Beszéltem tegnap egy volt kolléganőmmel telefonon, aztán egy másikkal cseteltem.... és nem volt jó...
Múlt héten mindenki megkapta a felmondólevelét. A társaság egy részének mostanában már lejár a a felmondási ideje. Szép lassan szálingóznak el az emberek. Akinek szerencséje van annak van hová mennie, ami némi vigaszt nyújt ebben a helyzetben. De a nagy részüknek sajnos nincs szerencséjük. Ennek a történetnek vége, de még nem kezdődik az új, és ki tudja meddig kell várni arra, hogy elkezdődhessen. Persze én is ebben valami hasonló cipőben járnék most, vagy fogok majd járni....
Annyira rossz belegondolni hogy mégha csak egy munkahely volt is, mégis sokunknak kicsit több is volt annál.
És most szép lassan napról-napra mindent szétszednek és nem marad más csak az üres laborok.
MEgszakad a szívem, amikor arra gondolok, hogy azt a sok készüléket csavarjaira szedik... vannak köztük még olyanok is, amiket én üzemeltem be, én teszteltem, én tartottam karban, olyanok voltak ők nekem akkoriban mintha a gyerekeim lennének.
Pedig mennyit szidtuk őket!!!! Hogy hangosak, hogy zúgnak, hogy kattognak, (ha becsukom a szemem most is fülemben hallom a hangjukat) de a kattogást egy idő után már nem is vettük észre, csak azt ha másképp kattogott, mert akkor baj volt. Hányszor megszívattak, hogy akkor dugultak el, amikor már fél lábbal kint voltam az ajtón, és vissza kellett fordulnom. Hányszor ültem mellettük hétvégén, hogy meglegyenek a mérések hétfő reggelre, nehogy megálljanak, nehogy félremenjek, nehogy elduguljanak, mert akkor nem lesz meg a kiszállítás.
Pedig mennyit szidtuk őket!!!! Hogy hangosak, hogy zúgnak, hogy kattognak, (ha becsukom a szemem most is fülemben hallom a hangjukat) de a kattogást egy idő után már nem is vettük észre, csak azt ha másképp kattogott, mert akkor baj volt. Hányszor megszívattak, hogy akkor dugultak el, amikor már fél lábbal kint voltam az ajtón, és vissza kellett fordulnom. Hányszor ültem mellettük hétvégén, hogy meglegyenek a mérések hétfő reggelre, nehogy megálljanak, nehogy félremenjek, nehogy elduguljanak, mert akkor nem lesz meg a kiszállítás.
Olyan rossz!!!! Mert hiába nem vagyok már ott fizikailag több mint 4 éve, de mégiscsak tartoztam valahová, ahová visszavártak, ahová visszamehettem volna. És most már nincs.
Úgy tervezem, hogy pénteken bemegyek egy kicsit, és elköszönök a készülékeimtől meg azoktól, akik még ott vannak. Annak azért örülök, hogy most nem vagyok ott, és nem kell minden nap valakit utoljára megölelnem. Hogy nem nekem kell csavarhúzóval a kezemben dobozba pakolni az elmúlt évek munkáját. Azt nem tudom hogy tudnám elviselni. Így is biztos sírni fogok, hiszen tegnap óta csak sírok. (Tényleg nem vagyok normális)
Azért ne sírj:-) Azok a fránya kismama hormonok!
VálaszTörlésMint minden ami elmúlik fájdalommal jár, gondoljunk a ballagásokra, tartoztunk valahová, nap mint nap mentünk, közösség alakult ki - és ha jó közösség akkor pláne fáj a búcsúzás és a soha többé együtt így már nem leszünk érzése. Na de nem elkeseríteni szeretnélek, hanem inkább vigasztalni, hogy neked most sokkal szebb évek jönnek még otthon! Valószínű az is benne van most a hangulatban, hogy ennyi év otthonlét után vágyik az ember egy felnőtt közösségbe.
Most tényleg inkább örülj neki,hogy nem kell ott lenned...A jó, kedves kollegákkal pedig tarthatod a kapcsolatot, a mai világban ezt nem nehéz megoldani. És minden kialakul, nyugi!
(tényleg szép labor volt)
Igen, tudom, hogy igazad van. Csak még egy kicsit nyalogatom a sebeimet. Én mindig nehezen teszem túl magam a változásokon, így volt ez amikor lediplomáztam, amikor elkezdtem dolgozni, amikor eljöttem gyesre, és most is... de aztán mindig van valahogy.
VálaszTörlés