Ózd. Egy néhány nappal ezelőtti cikk szerint ez ma Magyarország legszarabb városa. Sajnos tényleg nem épp a virágkorát éli. Ezer sebből vérzik, lenne tennivaló. A város azóta próbál talpraállni, amióta a 90-es éves elején sikeresen a földbe döngölték. Amikor szinte egyik napról a másikra kirántották az emberek alól a talajt, elvették a munkájukat, megélhetésüket úgy, hogy cserébe nem kaptak semmit, nem volt alternatíva. A várost, és az agglomerációt éltető acélgyár bezárt, több ezren kerültek utcára, és az munkások úgy próbáltak boldogulni, ahogy tudtak, leginkább sehogy. Aki tudott elvándorolt, aki nem, az maradt, és megpróbált a felszínen maradni, ember maradni. Sokaknak nem sikerült.
Ezért tart most ott a város, ahol tart. Ezért van sok rosszarcú, ezért van sok szegény-megkeseredett ember, ezért van bűnözés, ezért vannak pusztuló városrészek.
Igen, ezeket könnyebb észrevenni... mert a rosszat, a csúnyát nem kell keresni, az szembejön velünk. De ha mögé nézünk, akkor megláthatjuk az új házakat, az új uszodát, a körforgalmak közepébe ültetett színpompás virágokat. És megláthatnánk az emberek arcán a fáradtságos munkát hogy a város a semmiből újraépülhessen.
Az ózdiak nem léhűtők. Nem bűnözők, és nem munkakerülők, mint ahogy az a híradásokból lejön. Nem. Az ózdiak igenis szeretnek dolgozni. Önmagukért, a városukért. Csak ezt hangsúlyozni az nem sikk, abban nincs szenzáció, az nem hír. A dolgozó, becsületes emberekről nem éri meg ebben az országban beszélni. Pedig Ők is ott élnek ám a városban. Lecsúszott alakok balhéról tudósítani sokkal nagyobb buli.
Nem ismerek olyan ózdit, aki ne lett volna büszke arra, hogy honnan jött. Ózdinak lenni nem szégyen.
Én is ózdi vagyok, és büszke vagyok rá! Büszke vagyok rá, mert ebben a városban tanultam meg azt, ami oda vitt, ahol most vagyok.
Nem lehet egy város milyenségét számokban és statisztikai adatokban mérni. Egy várost az emlékek tesznek azzá ami. Én 18 évet éltem itt. Nekem Ózd felhőtlen gyerekkort, a nagyszülős nyarakat, a füstőlő kéményeket, az iskoláséveket, a tanulás szeretetét, az első szerelmet, az első csókot, kézakézben sétákat a parkban, hatalmas kamaszkori bulikat jelenti. Itt születtem. Itt gyógyítottak meg, amikor beteg voltam. Itt tanultam meg írni-olvasni, itt tanultam meg tanulni. Itt tanultam meg a munka szeretetét. Innen indultam el, itt él a családom, tőlük kaptam minden útravalót. Ide járok most is haza. Ez az a város, ahol mindig ismerősökbe botlok, ahol a rég nem látott szomszédok is megismernek, mosolyognak, örülnek, ha örülök, és velem együtt szomorkodnak, ha kell.
Bárhol is vagyok, és bárhol is leszek, de az énem egy része ózdi marad örökre.
Én ózdi vagyok. És büszke vagyok rá!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése