor mondjuk nagyon hideg van kint, vagy amikor betegek a gyerekek van olyan hogy ki sem dugjuk az orrunkat az lakásból. Meg aztán van hogy elutazunk. Ha csak hétvégére megyünk el, akkor nem szoktunk szólni a szomszédbácsinak, csak akkor ha hosszú útra megyünk.

Aztán végigfuttattam az agyamon azokat ismerőseimet-barátaimat akikkel szoktunk telefonon vagy bárhogy érintkezni, és egyikről sem gondolnám, hogy  csak azért képes lenne idejönni és ránktörni az ajtót feltételezve hogy baj van, mert épp nem veszem fel a telefont, vagy nem reagálok egy emailre. Ez nem bántás, én sem szoktam semmi rosszra gondolni, ha valakit nem érek el telefonon többedjére sem. 

Szóval arra jutottam, hogy mi akár napokig is feküdhetnénk a lakásban úgy hogy a kutyának sem jutna eszébe hogy valami bajunk is lehet. 

Egyszer régen, még Máté kicsi volt, és mentem ki a kapuhoz, talán postás jött, és elcsúsztam a lépcsőn. Máté az ölemben volt, én pedig csak arra gondoltam esés közben hogy csak nehogy neki baja legyen. Úgy estem, hogy pont a derekamat érte a lépcső széle. Alig bírtam lábra állni. Feri külföldön volt. Akkor gondolkodtam el először azon, hogy mi lenne, ha történne velem valami, amikor egyedül vagyok itthon a gyerekkel napokig. Ha mondjuk elcsúszom a fürdőkádban és szétütöm a fejemet, vagy mit tudom én....

Hogy mi lenne azt mostanáig nem tudom, de nem is nagyon szeretek ezen agyalni, nehogy bevonzzam a bajt. 

Mikor Máté már nagyobb lett, akkor alaposan átbeszéltük, hogy ha valami bajt észlel, akkor mit kell tennie. Időnként frissíteni szoktuk a dolgot a kis buksijában. Szerencsére ő már jól tudja kezelni a telefont, és gyorstárcsázással tud is telefonálni. Kérdés, hogy l tudná-e mondani abban az állapotában, hogy baj van. A másik, hogy azonnal nyissa ki az ajtót, és kiabáljon Jancsi bácsinak (szomszéd) hogy jöjjön mert baj van. 

Szerencsére nem fordult még elő semmi olyasmi, hogy ennyire ki lettem volna szolgáltatva egy párévesnek, és nem is szeretném ha előfordulna ilyesmi, de azért jobb felkészülni a legrosszabbra is, és legalább az esélyét adjam meg annak, hogy tudjunk segítséget hívni.

Szóval nem tudom mennyire sok az a 24 óra. Szerintem egyáltalán nem az. Legalábbis a mi esetünkben nem.

Tavasz

Zenés

Az igazság az, hogy mostanában voltak napok amikor annyira vacakul éreztem magam, hogy nem hogy egyéb gondoltaim támadtak volna, amit ide levéshettem volna, de örültem ha egyáltalán túléltem egy napot. 

Most sem fogok ám mélyreszántó gondolatokkal előrukkolni, nincsenek is, egyszerűen csak egy zenét teszek ide be, ami mindig Spanyolországra fog emlékeztetni, mert az oda-ill. visszaúton is rengetegszer hallottuk a rádióban, és az ottani zenecsatornán is sokszor ment.

Olyan lesz ez nekem mint Adele Rolling in the deep-je, amit Franciaországban hallottam először, és hallgattuk rongyosra.

Nem hiszem, hogy zeneileg túl nagy eresztés lenne, de engem mindig jó kedvre derít, és szép emlékeket idéz. És már a fiúk is éneklik, csak ők úgy hogy lakszompepi:)

Életjel

Nem meglepő egyáltalán, hogy hulla fáradtnak és végtelenül kimerültnek érzem magamat. Feri nyolcadik napja nincs itthon. Talán dél körül már hazaér, de addig van még egy kis idő, amit ép ésszel ki kellene bírnom. Percről percre nehezebb. 

A hétköznapi egyedüllétet a fiúkkal már régen megszoktam, és kialakult ezekre a napokra egyfajta menetrend, ami jól működik, ha nem jön közbe semmi extrém, betegség, vagy valami egyéb. Most nem volt betegség, szerencsére, de az, hogy már a múlt hétvégét is egyedül töltöttük az már megalapozta a további napok erőnléteit. Hétvégén szerintem a legvacakabb egyedül lenni a fiúkkal, mert még csak társaságot sem tudunk szervezni magunkat, mert ilyenkor minden normális család együtt van.

Na de mindegy is. A lényeg, hogy a héten voltam kontrollvizsgálaton is, és szerencsére minden a legnagyobb rendben van. ÉS lassan ha lesz bennem annyi energia, hogy összehozzak egy normális, épkézláb bejegyzést, akkor hírül is fogok adni mindent. Csak egyelőre a túlélésért küzdök.Pedig nem mondhatom hogy rosszul lennék, nem fáj sehol, nincs hányingerem, nem vagyok rosszul, egyszerűen csak borzalmasan fáradt vagyok, épp úgy mint korábban is a fiúkkal. Ezért aztán azt gondolom, hogy megint egy kisfiú lakik a pocakomban:)

Jelen pillanatban nem nagyon tudom elképzelni, hogy honnan lesz jövő péntekre annyi erőm, hogy vígan és dalolva nekivágjak Európának... de biztos lesz majd valahonnan. Ha máshonnan nem, akkor majd elképzelem hogy mennyire gáz lenne 2 hetet és 3 hétvégét egyedül lenni itthon a fiúkkal és máris jobban fogom magam érezni.

Na ennyit az életjelről. 

Aztán majd jövök.

Januári útitervek

Igen, lehet hogy nem vagyunk normálisak... néha már magam is elgondolkodom rajta, de aztán sikerül ezen a kis részleten mindig továbbsiklanom és abszolút csak a mának élnem. Ami most jelen esetben annyit tesz, hogy végre ami eddig csak levegőben lógó terv volt kezd realizálódni, mégpedig a hónap végi barcelonai út:)

Igazából nem Barcelonába megyünk hanem kicsit mellé, de Feri szerint vonattal fél óra Barcelona, az meg  nekem ugye még két gyerekkel is a simán belefér kategória.

Már van útikönyvem és a netet is bolond módjára bújom, és egyre inkább azt érzem, hogy ez megint csak az én városom lesz, amit már most imádok, és már most tudom, hogy nem akarok majd hazajönni, és hogy ezer dolog lesz amire nem jut majd idő. De az ilyenekre szoktuk azt mondani, hogy legalább lesz miért visszamenni.

Az útvonal lassan körvonalazódik. A googlemaps nemegészen 20 órára tervez. Mi kétszer fogunk valahol aludni, első körben Padova és Marseille a két lehetséges hely, mert így szakaszonként kicsit kevesebb mint 7 órát kell autóznunk. Szuper! De azért pont 7, mert ennyit már egyszer megcsináltunk a fiúkkal, amikor Franciaországba mentünk, és ha nem is vígan és dalolva, de 2 pihenővel relatív gond nélkül abszolváltuk az utat. 

Ja!!!! Hogy én akkor nagyjából 10 hetes leszek???? Ezzel a tényezővel egyáltalán nem számolok, bár azt még nem tudom, hogyan fogom beadni a dokimnak hogy én akkor elautóznék Európa túlfelére 2 hétre, de becsszó, hogy a 12 hetes uh-ra itthon leszek. Emlékszem, hogy már Milánra várva is kiütöttem nála néhányszor a biztosítékot, először akkor amikor 10 hetesen elrepültünk a 40 fokos Nápolyba, majd amikor 14 hetesen Milánóba repültünk 2 hétre, és azt meg azt hiszem azt nem is mondtam neki, hogy szeptemberben is elrepültünk még egyszer Milánóba. Utána már mintakismama voltam.

Na szóval... ilyen szelek fújnak.

Év végére

Úgy illik, hogy ha ide jövök keseregni, akor ide jöjjek akkor is, amikor boldog vagyok...

És mert már amúgy is rákérdeztetek hogy mi újság, így  az utolsó napon elmondom Nektek, hogy néhány napja már hivatalos papírom is van arról, hogy az új évet ötösben, egy 6 hetes Pocaktesóval a pocakomban köszöntjük:)

Én már világgá kürtölném, de mivel van nekem egy földhözragadtabb felem, akinek legalább annyi beleszólása van a dolgokba, mint nekem, és aki azt szeretné, hogy várjunk még egy kicsit és ezt tiszteletben kell tartanom, így rajtatok kívül nem tudja még senki, még a szűk családunk sem, ezért arra kérlek Benneteket, hogy maradjon ez közöttünk egyelőre!

Köszönöm!
puszik

Videó

És igen!!!!!
Készen vagyok Máté szülinapi videójával:))))
Idén szerintem nagyon Matyis zenést sikerült találnom hozzá:))))

Webbolt

Komolyan imádom a 21.századi technológiát!!!! Ez  a netes rendelés... aki ezt kitalálta, annak jó erősen megveregetném a vállát.
Először is a hűtő. Tegnap délelőtt keresztet vethettünk a régire. Azonnal rákattantam a témára, és megnéztem néhány oldalt és néhány típust. Majd amikor Feri hazaért, akkor együtt megnéztük még egyszer. Megrendeltük, holnap hozzák:) Juhé!!!! Mondjuk nagyon kíváncsi vagyok, mert még sosem vettünk úgy ilyen nagy dolgot, hogy előtte ne néztük volna meg 120szor, de most vészhelyzet volt, nem volt idő vacilálni. A könnybbségünk annyi volt, hogy ha úgy látjuk, hogy ez nekünk mégsem annyira jó, akkor jó lesz a B.térre, mert oda is  úgyis kellene venni már egy újat, szóval nem vesztünk tulajdonképpen semmit, és még hűtőnk is leszaz elkövetkezendő napokban.
Aztán délelőtt rendeltem egy csomó jó cuccot a gyerekeknek, játékokat, karácsonyra-szülinapra, és most olyan boldog vagyok, mert szerintem nagyon tuti ajándékok lesznek, és a fiúk nagyon fognak örülni. Pláne ha még a rokonoknak kiosztott ötletek is valósággá válnak, akkor aztán lesz itt örömködés.
Szóval tök jó, hogy ki sem kell tenni a lábamat, maximum érte lehet menni, és akkor a szállítási költséget is megspóroltuk.
Már csak partikelléket kell beszereznem, és készpassz, indulhat a mulatság!!!!

Hűtő

Elromlott. Végleg. És nem hogy nem éri meg megcsinálni, de meg sem lehet csinálni. Úgyhogy most 2 nap alatt kell kerítenünk, na jó vennünk egy újat.
Nem mondom, hogy nagyon hiányzott most ez a kis különfeladat, hogy milyet-hol-mekkorát és mennyiért.
Áhhhhh
Na mindegy! Legalább szép új hűtőnk lesz karácsonykor:)

Én megmondtam....

... hogy ránkjár a rúd, és szépen sorban fognak jönni a dolgok egymás után.

Elromlott a hűtőnk. Hétvégén még jó volt, aztán hétfőn reggel már gyanús volt, hogy olyan langyoskás volt a kefírem reggel, de akkor még nem gyanakodtam, nem esett le. Aztán kedden megint langyos volt, és délben ki kellett dobnom egy doboznyi hétfőn vett darált húst, mert büdös volt. Na ekkor már alaposabban körbejártam a dolgot, és hiába vettem fel maxra a hűtés a hűtő csak nem hűtött. Este aztán vésztárgyaltunk Ferivel, és lehordunk minden fontosat lentről is meg a fagyasztóból is a szomszéd bácsihoz. Biztos örült, amikor beállítottunk 10-10 kefírrel-joghurttal-tejföllel, meg egy másik szatyor fagyasztott hússal. 

De örülünk, mert ha mondjuk a jövő hétre esik ez a ziccer, akkor nagy slamasztikába kerülünk, mert ott lett volna az összes ünnepi ebédes alapanyag, meg a torta. Nem lettem volna túl boldog, ha a a kész tortám romlik meg a hűtőben. 

Most várom a hűtőszerelőt, és remélem rögtön meg tudja csinálni és nem kell Nicaraguából alkatrészt rendelni.
Abba meg most nem is gondolok bele, hogy mi van ha nem tudja megcsinálni, mert akkor újat kell venni, amit mondjuk tervezünk már egy ideje, de a konyhánkba csak némi átalakítással fér be egy nagyobb hűtő, márpedig ha veszünk, akkor nyilván nagyobbat veszünk. De az átalakításhoz baromira nincs most kedvem, és nincs is igazából kidolgozott koncepció, hogy akkor hogyan is legyen, mi hova, stb...
Közben pedig a sittes is jön elvileg, aki elviszi a kéménycsinálásból ittmaradt sittet. Ez még szeptemberi projekt volt, azóta ez már kb. a tizedik időpont amit mond, de eddig nem sikerült ideérnie. Na ma biztos jön, csak hogy kerek legyen a világ.
Plussz még a postást is várom, aki hoz egy csomagot, remélem.
És mindez persze hogy Milán alvásidejében zajlik, és nagyon remélem, hogy nem fogja őt zavarni a ki-be rohangálás, mert este meg céges mikulásünnepségre megyünk, és baromi nincs kedvem egy folyton nyűglődő, mindenre használhatatlan gyerekkel szenvedni ott 2 órát. És akkor még nem lehet tudni, hogy máté milyen passzban lesz... reggel nem volt túl jóban, jó lenne ha az oviban kicsit egyenesbe tudná magát hozni.

SzabóMagdás

A múltkor amikor Ulickaját olvastam írtam is, hogy mindig ott motoszkált a fejemben Szabó Magda. hogy miért azt inkább csak érzem, de sem szavakba foglalni, sem leírni nem igazán tudnám úgy hogy átjöjjön ez az érzés. 

Aztán Szabó Magda ott is maradt a fejemben, és a legutóbbi könyvtárazáskor el is hoztam egyet, Az Ajtót. egyszer volt már nálam ez a könyv, de akkor olvasatlanul visszavittem, valahogy akkor nem volt meg a hozzá való kedvem, hangulatom. Mert Szabó Magdát olvasni szerintem csak egyfajta másállapotban lehet, legalábbis én akkor tudok, akkor viszont nagyon nagyon gyorsan tudok vele haladni, röpítenek a sorai egy másik világba, ami olyan valóságos, amiben én még nem éltem.

Szabó Magdát olvasni szerintem nagyon nehéz. Nálam legalábbis úgy van, hogy az első 10-20-30 oldalon szinte végig kell szenvednem magamat, cserébe a végén megkapom a vágyott szabómagdás katarzist. Csak először volt ez nagyon fura, majdnem le is tettem a könyvet, hogy nem kell ez nekem, nehéz volt, nem értettem a szavakat, nem értettem az összefüggéseket, tele volt latin-görög utalásokkal, stb...  De nem tettem félre, (nem nagyon szokásom félbehagyni könyvet, csak akkor ha már végképp nagyon szenvedek tőle) szerencsére, mert egyszer csak a könyv közepe felé minden egycsapásra megvilágosodott, mindent értettem, még az addig számomra ismeretlen szavakat is, még a görög utalásokat is. És akkor lettem én nagy Szabó Magda fun. Ami nem azt jelenti, hogy minden művét olvastam már, óóóó közel sem, nem is biztos, hogy fogom. De pl. még az Abigélt sem olvastam, ellenben rengetegszer láttam a tévében, és fogom is még, mert még századjára nézve is ugyanúgy izgulok-sírok-nevetek, mint tizenvalahány évvel ezelőtt, amikor először láttam. De kíváncsi lennék, hogy például az a könyve is olyan nehezen indul-e be, mint a többi. 

Hát így vagyok én Szabó Magdával. amikor végzek egy könyvével nem feltétlenül azt érzem, hogy na még ebből sokat, sokat, hanem inkább olyan kellemes jóérzésem lesz, hogy ez igen, és aztán napokig motoszkál a fejemben a történet. 

És annak ellenére, hogy már most tudom, hogy melyik lesz a következő műve, amit olvasni fogok, biztos, hogy nem a közeljövőben lesz, mert mostanában túl rohanósak, túl sűrűek, túl programdúsak a napjaim, ami nem passzol Szabó Magdához.

Nyilván jel

Érdekes, hogy amikor kitalálunk valamit, hogy hová lenne jó elmenni, és még ha csak abszolút álmodozás szinten van is a dolog, akkor úton útfélen belebotlok az adott városba. Így van ez már egy ideje Rómával, ahová persze egyszer úgyis elmegyünk, lehetőleg tavasszal vagy ősszel.
És így van most Barcelonával is. Feri már volt néhányszor nem ott, hanem mellette céges ügyben, és mivel én már régen szerettem volna oda menni, csak ő nem akart annyira, most hogy így alakult jó lenne vele menni egy időre. Lehet hogy januárban lesz is erre lehetőség, de ez csak akkor lesz biztos, ha már a bőröndjeinkkel valahol ott leszünk a spanyoloknál, egész addig még bármi lehet.
De a múltkor tökvéletlenül találtam egy jó kis írást a neten, aztán a facebook-on is volt már egy képsorozat Barcelonáról, egyszer a tévén szörfözve is belebotlottam egy műsorba. Szóval nem lehet ez véletlen!!! Nyilván így üzennek nekem az égiek:) Persze reálisabb magyarázat az, hogy nyitottabb vagyok most Barcelonára, és ezért hamarabb megakad a szemem egy róla szóló cikken, videón, képen, mint mondjuk egy Stockholmról szólón, pedig oda is szívesen mennék.

De azt is nagyon szeretem, amikor egy olyan helyet vélek felfedezni egy filmben, ahol már jártunk. Onnantól kezdve sokkal közelebb érzem magamhoz az egész filmet. Pl. több Piedone film is Nápolyban játszódik, és olyan jó kiszúrni az ismerős helyeket, tudni hogy mi van jobbra-balra.
Tegnap pedig a Dunán az Angyalbőrben című sorozat egyik része ment, és kapcsolgatás közben egy másodperc alatt kiszúrtam, hogy a forgatási helyszín az egri csillagokos vármakett volt, ahol a múlt hétvégén jártunk éppen.

És hogy hová is akartam kilyukadni, azt el is felejtettem....

A rúd...

...ami rám jár, nem nyugszik.

Most épp a fényképezőgép kezdte el bemondani az unalmast. Egyelőre csak halkan jelez, hogy kezd már kiöregedni, most ott tartunk, hogy elfelejti a dátumot, és vagy minden bekapcsolás után be kell állítani, vagy minden egyes kép 1980.január 1-jén készül, szerinte. Tudom, ez még azért nem az a nagy katasztrófa, de engem, aki ezen a téren mániás vagyok, szeretem ha a képek sorrendben-időrendben havonta mappába vannak rendezve, elforgatva, kijavítva, satöbbi... szóval nekem ez elég katasztrófa. Pláne, ha tényleg egy nagyobb baj előszelének vesszük, ami nem lenne csoda, mert szegény szerencsétlen már 6 és fél is megvan, még nászajándékba kaptuk, úgyhogy eléggé matuzsálemi korú már. 

Tervben is volt, hogy az ősszel/télen veszünk egy újat, ezt pedig nyugdíjazzuk. A párizsi utunkra már az újjal szerettünk volna menni. De ugye a párizsi út is törlődött, ahogyan a fényképezőgépújítás is. Egyelőre.

Úgyhogy holnapra tervezek egy szervíztúrát, hátha sebtiben tudnak vele kezdeni valamit, és legalább kicsit ki is tisztogatják a nagy decemberi futam előtt. Mert persze mikor máskor kezdene tönkremenni, ha nem akkor, amikor jön a Mikulás, a fiúk szülinapja, a karácsony. Most így állunk.

Épp most hívott Feri, hogy beszélt a szervízzel és elvileg pikk-pakk meg tudják csinálni, csak valami elemet kell cserélni benne. Most már biztos, hogy holnap oda megyek. Az mondjuk röhej, hogy a városban, (Budapestről beszélünk) 1 helyen szervizelnek Canon-okat. 

Aztán meg várom mi lesz a következő. Gyanítom, hogy a dvd-játszó, mert az is szokott furcsa dolgokat művelni, de ne legyen igazam.

Teendők

Végül sikerült ideoda tologatnom a webalbumaimat, és most minden úgy van, ahogy képzeltem, hogy lennie kell. Már csak a polcon figyelő cirka 400 képet kéne albumba raknom, amit a nyáron hivattam elő. Aztán ki kellene választanom néhány képet, amiből naptárt csináltatunk a nagyszülőknek. Ha figyelembe veszem, hgoy hány képet csináltam az idén, akkor ez azért nem olyan egyszerű, pláne, hogy úgy szeretném, hogy tesós képek legyenek, és olyanok, ahol mindketten szépek. 

Aztán meg lassan ki kell válogatnom azokat is, amikből a szülinapi videókat fogom csinálni, mert olyan jó őket visszanézni, ráadásul így hogy év végén ünneplünk így kicsit az évet is összefoglaljuk. Lesz mit. 

Szerencsére már nyáron eszembe jutott, amikor meghallottam egy számot, hogy az milyen jó lenne Máté videójához, és a napokban már Milán számáról is döntöttem, úgyhogy legalább ez megvan. 

Szerintem jó lesz!

Ajándékok terén is kezd összeállni a kép. Karácsonyra biztos, hogy valami közös ajándékot kapnak a fiúk, szülinapra meg nyilván sajátot. Rengeteg ötletem van:)

A héten beszerzem a koszorúhoz valókat is, és talán idén először már az első vasárnap is meg fogjuk tudni gyújtani a gyertyát. Általában akkor szokott eszembe jutni, hogy ja.... advent van, és mi csak a második hétnél kezdünk.

Húúúú... sűrű lesz.

Kesergős

Nem titok, hogy szeretnénk harmadik kisbabát. Tavaly ilyenkor még úgy gondoltam, hogy korai lenne még, jó lenne a testemnek és a lelkemnek is egy kis szünet, és különben is van még időnk, nem vagyok még olyan öreg, Milán is kicsi még. Aztán tavasz felé már gondoltam, hogy jó lenne, jó lenne, de nem akartam decemberi gyereket, így vártunk még 1-2 hónapot. Aztán lesz ami lesz alapon dolgoztunk az ügyön, és eleinte nem is aggasztott a sikertelenség. Aztán a harmadik sikertelen hónap után már kicsit elkeseredtem, de még nem estem pánikba, gondoltam majd jobban odafigyelünk. De semmi. 

Már az 5dik hónapon is túl vagyunk. És most már tényleg azt hittem, hogy van valami, mert késett a nehéz napom, amit sosem szokott. Aznap nagyon izgultam. Eltelt, és nem jött meg. Másnap is izgultam, eltelt és nem jött meg. Csináltam egy tesztet, ami negatív lett. Ez kicsit elbizonytalanított, de még mindig reménykedtem. Egészen mostanáig, amikor is megjött.

És egyszerűen nem értem mi a baj. Mátéval meg Milánnal nem volt ilyen gond. Máté a 3dik hónapban, Milán  a 4dikben jött össze, de Milánnál egy hónap kimaradt, vagyis a peteérés környéke, mert pont akkor nem volt itthon Feri, úgyhogy tulajdonképpen ő is a harmadikban sikerült. Akkor most mi van???? Mi változott????

Feri azt mondja ne aggódjak, mert ez ezer dolog függvénye, és tény, hogy mostanában sosem vagyunk se egészségileg, sem fittségileg a topon. Tény, hogy mindkét gyerekünk akkor fogant, amikor épp túl voltunk egy pihenésen, Máté előtt Zalakaroson voltunk wellnessezni, Milánt pedig egyenesen Hollandiából hoztuk Most ez kimaradt. Tény, hogy hullafáradt vagyok, ami biztos nem segíti elő a pozitív eredményt. 

Aztán az sem volt szerintem jó, amikor 1-2 hónapig azon kattogtam, hogy munka vagy gyerek, gyerek vagy munka, mentem is volna meg nem is, és tudom-hiszem, hogy amíg a lelkemben nincs béke, addig nem fog sikerülni. De most úgy éreztem, hogy végre sikerült helyretennem magamban ezt a kérdést, és teljes szívemmel szeretném hogy még egy kisbabánk legyen.

Közben meg tényleg olyan hülyén érzem, magam, mert van két szép egészséges gyerekem, és azon sopánkodom, hogy a harmadik nem sikerül rögtön. Mikor mások az elsőre is éveket várnak. És ebben is igaza van Ferinek, meg abban is hogy legyek azért hálás, hogy van már 2 gyerekem is, akik ráadásul mindig akkor jöttek, amikorra terveztük őket. Szerinte ennyi csúszás igazán belefér, hiszen a körülmények közel sem olyan optimálisak, mint amikor Mátét akartuk, vagy amikor Milánkát. De akkor is!!!! 

Hogyan győzzem meg magamat arról, hogy minden rendben van, és jönni fog, ha jönnie kell, ha most mérhetetlenül el vagyok keseredve????Én ebben nem vagyok jó. Engem még sosem állított az élet ilyen sorozatos csalódások elé, épp ezért én nem tudom ezeket jól kezelni. Én az adj uram, de rögtön habitusú ember vagyok. 

Aztán meg eltelik még néhány hónap, és megint ott fogunk tartani, hogy majd kapok egy decemberi gyereket. De most már az sem érdekelne, most már azt sem bánnám. Lehet, hogy nekem ez van megírva. És bármennyire is szeretnék kertipartit tartani, az nem az én utam. 

Mindenesetre nehéz ezt nekem elfogadni. Most még az. Ma még az. De talpra fogok állni, tudom. Csak ma még kicsit nyalogatom a sebeimet.

Öregszem

Hiába próbálom magam nyugtatni, hogy nem vagyok én még olyan öreg, és ebben a hitemben  Feri szülinapjakor mindig meg is erősítem magamat, mert olyan jó arra gondolni, hogy hozzá képest én fasorban sem vagyok, mégis, újra és újra szembesülnöm kell azzal a meg nem fordítható ténnyel, hogy biza, én sem vagyok már mai csirke. 

Ma reggel megintcsak arculcsapott a tükörképem, mert valami olyasfajta ábrázatot vetített elém, amit 10 évvel ezelőtt egy átbulizott éjszaka utáni legrosszabb másnapomon sem láttam. 

Történt ugyanis, hogy szerintem a két kezemen meg tudom számolni, hogy mennyit aludtam tegnap éjjel, percekben mérve. És ezt így harmincon túl úgy látszik már kevésbé tudom tolerálni. Legalábbis külsőleg. Belsőleg sem nagyon, ilyenkor a legkisebb vinnyogásra is, sőt egy képzeletbeli légy zümmögésére is tudok akkorát ugrani, mint egy felbőszült éhes tigris, de ez most más tészta. Persze volt már ilyen a világtörténelemben.... Mátéval hosszú hónapokat virrasztottam végig, de az már volt, mert akkor az természetes volt, mondhatni. De Milán alapvetően jóalvó gyereknek számít, és kicsi korától kezdve egész hosszú etapokat nyomott, épp ezért elég rendesen elszoktam már attól, hogy 20 percenként talpra ugorjak, és keressem az okokat. És durva ezt így kimondani, de pont azért mert Ő jó alvó szokott lenni, ezért sokkal rosszabbul esik tőle egy ilyen rossz éjszaka, több meg pláne, mint ahogy Mátétól esett, mert nála úgymond a rossz volt a természetes.

De emlékszem én még, amikor az egyetemen simán, na jó nem simán, de bementem egy reggel 8as hőtan szemináriumra úgy hogy végigbuliztam az éjszakát, és vagy semmit, vagy csak néhány órát aludtam. (az mondjuk rosszabb volt). Jó nem mondom, hogy brillíroztam, és hogy világmegváltó ötleteket adtam Zsíros tanárúrnak, hogy hogyan is lenne jó kiszámolni azt a fránya hőátadási együtthatót, de ott voltam, és még csak nem is aludtam el. Na az lett volna még szép baleset, azt hiszem akkor sosem kaptam volna meg a diplomámat. Sőt olyanra is emlékszem, hogy ezt zsinórban is tudtam művelni, és tulajdonképpen túléltem, és nosztalgiával gondolok azokra az időkre. 

De még néhány éve is volt bennem annyi erő, hogy egy durva karácsony előtti buli után bemenjek dolgozni, mert határidős munkánk volt, és nem lehetett lazsálni, és még túlórázni és hétvégézni is képes voltam. 

Persze még akkor is harmincon innen jártam, nyilván ez lehet csak a magyarázata. 

Mert ma, elképzelésem sincs, hogy hogyan tudnék hatékony tagja lenni a társadalomnak, mert még maga a létezés is fáj. Persze Őfelsége Milán miután Mátét elpasszoltuk az oviba bealudt azalatt a 2 perc alatt, amíg én reggelit csináltam magamnak és azóta is húzza a lóbőrt. Gondolhatnánk, hogy miért nem teszem én is ezt.... no igen, jó lenne, és meg is próbáltam összekuporodni az ágy sarkában a takaró alatt, de mivel reggel magamba toltam egy gigaerős duplakávét, hogy elinduljon a nap, mert Mátét időre kellett oviba vinni, így nem nagyon akart jönni az a fránya álom, és mire jött volna, éreztem, hogy kezdenek a végtagjaim ellazulni, szemhéjaim elnehezedni, akkor persze megcsörrent a telefonom és oda lett az idill.

És azóta itt vegetálok. És nagyon messze van még az este... nagyon messze.
És igazából ezt a freeblogra szántam, de ott már megint karbantartás van, mint mostanában elég sűrűn, úgyhogy még ez sem jött össze, így ide került, és punktum. 

Mit szeretnék

Így november közepe felé lassan eljön az ideje a mitszeretnél???? kérdés időszakának. Én pedig szokás szerint  nézek bután, mert igazából semmi sem jut eszembe. Vagy de.... az első ami eszembe jut, az az, hogy nagyon szeretnék 2 gyerekmentes napot. Vagy másfelet. Nem többet. Többet nem is bírnék ki nélkülük. De 2 nap relaxra úgy érzem olyan nagy szükségem lenne mint egy csepp vízre. Ezzel csak az a bibi, hogy amikor ezt megpedzem bárkinek is aki kérdezi, hogy mit szeretnék, az azt hiszi, hogy viccelek. Hogy miért gondolják ezt olyan viccesnek, nem tudom, mert én speciel véresen komolyan gondolom. Épp ezért sosem lepődöm meg, amikor nem ezt kapom. 

Aztán vannak olyan dolgok, mindenféle háztartáskörüliek, amire szükségem van, könnyen pótolható lenne,  csak nekem mindig kimegy a fejemből, hogy vegyek. Ilyen pl. a krumplinyomó, aminek letörött a nyele már vagy egy éve, és azóta elég kényelmetlen a krumplipürécsinálás. Aztán ott van pl. a fokhagymanyomó, ami ugyancsak eltörött már jósok éve, de az is mindig elfelejtődik. De azt mondanám valakinek, hogy ezt a kettőt kérem, mert ezt szeretnék de nagyon, akkor megintcsak kinevetnek, merthogy ez az elképzelésük szerint nem ajándék. De ha egyszer ezt szeretnék!!!!! Szóval ezt sem kapok. 

Aztán szeretnék még nagyon egy varrógépet. Bár varrni nem tudok, de úgy érzem, ha lenne egy varrógépem, akkor az nagy lökést adna afelé, hogy megtanuljak. Meg valamiért azt mondja az én egészséges önbizalmam, hogy annyit mindenképpen meg tudnék csinálni, mint pl. egy nadrágfelhajtás, vagy ilyesmi, amit mindig kell, mert nem vagyok egy konfekcióméret, sajna.De ez meg olyan nagy értékű ajándék lenne, hogy ilyet meg elvből nem kérek, mert egyrészt nem akarom hogy bárki is sok pénzt költsön rám, vagy ha már mindenképpen sok pénze van, akkor költse inkább a fiúkra.

Ilyenkor tél közeledtével mindig jólesne egy új pulóver, vagy kardigán, vagy bármilyen ruhadarab, de azt azért nem kapok, mert nem tudják  milyen tetszene, meg a ruhaméretem ugye nem épp egyértelmű még magam számára sem.

Szóval nem sok minden marad.

És ilyenkor jön a jóöreg KÖNYV. Amiből ugye sosem elég, ami mindig jó, és bárki meg tudja venni bárhol, nem üzlethez kötött. Csak erre meg mindig megkapom, hogy az azért nem jó, mert már tavaly is azt kaptam, és az már milyen. 

Milyen, milyen... mondom én. Hát nem ugyanazt a könyvet kérem idén, hanem egy másikat:)

Ááááá de nincs még valahogy hangulatom ehhez a nagy decemberi ajándékozáshoz!!!!!

Hogybírom

Az elmúlt hónapokban többször is  találkoztam olyan ismerősökkel, akikkel egyébként nem, vagy csak ritkán, és ilyenkor egy-két perc miazhogyvagy kérdések után mindig nekemszegeződik a jól ismert "hogy bírod?". Nem szeretem ezt a kérdést. Azért nem, mert a választ nem lehet egy egyszerű jól-rosszul válasszal elintézni, mert az nem lenne teljes, nem lenne igaz. Ilyenkor én mindig azt mondom, hogy jól. Alapvetően. Mert miért is ne bírnám jól? Ha nem bírnám, akkor nyilván nem csinálnám, vagyis nem így csinálnám. Ha nem lenne nekem így jó, akkor valószínű visszamentem volna már dolgozni. Szeretek Velük lenni. szeretek velük együtt újra rácsodálkozni mindenre. Szeretek Velük újra gyerek lenni, összekacsintani, felhőtlenül kacagni, butaságokat csinálni. Ki ne szeretné????

Másrészt viszont nem mindig jó. Mert sokszor nehéz, sokszor elegem van, sokszor kifutnék a világból, de legalábbis nem szólnék senkihez. Van, amikor elegem van a rendetlenségből, az én összepakolok-ők szétpakolnak örök körforgásából, elegem van az első szóra pattanok és ezt adok, azt hozokból, de rutinból pattanok, nem tehetek róla. Mint ahogy arról sem ők tehetnek, hogy habár végigalusszák az éjszakát én mégis számtalanszor megébredek, mert azt is meghallom, ha megfordulnak az ágyukban. Aztán olyan is van, amikor az idegeimen táncolnak, amikor ezerszer kell rájukszólnom, és mégsincs az amit kérek tőlük. De mindent összevetve azért mégiscsak bírom valahogy, mert még itt vagyok épen-egészségesen, nem mentem a Dunának, pedig sokszor beígértem már, nem vittek el a zártosztályra sem, pedig van amikor eléggé a határát súrolom az idegbajnak.

De hogy miért is ez a hosszas bevezető.... azért, mert azt, hogy valamennyire szinten tudom magamat tartani, az annak köszönhető, hogy nagyjából félévente sikerül valamerre elutaznunk. Nem feltétlenül külföld, és nem feltétlenül hetekre, csak valahová, kicsit töltődni. Még ha gyerekekkel is megyünk, ezek az utak nekem mégis jók. Utána érezhetően kisimulnak a vonásaim, és türelemből is kicsit feltöltődök, rákészülök a következő időszakokra. 

Idén már sokmindenen túl vagyunk. De volt még egy tervünk, mégpedig az, hogy az őszi szünetben elutazunk csak mi ketten, Párizsba. 4 éve nem voltunk kettesben sehol, leszámítva azt a néhány párórás kimozdulásunkat, és nem is aludtunk még a fiúk nélkül. Jó én aludtam Máté nélkül, de olyan még nem volt, hogy napokig másokra bíztuk volna a fiúkat. Persze nem panaszkodom, mert szeretünk a fiúkkal is utazni, de az azért mégiscsak más, mintha csak ketten mennénk. Ráadásul van (jó)néhány olyan úticél a képzeletbeli naptárunkban, ahová csakis gyerek nélkül mennénk, ilyen a fent említett Párizs, Róma, stb... (és most nem is gondolok a nagy amerikai körutunkra, hihihi)

Most sem lesz. Pedig nagyon készültem rá, lelkileg. Vagyis olyan ez, mintha feltankoltam volna magamat valamennyi energiával, ami kitart a következő állomásig, de a cél előtt kiderül, hogy az állomás még jócskán odébb van, de valahogy csak el kell vonszolnod magad odaáig a meglévő energiamaradékokkal. 

Szóval nincs utazás, jobban mondva az utazás elhalasztva. És az eszemmel tudom, hogy ez most a helyes döntés, mert végtörleszteni szeretnénk. Aztán utazni még jövőre is tudunk. (vagy nem).

Mégis olyan nehezen lendülök túl a dolgon. Mert olyan jó lett volna!!!!

De kárpótlásul vannak más terveink, amik ugyancsak nagyon kecsegtetőek, és bizsergetik a lelkemet, de azok sem idei projektek.

Úgyhogy most meg kell próbálnom  másképp töltődni. Mert az év vége idén sem lesz nyugisabb, mint mondjuk a tavalyi, mert a gyerekeink még mindig decemberben ünnepelnek, a Mikulás és a Jézuska is akkor jön, hogy csak a főbb eseményeket említsem.

Brrrr

Azt hiszem jól esne egy olyan nap, amikor nem kell senkihez sem szólnom, és hozzám sem szól senki.
Azt hiszem, ez a megvalósulatlan álmok  címszó alá fog kerülni.... legalábbis az elkövetkezendő 15-20 évben, biztos, hogy nem fog ilyen előfordulni.

Ulickaja

Néhány hete szinte minden oldalon, amit olvasok megjelent az oldalsávban, hogy megjelent Ulickaja legújabb könyve, és hűűű, meg haaaaa, mert az milyen jó. Én meg csak pislogtam bután, mert nemhogy nem olvastam még sosem Ulickaját, de még csak nem is hallottam róla, így gyorsan elolvastam pár könyvesblogon hogy mit írnak róla, és mindenhol annyira istenítették, hogy komolyan kíváncsivá tett. Így aztán amikor legutóbb a könyvtárban jártunk gyorsan ki is vettem az egyetlen bent lévő példányt, az Életművésznőket. És most olvasom és olvasom, és egyszerűen nem tudom megfogalmazni miért, de tényleg jó!!!!!

Elgondolkodtató és szórakoztató. És valamiért folyton Szabó Magda jut az eszembe, pedig az ő könyvei inkább nehezen olvashatóak nekem pont a nyelvezete és a történetvezetése miatt, de vele is úgy vagyok mindig, hogy az első néhánytíz oldalon nehezen rágom át magamat, de aztán csak úgy röpít a könyv.

Egyszóval örülök, hogy rátaláltam Ulickajára, és most nagyon kíváncsi lettem a többi könyvére is.

Ovis helyzetek

Vigyázat!!!! Unalmas lesz, hosszú lesz, dühöngős, de muszáj leírnom valahová.

Tegnap volt szülői értekezlet az oviban. És csak azért nem az anyablogomban írok erről, mert amikről szó volt, az egyáltalán nem egy habosbabos gyerekblogba való, ez kérem tömény politika és kőkemény pénzügyek. A dolog valamikor tavasztól kezdve kígyózik rendületlenül, hol erre.hol arra kanyarodva, de semmiképp nem úgy, hogy ebből akár az óvoda, mint intézmény, akár a pedagógusok, akár a gyerek jól jöhetnének ki. Tavasszal az újsütetű kerületvezető bagázs kitalálta, hogy nem jó ez így ahogy van, túl sok a kiadás, bokrosítsuk az óvodákat. Hosszas hivatalbajárás és levelezgetés, és számokkal alátámasztás után, ( a kimutatást önszorgalomból egy anyuka készítette el, mert a polgmesteri hivatalban erre nem voltak képesek, ők hasraütésszerűen dobálóztak valósnak nem mondható számokkal), szóval hosszas idegtépő tortúra után ezt végül lefújták, jegelték, elhalasztották, a lényeg, hogy nem valósult meg. Egyelőre.

A mi ovinkban nyílt tavaly télen 2 új csoport, ide jár Máté is, a szomszédos iskola régi szertárépületét alakították át, de csak belülről. Azt ígérték, hogy tavasszal-nyáron minden hiányzó külső munkát befejeznek, tetőt, ablakszigetelést, kertrendezést, stb..., erre akkor még megvolt a pénz. Csakhogy ezt a pénzt mire felhasználhattuk volna, addigra az önkormányzat visszavette. Csak úgy. Mert úgy gondolta. És még a nyomát is eltüntette a korábbi papíron már az ovinak adott pénznek. Így most az egyik csoport hónapok óta beázik. Szerencsére nem a Mátéé. Még.
Két apuka felajánlotta, hogy eljön egy hétvégén, és ingyen, társadalmi munkában megcsinálják azt a nyomorult tetőt, mert mégiscsak jön a tél, akárhonnan is nézzük, a gyerekek nem lehetnek egész nap egy beázó tetejű csoportszobában. De nem lehet, mert az önkori nem engedi, mert ők úgy nem tudják átvenni, csak akkor ha szakember csinálja számlával, de arra meg ugye nem adnak pénzt.
Másik. A szomszédos iskolát összevonták egy másikkal, és az épületet egy táncművészeti iskola bérelte ki. A fűtésrendszer egy része viszont közös az iskoláéval, azaz pl. a mi két csoportunk az iskolán keresztül kapja a meleget, úgy, és akkor amikor ők gondolják. Na most ha ők úgy gondolják, hogy nem fűtenek még/már, mert ők ugye táncolnak és nem fáznak, és eleve huszonévesek, akik azért másképp érzik a hideget mint a mi földönülős 4 éveseink,szóval ha ők nem fűtenek, akkor nálunk sincs fűtés, vagy ha ők 20 fokra fűtenek, akkor a mi csoportunkban is 20 fok lesz. Ők persze szorgalmazzák, hogy válasszák le a rendszert, amire ígéretet is kaptak, de most már szept. vége van, és eddig még nem történt semmi, és bárhogy is nézzük 2-3 héten belül már igencsak fűtésszezon lesz.
Amiért még külön jó, hogy a táncsulisoknak hetente többször is a 13-15 óra tartományba esik valamilyen táncórájuk, amitől az ovisok nem tudnak aludni. Múlt pénteken állítólag olyan dobpergés volt, hogy az egyik csoportban sírva keltek fel a gyerekek kettőkor. Nem, nem tudnak órarendet módosítani, mert a külsős tanárok csak akkor érnek rá órát tartani.
Felvetették ezt a problémát a múlt héten egy szülői fórumon, ahol a kerület oktatásért felelős akármije azt sem tudta, hogy az épület ki lett adva a táncosoknak, hogy ebből gond lehet, hát arról meg végképp nem tudott. Kicsit vicces, nem?
És akkor még nem is említettem, hogy a tavasszal elvont/meg nem adott pénzen felül most újabb 10%-ot kérnek vissza minden egyes kerületi óvodától. És az oké, hogy nem hagyják hogy a közüzemi díjakat ne tudják kifizetni az intézmények, de így viszont semmi másra nincs pénz. Lassan már tisztítószerekre sem. Nemhogy színházra, kirándulásra, játékokra, akármire, ami a gyerekért történne. Nem beszélve arról, hogy átvariálták az óvónők munkaidejét is, és megvonták tőlük a túlórát, és lecsökkentették a fedési időt, vagy mit, azaz délelőtt és délután is 1-1 óvónő van a 25 gyerekre, csak ebédeltetéskor és altatáskor van 2, ami azért elég kemény, és ha belegondolunk, hogy akkor mennyi idő jut 1 gyerekre, vagy jut-e egyáltalán arra idő, hogy a gyerekeket egyénileg kezeljék, mert ez is az új elvárás, hogy minden gyereket fel kell mérni külön-külön, de ez a kerületvezetés szerint simán belefér a pedagógusok munkaidejébe. Szóval nagyon gáz.
És még mindig azt mondom, hogy szerencsések vagyunk, mert a mi csoportunk egy elég jól sikerült társaság, mind a gyerekeket, mind a szülőket tekintve. Soha még abból nem volt vita, hogy ha már máshogy nem megy, akkor adjunk össze valamire pénzt, és csináljuk meg, vegyük meg, mert másképp nem lesz a gyerekeinknek játékuk, nem lesz mikuláscsomaguk, nem lesz semmijük. Szóval tényleg egy nagyon jó kis banda verődött össze, ami reméljük, hogy így is marad. (Tavaly a szomszéd csoport szülői értekezletén majdnem összeverekedtek a szülők pl. csak hogy ilyenek is vannak ám) Tényleg mindenki ott segít, ahol tud, van aki ezt hoz, van aki azt csinál. Szerencsére az óvónénijeink is nagyon lelkiismeretesek, és gyerekcentrikusak, és lehetőségeikhez mérten mindent megtesznek a gyerekekért, hogy az oviban töltött idő ne csak eltölt órákból álljon, hanem hasznos legyen. Ők azok, akik a fizetetlen túlóra és az átfedési idő minimalizálása ellenére is bejönnek korábban, hogy a gyerekeink tudjanak tornázni, udvarra menni, kézműveskedni, mert ilyen picikkel még mindezek kivitelezése nem egyemberes munka.

Szóval nem egyszerű a helyzet. De ez nagy magyar valóság. Csak kérdem én, kell-e hogy a gyerekek már óvodás korukban szembesüljenek ezzel. Kell-e neki arról tudniuk, hogy mindennek a pénz a mozgatórugója, hogy itt mindegy, hogy hogy mennek a dolgok, csak az a fontos, hogy mindenki a lehető legjobban megtömje a zsebét, bármi áron. Mert amit ma elvehetsz, ne halaszd holnapra. Közben pedig verhetik a mellüket, hogy utánpótlásnevelés, meg kultúrafejlesztés, meg mit tudom én. Mert a kerületi filharmónikusok támogatására persze akadt valahonnan többmilliónyi forint, mert az nyilván fontosabb, mint az óvodák működőképessége, a pedagógusok elégedettsége, a gyerekeink fejlődése. A legszomorúbb az egészben, hogy még csak fél éve vagyunk szerves részei ennek a közoktatási cirkusznak.... mi lesz még itt a következő 20 évben, mire a gyerekeink kikerülnek belőle...

Az én városom

Ózd. Egy néhány nappal ezelőtti cikk szerint ez ma Magyarország legszarabb városa. Sajnos tényleg nem épp a virágkorát éli. Ezer sebből vérzik, lenne tennivaló. A város azóta próbál talpraállni, amióta a 90-es éves elején sikeresen a földbe döngölték. Amikor szinte egyik napról a másikra kirántották az emberek alól a talajt, elvették a munkájukat, megélhetésüket úgy, hogy cserébe nem kaptak semmit, nem volt alternatíva. A várost, és az agglomerációt éltető acélgyár bezárt, több ezren kerültek utcára, és az munkások úgy próbáltak boldogulni, ahogy tudtak, leginkább sehogy. Aki tudott elvándorolt, aki nem, az maradt, és megpróbált a felszínen maradni, ember maradni. Sokaknak nem sikerült. 

Ezért tart most ott a város, ahol tart. Ezért van sok rosszarcú, ezért van sok szegény-megkeseredett ember, ezért van bűnözés, ezért vannak pusztuló városrészek. 

Igen, ezeket könnyebb észrevenni... mert a rosszat, a csúnyát nem kell keresni, az szembejön velünk. De ha mögé nézünk, akkor megláthatjuk az új házakat, az új uszodát, a körforgalmak közepébe ültetett színpompás virágokat. És megláthatnánk az emberek arcán a fáradtságos munkát hogy a város a semmiből újraépülhessen. 

Az ózdiak nem léhűtők. Nem bűnözők, és nem munkakerülők, mint ahogy az a híradásokból lejön. Nem. Az ózdiak igenis szeretnek dolgozni. Önmagukért, a városukért. Csak ezt hangsúlyozni az nem sikk, abban nincs szenzáció, az nem hír. A dolgozó, becsületes emberekről nem éri meg ebben az országban beszélni.  Pedig Ők is ott élnek ám a városban. Lecsúszott alakok balhéról tudósítani sokkal nagyobb buli. 

Nem ismerek olyan ózdit, aki ne lett volna büszke arra, hogy honnan jött. Ózdinak lenni nem szégyen.

Én is ózdi vagyok, és büszke vagyok rá! Büszke vagyok rá, mert ebben a városban tanultam meg azt, ami oda vitt, ahol most vagyok.

Nem lehet egy város milyenségét számokban és statisztikai adatokban mérni. Egy várost az emlékek tesznek azzá ami. Én 18 évet éltem itt. Nekem Ózd felhőtlen gyerekkort, a nagyszülős nyarakat, a füstőlő kéményeket,  az iskoláséveket, a tanulás szeretetét, az első szerelmet, az első csókot, kézakézben sétákat a parkban, hatalmas kamaszkori bulikat jelenti. Itt születtem. Itt gyógyítottak meg, amikor beteg voltam. Itt tanultam meg írni-olvasni, itt tanultam meg tanulni. Itt tanultam meg a munka szeretetét. Innen indultam el, itt él a családom, tőlük kaptam minden útravalót. Ide járok most is haza. Ez az a város, ahol mindig ismerősökbe botlok, ahol a rég nem látott szomszédok is megismernek, mosolyognak, örülnek, ha örülök, és velem együtt szomorkodnak, ha kell. 

Bárhol is vagyok, és bárhol is leszek, de az énem egy része ózdi marad örökre. 

Én ózdi vagyok. És büszke vagyok rá!

Utazósblog

Régóta gondolkodom azon, hogy szívesen írnék utazósblogot. De aztán valamiért mindig lebeszéltem róla magamat, mert úgy éreztem, hogy nem utazunk mi annyit, hogy életképes legyen a blog. Aztán időről-időre mindig rájövök, hogy nyilván vannak akik sokkal többet utaznak és sokkal különlegesebb helyekre mint mi, de sokan nem. Másrészt pedig mit számítanak mások, hiszen ha írnék egy ilyen blogot, akkor azt elsősorban magamnak írnám, hogy az emlékek-érzések ne fakuljanak, hogy ha majd öregek leszünk, és már a sarki boltba eljutni is nagy kaland lesz, akkor kicsit újraélhessük hajdanvolt fiatalságunkat.

Most megint nagy bennem az elhatározás, hogy belevágok. A lökést most az adta, hogy elkezdetem az utazós albumomba feltölteni a májusi képeket, és megnéztem néhány régebbi albumot. És hiába hogy csak 2005-től vannak ott a képek, mert akkor lett digitális gépünk, a korábbi életünk csak papírformában létezik, mégis olyan rég volt már, hogy már most sem emlékszem mindenre. 

Most egy kicsit érlelem magamban a dolgot, és próbálom kitalálni, hogy hogy is tudnám megvalósítani, mert kicsit időigényes lenne visszamenőleg megörökíteni mindent, pedig úgy lenne az igazi. 

Húúúú most eléggé rákattantam:) 

Mobiletikett

Annak ellenére hogy már jó régóta van saját mobilom, máig nem tudom, milyen illemszabályok vonatkoznak a kommunikáció eme fajtájára. Rendszeresen visszatérő dilemmám például, hogy az sms-ben kapott jókívánságokra kell-e reagálni, válasz sms-t küldeni. Bevallom én nem mindig szoktam, sőt általában inkább nem, mert abból indulok ki, hogy ha én küldök jókívánságsms-t akkor én sem várom el, hogy visszakapjak egy köszi-t, ennek ellenére sokszor kapok vissza köszöntő sms-t köszönő sms-t.
De ha mondjuk kapok egy képeslapot, arra sem írok vissza, hogy köszi.
Szóval nem tudom mi a helyes.

Hőségben

Gondoltam, ha már úgyis 28 fok van a lakásban és folyik rólam a víz, akkor lenyomok 20 perc RR combfeszesítés után 20 perc popsiformálást, akkor legalább tudni fogom, hogy mitől ragadok mint egy ragasztó.

Persze a tüdőmet is kiköptem, de nagyon jól esett. Gyors hidegzuhany után pedig még jól is éreztem magam.

Most viszont már erősen érzem a fent említett 2 testrésszemet. De ez azt hiszem jót jelent.

Munka

Két napja rágódom, amúgy tök feleslegesen, mert változtatni úgysem tudok semmi, hogy mi lett volna ha....
Történt ugyanis, hogy telefonált a főnököm. Kétszer is, de én nem hallottam, és amikor észrevettem, akkor épp nem volt aktuális a zajszint a környezetemben. De közben cseteltem egy közvetlen munkatársammal, és kiderült, hogy felmondott, októbertől máshová megy. Akkor már gondoltam, hogy emiatt keresett T.
Kettős érzések tombolnak bennem erősen. Mert első terv szerint én januártól vissza szerettem volna menni dolgozni, de mifelénk nincs évközben bölcsikezdés, szeptembertől pedig nem volt szívem Milánt bölcsibe adni. Mondjuk erős a gyanúm, hogy nem is vették volna fel, mert nem vagyunk annyira rászorultak, de ez most mindegy, mert ha akartam volna, valahogy biztos, hogy megoldottuk volna. Csak akkor, amikor erről dönteni kellett nem úgy nézett ki a szitu, mintha nélkülözhetetlen lennék, így nem is nagyon erőltettem a dolgot, megbeszéltük Ferivel hogy akkor jövő őszig itthon leszek.
Most viszont olyan kellemetlenül érzem magam, mert ha kicsit korábban kiderült volna ez a mostani helyzet, hogy most viszont jól jönne ha visszamennék, és tulajdonképpen majdhogynem hívtak is vissza, így nem lett volna olyan nehéz Milánt bölcsibe adni, mert szívesen mentem volna úgy vissza, hogy várnak, hogy van számomra rendes munka, ami mellesleg pont az, amit előtte is csináltam mert én L-nek adtam át annak idején, aki most elmegy.
De most már semmiképp nem tudnám Milán bölcsibe szuszakolni, mert nincs hely. Max. magánbölcsibe, ami egy fél vagyon, és egyébként sem vagyok annyira a híve.
Ma reggel mindezt megbeszéltük a főnökömmel, és bár nem mondta, de kicsit sajnálta, hogy így alakult, ellenben azt mondta, hogy jövő őszig nem valószínű hogy felvesznek embert L. helyére, hanem addig kihúzzák a meglévő gárdával, ami nekem jó hír.
Bár mindenki akivel beszélek lebeszél arról, hogy oda visszamenjek, és nem is szól sok érv mellette, csupán az, hogy ismernek még ott néhányan, de egyébként a vezetés kőbunkó, az elvárások irreálisak, és még messze is van, de jó volt egy kicsit eljátszadozni a gondolattal, hogy mi lenne ha visszamennék, annak ellenére még nemigen tudom elképzelni azt a tudathasadásos állapotot, hogy dolgozom is és anya is vagyok, de hát mindenki átesik ezen előbbutóbb, és belejön, én is. De azért nem bánom azt sem, hogy még egy kicsit csak anya lehetek:)

Ami idegesít

Már vagy 2 hete is van már, pont amikor hazajöttünk a Balcsiról, hogy valamelyik okosságokat mondó műsorban, (aktív vagy fókusz, vagy vmi ilyesmi) már megint volt egy riport arról, hogy mennyivel sokkal jobb, olcsóbb máshol, azaz külföldön nyaralni, semmint itthon a Balatonnál, vagy bárhol máshol az országban.

Én nem vagyok egy nagy lokálpatrióta, de az ilyen menjünk máshová mert ott sokkal jobb jellegű beszámolókat nagyon-nagyon nem bírom. Mert még ha így is van, de szerintem nem feltétlenül, akkor is a médiának szerintem inkább kedvet kellene csinálni az embereknek ahhoz, hogy azt a kis pénzt, amit a magyarok többsége nyaralásra-pihenésre tud fordítani, azt itthon költse el, ne máshol. Nem ez lenne mindannyiunk érdeke???? Nem azt kellene inkább mondani az embereknek, hogy gyertek ide, hiszen itt is megkaptok mindent, amit csak kívántok???? És itt nem is csak a Balatonra gondolok, van még annyi szép hely ebben az országban, a Bakonynál, Bükknél, Mátránál keresve sem találnék szebbet, de mondhatnék még annyi mást.
Persze én is szeretek külföldre menni, idegen városokat, kultúrákat megismerni, nem is erről van szó. De Magyarországban is meg tudom látni a szépet. Igen, én is rajongok a tengerért, de a Balatont is imádom.
Az ilyen összeállításoktól a falat tudom kaparni. Pont azért mert nem csak azt hallom ki belőlük, hogy máshol (jelen riport szerintHorvát tengerpart, Tunézia) olcsóbb minden, hanem tudom, hogy ez így nem igaz. Pláne egy olyan összehasonlítással hozzák mindezt ki, ami teljesen irreális. Az apartmant hasonlítják a szállodával, a strandos büfét egy étteremmel, stb.
Ha valaki akar, akkor a Balatonnál is tud kielégítő színvonalon nyaralni, és ha valakinek semmi sem jó, akkor az a tengerparton is csak a hibákat fogja keresni.
Egy hetet voltunk a Balatonnál, és persze lehetett volna luxusabb nyaralást is csinálni, mert a lehetőségek adottak, de így sem vontunk meg magunktól semmit. Hajózni voltunk, cirkuszban, szerencsére még strandolni is tudtunk, nagyokat sétáltunk, cukrászdáztunk, éttermeztünk, de volt hogy én sütöttem vacsira húst, és salátával megettük. (fél óra alatt készen volt) Szóval nekünk nem hiányzott semmi. Nem hiszem, hogy akár a horvát tengerparton is jobban éreztük volna magunkat. De ez biztos emberfüggő. Én (mi) olyan vagyok, hogy bárhol jól tudom érezni magam. És erre próbáljuk nevelni a gyerekeinket is. Hogy egy nyaralás nem csak abból álljon, hogy rohasztjuk magunkat a 40 fokos hőségben a strandon, hanem akkor is találjunk magunkat érdekes és szórakoztató elfoglaltságot keresni, ha éppen rossz idő van.
De most már nagyon elkanyarodtam.
Mindenesetre igyekszem kerülni a nálunk minden sokkal rosszabb, mint máshol jellegű riportokat. A saját magam érdekében.

Néhány hete magassarkú szandált akartam....
Most már inkább gumicsizmát szeretnék.

Utolsó napok

Olvasok néhány blogot, ahol az elkövetkező hetekben várják egy újabb kisbaba érkezését, minő fura, mindenhol a harmadik csöppség fog érkezni. Mindenki másképp éli meg a terhességet, de ami nagyon közös, az a hihetetlen nyugalom és béke ami a soraikból árad. Szinte érzem, ahogy megélnek minden egyes együtt töltött percet. Nincs para, nincs idegeskedés, nincs nyafogás, ami az én utolsó pocakos napjaimban/heteimben igencsak jelen volt.
Irigylem Őket, hogy ennyire ki tudják kapcsolni a kinti világot, és csak a csodának tudnak élni. Én erre eddig egyik alkalommal sem voltam képes. Talán azért mert mindkétszer ünnepközeli időpontokban születtek a fiúk. Ráadásul olyan ünnep közelében amelyet egyébként sem a szívem csücskeként tartok számon. Vagy ezt még nem mondtam? Valamiért én nem szeretem úgy a karácsonyt, mint az emberek nagytöbbsége. Persze együtt lenni a családdal azt szeretek, meg a fenyőillatot is szeretem, meg ajándékozni is szeretek, de valahogy karácsonykor ez az egész már túl sok nekem. Szóval ez az időszak nálam mindig is stresszes volt, és erre az alap stresszre még megkaptam a pocakos lét utolsó napjait.
Talán ezért is gondoltam úgy, hogy ha egyszer lesz nekünk Harmadik, akkor azt semmiképpen nem télre szeretném időzíteni. Ha becsukom a szememet akkor egy nyárközeli (nem feltétlenül nyári, mert a nyarat sem szeretem), kisleányt látok a szemem előtt, icipici hófehér fodros ruhácskában:) Talán, ha ez egyszer így lesz, akkor az én lelkemben is a nyugalom lesz az úr az utolsó napokban. Nagyon szeretném ezt az érzést átélni. Talán kapok még egy utolsó lehetőséget.

Brrrrrr

A kezét fűrészelném le annak, aki vasárnap délben nem tud mást csinálni, csak fűrészelni!!!!!!

Izomláz

Nem mondom, hogy nem érzem a lábamat, de azért nem kibírhatatlan ez az érzés, sőt inkább jó újra tudnom, hogy vannak még izmaim. Egész addig volt ez elviselhető, amíg nem kellett lemenni a harmadikról. Nem esett jól. Feljönni viszont még rosszabb volt. Aztán pedig, csak hogy fitt legyek és egészséges, tartoztam még egy körrel az ördögnek, mert a pincében a babakocsi aljában felejtettem a könyvemet, úgyhogy még egyszer meg kellett járnom a 3 emeletet, de most már Milánnal a karomon. Élmény volt! Ma lazítok!

Torna

Már a másik blogomon írtam, hogy elkezdtem Rubint Rékával tornázni, de ott nem akarom annyira részletezni az állapotomat. Muszáj volt, mert van az a pont, amikor már nem érzem jól magamat a bőrömben, és nálam ez már eljött egy ideje, de csak most jött meg az elhatározás, hogy na most aztán tényleg....
Egyelőre a lelkesedésem töretlen. Ma megcsináltam a 30 perces hasizomgyakorlatot, és mivel maradt még bennem jócskán erő, belevágtam a 20 perces combizomba is. Ez kábé az első 5 percben volt kellemes, aztán még csakcsak, az utolsó 5 percben viszont azt hittem ott halok meg, de azért végigcsináltam. Mire vége lett, és mire kicsit összekapartam magamat fel is ébredtek a fiúk. Kíváncsi vagyok, hogy holnap mennyire fogok tudni létezni nyavalygás nélkül.
De jó, és nagyon élvezem:) Van egy olyan perverzióm, hogy szeretem érezni, ahogy folyik rólam az izzadság, persze csak addig amíg tornázom, és csak akkor, egyébként nem.

Itt az idő?

Az hogy lesz két gyerekünk gyors egymásutánban nem volt sosem kérdés. Ezért amikor Máté elmúlt 1 éves, annak ellenére, hogy vele nem volt egy sétagalopp a picigyerekkor, (meg a mostani sem az), mégis belevágtunk a kisbabaprojektbe, mert akartuk, mert vágytunk rá.

Aztán megszületett Milán, és szó szerint belesimult az életünkbe a maga kedvességével, hucutságával, "kezelhetőségével".
Mindig téma, hogy legyen-e harmadik gyerekünk. Szeretnénk. Feri már régóta mondja, hogy legyen, hiszen Máté ovis, Milán mellett pedig tényleg simán beférne egy kistesó. Én magam is úgy érzem, hogy Milánnal és a Legkisebbel itthon lenni sokkal könnyebb lenne, mint tavaly Mátéval és Milánnal. Szinte már sétagalopp. Nem is ez volt az oka, hogy mindig csak hárítottam, amikor a téma felmerült. Mert annyi erőpróbán túlvagyunk már, hogy a dolognak ezen oldala egyáltalán nem aggaszt, vagyis ha egyszer odajutunk biztosan fog, de egyelőre nem foglalkozom a dolgok fizikai részével. Egyszerűen lélekben nem álltam készen arra, hogy egy újabb pici életet engedjek közel magamhoz. Mert önző módon hagytam magam belesüppedni abba a szirupos masszába, ami körülvett. Jó azt látni, hogy Ők Ketten egyre jobban cinkosok, barátok, (néha ellenségek), ahogy utánozzák egymást, ahogy összekacsintanak. És én egyre inkább háttérbe szorulok. Már nincs szükség a mindenperces ottlétemre. Sokszor már csak akkor kellek, amikor éhesek-szomjasak, vagy puszit kell adni a bibijükre. De jól is van ez így. Szeretem őket kívülről nézni.
De talán ez indította el bennem azt a szálat, ami oda vezet, hogy talán eljött az idő. Talán most már el tudok szakadni annyira Tőlük, hogy legyen hely Bennem egy Harmadiknak is.
A másik, amit észrevettem magamon, hogy nem feltétlenül olvadok el egy fidresfodros kislányruha láttán. Talán ki kellett várnom, hogy elcsituljon bennem a kimondatlan vágy egy kislány után, hogy ha jön egy harmadik, akkor úgy tudjon jönni, hogy nem számít, hogy fiú-e vagy lány, csak jöjjön, csak legyen, csak ragyogja be ő is a mindennapjainkat, ahogy az első kettő teszi azt nap mint nap.

A minap megnéztem egy terhesség-kalkulátort, hogy ha ebben a hónapban foganna a Legkisebb, akkor éppen március 15-re lennék kiírva. Ami ugye ünnepnap. És mi a tapasztalatok szerint ünnapnapok közelében szeretünk szülni:) Lehet, hogy ez jel?
Még szerencse, hogy tavasszal jól el vagyunk látva ünnepnapokkal:)