Az hogy lesz két gyerekünk gyors egymásutánban nem volt sosem kérdés. Ezért amikor Máté elmúlt 1 éves, annak ellenére, hogy vele nem volt egy sétagalopp a picigyerekkor, (meg a mostani sem az), mégis belevágtunk a kisbabaprojektbe, mert akartuk, mert vágytunk rá.
Aztán megszületett Milán, és szó szerint belesimult az életünkbe a maga kedvességével, hucutságával, "kezelhetőségével".
Mindig téma, hogy legyen-e harmadik gyerekünk. Szeretnénk. Feri már régóta mondja, hogy legyen, hiszen Máté ovis, Milán mellett pedig tényleg simán beférne egy kistesó. Én magam is úgy érzem, hogy Milánnal és a Legkisebbel itthon lenni sokkal könnyebb lenne, mint tavaly Mátéval és Milánnal. Szinte már sétagalopp. Nem is ez volt az oka, hogy mindig csak hárítottam, amikor a téma felmerült. Mert annyi erőpróbán túlvagyunk már, hogy a dolognak ezen oldala egyáltalán nem aggaszt, vagyis ha egyszer odajutunk biztosan fog, de egyelőre nem foglalkozom a dolgok fizikai részével. Egyszerűen lélekben nem álltam készen arra, hogy egy újabb pici életet engedjek közel magamhoz. Mert önző módon hagytam magam belesüppedni abba a szirupos masszába, ami körülvett. Jó azt látni, hogy Ők Ketten egyre jobban cinkosok, barátok, (néha ellenségek), ahogy utánozzák egymást, ahogy összekacsintanak. És én egyre inkább háttérbe szorulok. Már nincs szükség a mindenperces ottlétemre. Sokszor már csak akkor kellek, amikor éhesek-szomjasak, vagy puszit kell adni a bibijükre. De jól is van ez így. Szeretem őket kívülről nézni.
De talán ez indította el bennem azt a szálat, ami oda vezet, hogy talán eljött az idő. Talán most már el tudok szakadni annyira Tőlük, hogy legyen hely Bennem egy Harmadiknak is.
A másik, amit észrevettem magamon, hogy nem feltétlenül olvadok el egy fidresfodros kislányruha láttán. Talán ki kellett várnom, hogy elcsituljon bennem a kimondatlan vágy egy kislány után, hogy ha jön egy harmadik, akkor úgy tudjon jönni, hogy nem számít, hogy fiú-e vagy lány, csak jöjjön, csak legyen, csak ragyogja be ő is a mindennapjainkat, ahogy az első kettő teszi azt nap mint nap.
A minap megnéztem egy terhesség-kalkulátort, hogy ha ebben a hónapban foganna a Legkisebb, akkor éppen március 15-re lennék kiírva. Ami ugye ünnepnap. És mi a tapasztalatok szerint ünnapnapok közelében szeretünk szülni:) Lehet, hogy ez jel?
Még szerencse, hogy tavasszal jól el vagyunk látva ünnepnapokkal:)
Mindig téma, hogy legyen-e harmadik gyerekünk. Szeretnénk. Feri már régóta mondja, hogy legyen, hiszen Máté ovis, Milán mellett pedig tényleg simán beférne egy kistesó. Én magam is úgy érzem, hogy Milánnal és a Legkisebbel itthon lenni sokkal könnyebb lenne, mint tavaly Mátéval és Milánnal. Szinte már sétagalopp. Nem is ez volt az oka, hogy mindig csak hárítottam, amikor a téma felmerült. Mert annyi erőpróbán túlvagyunk már, hogy a dolognak ezen oldala egyáltalán nem aggaszt, vagyis ha egyszer odajutunk biztosan fog, de egyelőre nem foglalkozom a dolgok fizikai részével. Egyszerűen lélekben nem álltam készen arra, hogy egy újabb pici életet engedjek közel magamhoz. Mert önző módon hagytam magam belesüppedni abba a szirupos masszába, ami körülvett. Jó azt látni, hogy Ők Ketten egyre jobban cinkosok, barátok, (néha ellenségek), ahogy utánozzák egymást, ahogy összekacsintanak. És én egyre inkább háttérbe szorulok. Már nincs szükség a mindenperces ottlétemre. Sokszor már csak akkor kellek, amikor éhesek-szomjasak, vagy puszit kell adni a bibijükre. De jól is van ez így. Szeretem őket kívülről nézni.
De talán ez indította el bennem azt a szálat, ami oda vezet, hogy talán eljött az idő. Talán most már el tudok szakadni annyira Tőlük, hogy legyen hely Bennem egy Harmadiknak is.
A másik, amit észrevettem magamon, hogy nem feltétlenül olvadok el egy fidresfodros kislányruha láttán. Talán ki kellett várnom, hogy elcsituljon bennem a kimondatlan vágy egy kislány után, hogy ha jön egy harmadik, akkor úgy tudjon jönni, hogy nem számít, hogy fiú-e vagy lány, csak jöjjön, csak legyen, csak ragyogja be ő is a mindennapjainkat, ahogy az első kettő teszi azt nap mint nap.
A minap megnéztem egy terhesség-kalkulátort, hogy ha ebben a hónapban foganna a Legkisebb, akkor éppen március 15-re lennék kiírva. Ami ugye ünnepnap. És mi a tapasztalatok szerint ünnapnapok közelében szeretünk szülni:) Lehet, hogy ez jel?
Még szerencse, hogy tavasszal jól el vagyunk látva ünnepnapokkal:)
igeeeeeeeeeen!! vartam mar ezt az elmelkedest :) hajra :))
VálaszTörlésHehe... Én is megnéztem, nekem is pont március 15 volt (Danival 16-ra voltam kiírva), de azóta már gondolom nálad is kiderült, hogy miújság ilyen téren... :) Vagy legalábbis a napokban kiderül... :)
VálaszTörlésEgyébként én nagyon éreztem, hogy hamarosan jön egy ilyen bejegyzés... Vagy rögtön egy gólyás... ;) Sok volt a gólya felétek, mikor egy hónapra kiruccantatok... ;)