SzabóMagdás

A múltkor amikor Ulickaját olvastam írtam is, hogy mindig ott motoszkált a fejemben Szabó Magda. hogy miért azt inkább csak érzem, de sem szavakba foglalni, sem leírni nem igazán tudnám úgy hogy átjöjjön ez az érzés. 

Aztán Szabó Magda ott is maradt a fejemben, és a legutóbbi könyvtárazáskor el is hoztam egyet, Az Ajtót. egyszer volt már nálam ez a könyv, de akkor olvasatlanul visszavittem, valahogy akkor nem volt meg a hozzá való kedvem, hangulatom. Mert Szabó Magdát olvasni szerintem csak egyfajta másállapotban lehet, legalábbis én akkor tudok, akkor viszont nagyon nagyon gyorsan tudok vele haladni, röpítenek a sorai egy másik világba, ami olyan valóságos, amiben én még nem éltem.

Szabó Magdát olvasni szerintem nagyon nehéz. Nálam legalábbis úgy van, hogy az első 10-20-30 oldalon szinte végig kell szenvednem magamat, cserébe a végén megkapom a vágyott szabómagdás katarzist. Csak először volt ez nagyon fura, majdnem le is tettem a könyvet, hogy nem kell ez nekem, nehéz volt, nem értettem a szavakat, nem értettem az összefüggéseket, tele volt latin-görög utalásokkal, stb...  De nem tettem félre, (nem nagyon szokásom félbehagyni könyvet, csak akkor ha már végképp nagyon szenvedek tőle) szerencsére, mert egyszer csak a könyv közepe felé minden egycsapásra megvilágosodott, mindent értettem, még az addig számomra ismeretlen szavakat is, még a görög utalásokat is. És akkor lettem én nagy Szabó Magda fun. Ami nem azt jelenti, hogy minden művét olvastam már, óóóó közel sem, nem is biztos, hogy fogom. De pl. még az Abigélt sem olvastam, ellenben rengetegszer láttam a tévében, és fogom is még, mert még századjára nézve is ugyanúgy izgulok-sírok-nevetek, mint tizenvalahány évvel ezelőtt, amikor először láttam. De kíváncsi lennék, hogy például az a könyve is olyan nehezen indul-e be, mint a többi. 

Hát így vagyok én Szabó Magdával. amikor végzek egy könyvével nem feltétlenül azt érzem, hogy na még ebből sokat, sokat, hanem inkább olyan kellemes jóérzésem lesz, hogy ez igen, és aztán napokig motoszkál a fejemben a történet. 

És annak ellenére, hogy már most tudom, hogy melyik lesz a következő műve, amit olvasni fogok, biztos, hogy nem a közeljövőben lesz, mert mostanában túl rohanósak, túl sűrűek, túl programdúsak a napjaim, ami nem passzol Szabó Magdához.

Nyilván jel

Érdekes, hogy amikor kitalálunk valamit, hogy hová lenne jó elmenni, és még ha csak abszolút álmodozás szinten van is a dolog, akkor úton útfélen belebotlok az adott városba. Így van ez már egy ideje Rómával, ahová persze egyszer úgyis elmegyünk, lehetőleg tavasszal vagy ősszel.
És így van most Barcelonával is. Feri már volt néhányszor nem ott, hanem mellette céges ügyben, és mivel én már régen szerettem volna oda menni, csak ő nem akart annyira, most hogy így alakult jó lenne vele menni egy időre. Lehet hogy januárban lesz is erre lehetőség, de ez csak akkor lesz biztos, ha már a bőröndjeinkkel valahol ott leszünk a spanyoloknál, egész addig még bármi lehet.
De a múltkor tökvéletlenül találtam egy jó kis írást a neten, aztán a facebook-on is volt már egy képsorozat Barcelonáról, egyszer a tévén szörfözve is belebotlottam egy műsorba. Szóval nem lehet ez véletlen!!! Nyilván így üzennek nekem az égiek:) Persze reálisabb magyarázat az, hogy nyitottabb vagyok most Barcelonára, és ezért hamarabb megakad a szemem egy róla szóló cikken, videón, képen, mint mondjuk egy Stockholmról szólón, pedig oda is szívesen mennék.

De azt is nagyon szeretem, amikor egy olyan helyet vélek felfedezni egy filmben, ahol már jártunk. Onnantól kezdve sokkal közelebb érzem magamhoz az egész filmet. Pl. több Piedone film is Nápolyban játszódik, és olyan jó kiszúrni az ismerős helyeket, tudni hogy mi van jobbra-balra.
Tegnap pedig a Dunán az Angyalbőrben című sorozat egyik része ment, és kapcsolgatás közben egy másodperc alatt kiszúrtam, hogy a forgatási helyszín az egri csillagokos vármakett volt, ahol a múlt hétvégén jártunk éppen.

És hogy hová is akartam kilyukadni, azt el is felejtettem....

A rúd...

...ami rám jár, nem nyugszik.

Most épp a fényképezőgép kezdte el bemondani az unalmast. Egyelőre csak halkan jelez, hogy kezd már kiöregedni, most ott tartunk, hogy elfelejti a dátumot, és vagy minden bekapcsolás után be kell állítani, vagy minden egyes kép 1980.január 1-jén készül, szerinte. Tudom, ez még azért nem az a nagy katasztrófa, de engem, aki ezen a téren mániás vagyok, szeretem ha a képek sorrendben-időrendben havonta mappába vannak rendezve, elforgatva, kijavítva, satöbbi... szóval nekem ez elég katasztrófa. Pláne, ha tényleg egy nagyobb baj előszelének vesszük, ami nem lenne csoda, mert szegény szerencsétlen már 6 és fél is megvan, még nászajándékba kaptuk, úgyhogy eléggé matuzsálemi korú már. 

Tervben is volt, hogy az ősszel/télen veszünk egy újat, ezt pedig nyugdíjazzuk. A párizsi utunkra már az újjal szerettünk volna menni. De ugye a párizsi út is törlődött, ahogyan a fényképezőgépújítás is. Egyelőre.

Úgyhogy holnapra tervezek egy szervíztúrát, hátha sebtiben tudnak vele kezdeni valamit, és legalább kicsit ki is tisztogatják a nagy decemberi futam előtt. Mert persze mikor máskor kezdene tönkremenni, ha nem akkor, amikor jön a Mikulás, a fiúk szülinapja, a karácsony. Most így állunk.

Épp most hívott Feri, hogy beszélt a szervízzel és elvileg pikk-pakk meg tudják csinálni, csak valami elemet kell cserélni benne. Most már biztos, hogy holnap oda megyek. Az mondjuk röhej, hogy a városban, (Budapestről beszélünk) 1 helyen szervizelnek Canon-okat. 

Aztán meg várom mi lesz a következő. Gyanítom, hogy a dvd-játszó, mert az is szokott furcsa dolgokat művelni, de ne legyen igazam.

Teendők

Végül sikerült ideoda tologatnom a webalbumaimat, és most minden úgy van, ahogy képzeltem, hogy lennie kell. Már csak a polcon figyelő cirka 400 képet kéne albumba raknom, amit a nyáron hivattam elő. Aztán ki kellene választanom néhány képet, amiből naptárt csináltatunk a nagyszülőknek. Ha figyelembe veszem, hgoy hány képet csináltam az idén, akkor ez azért nem olyan egyszerű, pláne, hogy úgy szeretném, hogy tesós képek legyenek, és olyanok, ahol mindketten szépek. 

Aztán meg lassan ki kell válogatnom azokat is, amikből a szülinapi videókat fogom csinálni, mert olyan jó őket visszanézni, ráadásul így hogy év végén ünneplünk így kicsit az évet is összefoglaljuk. Lesz mit. 

Szerencsére már nyáron eszembe jutott, amikor meghallottam egy számot, hogy az milyen jó lenne Máté videójához, és a napokban már Milán számáról is döntöttem, úgyhogy legalább ez megvan. 

Szerintem jó lesz!

Ajándékok terén is kezd összeállni a kép. Karácsonyra biztos, hogy valami közös ajándékot kapnak a fiúk, szülinapra meg nyilván sajátot. Rengeteg ötletem van:)

A héten beszerzem a koszorúhoz valókat is, és talán idén először már az első vasárnap is meg fogjuk tudni gyújtani a gyertyát. Általában akkor szokott eszembe jutni, hogy ja.... advent van, és mi csak a második hétnél kezdünk.

Húúúú... sűrű lesz.

Kesergős

Nem titok, hogy szeretnénk harmadik kisbabát. Tavaly ilyenkor még úgy gondoltam, hogy korai lenne még, jó lenne a testemnek és a lelkemnek is egy kis szünet, és különben is van még időnk, nem vagyok még olyan öreg, Milán is kicsi még. Aztán tavasz felé már gondoltam, hogy jó lenne, jó lenne, de nem akartam decemberi gyereket, így vártunk még 1-2 hónapot. Aztán lesz ami lesz alapon dolgoztunk az ügyön, és eleinte nem is aggasztott a sikertelenség. Aztán a harmadik sikertelen hónap után már kicsit elkeseredtem, de még nem estem pánikba, gondoltam majd jobban odafigyelünk. De semmi. 

Már az 5dik hónapon is túl vagyunk. És most már tényleg azt hittem, hogy van valami, mert késett a nehéz napom, amit sosem szokott. Aznap nagyon izgultam. Eltelt, és nem jött meg. Másnap is izgultam, eltelt és nem jött meg. Csináltam egy tesztet, ami negatív lett. Ez kicsit elbizonytalanított, de még mindig reménykedtem. Egészen mostanáig, amikor is megjött.

És egyszerűen nem értem mi a baj. Mátéval meg Milánnal nem volt ilyen gond. Máté a 3dik hónapban, Milán  a 4dikben jött össze, de Milánnál egy hónap kimaradt, vagyis a peteérés környéke, mert pont akkor nem volt itthon Feri, úgyhogy tulajdonképpen ő is a harmadikban sikerült. Akkor most mi van???? Mi változott????

Feri azt mondja ne aggódjak, mert ez ezer dolog függvénye, és tény, hogy mostanában sosem vagyunk se egészségileg, sem fittségileg a topon. Tény, hogy mindkét gyerekünk akkor fogant, amikor épp túl voltunk egy pihenésen, Máté előtt Zalakaroson voltunk wellnessezni, Milánt pedig egyenesen Hollandiából hoztuk Most ez kimaradt. Tény, hogy hullafáradt vagyok, ami biztos nem segíti elő a pozitív eredményt. 

Aztán az sem volt szerintem jó, amikor 1-2 hónapig azon kattogtam, hogy munka vagy gyerek, gyerek vagy munka, mentem is volna meg nem is, és tudom-hiszem, hogy amíg a lelkemben nincs béke, addig nem fog sikerülni. De most úgy éreztem, hogy végre sikerült helyretennem magamban ezt a kérdést, és teljes szívemmel szeretném hogy még egy kisbabánk legyen.

Közben meg tényleg olyan hülyén érzem, magam, mert van két szép egészséges gyerekem, és azon sopánkodom, hogy a harmadik nem sikerül rögtön. Mikor mások az elsőre is éveket várnak. És ebben is igaza van Ferinek, meg abban is hogy legyek azért hálás, hogy van már 2 gyerekem is, akik ráadásul mindig akkor jöttek, amikorra terveztük őket. Szerinte ennyi csúszás igazán belefér, hiszen a körülmények közel sem olyan optimálisak, mint amikor Mátét akartuk, vagy amikor Milánkát. De akkor is!!!! 

Hogyan győzzem meg magamat arról, hogy minden rendben van, és jönni fog, ha jönnie kell, ha most mérhetetlenül el vagyok keseredve????Én ebben nem vagyok jó. Engem még sosem állított az élet ilyen sorozatos csalódások elé, épp ezért én nem tudom ezeket jól kezelni. Én az adj uram, de rögtön habitusú ember vagyok. 

Aztán meg eltelik még néhány hónap, és megint ott fogunk tartani, hogy majd kapok egy decemberi gyereket. De most már az sem érdekelne, most már azt sem bánnám. Lehet, hogy nekem ez van megírva. És bármennyire is szeretnék kertipartit tartani, az nem az én utam. 

Mindenesetre nehéz ezt nekem elfogadni. Most még az. Ma még az. De talpra fogok állni, tudom. Csak ma még kicsit nyalogatom a sebeimet.

Öregszem

Hiába próbálom magam nyugtatni, hogy nem vagyok én még olyan öreg, és ebben a hitemben  Feri szülinapjakor mindig meg is erősítem magamat, mert olyan jó arra gondolni, hogy hozzá képest én fasorban sem vagyok, mégis, újra és újra szembesülnöm kell azzal a meg nem fordítható ténnyel, hogy biza, én sem vagyok már mai csirke. 

Ma reggel megintcsak arculcsapott a tükörképem, mert valami olyasfajta ábrázatot vetített elém, amit 10 évvel ezelőtt egy átbulizott éjszaka utáni legrosszabb másnapomon sem láttam. 

Történt ugyanis, hogy szerintem a két kezemen meg tudom számolni, hogy mennyit aludtam tegnap éjjel, percekben mérve. És ezt így harmincon túl úgy látszik már kevésbé tudom tolerálni. Legalábbis külsőleg. Belsőleg sem nagyon, ilyenkor a legkisebb vinnyogásra is, sőt egy képzeletbeli légy zümmögésére is tudok akkorát ugrani, mint egy felbőszült éhes tigris, de ez most más tészta. Persze volt már ilyen a világtörténelemben.... Mátéval hosszú hónapokat virrasztottam végig, de az már volt, mert akkor az természetes volt, mondhatni. De Milán alapvetően jóalvó gyereknek számít, és kicsi korától kezdve egész hosszú etapokat nyomott, épp ezért elég rendesen elszoktam már attól, hogy 20 percenként talpra ugorjak, és keressem az okokat. És durva ezt így kimondani, de pont azért mert Ő jó alvó szokott lenni, ezért sokkal rosszabbul esik tőle egy ilyen rossz éjszaka, több meg pláne, mint ahogy Mátétól esett, mert nála úgymond a rossz volt a természetes.

De emlékszem én még, amikor az egyetemen simán, na jó nem simán, de bementem egy reggel 8as hőtan szemináriumra úgy hogy végigbuliztam az éjszakát, és vagy semmit, vagy csak néhány órát aludtam. (az mondjuk rosszabb volt). Jó nem mondom, hogy brillíroztam, és hogy világmegváltó ötleteket adtam Zsíros tanárúrnak, hogy hogyan is lenne jó kiszámolni azt a fránya hőátadási együtthatót, de ott voltam, és még csak nem is aludtam el. Na az lett volna még szép baleset, azt hiszem akkor sosem kaptam volna meg a diplomámat. Sőt olyanra is emlékszem, hogy ezt zsinórban is tudtam művelni, és tulajdonképpen túléltem, és nosztalgiával gondolok azokra az időkre. 

De még néhány éve is volt bennem annyi erő, hogy egy durva karácsony előtti buli után bemenjek dolgozni, mert határidős munkánk volt, és nem lehetett lazsálni, és még túlórázni és hétvégézni is képes voltam. 

Persze még akkor is harmincon innen jártam, nyilván ez lehet csak a magyarázata. 

Mert ma, elképzelésem sincs, hogy hogyan tudnék hatékony tagja lenni a társadalomnak, mert még maga a létezés is fáj. Persze Őfelsége Milán miután Mátét elpasszoltuk az oviba bealudt azalatt a 2 perc alatt, amíg én reggelit csináltam magamnak és azóta is húzza a lóbőrt. Gondolhatnánk, hogy miért nem teszem én is ezt.... no igen, jó lenne, és meg is próbáltam összekuporodni az ágy sarkában a takaró alatt, de mivel reggel magamba toltam egy gigaerős duplakávét, hogy elinduljon a nap, mert Mátét időre kellett oviba vinni, így nem nagyon akart jönni az a fránya álom, és mire jött volna, éreztem, hogy kezdenek a végtagjaim ellazulni, szemhéjaim elnehezedni, akkor persze megcsörrent a telefonom és oda lett az idill.

És azóta itt vegetálok. És nagyon messze van még az este... nagyon messze.
És igazából ezt a freeblogra szántam, de ott már megint karbantartás van, mint mostanában elég sűrűn, úgyhogy még ez sem jött össze, így ide került, és punktum. 

Mit szeretnék

Így november közepe felé lassan eljön az ideje a mitszeretnél???? kérdés időszakának. Én pedig szokás szerint  nézek bután, mert igazából semmi sem jut eszembe. Vagy de.... az első ami eszembe jut, az az, hogy nagyon szeretnék 2 gyerekmentes napot. Vagy másfelet. Nem többet. Többet nem is bírnék ki nélkülük. De 2 nap relaxra úgy érzem olyan nagy szükségem lenne mint egy csepp vízre. Ezzel csak az a bibi, hogy amikor ezt megpedzem bárkinek is aki kérdezi, hogy mit szeretnék, az azt hiszi, hogy viccelek. Hogy miért gondolják ezt olyan viccesnek, nem tudom, mert én speciel véresen komolyan gondolom. Épp ezért sosem lepődöm meg, amikor nem ezt kapom. 

Aztán vannak olyan dolgok, mindenféle háztartáskörüliek, amire szükségem van, könnyen pótolható lenne,  csak nekem mindig kimegy a fejemből, hogy vegyek. Ilyen pl. a krumplinyomó, aminek letörött a nyele már vagy egy éve, és azóta elég kényelmetlen a krumplipürécsinálás. Aztán ott van pl. a fokhagymanyomó, ami ugyancsak eltörött már jósok éve, de az is mindig elfelejtődik. De azt mondanám valakinek, hogy ezt a kettőt kérem, mert ezt szeretnék de nagyon, akkor megintcsak kinevetnek, merthogy ez az elképzelésük szerint nem ajándék. De ha egyszer ezt szeretnék!!!!! Szóval ezt sem kapok. 

Aztán szeretnék még nagyon egy varrógépet. Bár varrni nem tudok, de úgy érzem, ha lenne egy varrógépem, akkor az nagy lökést adna afelé, hogy megtanuljak. Meg valamiért azt mondja az én egészséges önbizalmam, hogy annyit mindenképpen meg tudnék csinálni, mint pl. egy nadrágfelhajtás, vagy ilyesmi, amit mindig kell, mert nem vagyok egy konfekcióméret, sajna.De ez meg olyan nagy értékű ajándék lenne, hogy ilyet meg elvből nem kérek, mert egyrészt nem akarom hogy bárki is sok pénzt költsön rám, vagy ha már mindenképpen sok pénze van, akkor költse inkább a fiúkra.

Ilyenkor tél közeledtével mindig jólesne egy új pulóver, vagy kardigán, vagy bármilyen ruhadarab, de azt azért nem kapok, mert nem tudják  milyen tetszene, meg a ruhaméretem ugye nem épp egyértelmű még magam számára sem.

Szóval nem sok minden marad.

És ilyenkor jön a jóöreg KÖNYV. Amiből ugye sosem elég, ami mindig jó, és bárki meg tudja venni bárhol, nem üzlethez kötött. Csak erre meg mindig megkapom, hogy az azért nem jó, mert már tavaly is azt kaptam, és az már milyen. 

Milyen, milyen... mondom én. Hát nem ugyanazt a könyvet kérem idén, hanem egy másikat:)

Ááááá de nincs még valahogy hangulatom ehhez a nagy decemberi ajándékozáshoz!!!!!

Hogybírom

Az elmúlt hónapokban többször is  találkoztam olyan ismerősökkel, akikkel egyébként nem, vagy csak ritkán, és ilyenkor egy-két perc miazhogyvagy kérdések után mindig nekemszegeződik a jól ismert "hogy bírod?". Nem szeretem ezt a kérdést. Azért nem, mert a választ nem lehet egy egyszerű jól-rosszul válasszal elintézni, mert az nem lenne teljes, nem lenne igaz. Ilyenkor én mindig azt mondom, hogy jól. Alapvetően. Mert miért is ne bírnám jól? Ha nem bírnám, akkor nyilván nem csinálnám, vagyis nem így csinálnám. Ha nem lenne nekem így jó, akkor valószínű visszamentem volna már dolgozni. Szeretek Velük lenni. szeretek velük együtt újra rácsodálkozni mindenre. Szeretek Velük újra gyerek lenni, összekacsintani, felhőtlenül kacagni, butaságokat csinálni. Ki ne szeretné????

Másrészt viszont nem mindig jó. Mert sokszor nehéz, sokszor elegem van, sokszor kifutnék a világból, de legalábbis nem szólnék senkihez. Van, amikor elegem van a rendetlenségből, az én összepakolok-ők szétpakolnak örök körforgásából, elegem van az első szóra pattanok és ezt adok, azt hozokból, de rutinból pattanok, nem tehetek róla. Mint ahogy arról sem ők tehetnek, hogy habár végigalusszák az éjszakát én mégis számtalanszor megébredek, mert azt is meghallom, ha megfordulnak az ágyukban. Aztán olyan is van, amikor az idegeimen táncolnak, amikor ezerszer kell rájukszólnom, és mégsincs az amit kérek tőlük. De mindent összevetve azért mégiscsak bírom valahogy, mert még itt vagyok épen-egészségesen, nem mentem a Dunának, pedig sokszor beígértem már, nem vittek el a zártosztályra sem, pedig van amikor eléggé a határát súrolom az idegbajnak.

De hogy miért is ez a hosszas bevezető.... azért, mert azt, hogy valamennyire szinten tudom magamat tartani, az annak köszönhető, hogy nagyjából félévente sikerül valamerre elutaznunk. Nem feltétlenül külföld, és nem feltétlenül hetekre, csak valahová, kicsit töltődni. Még ha gyerekekkel is megyünk, ezek az utak nekem mégis jók. Utána érezhetően kisimulnak a vonásaim, és türelemből is kicsit feltöltődök, rákészülök a következő időszakokra. 

Idén már sokmindenen túl vagyunk. De volt még egy tervünk, mégpedig az, hogy az őszi szünetben elutazunk csak mi ketten, Párizsba. 4 éve nem voltunk kettesben sehol, leszámítva azt a néhány párórás kimozdulásunkat, és nem is aludtunk még a fiúk nélkül. Jó én aludtam Máté nélkül, de olyan még nem volt, hogy napokig másokra bíztuk volna a fiúkat. Persze nem panaszkodom, mert szeretünk a fiúkkal is utazni, de az azért mégiscsak más, mintha csak ketten mennénk. Ráadásul van (jó)néhány olyan úticél a képzeletbeli naptárunkban, ahová csakis gyerek nélkül mennénk, ilyen a fent említett Párizs, Róma, stb... (és most nem is gondolok a nagy amerikai körutunkra, hihihi)

Most sem lesz. Pedig nagyon készültem rá, lelkileg. Vagyis olyan ez, mintha feltankoltam volna magamat valamennyi energiával, ami kitart a következő állomásig, de a cél előtt kiderül, hogy az állomás még jócskán odébb van, de valahogy csak el kell vonszolnod magad odaáig a meglévő energiamaradékokkal. 

Szóval nincs utazás, jobban mondva az utazás elhalasztva. És az eszemmel tudom, hogy ez most a helyes döntés, mert végtörleszteni szeretnénk. Aztán utazni még jövőre is tudunk. (vagy nem).

Mégis olyan nehezen lendülök túl a dolgon. Mert olyan jó lett volna!!!!

De kárpótlásul vannak más terveink, amik ugyancsak nagyon kecsegtetőek, és bizsergetik a lelkemet, de azok sem idei projektek.

Úgyhogy most meg kell próbálnom  másképp töltődni. Mert az év vége idén sem lesz nyugisabb, mint mondjuk a tavalyi, mert a gyerekeink még mindig decemberben ünnepelnek, a Mikulás és a Jézuska is akkor jön, hogy csak a főbb eseményeket említsem.

Brrrr

Azt hiszem jól esne egy olyan nap, amikor nem kell senkihez sem szólnom, és hozzám sem szól senki.
Azt hiszem, ez a megvalósulatlan álmok  címszó alá fog kerülni.... legalábbis az elkövetkezendő 15-20 évben, biztos, hogy nem fog ilyen előfordulni.

Ulickaja

Néhány hete szinte minden oldalon, amit olvasok megjelent az oldalsávban, hogy megjelent Ulickaja legújabb könyve, és hűűű, meg haaaaa, mert az milyen jó. Én meg csak pislogtam bután, mert nemhogy nem olvastam még sosem Ulickaját, de még csak nem is hallottam róla, így gyorsan elolvastam pár könyvesblogon hogy mit írnak róla, és mindenhol annyira istenítették, hogy komolyan kíváncsivá tett. Így aztán amikor legutóbb a könyvtárban jártunk gyorsan ki is vettem az egyetlen bent lévő példányt, az Életművésznőket. És most olvasom és olvasom, és egyszerűen nem tudom megfogalmazni miért, de tényleg jó!!!!!

Elgondolkodtató és szórakoztató. És valamiért folyton Szabó Magda jut az eszembe, pedig az ő könyvei inkább nehezen olvashatóak nekem pont a nyelvezete és a történetvezetése miatt, de vele is úgy vagyok mindig, hogy az első néhánytíz oldalon nehezen rágom át magamat, de aztán csak úgy röpít a könyv.

Egyszóval örülök, hogy rátaláltam Ulickajára, és most nagyon kíváncsi lettem a többi könyvére is.

Ovis helyzetek

Vigyázat!!!! Unalmas lesz, hosszú lesz, dühöngős, de muszáj leírnom valahová.

Tegnap volt szülői értekezlet az oviban. És csak azért nem az anyablogomban írok erről, mert amikről szó volt, az egyáltalán nem egy habosbabos gyerekblogba való, ez kérem tömény politika és kőkemény pénzügyek. A dolog valamikor tavasztól kezdve kígyózik rendületlenül, hol erre.hol arra kanyarodva, de semmiképp nem úgy, hogy ebből akár az óvoda, mint intézmény, akár a pedagógusok, akár a gyerek jól jöhetnének ki. Tavasszal az újsütetű kerületvezető bagázs kitalálta, hogy nem jó ez így ahogy van, túl sok a kiadás, bokrosítsuk az óvodákat. Hosszas hivatalbajárás és levelezgetés, és számokkal alátámasztás után, ( a kimutatást önszorgalomból egy anyuka készítette el, mert a polgmesteri hivatalban erre nem voltak képesek, ők hasraütésszerűen dobálóztak valósnak nem mondható számokkal), szóval hosszas idegtépő tortúra után ezt végül lefújták, jegelték, elhalasztották, a lényeg, hogy nem valósult meg. Egyelőre.

A mi ovinkban nyílt tavaly télen 2 új csoport, ide jár Máté is, a szomszédos iskola régi szertárépületét alakították át, de csak belülről. Azt ígérték, hogy tavasszal-nyáron minden hiányzó külső munkát befejeznek, tetőt, ablakszigetelést, kertrendezést, stb..., erre akkor még megvolt a pénz. Csakhogy ezt a pénzt mire felhasználhattuk volna, addigra az önkormányzat visszavette. Csak úgy. Mert úgy gondolta. És még a nyomát is eltüntette a korábbi papíron már az ovinak adott pénznek. Így most az egyik csoport hónapok óta beázik. Szerencsére nem a Mátéé. Még.
Két apuka felajánlotta, hogy eljön egy hétvégén, és ingyen, társadalmi munkában megcsinálják azt a nyomorult tetőt, mert mégiscsak jön a tél, akárhonnan is nézzük, a gyerekek nem lehetnek egész nap egy beázó tetejű csoportszobában. De nem lehet, mert az önkori nem engedi, mert ők úgy nem tudják átvenni, csak akkor ha szakember csinálja számlával, de arra meg ugye nem adnak pénzt.
Másik. A szomszédos iskolát összevonták egy másikkal, és az épületet egy táncművészeti iskola bérelte ki. A fűtésrendszer egy része viszont közös az iskoláéval, azaz pl. a mi két csoportunk az iskolán keresztül kapja a meleget, úgy, és akkor amikor ők gondolják. Na most ha ők úgy gondolják, hogy nem fűtenek még/már, mert ők ugye táncolnak és nem fáznak, és eleve huszonévesek, akik azért másképp érzik a hideget mint a mi földönülős 4 éveseink,szóval ha ők nem fűtenek, akkor nálunk sincs fűtés, vagy ha ők 20 fokra fűtenek, akkor a mi csoportunkban is 20 fok lesz. Ők persze szorgalmazzák, hogy válasszák le a rendszert, amire ígéretet is kaptak, de most már szept. vége van, és eddig még nem történt semmi, és bárhogy is nézzük 2-3 héten belül már igencsak fűtésszezon lesz.
Amiért még külön jó, hogy a táncsulisoknak hetente többször is a 13-15 óra tartományba esik valamilyen táncórájuk, amitől az ovisok nem tudnak aludni. Múlt pénteken állítólag olyan dobpergés volt, hogy az egyik csoportban sírva keltek fel a gyerekek kettőkor. Nem, nem tudnak órarendet módosítani, mert a külsős tanárok csak akkor érnek rá órát tartani.
Felvetették ezt a problémát a múlt héten egy szülői fórumon, ahol a kerület oktatásért felelős akármije azt sem tudta, hogy az épület ki lett adva a táncosoknak, hogy ebből gond lehet, hát arról meg végképp nem tudott. Kicsit vicces, nem?
És akkor még nem is említettem, hogy a tavasszal elvont/meg nem adott pénzen felül most újabb 10%-ot kérnek vissza minden egyes kerületi óvodától. És az oké, hogy nem hagyják hogy a közüzemi díjakat ne tudják kifizetni az intézmények, de így viszont semmi másra nincs pénz. Lassan már tisztítószerekre sem. Nemhogy színházra, kirándulásra, játékokra, akármire, ami a gyerekért történne. Nem beszélve arról, hogy átvariálták az óvónők munkaidejét is, és megvonták tőlük a túlórát, és lecsökkentették a fedési időt, vagy mit, azaz délelőtt és délután is 1-1 óvónő van a 25 gyerekre, csak ebédeltetéskor és altatáskor van 2, ami azért elég kemény, és ha belegondolunk, hogy akkor mennyi idő jut 1 gyerekre, vagy jut-e egyáltalán arra idő, hogy a gyerekeket egyénileg kezeljék, mert ez is az új elvárás, hogy minden gyereket fel kell mérni külön-külön, de ez a kerületvezetés szerint simán belefér a pedagógusok munkaidejébe. Szóval nagyon gáz.
És még mindig azt mondom, hogy szerencsések vagyunk, mert a mi csoportunk egy elég jól sikerült társaság, mind a gyerekeket, mind a szülőket tekintve. Soha még abból nem volt vita, hogy ha már máshogy nem megy, akkor adjunk össze valamire pénzt, és csináljuk meg, vegyük meg, mert másképp nem lesz a gyerekeinknek játékuk, nem lesz mikuláscsomaguk, nem lesz semmijük. Szóval tényleg egy nagyon jó kis banda verődött össze, ami reméljük, hogy így is marad. (Tavaly a szomszéd csoport szülői értekezletén majdnem összeverekedtek a szülők pl. csak hogy ilyenek is vannak ám) Tényleg mindenki ott segít, ahol tud, van aki ezt hoz, van aki azt csinál. Szerencsére az óvónénijeink is nagyon lelkiismeretesek, és gyerekcentrikusak, és lehetőségeikhez mérten mindent megtesznek a gyerekekért, hogy az oviban töltött idő ne csak eltölt órákból álljon, hanem hasznos legyen. Ők azok, akik a fizetetlen túlóra és az átfedési idő minimalizálása ellenére is bejönnek korábban, hogy a gyerekeink tudjanak tornázni, udvarra menni, kézműveskedni, mert ilyen picikkel még mindezek kivitelezése nem egyemberes munka.

Szóval nem egyszerű a helyzet. De ez nagy magyar valóság. Csak kérdem én, kell-e hogy a gyerekek már óvodás korukban szembesüljenek ezzel. Kell-e neki arról tudniuk, hogy mindennek a pénz a mozgatórugója, hogy itt mindegy, hogy hogy mennek a dolgok, csak az a fontos, hogy mindenki a lehető legjobban megtömje a zsebét, bármi áron. Mert amit ma elvehetsz, ne halaszd holnapra. Közben pedig verhetik a mellüket, hogy utánpótlásnevelés, meg kultúrafejlesztés, meg mit tudom én. Mert a kerületi filharmónikusok támogatására persze akadt valahonnan többmilliónyi forint, mert az nyilván fontosabb, mint az óvodák működőképessége, a pedagógusok elégedettsége, a gyerekeink fejlődése. A legszomorúbb az egészben, hogy még csak fél éve vagyunk szerves részei ennek a közoktatási cirkusznak.... mi lesz még itt a következő 20 évben, mire a gyerekeink kikerülnek belőle...

Az én városom

Ózd. Egy néhány nappal ezelőtti cikk szerint ez ma Magyarország legszarabb városa. Sajnos tényleg nem épp a virágkorát éli. Ezer sebből vérzik, lenne tennivaló. A város azóta próbál talpraállni, amióta a 90-es éves elején sikeresen a földbe döngölték. Amikor szinte egyik napról a másikra kirántották az emberek alól a talajt, elvették a munkájukat, megélhetésüket úgy, hogy cserébe nem kaptak semmit, nem volt alternatíva. A várost, és az agglomerációt éltető acélgyár bezárt, több ezren kerültek utcára, és az munkások úgy próbáltak boldogulni, ahogy tudtak, leginkább sehogy. Aki tudott elvándorolt, aki nem, az maradt, és megpróbált a felszínen maradni, ember maradni. Sokaknak nem sikerült. 

Ezért tart most ott a város, ahol tart. Ezért van sok rosszarcú, ezért van sok szegény-megkeseredett ember, ezért van bűnözés, ezért vannak pusztuló városrészek. 

Igen, ezeket könnyebb észrevenni... mert a rosszat, a csúnyát nem kell keresni, az szembejön velünk. De ha mögé nézünk, akkor megláthatjuk az új házakat, az új uszodát, a körforgalmak közepébe ültetett színpompás virágokat. És megláthatnánk az emberek arcán a fáradtságos munkát hogy a város a semmiből újraépülhessen. 

Az ózdiak nem léhűtők. Nem bűnözők, és nem munkakerülők, mint ahogy az a híradásokból lejön. Nem. Az ózdiak igenis szeretnek dolgozni. Önmagukért, a városukért. Csak ezt hangsúlyozni az nem sikk, abban nincs szenzáció, az nem hír. A dolgozó, becsületes emberekről nem éri meg ebben az országban beszélni.  Pedig Ők is ott élnek ám a városban. Lecsúszott alakok balhéról tudósítani sokkal nagyobb buli. 

Nem ismerek olyan ózdit, aki ne lett volna büszke arra, hogy honnan jött. Ózdinak lenni nem szégyen.

Én is ózdi vagyok, és büszke vagyok rá! Büszke vagyok rá, mert ebben a városban tanultam meg azt, ami oda vitt, ahol most vagyok.

Nem lehet egy város milyenségét számokban és statisztikai adatokban mérni. Egy várost az emlékek tesznek azzá ami. Én 18 évet éltem itt. Nekem Ózd felhőtlen gyerekkort, a nagyszülős nyarakat, a füstőlő kéményeket,  az iskoláséveket, a tanulás szeretetét, az első szerelmet, az első csókot, kézakézben sétákat a parkban, hatalmas kamaszkori bulikat jelenti. Itt születtem. Itt gyógyítottak meg, amikor beteg voltam. Itt tanultam meg írni-olvasni, itt tanultam meg tanulni. Itt tanultam meg a munka szeretetét. Innen indultam el, itt él a családom, tőlük kaptam minden útravalót. Ide járok most is haza. Ez az a város, ahol mindig ismerősökbe botlok, ahol a rég nem látott szomszédok is megismernek, mosolyognak, örülnek, ha örülök, és velem együtt szomorkodnak, ha kell. 

Bárhol is vagyok, és bárhol is leszek, de az énem egy része ózdi marad örökre. 

Én ózdi vagyok. És büszke vagyok rá!

Utazósblog

Régóta gondolkodom azon, hogy szívesen írnék utazósblogot. De aztán valamiért mindig lebeszéltem róla magamat, mert úgy éreztem, hogy nem utazunk mi annyit, hogy életképes legyen a blog. Aztán időről-időre mindig rájövök, hogy nyilván vannak akik sokkal többet utaznak és sokkal különlegesebb helyekre mint mi, de sokan nem. Másrészt pedig mit számítanak mások, hiszen ha írnék egy ilyen blogot, akkor azt elsősorban magamnak írnám, hogy az emlékek-érzések ne fakuljanak, hogy ha majd öregek leszünk, és már a sarki boltba eljutni is nagy kaland lesz, akkor kicsit újraélhessük hajdanvolt fiatalságunkat.

Most megint nagy bennem az elhatározás, hogy belevágok. A lökést most az adta, hogy elkezdetem az utazós albumomba feltölteni a májusi képeket, és megnéztem néhány régebbi albumot. És hiába hogy csak 2005-től vannak ott a képek, mert akkor lett digitális gépünk, a korábbi életünk csak papírformában létezik, mégis olyan rég volt már, hogy már most sem emlékszem mindenre. 

Most egy kicsit érlelem magamban a dolgot, és próbálom kitalálni, hogy hogy is tudnám megvalósítani, mert kicsit időigényes lenne visszamenőleg megörökíteni mindent, pedig úgy lenne az igazi. 

Húúúú most eléggé rákattantam:) 

Mobiletikett

Annak ellenére hogy már jó régóta van saját mobilom, máig nem tudom, milyen illemszabályok vonatkoznak a kommunikáció eme fajtájára. Rendszeresen visszatérő dilemmám például, hogy az sms-ben kapott jókívánságokra kell-e reagálni, válasz sms-t küldeni. Bevallom én nem mindig szoktam, sőt általában inkább nem, mert abból indulok ki, hogy ha én küldök jókívánságsms-t akkor én sem várom el, hogy visszakapjak egy köszi-t, ennek ellenére sokszor kapok vissza köszöntő sms-t köszönő sms-t.
De ha mondjuk kapok egy képeslapot, arra sem írok vissza, hogy köszi.
Szóval nem tudom mi a helyes.

Hőségben

Gondoltam, ha már úgyis 28 fok van a lakásban és folyik rólam a víz, akkor lenyomok 20 perc RR combfeszesítés után 20 perc popsiformálást, akkor legalább tudni fogom, hogy mitől ragadok mint egy ragasztó.

Persze a tüdőmet is kiköptem, de nagyon jól esett. Gyors hidegzuhany után pedig még jól is éreztem magam.

Most viszont már erősen érzem a fent említett 2 testrésszemet. De ez azt hiszem jót jelent.

Munka

Két napja rágódom, amúgy tök feleslegesen, mert változtatni úgysem tudok semmi, hogy mi lett volna ha....
Történt ugyanis, hogy telefonált a főnököm. Kétszer is, de én nem hallottam, és amikor észrevettem, akkor épp nem volt aktuális a zajszint a környezetemben. De közben cseteltem egy közvetlen munkatársammal, és kiderült, hogy felmondott, októbertől máshová megy. Akkor már gondoltam, hogy emiatt keresett T.
Kettős érzések tombolnak bennem erősen. Mert első terv szerint én januártól vissza szerettem volna menni dolgozni, de mifelénk nincs évközben bölcsikezdés, szeptembertől pedig nem volt szívem Milánt bölcsibe adni. Mondjuk erős a gyanúm, hogy nem is vették volna fel, mert nem vagyunk annyira rászorultak, de ez most mindegy, mert ha akartam volna, valahogy biztos, hogy megoldottuk volna. Csak akkor, amikor erről dönteni kellett nem úgy nézett ki a szitu, mintha nélkülözhetetlen lennék, így nem is nagyon erőltettem a dolgot, megbeszéltük Ferivel hogy akkor jövő őszig itthon leszek.
Most viszont olyan kellemetlenül érzem magam, mert ha kicsit korábban kiderült volna ez a mostani helyzet, hogy most viszont jól jönne ha visszamennék, és tulajdonképpen majdhogynem hívtak is vissza, így nem lett volna olyan nehéz Milánt bölcsibe adni, mert szívesen mentem volna úgy vissza, hogy várnak, hogy van számomra rendes munka, ami mellesleg pont az, amit előtte is csináltam mert én L-nek adtam át annak idején, aki most elmegy.
De most már semmiképp nem tudnám Milán bölcsibe szuszakolni, mert nincs hely. Max. magánbölcsibe, ami egy fél vagyon, és egyébként sem vagyok annyira a híve.
Ma reggel mindezt megbeszéltük a főnökömmel, és bár nem mondta, de kicsit sajnálta, hogy így alakult, ellenben azt mondta, hogy jövő őszig nem valószínű hogy felvesznek embert L. helyére, hanem addig kihúzzák a meglévő gárdával, ami nekem jó hír.
Bár mindenki akivel beszélek lebeszél arról, hogy oda visszamenjek, és nem is szól sok érv mellette, csupán az, hogy ismernek még ott néhányan, de egyébként a vezetés kőbunkó, az elvárások irreálisak, és még messze is van, de jó volt egy kicsit eljátszadozni a gondolattal, hogy mi lenne ha visszamennék, annak ellenére még nemigen tudom elképzelni azt a tudathasadásos állapotot, hogy dolgozom is és anya is vagyok, de hát mindenki átesik ezen előbbutóbb, és belejön, én is. De azért nem bánom azt sem, hogy még egy kicsit csak anya lehetek:)

Ami idegesít

Már vagy 2 hete is van már, pont amikor hazajöttünk a Balcsiról, hogy valamelyik okosságokat mondó műsorban, (aktív vagy fókusz, vagy vmi ilyesmi) már megint volt egy riport arról, hogy mennyivel sokkal jobb, olcsóbb máshol, azaz külföldön nyaralni, semmint itthon a Balatonnál, vagy bárhol máshol az országban.

Én nem vagyok egy nagy lokálpatrióta, de az ilyen menjünk máshová mert ott sokkal jobb jellegű beszámolókat nagyon-nagyon nem bírom. Mert még ha így is van, de szerintem nem feltétlenül, akkor is a médiának szerintem inkább kedvet kellene csinálni az embereknek ahhoz, hogy azt a kis pénzt, amit a magyarok többsége nyaralásra-pihenésre tud fordítani, azt itthon költse el, ne máshol. Nem ez lenne mindannyiunk érdeke???? Nem azt kellene inkább mondani az embereknek, hogy gyertek ide, hiszen itt is megkaptok mindent, amit csak kívántok???? És itt nem is csak a Balatonra gondolok, van még annyi szép hely ebben az országban, a Bakonynál, Bükknél, Mátránál keresve sem találnék szebbet, de mondhatnék még annyi mást.
Persze én is szeretek külföldre menni, idegen városokat, kultúrákat megismerni, nem is erről van szó. De Magyarországban is meg tudom látni a szépet. Igen, én is rajongok a tengerért, de a Balatont is imádom.
Az ilyen összeállításoktól a falat tudom kaparni. Pont azért mert nem csak azt hallom ki belőlük, hogy máshol (jelen riport szerintHorvát tengerpart, Tunézia) olcsóbb minden, hanem tudom, hogy ez így nem igaz. Pláne egy olyan összehasonlítással hozzák mindezt ki, ami teljesen irreális. Az apartmant hasonlítják a szállodával, a strandos büfét egy étteremmel, stb.
Ha valaki akar, akkor a Balatonnál is tud kielégítő színvonalon nyaralni, és ha valakinek semmi sem jó, akkor az a tengerparton is csak a hibákat fogja keresni.
Egy hetet voltunk a Balatonnál, és persze lehetett volna luxusabb nyaralást is csinálni, mert a lehetőségek adottak, de így sem vontunk meg magunktól semmit. Hajózni voltunk, cirkuszban, szerencsére még strandolni is tudtunk, nagyokat sétáltunk, cukrászdáztunk, éttermeztünk, de volt hogy én sütöttem vacsira húst, és salátával megettük. (fél óra alatt készen volt) Szóval nekünk nem hiányzott semmi. Nem hiszem, hogy akár a horvát tengerparton is jobban éreztük volna magunkat. De ez biztos emberfüggő. Én (mi) olyan vagyok, hogy bárhol jól tudom érezni magam. És erre próbáljuk nevelni a gyerekeinket is. Hogy egy nyaralás nem csak abból álljon, hogy rohasztjuk magunkat a 40 fokos hőségben a strandon, hanem akkor is találjunk magunkat érdekes és szórakoztató elfoglaltságot keresni, ha éppen rossz idő van.
De most már nagyon elkanyarodtam.
Mindenesetre igyekszem kerülni a nálunk minden sokkal rosszabb, mint máshol jellegű riportokat. A saját magam érdekében.

Néhány hete magassarkú szandált akartam....
Most már inkább gumicsizmát szeretnék.

Utolsó napok

Olvasok néhány blogot, ahol az elkövetkező hetekben várják egy újabb kisbaba érkezését, minő fura, mindenhol a harmadik csöppség fog érkezni. Mindenki másképp éli meg a terhességet, de ami nagyon közös, az a hihetetlen nyugalom és béke ami a soraikból árad. Szinte érzem, ahogy megélnek minden egyes együtt töltött percet. Nincs para, nincs idegeskedés, nincs nyafogás, ami az én utolsó pocakos napjaimban/heteimben igencsak jelen volt.
Irigylem Őket, hogy ennyire ki tudják kapcsolni a kinti világot, és csak a csodának tudnak élni. Én erre eddig egyik alkalommal sem voltam képes. Talán azért mert mindkétszer ünnepközeli időpontokban születtek a fiúk. Ráadásul olyan ünnep közelében amelyet egyébként sem a szívem csücskeként tartok számon. Vagy ezt még nem mondtam? Valamiért én nem szeretem úgy a karácsonyt, mint az emberek nagytöbbsége. Persze együtt lenni a családdal azt szeretek, meg a fenyőillatot is szeretem, meg ajándékozni is szeretek, de valahogy karácsonykor ez az egész már túl sok nekem. Szóval ez az időszak nálam mindig is stresszes volt, és erre az alap stresszre még megkaptam a pocakos lét utolsó napjait.
Talán ezért is gondoltam úgy, hogy ha egyszer lesz nekünk Harmadik, akkor azt semmiképpen nem télre szeretném időzíteni. Ha becsukom a szememet akkor egy nyárközeli (nem feltétlenül nyári, mert a nyarat sem szeretem), kisleányt látok a szemem előtt, icipici hófehér fodros ruhácskában:) Talán, ha ez egyszer így lesz, akkor az én lelkemben is a nyugalom lesz az úr az utolsó napokban. Nagyon szeretném ezt az érzést átélni. Talán kapok még egy utolsó lehetőséget.

Brrrrrr

A kezét fűrészelném le annak, aki vasárnap délben nem tud mást csinálni, csak fűrészelni!!!!!!

Izomláz

Nem mondom, hogy nem érzem a lábamat, de azért nem kibírhatatlan ez az érzés, sőt inkább jó újra tudnom, hogy vannak még izmaim. Egész addig volt ez elviselhető, amíg nem kellett lemenni a harmadikról. Nem esett jól. Feljönni viszont még rosszabb volt. Aztán pedig, csak hogy fitt legyek és egészséges, tartoztam még egy körrel az ördögnek, mert a pincében a babakocsi aljában felejtettem a könyvemet, úgyhogy még egyszer meg kellett járnom a 3 emeletet, de most már Milánnal a karomon. Élmény volt! Ma lazítok!

Torna

Már a másik blogomon írtam, hogy elkezdtem Rubint Rékával tornázni, de ott nem akarom annyira részletezni az állapotomat. Muszáj volt, mert van az a pont, amikor már nem érzem jól magamat a bőrömben, és nálam ez már eljött egy ideje, de csak most jött meg az elhatározás, hogy na most aztán tényleg....
Egyelőre a lelkesedésem töretlen. Ma megcsináltam a 30 perces hasizomgyakorlatot, és mivel maradt még bennem jócskán erő, belevágtam a 20 perces combizomba is. Ez kábé az első 5 percben volt kellemes, aztán még csakcsak, az utolsó 5 percben viszont azt hittem ott halok meg, de azért végigcsináltam. Mire vége lett, és mire kicsit összekapartam magamat fel is ébredtek a fiúk. Kíváncsi vagyok, hogy holnap mennyire fogok tudni létezni nyavalygás nélkül.
De jó, és nagyon élvezem:) Van egy olyan perverzióm, hogy szeretem érezni, ahogy folyik rólam az izzadság, persze csak addig amíg tornázom, és csak akkor, egyébként nem.

Itt az idő?

Az hogy lesz két gyerekünk gyors egymásutánban nem volt sosem kérdés. Ezért amikor Máté elmúlt 1 éves, annak ellenére, hogy vele nem volt egy sétagalopp a picigyerekkor, (meg a mostani sem az), mégis belevágtunk a kisbabaprojektbe, mert akartuk, mert vágytunk rá.

Aztán megszületett Milán, és szó szerint belesimult az életünkbe a maga kedvességével, hucutságával, "kezelhetőségével".
Mindig téma, hogy legyen-e harmadik gyerekünk. Szeretnénk. Feri már régóta mondja, hogy legyen, hiszen Máté ovis, Milán mellett pedig tényleg simán beférne egy kistesó. Én magam is úgy érzem, hogy Milánnal és a Legkisebbel itthon lenni sokkal könnyebb lenne, mint tavaly Mátéval és Milánnal. Szinte már sétagalopp. Nem is ez volt az oka, hogy mindig csak hárítottam, amikor a téma felmerült. Mert annyi erőpróbán túlvagyunk már, hogy a dolognak ezen oldala egyáltalán nem aggaszt, vagyis ha egyszer odajutunk biztosan fog, de egyelőre nem foglalkozom a dolgok fizikai részével. Egyszerűen lélekben nem álltam készen arra, hogy egy újabb pici életet engedjek közel magamhoz. Mert önző módon hagytam magam belesüppedni abba a szirupos masszába, ami körülvett. Jó azt látni, hogy Ők Ketten egyre jobban cinkosok, barátok, (néha ellenségek), ahogy utánozzák egymást, ahogy összekacsintanak. És én egyre inkább háttérbe szorulok. Már nincs szükség a mindenperces ottlétemre. Sokszor már csak akkor kellek, amikor éhesek-szomjasak, vagy puszit kell adni a bibijükre. De jól is van ez így. Szeretem őket kívülről nézni.
De talán ez indította el bennem azt a szálat, ami oda vezet, hogy talán eljött az idő. Talán most már el tudok szakadni annyira Tőlük, hogy legyen hely Bennem egy Harmadiknak is.
A másik, amit észrevettem magamon, hogy nem feltétlenül olvadok el egy fidresfodros kislányruha láttán. Talán ki kellett várnom, hogy elcsituljon bennem a kimondatlan vágy egy kislány után, hogy ha jön egy harmadik, akkor úgy tudjon jönni, hogy nem számít, hogy fiú-e vagy lány, csak jöjjön, csak legyen, csak ragyogja be ő is a mindennapjainkat, ahogy az első kettő teszi azt nap mint nap.

A minap megnéztem egy terhesség-kalkulátort, hogy ha ebben a hónapban foganna a Legkisebb, akkor éppen március 15-re lennék kiírva. Ami ugye ünnepnap. És mi a tapasztalatok szerint ünnapnapok közelében szeretünk szülni:) Lehet, hogy ez jel?
Még szerencse, hogy tavasszal jól el vagyunk látva ünnepnapokkal:)

Klinika

Ha minden terv szerint halad, akkor miután alszunk egyet valahol Augsburg után egy bajor kis faluban, másnap a Fekete-erdő felé megyünk, ahol megnézzük hol kezdődik a Mi Dunánk, és megkeressük Brinkmann doktor kórházát is . Ennek örömére most elkezdtük újranézni a Klinikát:) A film 85-ös!!!! És a mai kórházsorozatokkal ellentétben nyugodtságot, és békét sugároz, igazi kis esti kikapcsolódás. Mondjuk nevetünk is sokat rajta, amikor gondolatban összevetjük egy Vészhelyzettel.
A tegnapi részben pl.
- Prof. úr, súlyos mellkasi sérültet hoztak be az imént.
És a legnagyobb lelki nyugalommal a prof. válaszol:
- Jó, mindjárt megnézem.

Vagy. Állnak a beteg fölött. Orvosok beszélgetnek.
- Sok vért vesztett.
- Mi a vércsoportja?
- (mond valamit, már nem tudom mit. )
- Adjunk neki vért.

Leírva persze nem olyan mint igaziban. De nézni vicces volt:)

Nyelvek

Nem tartom magam egy nagy nyelvzseninek. Nem is vagyok az.
Én még az a generáció vagyok, aki általános iskolában oroszt tanult. Nem mondom, hogy hatalmas orosz tudásra tettem szert, de néhány szóra, mondatra még ma is emlékszem, bár ezekkel nem sokra mennék.
Aztán a gimiben tanultam angolt és németet, majd az egyetemen németből csináltam egy nyelvvizsgát is, de mivel kábé azóta nem szólaltam meg németül, így nem sokra megyek vele.
Az angollal most jó barátságban vagyok, bár nagyobb a passzív tudásom, mint az aktív, de legalább már meg merek szólalni, és élvezem, hogy megértik amit akarok, sőt én is megértek másokat. Persze jó lenne egy stabil tudást magamra venni, de hát elégedjek meg most azzal, ami van, aztán majd javítok rajta. Egyébként nagyot javult szerintem az angolom azóta, hogy néha-néha külföldön töltünk pár hetet, és magamra vagyok hagyva.
Aztán ugye ott van az olasz, amit lelkesen tanulok mielőtt olaszföldre megyünk. Azt kell mondjam, hogy kis idő, és energia befektetéssel nagyon könnyű lenne használható szinten megtanulni olaszul. Az olasz az a nyelv, ami tényleg csak úgy kúszik be a fülembe, és amikor kint voltunk minden nap tanultam valami újat. Nem nagy dolgokat, leginkább szavakat, de jó volt, hogy ha kellett, akkor olaszul is el tudtam makogni, mit szeretnék.
És most itt van a francia, amit sosem tanultam, de valahogy sosem nem is volt hozzá kedvem. Mindig túl bonyolultnak gondoltam. És lám... igazam lett, túl bonyolult. Ezt nem tudom úgy tanulni, mint az olaszt, hogy csak hallgatom vasalás közben, és hipp-hopp tudok franciául. Kicsit el is ment a kedvem tőle, mert nem volt sikerélményem. Most sem nagyon van, de most újult erővel láttam hozzá megint, aztán majdcsak lesz valahogy.
Csak emiatt kicsit parázok az ottléttől, de Feri azt állítja, hogy nem lesz baj. Ha meg nem lesz internetünk akkor úgysem lesz jobb dolgom, mint franciát tanulni:)

Vezetés

Sok éve már, hogy autóvezetésre jogosító papír van a kezemben, de eddig valahogy úgy alakult, hogy nemigen vezettem. Azt a néhány alkalmat, amikor a sötét, kihalt városban furikáztam haza a ház urát, még erős túlzással sem nevezném rutinnak.
Aztán változtak az idők, és a két fiú mellett sokszor olyan jó lenne csak bevágni magunkat az autóba és menni, ahová épp kedvünk szottyan. Így az éves tervem az, hogy márpedig rutint szerzek vezetésből. Mert előbb-utóbb úgyis kell, hogy vezessek, mert a dolgos hétköznapokat nem tudom elképzelni autó nélkül.
Fejben amúgy nagyon jól vezetek:) És szerintem élesben sem lesz semmi gond.
A múlt hétvégén egy darabon én vezettem Szentesről hazafelé. Most a húsvéti hétvégén szinte végig én vezettem otthon. Most már ott tartok, hogy éles kanyarban is tudok kerékcsikorgás nélkül indulni:) És most már para nélkül ülök volán mögé, még akkor is, ha a fiúk hátul figyelnek, és ráadásul nagyon-nagyon élvezem:)
Máté pedig nagy társam lett a vezetésben, nem hagy lazsálni, mert amikor nem én vezetek, akkor elkezd nyafogni, hogy én vezessek:)
Jó lesz ez:) Tudom.

Döntések

Kamaszként, mint szerintem mindenki, én is alig vártam már, hogy felnőtt legyek. Felnőttnek lenni olyan misztikus dolog volt, olyan vonzó. Hiszen nincs annál jobb, ha legálisan a magad feje után mehetsz, azt csinálhatsz amit csak akarsz,akkor, amikor akarod, meghozhatod a saját kis és nagy döntésit jól vagy rosszul. Ez akkor mind olyan áhított volt.

Aztán észrevétlenül csakugyan felnőtt lettem, elkezdetem a magam útján járni, a saját döntéseimet meghozni, a saját igazamért harcolni, stb. Értek sikerek, és kudarcok, de nem csüggedtem, tudtam, hogy én választottam ezt az utat, így kell ennek lennie.
Aztán gyerekeink születtek, és akkor már kezdtem kapizsgálni, hogy ez a felnőttség azért nem teljesen fenékig tejfel, de még mindig cukormázban úsztam, jobban is mint valaha, hiszen kiszakadtam a világ körforgásából, és úgymond átmenetileg háztartásbelivé avanzsáltam.
Igazából akkor kezdett leesni, hogy igen, én már felnőtt vagyok, amikor Máté elkezdett oviba járni. Az óvodában én ANYUKA vagyok, felnőtt ember. Még ma is fura ebbe a rendszerbe a másik oldalról belekerülni. Nem is nagyon tudom felfogni.
Talán éppen ezért olyan arculcsapásként ért, amikor megtudtam, hogy a jövő héten lesz a kerületi bölcsődékbe a beíratkozás. Már a jövő héten?????
Mikor Matyit vártuk, akkor az volt a terv, hogy Matyi után kb. 2 évvel jön egy kistesó, és amikor ő két éves lesz, akkor visszamegyek dolgozni. Ez az elképzelés 80%-ban még mindig áll, ekkor viszont a jövő héten Milkit bölcsibe kell íratni, papírokat beszerezni, munkahellyel beszélni, ilyesmi.
Az első tőrdöfés akkor volt, amikor néhány hete felhívott a főnököm, hogy mi újság, és hogy képzelem el a jövőt. Elég felkészületlenül ért a támadás, így nem mondtam mást, mint az akkor még érvényes megállapodáunkat (Ferivel és magammal), hogy igen, január körül szeretnék visszatérni a dolgozó nők táborába. Aztán már a vonalszakítás után elszorult a szívem, hogy az mennyire de mennyire közel van, és hogy Milán még csak most kezd kibontakozni, és hát különben is...
Aztán jött ez a bölcsis beírtakozás... és most teljesen odavagyok, mert tudom, hogy mit csináljak, hogy aztán ne bánjam meg.
Mert igen, nagyon szeretnék újra dolgozni!!!! Most már 3 és fél éve vagyok itthon, és érzem, hogy jó lenne egy kicsit nemcsak anyának lenni, egy kicsit nem csak a gyerekek ügyeit menedzselni, egy kicsit másokkal is lenni. Nagyon vágyom erre. Ellenben nagyon félek attól, hogy nem fog működni. Hogy a most úgyahogy jól működő rendszerünk megakadna, és örök kérdés lenne a ki viszi a gyerkekeket, ki hozza a gyerekeket, te meddig vagy én meddig vagyok, rohanunk haza, satöbbi. Mellette pedig Ferinek valószínű még a jövő évre is akad külföldi útja, ráadásul messzire, és mi is mehetnénk vele, ha valami megvalósul belőle. Úgyhogy ő amellett van, hogy legyen egy harmadik gyerekünk, és maradjak még itthon.
Én viszont most még nem szeretnék harmadikat. Azt hiszem akkor bolondulnék meg végképp. Még kell nekem egy kis idő, hogy nyugodt szívvel és ugyanolyan szeretettel tudjam várni, mint a fiúkat.
Meg aztán évtizedeket sem szeretnék kihagyni a munkából. De akkor is megszakadna a szívem, ha Milán a kis huncutságait a bölcsinénikkel osztaná meg, nem velem. Annyira tanácstalan vagyok, mert mind a két verzó nagyon jó lenne, és mindkettőt szeretném egyszerre. De valamelyikről le kell mondanom, vagy a munkáról, vagy az itthonlétről.
Jajjjjj, nem tudom!!!! Döntenem kell, döntenem kell!
Van még néhány napunk, hogy jól kitaláljuk, hogy legyen.
(A bejegyzést már napok óta írom, legyen ez mentség az összeszedetlenségre, és a csapongásra, ami egyébként hűen tükrözi a fejemben lévő kuszaságot.)
És Feri még mindig azt mondja, hogy legyen egy harmadik, ő más megoldást el sem tud képzelni. Nem nagy segítség, no!

Cipők

Ha tudnék 15 centis sarkú cipőcsodákban nemhogy járni, de lábon maradni, akkor gyönyörűszép cipőket és csizmákat vásárolhatnék nem is annyira drágán (persze jó drágán is lehetne, csak azt nem tudnék) itt Milánóban. De hát nem tudok... így csak gyönyörködöm bennük:)

Mostani kedvencek

Fura

Visszanéztem a2009-es milánói fényképeket ITTés ITT . Matyi OLLYYYAAANNNN kicsike volt még akkor:)))) Milán pedig még pocakon belül lubickolt....
Hát, kíváncsi leszek, hogy a mostani utunkról majd milyen élményekkel térünk haza. De bizota szuper lesz, nem lehet más:)

Éjjeli események

Nem tartom én magamat sem nem olyan öregnek, sem olyan kekeckedőnek, sem nem olyan begyöpösödöttnek hogy egy kis éjszakai mulatozás, zajongás miatt én kinyissam a számat. Eddig kétszer volt szerencsénk találkozni az éjjeli őrjárattal, egyszer 2007-ben a Balatonnál. amikor a mellettünk lévő faház teraszán egy horvát fúvószenekar folytatta a falusi ünnepségen megkezdett előadásukat éjjel 2-kor. (erre az estére teszem Máté pocakbeli befordulását menetirányba) Aztán 2008 tavaszán a szomszédhoz kellett kihívni a rendőröket, mert bolond módjára verte a falat, és ordított, amit hosszú távon már nem tűrhettünk.
Az én premierem tegnap este volt, amikor is Anya felső szomszédja éjjel 2-kor gondolta azt, hogy délután 4 van, és bömbölő tücctücc zene mellett minősíthetetlenül ordibált. Hogy kivel, és miért azt nem tudom, de a legkevésbé sem érdekel, de elvileg egyedül lakik, és mellesleg a tesómmal egyidős. Úgy látszik ennyi év is elég ahhoz, hogy valakinek végképp elmenjen az esze, vagy meg se jöjjön.
Szóval tűrtem-tűrtem egészen addig, amíg a napok óta először relatív jólalvó Milán el nem kezdett néhány csapkodás és ordítás után nyugtalankodni, majd fel is ébredt. No ekkor kerestem ki az ózdi rendőrkapitányság telefonszámát a telefonkönyvből, és tárcsáztam is nyomban, ahol egy kedvesen álmos hang megnyugtatott, hogy utánanéznek mit tehetnek. 5 percen belül már hallottam is hogy kint vannak, és a zene el is halkult, majd volt még néhány "rohadjatokmeg" és társai, gondolom a miheztartás végett, de szép lassan elcsendesedett felettünk minden, és hajnal 4.15-re Milánkát is sikerült visszaaltatnom. Juhé!
Hát így történt. Akár kipihenten is ébredhettem volna.... ehelyett....no mindegy.
Csak azt nem szeretem, hogy ilyen dolgokba kényszerülök bele. Mert nem szeretem én ezt. Csak hát így 30-on túl meg már azt sem szeretem, ha az együttélés legalapvetőbb szabályait sem képesek egyesek betartani, és még nekik áll feljebb, és még nekem kéne velük szemben toleránsnak lenni, meg segíteni nekik beilleszkedni meg felzárkózni, meg ki tudja még mit. Közben meg nemdolgozó ingyenélők, és azt hiszik hogy nekik mindent lehet.

Repülünk!

Most már szinte biztos, mert ma reggel lefoglaltuk a repülőjegyeket. Uticél Milánó, és március 2-án indulunk. Már nagyon izgatott vagyok, több okból is. Mert már ezer éve, na jó megvan az másfél is, nem voltunk repülővel sehol. Mert már nagyon vágyom rá, hogy kiszakadjak a jólmegszokottból. Mert Matyinak szerintem nagyon fog tetszeni a repülés, meg a repülőtér, meg minden ami az utazással jár. Ellenben nem tudom, hogy Milánka hogy fogja venni az akadályokat, de szerintem nem lesz baj. Neki ez lesz az első repülőútja.
Már csak szállást kell foglalni, de ez a Feri dolga.
Már csak bőröndöt kell venni, mert a régi nagyot már szétutaztuk, a régi kicsi meg nem elég a két fiúnak.
Már csak egy-két új ruhát kéne nekem venni, hogy megnyugodjon a lelkem, mert nincs egy rongyom sem...
Már csak fodrászhoz kell elmennem, hogy szép legyek:)
Már csak haza kell utaznunk megpuszilgatni az ujdonsült unokaöcsit:)
És NAGYON remélem, hogy semmilyen betegséget nem kapunk el addig!!!!!!

Tervek

Noooo.... most hogy Máté oviban van, és úgy van oviban, hogy szeret ott lenni, így nem kell egész délelőtt azon stresszelnem, hogy vajon mi van vele, így talán most már egyenesbe tudok jönni majd írás terén is. Mondjuk, ha a felém integető vasalandókupacot nézem, akkor nem biztos, de hát fő az optimizmus:)
Eltelt a 2010, és nyomban el is kezdődött a 2011. Új év, új döntések, rövid és hosszú távúak egyaránt.
Az idén REMÉLEM, hogy jó néhány utazás is szerepel majd a listánkon, rögtön kezdünk egy majd egy Milánóval, amit egyelőre januárról februárra halasztottunk, de szerintem inkább március lesz belőle, akkor már talán jobb lesz az idő is, és Matyit sem fogja megzakkantani annyira, ha kimarad 2-3 hetet az oviból. Bár sokat voltunk 2 éve Milánóban, mégis van egy csomó minden, amit még meg szeretnék nézni, ilyen pl. a design múzeum, na meg most már jó lenne helyet kapni az Utolsó vacsorához is, de hát az nem rajtuk múlik, ugye.
Aztán azt tervezzük, hogy egy ilyen milánói ott tartózkodásunkkor megejtenénk egy római vakációt is. Fura nekem ez a Róma, most megint nagyon vágyom oda, és sorra belefutok mindenféle római dologba, vagy élménybeszámolókba, amiket jelnek veszek. Régebben mindig azt mondtam, hogy Rómába mindenképp el akarok menni, aztán ez valahogy lecsengett amikor egyre több helyet ismertünk meg Olaszországban, és miután megtapasztaltuk a nápolyi zsúfoltságot és hőséget nem annyira vágytam oda. Most újra nagyon mennék, de csak tavasszal vagy ősszel, kizárólag.
És aztán!!!!!! Az év legizgalmasabbnak tűnő hónapja a május, amit lehet, hogy egy az egyben Franciaországban töltünk majd, ha minden jól megy. Ráadásul Párizs mellett, egy köpésre tőle, szóval akár minden hétvégénket ott tölthetjük, ha úgy akarjuk. Ezt már nagyon várom! Igaz, addig jó lenne legalább turistaszinten megtanulni néhány mondatot franciául!
Aztán itt van a nagy kérdés, hogy mikor menjek vissza dolgozni.... első terv az volt, hogy idén még itthon vagyok, és jövőre kezdem újra a dolgos hétköznapokat. De ez attól is függ, hogy a 2012-re milyen kilátások vannak, mert már arra is van 1-2 uti előjegyzés, és nem is akármilyenek, de erről most még nem tudnék mit írni. Szóval még az is benne van, hogy esetleg itthon maradok a 3dik évre is Milánnal, vagy 2.5 ig.
Szóval vannak tervek, elképzelések, bizonytalanságok... és arról akkor még nem beszéltem, hogy esetleg egy harmadik gyereket is szívesen vállalnánk:)

?

Már csak az a kérdés, hogy amikor én vagyok dögrováson, és legszívesebben egész nap a nyakamba húzott takaróm alatt gubbasztanék és sajnálnám magamat, akkor nekem ki főz gyógyító húslevest?

Vázlat

Annyi minden van, amiről majd szeretnék ide írni, ha úgy hozza majd az időm... lehet, hogy a Jézuskától kérek egy plussz napot, amikor nincs gyerek, nincs háztartás, csak a restanciáim vannak meg én.
Szóval sokminden indít el bennem ilyen-olyan gondolathullámokat, vázlatpontokba szedve, hogy el ne felejtsem őket:
- pl. olvastam a magyarok olvasási ill. nemolvasási szokásairól, és a kedvenc írókról.
- aztán írni akarok az állítólagos talpraesettségemről. (na ez egy hosszabb lélegzetvételű lesz, aszt hiszem)
- aztán írni szeretnék a 2010-es évemről amolyan összegzésfélét
- terveket a 2011-re nézve
- és nincs sok NAGY vágyam-álmom, de van néhány dolog, amit jólenne az életem során megvalósítani, ezért le kéne írnom, hogy ne menjen feledőbe.

De ahogy a naptáramat lapozgatom, ezek egy része nyilván már a jövő év projekte lesz... aztán ki tudja... lehet, hogy kapok majd egy plusznapot:)

Mit is szeretnék?

Mindenki azt kérdezgeti, hogy mit szeretnék... én pedig csak töröm a fejem, és ilyesmik jutnak az eszembe, hogy jó lenne Máténak néhány melegítőalsó, stb...
Aztán az is eszembe jutott, hogy jó lenne és nagy kedvem is lenne egy utazós-kirándulós blogot írni.
Csak ahhoz többet kéne utaznom. Szóval azt hiszem én ezt szeretném:)

A húsleves

Volt néhány év az életemben amikor még nem voltak gyerekeim, de azért már gondoltam arra, hogy majd egyszer lesznek. És akkor az is eszembe jutott, hogy vajon milyen élete lesz mellettem a gyerekeimnek, merthogy még egy nyomorult húslevest sem főztem még soha, és úgy képzeltem, hogy azt csak az anyukák-nagymamák tudnak főzni.

A Kincskereső Kisködmön is mindig az eszembe jutott , hogy ott is galamblevest kapott a főhős, amikor nagyon beteg volt, és persze én is mindig azt kaptam otthon, ha beteg voltam.
Aztán lettek gyerekeim, és szerencsére nem nagyon betegesek, de azért néha be-becsusszan egy lázzal kísért megfázás, főleg Máté részéről, mint pl. most is. Ilyenkor a lázcsillapító beadása közben a második gondolatom, hogy gyorsan főzök egy húslevest. És így is teszek. Mert azóta már tudok húslevest főzni, mert azóta már én is anyuka vagyok, és ezzel beigazolódni látszik a fenti feltevésem, hogy húslevest csak anyukák tudnak főzni.
És amikor kész van, akkor kis büszkeséggel a szívemben szedem a tányérba a gőzölgő levest... és arra gondolok, hogy ha majd a fiúk is felnőnek, akkor biztos emlékezni fognak arra, hogy amikor betegek voltak, akkor mindig húslevest kaptak, hogy meggyógyuljanak, mint ahogy én is emlékszem rá. És szívesebben emlékszem a finom húslevesekre, mint a hűtőfürdőkre és a mellkasomra tekert vizestörölközőkre, mert abból is kijutott ám nekem bőven...

Wass Albert: Tél

Templomi csöndben,
Éjjeli ködben
Aszkéta-ágat zörrent a szél,
Valahol messze,
Csillag szemekre
Szürke ködfátylat borít a Tél.

Túl a tetőkön,
Dárdás fenyőkön:
Zöld diadémon, pára lebeg,
Sűrű vadonban
Halkan, titokban,
Fenyő-óriások könnye pereg...

Néma a szikla,
Kristály patakja,
Jeges páncélban tompán zubog,
Mogorva ormon
Nincs rhododendron,
Csak sötét árnyak: Tantalusok.

Mélyen a völgybon,
Fűzfa berekben,
Néha, titokban zörren a szél,
S fent a magasban
Pára alakban
Halkan suhanó szellem: a Té

Ezaz

Az októberi nagy könyvfalásom eredménye az lett, hogy most nem nagyon csúsznak a betűk... pedig 3 könyvbe is belekezdtem, hátha valamelyik majd magával ragad, de nem...mindegyikkel csak ímmelámmal haladok.

Olvasás helyett viszont sokat gondolkodom a közelgő ünnepeken, nagyban szerveződnek Máté szülinapi bulijai, az ajándékok. Ő nagyon várja. Én is. Bár nekem mindig elfacsarodik a szívem, hogy már ennyi idős...pedig sosem voltak még annyira szórakoztatóak vele a hétköznapok, mint most. És sosem voltak annyira fárasztóak sem. Kíváncsi vagyok, hogy meddig fog tartani a szülinap közeledtével ez a nagy elérzékenyülés. Vajon akkor is könnycseppeket fogok morzsolgatni sütisütés közben, amikor már 40-50-60 éves lesz???? Vajon akkor is emlékezni fogok- e az illatára, a bőre selymességére? Majd megírom 40 év múlva:)
Aztán karácsony.... itthon. Nem megyünk sehová. Ami annyival nehezíti meg az én életemet, hogy 3 napig csaknekem kell etetnem a fiúkat, ahelyett, hogy a nagyszülők tömnék őket mindenféle jóval. De azért jó is ez. Most talán várom is az egészet, most először.
A karácsonyi szünetben pedig végre lakhatóvá próbáljuk varázsolni Máté szobáját, hogy birtokba vehesse. Elvégre lehet, hogy ovis nagyfiú lesz. Jajjj!!!!
Aztán Milán szülinap, még egy kiadós sírás-rívás Nekem, hogy már Ő is 1 éves! Hamarosan kirepülnek!
Lassan vége az évnek. Ennek is. Érdekes, és izgalmas volt ez az év. Biztos, hogy a következő is az lesz... ahogy magunkat ismerem.

Valahogy én is így

Nem akarom azzal zaklatni Istent, hogy „légy szíves, változtasd meg ezt vagy azt a nehéz helyzetet az életemben”, mert – ki tudja? – lehet, hogy oka van annak, hogy az Úr kirótta rám azt a feladatot. Inkább azért szoktam imádkozni, hogy legyen bátorságom szembenézni azzal, amit elém sodor az élet, és hogy nyugodtan el tudjam viselni, bárhogy alakul is a sorsom.

( E.G: Eat, Pray, Love)

Egyik kedvenc

Végtelensokszor tudjuk ordítani az autóban:) (persze még a gyerekek előtt volt ez, egy Bp-Keszthely távon)

Szilvás

Nem szeretem a szilvát, mint gyümölcsöt.
DE szeretem a szilvalekvárt, és a belőle készült mindenfélét.
Szeretem a szilva ízű teát, hűűű de még mennyire.
És tegnap óta a szilva ízű joghurtot is.
Lehet, hogy most már a szilvát magát is szeretném, csak újra meg kellene kóstolnom???

Vass Virág: Vulevu

Az elmúlt időszakban elég sok könyvet olvastam. Köszönhetően annak, hogy Milán minimálisra csökkentette mind az éjszakai mind a nappali alvásait, és csak akkor tud kicsit aludni, de legalábbis csendben lenni, hogy Matyi tudjon pihenni, ha a székében ülve hintáztatom. Eme maratoni tevékenység közben pedig bőven van időm olvasni, éjjel-nappal.

Ilyen maratoni altatások alkalmával szenvedtem végig Vass Virág Vulevu-ját.
Sejtettem, sőt tudtam, hogy nem egy nagy szám, legalábbis bárhol olvastam róla mindenhol, mindenki iszonyatosan lehúzta. Kicsit már ezért is kezdett el érdekelni, hogy milyen lehet az a könyv, ami senkinek a világon nem tetszik. Azt gondoltam, hogy az éles kritikákban biztos van némi túlzás is. De nem, nincs.
A könyv valóban nagyon rossz. Minden téren. A történet még csakcsak elmenne, bár szerintem az egy agyonrágott, elcsépelt, százszor megírt keresem a párom történet. De ettől még lehetett volna jó. De nem lett az.
Az egész nekem olyan összecsapott volt, olyan összefüggéstelen, olyan, mintha véletlenül a szerző jegyzettömbjét nyomtatták volna ki. Sok összefüggéstelen, egymáshoz nem illő mondat. Többször is előfordult, hogy egy párbeszédnél nem tudtam melyik sor kihez tartozik. Az egész olyan hatásvadász. Mintha a betűk nem ösztönből jöttek volna, hanem muszájból. Szinte látom magam előtt Vass Virágot ahogy ül a gépe előtt, és töri a fejét, hogy húúú most valami vicceset fogok írni, és az majd milyen király lesz. Szánalmas!
Borzasztóan idegesített az egész, de mégis tovább olvastam, mert azt gondoltam majd biztos lesz ez még jobb is, nem lehet ennyire rossz egy könyv, amit valaki megírt, amit valaki lektorált, amit egy kiadó drága pénzen kiadott, egy könyv, amihez emberek adták a nevüket.
Aztán rájöttem, hogy de lehet. Mert az egész nem arról szól, hogy jó könyv kerüljön az emberek kezébe, hanem pusztán a pénzről. És Vass Virágnak igen jó a marketingje, pláne hogy már a harmadik könyvét készül kiadni.
CSak azt nem tudom, hogy van képük mindehhez. Ahhoz, hogy súlyos ezer ( 3 db ezres az akció nélküli bolti ára, uhhh) forintokat gomboljanak le az emberekről kellemes szórakozást ígérve nekik. Mert e könyv olvasása nekem minden volt csak nem szórakozás, és legkevésbé sem kellemes. Még szerencse, hogy elveimet megtagadva ebook formájában olvastam, mert ha még pénzt is adtam volna ezért a förtelemért, hát na akkor lennék igazán mérges!
Szívesen elbeszélgetnék egyszer Vass Virággal, hogy ezt hogy gondolta... mert lehet, hogy ő másképp gondolta az egészet, mint ahogy átjött a könyvből... vagy nem? Vagy mondjuk azzal az illetővel, aki azt mondta, hogy igen, ez az, ezt a könyvet adjuk ki!!!!biztos siker! De komolyan.
De szerintem ez az illető nem is olvasta a könyvet, hanem egyszerűen csak ránézett V.V. bájos (hú de utálom ezt a szót, de ez van a könyv leírásában is) kis pofijára, aztán nyomjuk neki.
Egyszómintszáz... BORZALOM!!!!!

Tűnődések

Elgondolkodtam azon, hogy van egy csomó dolog, amit folyamatában nem szeretek, de az eredményt igen, és ezért időről időre át kell magam küzdenem a folyamaton is. Hogy a hétköznapi dolgoktól induljak ki, ott van rögtön a rend, a tisztaság. Szeretem őket, bár ritkán van körülöttem igazi rend, és igazi tisztaság, de ha sikerült elérnem egy jó háromnegyedes szintet, akkor elégedetten szívom magamba a tisztítószerillatot. Ennek ellene nemigen szeretek takarítani, fürdőszobát pláne nem, ablakot pucolni meg talán a legkevésbé, mégis mikor végre megcsinálom, akkor az olyan jó.
Aztán ott van a vasalás, amit még szeretnék is csinálni, csak nincs rá annyi időm, amennyit igényelne. Régen a vasalás amolyan relax tevékenység volt számomra, vasalás közben zenét hallgattam, csajos sorozatot néztem, vagy épp világmegváltó gondolataim születtek. Most inkább a versenyfutás az idővel jellemzi leginkább ezt a tevékenységet, ami nem annyira relaxáló. De mivel szeretek vasalt ruhába bújni, és mivel én szeretek, azt gondolom, hogy a családom többi tagja is szeret, (bár szerintem a legkisebbeknek édesmindegy lenne), ezért rendületlenül vasalok.
De pl. annak ellenére, hogy szeretek/szerettem tanulni, valahogy a nyelvtanulást sosem szerettem, ellenben idennyelvül tudni, beszélni annál inkább. Sajnos ez a kettő nem összeegyeztethető.
Viszont van egy csomó dolog, amit már folyamatában is szeretek. Pl. a nyaralás nálam mindig már ott elkezdődik, amikor kilépünk a kertkapun. Mert nekem már az utazás is nyaralás, még akkor is ha esetleg hosszas reptéri várakozással van tarkítva, én azt is szeretem.
Aztán ott van a sütésfőzés, amit sokszor jobban szeretek csinálni, mint az eredményt élvezni, és ugyanígy vagyok sok könyvvel is, hogy sokkal jobban szeretem olvasni, mintsem hogy a végére szeretnék érni.
Hát ilyesmi dolgokon jár az agyam...

Álmok

Nem nagyon szoktam Vele álmodni, illetve ritkán, és akkor is leginkább akkor, amikor valami nagy dolog készülődik az én életemben. Valahogy akkor mindig megjelenik az álmomban, így vagy úgy.

Egyetemista koromban volt egy visszatérő álmom Vele. Akkoriban mindig csak távolról láttam, megközelíthetetlen és megérinthetetlen volt. Emlékszem, nagy tömegben álltunk az utcán, koncerten vagy valami sok embert megmozgató eseményen voltunk, Ő a tömegben előttem valahol állt, és előre nézett. Én észrevettem, felismertem, bár olyan hátizsák volt a hátán, amit soha az életemben nem láttam. Néztem őt, és álmomban is éreztem a kettős érzést, ami tombolt bennem, hogy jó lenne odamenni, megölelni, beszélgetni meg nem beszélt dolgokról, másrészt ott volt a büszkeségem, a márcsakazértsem engedek érzés, a harag. Álmomban is tipródtam. Nem volt jó érzés. Csak néztem Őt messziről. Egyszer csak Ő is észrevett, és néhány pillanatig csak álltunk ott a tömeg közepén és egymást néztük. Nem mozdultam. Ő sem. Addig-addig dobált a lelkem ide-oda, míg végül mégiscsak elindultam felé, átverekedve magamat a sűrű tömegen, mely áthatolhatatlan falként húzódott előttem, mintha mindenki meg akarná akadályozni, hogy odamenjek. De én csak mentem, toltam félre az embereket, de azok mintha egyre csak többen lettek volna előttem, és én mintha egyre csak távolabb kerülnék. Felnéztem, kerestem a lyukat az előttem tornyosuló vállak között, hogy lássam, ott van még, és vár rám... de nem volt ott... elindult, és én csak az ismeretlen hátizsákos hátát láttam... kiáltani próbáltam, hogy Várj még, hisz jövök!, de nem jött ki hang a torkomon, vagy ha igen, még én magam sem hallottam a kiáltást. Elment, és nem nézett vissza többé.

Csatakosan ébredtem... az álombéli csalódás megkeserítette az azt követő néhány napomat. Minden gondolatomban ott volt, nem tudtam száműzni napokig. Emlékszem, hogy nagyon rossz érzés volt.

Aztán az álom egyszer csak elmaradozott, és már régen nem jött elő.

Ezért lepett meg, hogy most rövid időn belül kétszer is újra Vele álmodtam, de egészen másmilyen formában. A régi legyőzhetetlen távolság karnyújtásnyira rövidült. Ott ültünk egy autóban. Csak mi ketten, nem volt tömeg, nem volt zsivaj, nem voltak emberek. Ő vezetett. Furcsa, mert nem volt jogosítványa, és sosem volt autónk. De most ő vezette ezt az ismeretlen piros autót, én pedig kislányként ültem mellette. Azt hiszem legalábbis, hogy gyerek voltam még, de semmiképp nem felnőtt, és nem anya. Valamilyen fehér blúz volt rajtam, rajta rövid ujjú ing. Mentünk némán...néha összenéztünk, és mosolyogtunk mind a ketten.
Nem tudom, hová mentünk, nem tudom mikor, és miért. De azt tudom, hogy jó volt. Kellemes. Nyugodt. Olyan, amilyen régen nem.
Egyszer csak félrenéztem, néztem őt... és megszólaltam: -Apa!
Folytattam volna még... nem tudom mivel... de felébredtem. Vagyis Milán felébredt. Így abbamaradt az álom. Az álom, ami jó volt, és amire olyan régen vártam, az érzés, amit olyan régen nem éreztem.

Másnap mosolyogva gondoltam az álomra, és szomorúsággal a szívemben néztem a fiúkat, akiket sosem láthatott, akiket annyira szeretett volna... szerethetett volna.
Szerintem tetszenének Neki.
Azóta várom vissza az álmot... az álmot ami sosem teljesülhet, mégis boldoggá tesz. Hátha legközelebb tovább tudom álmodni.

Könyvtáras

"Kár" volt tegnap elmenni a könyvtárba, nem is lett volna muszáj, csak olyan szép idő volt, hogy nem akartam bent maradni, de a taknyos fiúkkal játszótérre sem akartam menni. Szóval kár volt, mert átpakolták a polcokat, és egy csomó olyan könyv került a szemem elé, amit eddig nem láttam, mert hát Matyival nem csak a válogatásról szól a könyvtárazás, sokkal inkább a jelzőkártyák és az ilyen-olyan könyvek visszapakolásáról, úgyhogy választani leginkább sebtiben és szemmagasságból szoktam... így bármennyire is győzködtem magam az ellenkezőjéről, mégiscsak levettem 4 könyvet a polcról, ami az itthon lévő 3-mal együtt már 7-et jelent.

Még szerencse, hogy Milán mostanában megint csak a székében tud aludni hajnaltájt, kizárólag hintáztatva, így 3-tól 4-től 5-ig fél6-ig elég sok oldalt el tudok olvasni, szóval keine panik:)

Csak zene

Összeszedetlen gondolatok egy könyvről

Éppen jó hangulatban kezdtem bele Nagybandó Sosemvolt Toszkánájába, mert ha egy kicsit is jobb kedvemben talál rám biztos, hogy nem tudom végigolvasni. De így sikeresen a végére értem, és bár egy ilyen könyvre, mint ez, nem tudnám azt mondani, hogy jó volt, de mindenképpen tanulságos és elgondolkodtató, és kár lett volna nem elolvasni. Bár olvasás közben teljesen más oldala fogott meg a könyvnek, mert eredetileg a toszkánás vonal miatt vettem a kezembe, mert mióta Olaszország az életünk szerves része lett azóta minden kicsit jobban érdekel ami olasz, aztán már az első ilyen fejezetnél éreztem, hogy ez a tankönyvi stílus nekem nem bejövős, annál inkább a könyv lelki vonala, a rákos beteg vívódása és küzdelme, hogy bármennyire nem akar, mégis életben kell maradnia, a lánya miatt, a születendő unokája miatt.
Nehéz lenne erről a könyvről véleményt írni... nem is tudok... (főleg egy örökké csivitelő kétésfélévessel magam mellett, hogy még a saját gondolataimat sem hallom) még jó, hogy nem vezetek könyves blogot.

Vasárnap

Utálom magamat akkor, amikor csak sírni van kedvem, és még jobban utálom, amikor sírok is, de úgy hogy nem is tudom abbahagyni, és csak folynak a könnyeim végig az arcomon. És azt is utálom, hogy a gyerekek előtt sírok, mert hát én mindig velük vagyok, kivel mással? és elcsukló hangon kell magyarázkodnom hogy nem nincs semmi baj, anya nem mérges, csak szomorú, de majd elmúlik. És azt is utálom, hogy ebben a blogban folyamatosan csak panaszkodom, pedig olyan sok mindent terveztem ide tenni, ami foglalkoztat, de valahogy azok mindig kimaradnak...
Keresem az utam... még nem tudom, hogy merre menjek... próbálok rendet rakni magamban, újrarendszerezni a kiborult/kiborított dobozaimat, kidobni a felesleges kacatokat., összrakni a széttört cserepeket. Próbálok megtisztulni, letisztulni. A könnyek is tisztítanak... ha mást nem is a könnycsatornáimat mindenképpen.
Aztán majd lesz új nap, meg még újabb... és majdcsak jutok én is valahova....

Ma

Azt hiszem elértem a gödör legalját, és ma már felfelé ível az út...

Kudarc

Sovány vigasz, hogy tudom, hogy kudarcot vallottam a gyereknevelés terén, mert hiába tudom, hogy nem jó ez így ahogy van, és változtatnom kellene, leginkább türelem és tolerancia terén, mégsem tudok... egyedül legalábbis nem... segítségre pedig nemigen számíthatok, mert akitől várhatnám, kicsit enyhítsen rajtam, annak mindig fontosabb a munka, hogy ott megfeleljen, és az, hogy az egyik épp beteg, a másikkal sem tudunk kimenni, mert még az eső is esik, és az ablakosok is ma jönnek, ez mind csak másodlagos, mert én úgyis mindent meg tudok oldani... már miért is ne tudnék? Csak valahogy azt kéne még kitalálnom, hogy a cérnaszálakat amin az idegeim lógnak, hogyan tudnám kötéllé varázsolni...

Mert ez így ebben a formában nem működőképes, még rövid távon sem, nemhogy hosszún.

Úgyhogy elméleti síkon megfontolom a magánovi lehetőségét, és első lépésként utánanézek a neten, hogy merre hány kemény magyar forinttért vállalná be vki délelőttre a Nagyobbikat.
Nagyságrendben persze tudom, hogy az én egyhavi gyedem nem elég rá, de jobb ha tisztán látok...