Életjel

Nem meglepő egyáltalán, hogy hulla fáradtnak és végtelenül kimerültnek érzem magamat. Feri nyolcadik napja nincs itthon. Talán dél körül már hazaér, de addig van még egy kis idő, amit ép ésszel ki kellene bírnom. Percről percre nehezebb. 

A hétköznapi egyedüllétet a fiúkkal már régen megszoktam, és kialakult ezekre a napokra egyfajta menetrend, ami jól működik, ha nem jön közbe semmi extrém, betegség, vagy valami egyéb. Most nem volt betegség, szerencsére, de az, hogy már a múlt hétvégét is egyedül töltöttük az már megalapozta a további napok erőnléteit. Hétvégén szerintem a legvacakabb egyedül lenni a fiúkkal, mert még csak társaságot sem tudunk szervezni magunkat, mert ilyenkor minden normális család együtt van.

Na de mindegy is. A lényeg, hogy a héten voltam kontrollvizsgálaton is, és szerencsére minden a legnagyobb rendben van. ÉS lassan ha lesz bennem annyi energia, hogy összehozzak egy normális, épkézláb bejegyzést, akkor hírül is fogok adni mindent. Csak egyelőre a túlélésért küzdök.Pedig nem mondhatom hogy rosszul lennék, nem fáj sehol, nincs hányingerem, nem vagyok rosszul, egyszerűen csak borzalmasan fáradt vagyok, épp úgy mint korábban is a fiúkkal. Ezért aztán azt gondolom, hogy megint egy kisfiú lakik a pocakomban:)

Jelen pillanatban nem nagyon tudom elképzelni, hogy honnan lesz jövő péntekre annyi erőm, hogy vígan és dalolva nekivágjak Európának... de biztos lesz majd valahonnan. Ha máshonnan nem, akkor majd elképzelem hogy mennyire gáz lenne 2 hetet és 3 hétvégét egyedül lenni itthon a fiúkkal és máris jobban fogom magam érezni.

Na ennyit az életjelről. 

Aztán majd jövök.