Dilemma

Az már biztos, hogy júniusban utazunk. Hogy mikor, és hogy hová azt még nem tudjuk. Merthogy vannak Ferinek a hotelpontjai, amit a milánói ottlakásakor gyűjt, és június végéig fel kell használni valamelyik hotelükben. Kár lenne veszni hagyni. Tavaly így voltunk egy hetet Nápolyba. Igaz Nápoly nem volt rajta a kívánságlistámon, de végül nem bántuk meg, hogy elmentünk oda, és visszanézve a képeket elég jól megtaláltuk a szépet, a nagyonolasz maffiavárosban.
Szóval most két lehetőség van.

Vagy hosszú autós, többállomásos, wellness-sel, barátlátogatással tarkított kétgyerekes utat teszünk Velencébe, vagy rövid repülős 1 gyerekeset Párizsba, ami már tavaly is felmerült, de elvetettük. Mindkettő nagyon vonzó, mindkettőt nagyon szeretném, de mindkettő ellen is szólnak érvek.

Egyrészt kicsit tartok a hosszú autózástól, mert mi ugyan imádunk autózni, bárhová, át az Alpokon pedig maga lenne a hetedik mennyország, Máté viszonylag jól is bírja, őt már le lehet kötni ezzel-azzal, ha mással nem hát kajával. Milán viszont pont abban a stádiumban van, amikor csak annyit időt tud az autóban elviselni, amennyit épp alszik, utána már nem hajlandó. A hátsó ülésről előre hallatszó gyereksírást pedig elég rosszul viselem. A fülem mellett zokogó gyereket pedig még kevésbé.
A repülős úttal is felmerül két kérdés. Egyrészt, hogy Milán hogy viselné, bár ez aggaszt a legkevésbé. a másik, hogy Máté hogy viselné a csövezést anyunál, mert kétésfél éves létére még egy éjszakát sem töltött el nélkülünk, vagy én, vagy az apja mindig ott volt vele. Ebből kifolyólag azt sem tudom, én hogy viselnék egy 3-4 napos Matyinélküliséget. Erre persze azt mondja Feri, hogy jusson eszembe ez akkor mikor torkaszakadtából üvöltve vágtat végig a lakáson odavissza sokszor, mert az jó móka... szerinte. Harmadrészt pedig semmiképp nem szeretném Párizst elkapkodni, és csak azért nemsorbaállni, mert kevés időnk van ott lenni.
Aztán meg Velencébe is nagyon vágyom már régóta, és jó lenne még az előtt látni, mielőtt végképp ellepi a víz.
Hát ez van most... tudom, tudom, sose legyen ennél nagyobb gondom , és tényleg ne legyen.
Csak hát dönteni kell!

Mari ruhája

Olvasom a helyi lapban, hogy Petike 8 és fél éves, és lázasan készül élete első rockkoncertjére, Tankcsapdára mennek az apukájával. Az apuka állítása szerint a kisfiú már elég idős ahhoz, hogy elvigye a kedvenc rockegyüttesének a koncertjére.Hát nem tudom... a Tcs nem épp egy gyerekzenekar, szerintem...a szövegük sem épp gyerekfülnek való, szerintem, de hát ők tudják...
Na de lényeg a lényeg, hogy Petike már egy ideje készül a koncertre, növeszti a haját, és tanulja a szövegeket. Az Egyszerű dal című számot például így kezdi: "néha úgy hiányzik a Mari ruhája".

Már napok óta ezen nevetek:)

Az más kérdés, hogy nem tudom, hogy egy fizetős koncertre hogy engedhetnek be egy ilyen kisfiút. Én biztos nem engedném oda.

Víz alatt

Nézem a tévét, olvasom a híreket... víz alatt van a fél ország. Sokszor láttunk már ilyet, sajnos... szinte minden évben valahol... Ez most mégis más... Más, mert most ott pusztít az ár, ahol én is éltem, ahol rokonaim, ismerőseim, ismerősök ismerőse lakik... ott van minden víz alatt, ahol én is jártam nagyon sokszor, azokon az utcákon hömpölyög a víz megállíthatatlanul, amiket én is ismerek....

Nézem a tévét...elszorul a szívem... látom az ismerős utcákat, és csak remélem, hogy nem kell ismerős arcokat felfedeznem a bajbajutottak között. Eddig nem kellett... eddig "szerencséjük" volt, mert csak a kertjük ment teljesen tönkre... szerencséjük volt, mert a víz két utcával lejjebb talán megáll... szerencséjük volt, mert így az ő házukat nem fenyegeti a veszély. De nem tudják használni a lefolyókat, mert eldugult a csatorna... 21. századot írunk... és mégis évről évre visszaköszön az árvízvédelem hiánya. Mégis, még most sem hisszük el, hogy a sorsunk felett nem MI döntünk elsősorban... van odafent valaki, aki mindig megmutatja, hogy van egy rajtunk kívül álló nagy Úr, a természet pusztító ereje.
Számtalan formában megmutatkozott már, mégsem látjuk be, hogy Ő az erősebb... nem tiszteljük...
Nézem a tévét... elszorul a szívem, ahogy látom a homokzsákokat pakoló öregeket, fiatalokat, férfiakat, nőket... arra gondolok, hogy miért kell az embereknek ekkora mértékű katasztrófa ahhoz, hogy összefogjanak, hogy segítsenek egymásnak, önzetlenül, ki hol tud. Miért nem lehet egy szürke hétköznapon is egy kis figyelmet fordítani a körülöttünk lévőre, a környezetünkre, a természetre...
21. századot írunk... és mégis a víz az Úr... mint már annyiszor.

Tombold ki, te özönvíz,
Tombold ki magadat,
Mutasd mélységes medred,
S dobáld a fellegekre
Bőszült tajtékodat;

Jegyezd vele az égre
Örök tanúságúl:
Habár fölűl a gálya,
S alúl a víznek árja,
Azért a víz az úr!

(Petőfi Sándor: Föltámadott a tenger)

Harag nélkül...

Elcsépelt téma, és nem is akartam/akarok nagy webes balhét belőle, de mégsem tudok szó nélkül elmenni mellette... nem először olvasom vissza a soraimat ( és másokét is) máshol.. egy olyan helyen, egy olyan illetőtől, aki már többször is figyelmeztetve lett, hogy az amit művel igazán nem szép dolog. De hiába minden szó... Ő azt hiszi, ha a régi bejegyzéseket mások előtt láthatatlanná teszi, vagy bezárja a blogját, akkor az megoldás. Igen, megoldás arra, hogy a képzelt világát elzárja azok elől akiktől összelopkodja az életét. Neki megoldás, mert azt hiszi, így szabadon garázdálkodhat... De üzenem neki, mert tudom hogy olvas, különben hogyan tudná a soraimat még hibákkal együtt is átkopizni magához(?), szóval üzenem neki, hogy a világhálón nem csak tolvajok vannak, hanem besúgók is... és akár nyitva, akár zártan lopkod, úgyis kiderül! Mert tudod, a hazug embert utolérik...
Nem érzek haragot, csak sajnálatot... sajnálom, ha valakinek annyira sekélyes az élete, hogy muszáj más életével és gondolataival feltuningolni azt...
Szánalmas!

Inga

Nem nagyon hiszek a hókuszpókuszokban, ellenben módfelett kíváncsi vagyok... a horoszkópokat is csak viccből olvastam, amikor még olvastam. A jövőbe látni nem biztos, hogy jó dolog, nem biztos, hogy tudni szeretném, mi fog velem történni holnap, holnapután... Illetve a jó dolgokat jó lenne tudni... a rosszak meg úgyis bekövetkeznek, azokról elég akkor, amikor már ott vannak.
Hétvégén mégis alávetettem magamat a boszorkányságnak... Sógornőm felajánlotta, hogy kiingázza nekem, hogy lesz-e még gyerekem, és hogy lány lesz-e. hát mondom, bánja kánya, igaz a választ hogy lesz-e, még én magam sem tudom, bár nem vagyok ellene, de egyelőre jegeltük a család további gyarapításának témáját. Illetve van egyfajta elképzelésem arról, hogy ha szeretnénk harmadikat, akkor azt mikor szeretném.
Bár kételkedtem, de azért kíváncsian tartottam a tenyeremet, szorongattam a gyűrűt, és vártam, hogy merre billen ki az inga.
Nos kérem... az inga szerint lesz még egy kislányunk, aki nagyjából 2014 nyarán fog születni, ami mellesleg az én elképzeléseimmel egybevág, mert kislányt én csak és kizárólag nyáron szeretnék szülni, hogy azon nyomban kórházból hazahozva kielégíthessem az oly régi vágyamat, hogy fidresfodros kislány ruhácskát adhassak egyszem leányzómra.
Kiderült még az is, hogy vissza fogok menni dolgozni, de nem a mostani helyemre, hanem egy rosszabbra... upsz.. bár 2 gyerekkel és egy jövőbeli harmadikkal nem is álmodtam nagy karrierállásról. Ha meg tényleg így lesz, akkor még jobban megerősödik bennem a harmadik utáni vágy, merthogy az elsőre is akkor kezdtem igazán vágyni, amikor a munkahelyem kezdett nagyon gázossá válni, és jobb volt onnan mielőbb eljönni. Az ottani helyzet mellesleg azóta sem változott semmit, legfeljebb negatív irányba.
Szóval így állunk... azóta nem tudom kiverni a fejemből.
Főleg, hogy mindez eszembe juttatott egy régesrégi emléket, amikor a Bp-Veszprém útvonalon vonatoztam, és mellem szegődött egy javasasszony a vagonban. Azt mondta nekem, Kisasszonkám, mutassa a tenyerét, megmondom én magának mennyi az annyi. Jó passzban találhatott meg, mert egyébként nyilván elküldöm a sunyiba, de mutattam. Őszerinte is 3 gyerekem lesz, 2 fiú és 1 lány.
A két fiú pipa:) Most akkor még várjunk a lányra... majdcsak eljön az a 2014 is valamikor:))))

A csend

Korábban nem szerettem a csendet. Egész nap szólt körülöttem valami. Bár zajos munkahelyen dolgoztam, hogy a gépzajt tompítsuk mindig ment a rádió, vagy valami zene, vagy ha a számítógépes munkám volt, akkor a fülhallgatón nyomtam az agyamba a zenéket, amiket szerettem. Aztán itthon is első dolgom volt betenni valamit. Szólt a zene míg főztem, mostam, vasaltam. Még olvasás közben is ment valami lágy dallam aláfestésnek.
Mióta anya vagyok, azóta tudom értékelni a csendet. Ritkán van részem mostanában a tökéletes csendben. Matyi egész nap pörög. Sosem hittem el, amikor azt mondták, hogy addig jó, mag nem beszél. Nem értettem, miért is? Hisz ha az ember gyereke tud embernyelven beszélni, az a kommunikáció új csatornáit nyitja meg. Ami igaz is. Jó, hogy tudunk igaziból beszélni egymással. De arra tényleg nem gondoltam, hogy valóban be se fog állni a szája. Szó szerint mindig beszél. Megállás nélkül. Játék közben, séta közben, mese közben, evés közben, mindig. És visszajelzést vár.
Nem elégszik meg annyival, hogy ő beszél, engem is beszéltet, kérdez, megállapít dolgokat, amikre meg kell mondanom, hogy jó vagy sem. Egész nap. Baromi fárasztó egész nap a csacsogását hallgatni. És akkor még ott vannak a fület sértő sikolyai, kiáltásai csak úgy, és nem feledkezem meg Milánról, mert most már ő is intenzív zajforrás tud lenni.
Szóval bármennyire is szeretem Őket, a nap legjobb része az, amikor fél 9 tájban mindkettő békésen szuszmákol, hang nélkül. Ha tehetem, akkor ilyenkor mindent kikapcsolok, és csak ülök a csendben. Ugyanezt teszem délben, ha véletlenül egyidőben alszanak. Nem csinálok mást, csak ülök, és nézek ki a fejemből. Élvezem, hogy nem kell szólnom senkihez, élvezem, hogy nem szól hozzám senki... csak hallgatom a szuszogásukat... csak hallgatom a csendet. Ilyenkor töltődöm.

Hetek, napok, órák

Vannak hetek, amik olyan gyorsan elszaladnak, hogy észre sem veszem. Sitty-sutty. És vannak azok, amik ólomlábakon járnak, nem akarnak eltelni. Ilyen ez a mostani is. Nehezítő faktorként itt van még az is, hogy Feri Milánóban van. Ilyenkor egyébként is lassabban megy az idő. Pedig igazán nincs most ok a lassúságra, hiszen a hétfő hajnal helyett, most csak hétfő este ment, mert a nagy repülős kavarodás miatt csak akkorra volt jegy. Jó idő van, sokat lehet kint lenni, sétálni, játszóterezni, kertezni, és kint mindig jobban telik az idő. Mégis minden nap felsóhajtok, hogy még csak kedd, még csak szerda, stb.. van. A kora esték a legrosszabbak. Amikor már mindketten fáradtak. Fáradtak ahhoz, hogy kint legyünk, és már hűvösebb is van, fáradtak ahhoz, hogy bent elfoglaljuk magunkat. Ilyenkor csak szenvedünk. Szkájpolunk a nagyszülőkkel, az egy darabig leköti Matyit. Milánt próbálom még egy kicsit álomföldre küldeni fürdésig, hogy ne legyen káosz. Aztán ha minden jól megy, akkor fürdés után hamar elcsendesedik a szoba. De a 6-tól fél9-ig tartó két és fél óra hosszabbnak tűnik, mint az egész nap.
Rossz ilyenkor, hogy nincs kit hazavárni. Ha Feri itthon van, akkor legalább van kire várni, akkor Matyi is türelmesebb, akkor kapunk egy új lendületet a hazaérkezésével, amivel kihúzzuk alvásig. De most nincs itthon, és nincs kire várni. Max. a naplementére. De az még egyik gyerekemet sem érdekli.

Hétvégi vendégség utáni elmélkedés

Szombaton vendégeink voltak. Még egyetemi ismeretség, nem is túl szoros barátság, inkább csak a tartjuk a kapcsolatot kategória. Mert annyira mások, mint mi... annyira más értékrend szerint élnek, mint mi... Nekik, leginkább J-nak, a pénz a minden. Minél többet keresni, de mindenképp többet, mint Feri, de lehetőleg semmit, vagy a lehető legkevesebbet költeni. A feleség amúgy tök normális lenne, leszámítva, hogy hozzáment J-hez. Szóval náluk a pénz a minden, de csak a számlán. Nekünk is fontos a pénz, fontos a presztizs, a karrier... DE mi költeni is szeretjük. J-nek az utazás, az étterem, a mozi felesleges pénzkidobás. Utazni csak céges autóval utaznak, de parkolójegyet semmiképp nem vesznek, inkább a város másik felén állnak meg egy susnyásban.
De elfogadjuk őket ilyennek... mégis minden egyes találkozásunkkor felmegy bennem egy-egy megjegyzésükön a pumpa... Most várják a második babájukat. Már van egy fiuk, a másik is az lesz...
Lányt szerettek volna... mikor kiderült, hogy ez is fiú, sokkolta őket a hír. Ők használták ezt a szót, nem én... Én próbáltam tompítani a szó erején, hogy ugyanmár... és biztattam őket, hogy klassz lesz ám így is, majd meglátják... erre ők... "hát igen, aztán rájöttünk, hogy gazdaságosabb lesz így, mert nem kell új ruhákat venni... ".
Alig álltam meg, hogy ne mondjak semmit... hogy lehet úgy várni egy gyereket, hogy pusztán a kiadás oldalát nézzük? Hogy lehet egyáltalán erre gondolni?
Hogy lehet nem előtérbe helyezni azt a sok örömöt amit egy gyerek hoz az életünkbe? Mindegy, hogy fiú vagy lány... mióta gyerekeim vannak, tudom, hogy tényleg mindegy... mert én is, mi is lányt szerettünk volna... ha nem először, hát másodszor... de ma már egyik fiamat sem cserélném el. Ha lesz harmadik, azért lesz mert 3at szeretnénk. Persze mikor szóba került, hogy nem zárkózunk el egy harmadiktól, de majd meglátjuk mit hoz a jövő, akkor is azt kaptuk, hogy végülis az jó, mert akkor már nagycsaládosoknak számítunk, és az egy csomó kedvezménnyel jár... no komment...
De mindegy is, alapvetően nem foglalkozunk velük, csak ilyenkor napokig elmélkedünk egy-egy megnyilvánulásukon.
És különben is így szép az élet, így kerek a világ, hogy sokfélék vagyunk, sokféleképpen vélekedünk. A találkozásaink mindig megerősítenek, hogy szerintem mi jól csináljuk... kellő felelősségtudattal, de kellő lazasággal is. Mi szeretünk élni. Olykor szabályok nélkül, megfelelni akarás nélkül. Boldogan. Élményeket és emlékeket gyűjtve, hogy öreg korunkban tudjunk mire emlékezni. Nem vagyunk egyformák, mi mások vagyunk. Nekünk így jó:)

Hmm...

Érdekes, hogy egy tinglitanglinak tűnő könyv is, amellett, hogy valóban tinglitangli, és hiába, hogy már a 200-dik oldal körül járok, és már csak 150 van vissza, és még nem nagyon történt semmi, pláne az nem amire már az elejétől fogva várok, de mégis... itt-ott elrejtve hatalmas életbölcsességeket fedezek fel benne, amivel én magam is egyetértek, nagyon is.
Mint pl.:

"A megvalósítható célokban hiszek. Az alacsony elvárások teszik boldoggá az életet. Nem bánom, ha úgy halok meg, hogy nem láttam Bora Borát. ... A megvalósíthatóra törekedjetek, gyerekek."

Mindez az Anya reakciója arra, amikor a gyerekei csodálkoznak, hogy az álomutazása egy olyan hely, ami csupán 2 órányi autóútra van a lakhelyétől.

Aktuális

" Látod, ekkor tudod biztosan, hogy valaki szeret. Kitalálja, hogy mire van szükséged, és megadja neked anélkül, hogy kérnéd."
( Adriana Trigiani: Angyali cipellők)

Milyen igaz:)

Repülőgépmentesen

Bizonyára bosszantó, ha valaki éppen most szeretett volna utazni valahová, amikor már napok óta légtérzár van. Én sem örülnék neki, ha meghiúsult volna egy régóta tervezett és várt utazásom. De jelen helyzetben volt 3 repülőgépmentes napunk. És Feri is itthon marad a jövő héten, mert neki is Milánóba kellett volna mennie, és ennek most nem örültem annyira, mert Milek mostanában elég nyűgös napokkal örvendeztet meg, ami nem túl pihentető.

Vissza-visszatérő blogos gondolatok

Érdekes világ a blog világa, időről-időre szembetalálkozom a visszásságaival, ami elgondolkodásra késztet. Azt hogy miért csinálom én, azt tudom. Azt hogy más miért csinálja, próbálom megérteni.

Tudom, hogy az internet világa könyörtelen, aki ebben részt kíván venni, az legyen tisztába a következményekkel. A bizalmatlanságomat mégis mindig legyőzi a bizalom, a jóhiszeműség. Hiába.
A legtöbb babablogot vezető anyuka azt vallja, hogy magának, a távoli családtagoknak és a gyerekének ír webnaplót, emlékül. Én inkább magamnak írok, és valamennyire a nyilvánosságnak, ami inspirál, ami írásra késztet. Valahogy nem tartom valószínűnek, hogy bármelyik fiam egyszer sok év múlva végignyálazná a leírtakat. Max. a barátnőjükről, feleségükről tudom ezt elképzelni. De szeretek blogot írni, és szeretem a visszajelzéseket. Úgy érzem, zártan nem tudnám csinálni.
Úgy gondolom, hogy éppen ezért nincs értelme más tollával ékeskedni. Ez nem egy jó jegyért megírt dolgozat, ez nem egy pénzért megírt újságcikk, ezen nem múlik semmi... csak a saját becsületünk, lelkiismeretünk, emlékeink. Mert szerintem aki más szavaival él, az nem a saját életét éli, az nem a saját emlékeiből, élményeiből táplálkozik, mert ha abból venné az ihletet akkor nem kellene egyéb forrásokhoz, mások által megfogalmazott mondatokhoz nyúlni... mert az érzéseknek mindenkinek ott vannak a szívében... vagy ott kellene lenniük.
Én sem vagyok író... szerintem a blogírók közül vajmi kevesen azok... nem is ez a cél. Persze, ha egy blog szórakoztató, ha ironikus, ha vicces nyilván olvasottabb, mint ha csak a rideg tények vannak száraz tőmondatokban közölve. De még mindig inkább unalmas szeretnék lenni, mint tolvaj... még mindig inkább a magam egyszerűsége, minthogy mások korábban megírt gondolatai. Aki nem így gondolja, az hazudik... hazudik magának, hazudik a családjának, és hazudik a gyerekének, akiért állítólag az egész létrejött.
Mire jó ez? Miért jó ez? Próbálom megérteni. Miért jó becsapni magunkat? Elhitetni magunkkal és másokkal egy nem valós világot? A plagizálás szerintem még a konkrét valótlanságoknál is rosszabb. Egy blogba azt ír az ember, amit akar, ha igazság, igazság, ha hazugság, hazugság, tulajdonképpen nem ez számít... de tegye ezt az illető saját kútfőből, saját szavakkal.
Ha nem megy??? Akkor nem kell írni... keresni kell egy másik hobbit... az önkifejezésnek egy másik formáját... ami jobban megy...
Mert lopni bűn! Benne van a Bibliában.

Nosztalgia

Ma van 1 éve annak, hogy Matyistól becsomagoltunk és elrepültünk Hollandiába, ahová azóta is visszavágyom.
Sokat gondolkodtam már azon, hogy miért vagyok úgy oda Hollandiáért, hiszen korábban a rengeteg jövőbeli úticéljaim között nem is igen szerepelt, egyszerűen csak adódott ez a lehetőség, és kihasználtuk. Azóta nagy a szerelem.
Valamiért mindig úgy gondolok arra az országra, mint a béke szigete... ahol mindenki mosolyog, segítőkész és boldog. Ahol délután 4-5 körül az emberek a szép, napos teraszukon ücsörögnek, olvasgatnak, iszogatnak, beszélgetnek, és gyönyörködnek a csatornákban.
Csodálatos 3 hetet töltöttünk ott, és rengeteg mindent láttunk. Szerencsénkre épp a tulipánvirágzás idején voltunk ott, így a sokmindenmás mellett a leggyönyörűbbek talán mégis a virágzó tulipánföldek voltak.
Tudom, hogy egész más valahol csak turistáskodni, félig-meddig nyaralni, mint ott élni és dolgozni. Tudom, hogy az ott élő embereknek is vannak gondjaik, hogy a dolgos hétköznapok ott is éppolyan szürkék mint itt, hogy ott is vannak léhűtők, szemetelők, falrafirkálók... mégis... annyira jó lenne még visszamenni... feltöltődni...olyan sok mindent nem láttunk még...
Hátha egyszer még...
Nemmellesleg Mileket is onnan hoztuk haza... szóval nemhiába szívem csücske Hollandia:)

Vicces

Kicsit viccesnek találom, hogy a babablogom ki van linkelve egy olyan blogon, ami két papagáj, Gyurika és Lórika életéről szól. Upsz:DDDD

A szeretetről

Azt már tudom, hogy a szülői szeretet annyi felé osztható, ahány felé éppen kell, és nem fogy el sosem, és igen, lehet két gyereket is ha nem is ugyanúgy, de ugyanannyira szeretni.
De vajon érvényes-e ez a nagyszülői szeretetre is?
Arról is szoktunk Ferivel tanakodni, hogy mi lesz mi gyerekeink sorsa, ha már nem egyedül fogják bitrolni a nagyszülők szeretetét. Egyelőre mindkét oldalról ők az egyetlenek, és mivel távol laknak a nagyiktól, így mindig nagy a várakozás, majd nagy a kényeztetés. Így van ez rendjén.
De egyre közeledik az idő, amikor a fiaink unokatesókat fognak kapni, ami megintcsak jó, mert lehet majd nagyokat bandázni, nyáron együtt nyaralni, stb...
Csak attól félünk kicsit, hogy mivel ezek a jövőbeli uncsitesók közelebb, sőt egy városban fognak lakni az egyes nagyszülőkkel, a napi kapcsolatnak köszönhetően ők értelemszerűen majd közelebb fognak állni hozzájuk. Pláne ha még édibédi kislányok is lesznek. Félő, hogy idővel, a mi nagy kamaszodó fiank kiesnek a pikszisből. Mert ők nagyobbak, rakoncátlanabbak, messzebbiek.
Hogy mit lehetne tenni, hogy ne így legyen? Talán majd sűríteni kell a hazalátogatásokat, vagy nem tudom. Majd meglátjuk, ha itt lesz az ideje... ami már nem is lesz olyan messze, szerintem.

Igazságtalanságok

Ilyenkor, amikor hosszabb időt töltök a szülővárosomban, vagy a Feriében, mindig rámjön kicsit az önsajnálat. Mert olyan igazságtalanság, hogy ekkora különbségek vannak az ország egyes részei között. Hogy itt pl. negyedáron, de harmadáron biztos tudnánk olyan lakást sőt jobbat is venni, mint amiben most lakunk. Persze tudom, hogy ez nem ennyire egyszerű, mert valószínű ezen a környéken nemigen lenne munkánk, vagy ha igen, nem ennyiért. De már abból is elegem van, hogy mindenki azt gondolja, hogy nekünk milyen jól megy... mert mi vagyunk a gazdag pesti rokonok... jó, én magam sem tartom magunkat szegénynek. De nekünk sem hullik az égből a pénz, mi is megdolgozunk érte, és az, hogy olyan munkánk van amilyen, azt meg annak köszönhetjük, hogy tanultunk. Szóval ez a Te ne panaszkodj, nektek jól megy szöveg kicsit idegesít. Sokszor beszéltünk már erről Ferivel, hogy kívülről valóban úgy tűnhet, hogy mi aztán bármikor, bármit megengedhetünk magunknak. Igen van egy lakásunk, nem túl nagy, még éppen elég, és kapcsolódik hozzá egy kertrész. De nincsen családi házunk, és a fővárosban valószínű nem is lesz, mert jó, ha egy ikerházfélre fog egyszer telni. Igen, van egy autónk. Nem luxusautó, nem is nagy, négyen már épphogycsak elférünk benne. És bár tudnánk venni nagyobb lakást és nagyobb autót is, felelőtlenül, meggondolatlanul nem tehetjük ezt meg, mert akkor nem lennének tartalékaink, ami viszont kell, hogy legyen, főleg, amíg én itthon vagyok a gyerekekkel. És van több mint 10 millió jelzáoghitelünk is, amit még senki nem kérdezett, hogy tudjuk-e fizetni. Tudjuk.
És azt is mindenki elfelejti, hogy nálunk 10 ezerbe kerül egy felnőtt havibérlet, és azt is, hogy ha parkban akarok sétálni a gyerekeimmel, akkor nekem autóba kell ülnöm, vagy buszra kell szállnom, mint ahogy akkor is, ha be akarunk vásárolni.
És azt is elfelejti mindenki, igaz, hogy emiatt sosem panaszkodom, talán ezért felejtik el, hogy nekünk a legegyszerűbb hétköznapi teendőket is négyesben kell ellátni, ami kétszer annyi idő, mint ha csak ketten elszaladnánk. Mert sajnos nincsenek karnyújtásnyira a nagyszülők, akik fél órára át tudnának ugrani. És azt is elfelejtik, hogy hetekig otthon vagyok egyedül két gyerekkel, mert Feri külföldön van, és csak az csapódik le, hogy az milyen überkirály, ha külföldön dolgozik. Abba már nem gondolnak bele, hogy ilyenkor távol van a családjától, és az sem hogy nem jókedvéből van ott, sőt nem is a saját döntéséből, hanem azért mert ha nem megy, akkor nincs munkája, és akkor oda a mi nagy királyságunk.
Szóval lehet vagdalkozni és azt gondolni, hogy nekünk milyen jó, de cserélhetnénk is néhány hétre, hogy mindenki a maga bőrén tapasztalhatná meg azt a hűdenagy jóságot amiben mi élünk. Mert másképp úgysem értik meg, hogy nálunk sem fenékig tejfel ám minden, és nem méz folyik a csapunkból.

Összebújva

Egy múlt heti telefonbeszélgetés után, eltöprengtem, hogy is van ez... Mármint az, hogy két gyerekem van. Alapvetően jól telnek a napjaink, szinte már zökkenőmentesen, sokkal-sokkal jobban, mint Matyival anno. Én ezt mindig annak tudtam be, hogy az eltelt 2 év alatt szereztem némi rutint a nehézségek kezelésében. Matyival volt nehézség bőven. Aztán az jutott az eszembe, hogy talán azért volt annyi nehézség mert én magam generáltam őket. A váltás munkáról anyaságra túl nagy volt nekem, és értelemszerűn túl hirtelen is, majdnem végig dolgoztam a terhesség alatt. Milánnal már nem volt ekkora az ugrás. Könnyebben vettem az 1 gyerekesből 2 gyerekessé válást, ennek következtében Milán sokkal nyugodtabb, türelmesebb, kiegyensúlyozottabb, jobbanalvó, stb... És minden szép és kerek is lenne... csak...
Cuckának volt aztán egy írása, ami a lelkemig hatolt újra, az ekcéma lelki eredetéről szólt. Kicsit önmarcangolóan magát vádolta, hogy elhanyagolja olyanagyonszeretett lánykáját, és emiatt lettek neki mindenféle kiütései.
És elgondolkoztam, és eszembe jutottak a Matyival összebújós hosszú órák, amikor a mellkasomon aludt, ilyesmik. Milánnal szinte soha sincs ilyen, mert ő elalszik ringatás nélkül is, és azt hittem neki erre nincs szüksége. Aztán rájöttem, hogy nem is neki van, hanem nekem. Hiányoznak azok a percek, amikor csak mi vagyunk, amikor összebújhatunk, amikor az arcát a nyakamba fúrja, amire annyira-annyira vágytam, amikor még pocakban volt.
És végül valahogy mégis pont ezek maradtak ki... mert kezdettől fogva az van bennem, hogy csak nehogy Matyinál rosszul csapódjon le a dolog, csak nehogy féltékeny legyen,csak nehogy..., csak nehogy....
Közben pedig elfelejtettem, illetve eszembe se jutott, hogy attól hogy Milán jógyerek, még szüksége lehet az összebújásra, mint ahogy van is...
Úgyhogy most azon vagyok, hogy növeljük az összebújással töltött órák számát.
Mert mindketten ezt szeretnénk. Mert mindkettőnknek szüksége van rá.

Luxus?

Minden hétvégén, amikor a bevásárlásból jövünk hazafelé felmerül bennünk a kérdés, hogy vajon miért fizetünk MINDEN héten annyit, amennyit...sokat. Holott egyáltalán nem élünk luxusban, egyáltalán nem veszünk hiperszuper márkás cuccokat, sőt... az évek során egyre több tescogazdaságos termék landol a kosarunkban, és mégis... Mindig van mire fogni, hogy miért lett a végösszeg, annyi amennyi. Most pelust vettünk, most húst, most tejet sok kartonnal, stb...
Végigböngésztük a blokkot. Igazából tényleg csak olyan dolgok voltak rajta, amik szerintünk nem luxus cikkek, vagy nem kéne, hogy azok legyenek, pl. gyümölcs, saláták, sajt, rozskenyér, kefír, joghurt.
Felmerül a kérdés, hogy hol húzzuk meg a határt a luxus és a nemluxus között. a listánkról az én kalácsomat, és a Feri ruccoláját ítéltük luxusnak. De hát ennyi luxus csak jár nekünk, ha már úgysem költünk semmi másra.
Igen, törekszünk az egészséges életre, hosszú távon mindenképpen megéri. Szóval nem fogunk csak azért fehérkenyeret enni, mert az olcsóbb.
De akkor hol a megoldás? Még nem tudom.
Arra mondjuk kíváncsi vagyok, hogy mennyire fog megváltozni a vásárlási szokásunk, ha visszatérünk a normális kerékvágásba, vagyis én is megint dolgozni fogok, a gyerekek meg ovisok-iskolások lesznek.

Miért is?

Hogy miért kezdem el ezt a blogot?

Mert van egy másik, amiből szépen lassan, ahogy a gyerekeim száma nőtt, úgy szorultam ki én belőle, és változott át csöpögős-mézesmázas bababloggá. Én pedig egyre inkább úgy éreztem, hogy hiányzik egy hely, ahol csak én lehetek. Ahol nem kell anyának lennem, ahol nem kell vigyázni arra mit is írok le, ahol írhatok az örömeimről, a bánataimról, a hisztijeimről, arról, ha meg vagyok bántva, arról épp mit olvasok, szóval bármi másról, ami nem gyerek, és egyáltalán bármiről, ami csak úgy eszembe jut és foglalkoztat, de nem egy babablogba való.

Hát ezért született ez a blog.