24 óra

Olvasok most egy könyvet, nyomozósat, amiben szó esik arról, hogy egy pasi családja meghalt szénmonoxid mérgezésben, és senki nem vette észre csak a pasi 24 órával később, amikor hazaért a külföldi kiküldetésből. Azt mondja erre a nyomozó, hogy hát ez gyanús, mert a 24 óra az nagyon sok, mi az hogy egész addig nem tűnt fel senkinek hogy baj van. 

Erre én elgondolkodtam, hogy azóta folyton vissza-visszatérnek a gondolataim ide, hogy ha (neadjisten) velünk történne valami itthon, amíg Feri nincs itthon, akkor az vajon mennyi idő múlva tűnne fel bárkinek is. Mert oké, hogy nem vagyunk elszigetelve a világtól, de pl. az oviból nem hívnak fel csak azért meg Máté 1 napot nem megy oviba. (ez az egyik érve volt a könyvben a nyomozónak, hogy nem járnak ezek a gyerekek sehová, hogy nem keresték őket korábban?) És a fociedzéséről sem keresik ha nem megy 1-2-szer. 

Persze amikor egyedül vagyunk akkor is beszélünk Ferivel is telefonon, meg a családdal is ha úgy adódik, de nincs ez annyira kőbe vésve, hogy minden nap pontban 6kor pl. hanem ahogy kijön, és akkor sem esünk pánikba ha esetleg kimarad egy beszélgetés. 

A szomszédoknak nem hiszem, hogy nagyon feltűnne ha 1 napot nem látnának bennünket, máskor is elő szokott ez fordulni, amikor mondjuk nagyon hideg van kint, vagy amikor betegek a gyerekek van olyan hogy ki sem dugjuk az orrunkat az lakásból. Meg aztán van hogy elutazunk. Ha csak hétvégére megyünk el, akkor nem szoktunk szólni a szomszédbácsinak, csak akkor ha hosszú útra megyünk.

Aztán végigfuttattam az agyamon azokat ismerőseimet-barátaimat akikkel szoktunk telefonon vagy bárhogy érintkezni, és egyikről sem gondolnám, hogy  csak azért képes lenne idejönni és ránktörni az ajtót feltételezve hogy baj van, mert épp nem veszem fel a telefont, vagy nem reagálok egy emailre. Ez nem bántás, én sem szoktam semmi rosszra gondolni, ha valakit nem érek el telefonon többedjére sem. 

Szóval arra jutottam, hogy mi akár napokig is feküdhetnénk a lakásban úgy hogy a kutyának sem jutna eszébe hogy valami bajunk is lehet. 

Egyszer régen, még Máté kicsi volt, és mentem ki a kapuhoz, talán postás jött, és elcsúsztam a lépcsőn. Máté az ölemben volt, én pedig csak arra gondoltam esés közben hogy csak nehogy neki baja legyen. Úgy estem, hogy pont a derekamat érte a lépcső széle. Alig bírtam lábra állni. Feri külföldön volt. Akkor gondolkodtam el először azon, hogy mi lenne, ha történne velem valami, amikor egyedül vagyok itthon a gyerekkel napokig. Ha mondjuk elcsúszom a fürdőkádban és szétütöm a fejemet, vagy mit tudom én....

Hogy mi lenne azt mostanáig nem tudom, de nem is nagyon szeretek ezen agyalni, nehogy bevonzzam a bajt. 

Mikor Máté már nagyobb lett, akkor alaposan átbeszéltük, hogy ha valami bajt észlel, akkor mit kell tennie. Időnként frissíteni szoktuk a dolgot a kis buksijában. Szerencsére ő már jól tudja kezelni a telefont, és gyorstárcsázással tud is telefonálni. Kérdés, hogy l tudná-e mondani abban az állapotában, hogy baj van. A másik, hogy azonnal nyissa ki az ajtót, és kiabáljon Jancsi bácsinak (szomszéd) hogy jöjjön mert baj van. 

Szerencsére nem fordult még elő semmi olyasmi, hogy ennyire ki lettem volna szolgáltatva egy párévesnek, és nem is szeretném ha előfordulna ilyesmi, de azért jobb felkészülni a legrosszabbra is, és legalább az esélyét adjam meg annak, hogy tudjunk segítséget hívni.

Szóval nem tudom mennyire sok az a 24 óra. Szerintem egyáltalán nem az. Legalábbis a mi esetünkben nem.

Tavasz

Zenés

Az igazság az, hogy mostanában voltak napok amikor annyira vacakul éreztem magam, hogy nem hogy egyéb gondoltaim támadtak volna, amit ide levéshettem volna, de örültem ha egyáltalán túléltem egy napot. 

Most sem fogok ám mélyreszántó gondolatokkal előrukkolni, nincsenek is, egyszerűen csak egy zenét teszek ide be, ami mindig Spanyolországra fog emlékeztetni, mert az oda-ill. visszaúton is rengetegszer hallottuk a rádióban, és az ottani zenecsatornán is sokszor ment.

Olyan lesz ez nekem mint Adele Rolling in the deep-je, amit Franciaországban hallottam először, és hallgattuk rongyosra.

Nem hiszem, hogy zeneileg túl nagy eresztés lenne, de engem mindig jó kedvre derít, és szép emlékeket idéz. És már a fiúk is éneklik, csak ők úgy hogy lakszompepi:)

Életjel

Nem meglepő egyáltalán, hogy hulla fáradtnak és végtelenül kimerültnek érzem magamat. Feri nyolcadik napja nincs itthon. Talán dél körül már hazaér, de addig van még egy kis idő, amit ép ésszel ki kellene bírnom. Percről percre nehezebb. 

A hétköznapi egyedüllétet a fiúkkal már régen megszoktam, és kialakult ezekre a napokra egyfajta menetrend, ami jól működik, ha nem jön közbe semmi extrém, betegség, vagy valami egyéb. Most nem volt betegség, szerencsére, de az, hogy már a múlt hétvégét is egyedül töltöttük az már megalapozta a további napok erőnléteit. Hétvégén szerintem a legvacakabb egyedül lenni a fiúkkal, mert még csak társaságot sem tudunk szervezni magunkat, mert ilyenkor minden normális család együtt van.

Na de mindegy is. A lényeg, hogy a héten voltam kontrollvizsgálaton is, és szerencsére minden a legnagyobb rendben van. ÉS lassan ha lesz bennem annyi energia, hogy összehozzak egy normális, épkézláb bejegyzést, akkor hírül is fogok adni mindent. Csak egyelőre a túlélésért küzdök.Pedig nem mondhatom hogy rosszul lennék, nem fáj sehol, nincs hányingerem, nem vagyok rosszul, egyszerűen csak borzalmasan fáradt vagyok, épp úgy mint korábban is a fiúkkal. Ezért aztán azt gondolom, hogy megint egy kisfiú lakik a pocakomban:)

Jelen pillanatban nem nagyon tudom elképzelni, hogy honnan lesz jövő péntekre annyi erőm, hogy vígan és dalolva nekivágjak Európának... de biztos lesz majd valahonnan. Ha máshonnan nem, akkor majd elképzelem hogy mennyire gáz lenne 2 hetet és 3 hétvégét egyedül lenni itthon a fiúkkal és máris jobban fogom magam érezni.

Na ennyit az életjelről. 

Aztán majd jövök.

Januári útitervek

Igen, lehet hogy nem vagyunk normálisak... néha már magam is elgondolkodom rajta, de aztán sikerül ezen a kis részleten mindig továbbsiklanom és abszolút csak a mának élnem. Ami most jelen esetben annyit tesz, hogy végre ami eddig csak levegőben lógó terv volt kezd realizálódni, mégpedig a hónap végi barcelonai út:)

Igazából nem Barcelonába megyünk hanem kicsit mellé, de Feri szerint vonattal fél óra Barcelona, az meg  nekem ugye még két gyerekkel is a simán belefér kategória.

Már van útikönyvem és a netet is bolond módjára bújom, és egyre inkább azt érzem, hogy ez megint csak az én városom lesz, amit már most imádok, és már most tudom, hogy nem akarok majd hazajönni, és hogy ezer dolog lesz amire nem jut majd idő. De az ilyenekre szoktuk azt mondani, hogy legalább lesz miért visszamenni.

Az útvonal lassan körvonalazódik. A googlemaps nemegészen 20 órára tervez. Mi kétszer fogunk valahol aludni, első körben Padova és Marseille a két lehetséges hely, mert így szakaszonként kicsit kevesebb mint 7 órát kell autóznunk. Szuper! De azért pont 7, mert ennyit már egyszer megcsináltunk a fiúkkal, amikor Franciaországba mentünk, és ha nem is vígan és dalolva, de 2 pihenővel relatív gond nélkül abszolváltuk az utat. 

Ja!!!! Hogy én akkor nagyjából 10 hetes leszek???? Ezzel a tényezővel egyáltalán nem számolok, bár azt még nem tudom, hogyan fogom beadni a dokimnak hogy én akkor elautóznék Európa túlfelére 2 hétre, de becsszó, hogy a 12 hetes uh-ra itthon leszek. Emlékszem, hogy már Milánra várva is kiütöttem nála néhányszor a biztosítékot, először akkor amikor 10 hetesen elrepültünk a 40 fokos Nápolyba, majd amikor 14 hetesen Milánóba repültünk 2 hétre, és azt meg azt hiszem azt nem is mondtam neki, hogy szeptemberben is elrepültünk még egyszer Milánóba. Utána már mintakismama voltam.

Na szóval... ilyen szelek fújnak.

Év végére

Úgy illik, hogy ha ide jövök keseregni, akor ide jöjjek akkor is, amikor boldog vagyok...

És mert már amúgy is rákérdeztetek hogy mi újság, így  az utolsó napon elmondom Nektek, hogy néhány napja már hivatalos papírom is van arról, hogy az új évet ötösben, egy 6 hetes Pocaktesóval a pocakomban köszöntjük:)

Én már világgá kürtölném, de mivel van nekem egy földhözragadtabb felem, akinek legalább annyi beleszólása van a dolgokba, mint nekem, és aki azt szeretné, hogy várjunk még egy kicsit és ezt tiszteletben kell tartanom, így rajtatok kívül nem tudja még senki, még a szűk családunk sem, ezért arra kérlek Benneteket, hogy maradjon ez közöttünk egyelőre!

Köszönöm!
puszik

Videó

És igen!!!!!
Készen vagyok Máté szülinapi videójával:))))
Idén szerintem nagyon Matyis zenést sikerült találnom hozzá:))))

Webbolt

Komolyan imádom a 21.századi technológiát!!!! Ez  a netes rendelés... aki ezt kitalálta, annak jó erősen megveregetném a vállát.
Először is a hűtő. Tegnap délelőtt keresztet vethettünk a régire. Azonnal rákattantam a témára, és megnéztem néhány oldalt és néhány típust. Majd amikor Feri hazaért, akkor együtt megnéztük még egyszer. Megrendeltük, holnap hozzák:) Juhé!!!! Mondjuk nagyon kíváncsi vagyok, mert még sosem vettünk úgy ilyen nagy dolgot, hogy előtte ne néztük volna meg 120szor, de most vészhelyzet volt, nem volt idő vacilálni. A könnybbségünk annyi volt, hogy ha úgy látjuk, hogy ez nekünk mégsem annyira jó, akkor jó lesz a B.térre, mert oda is  úgyis kellene venni már egy újat, szóval nem vesztünk tulajdonképpen semmit, és még hűtőnk is leszaz elkövetkezendő napokban.
Aztán délelőtt rendeltem egy csomó jó cuccot a gyerekeknek, játékokat, karácsonyra-szülinapra, és most olyan boldog vagyok, mert szerintem nagyon tuti ajándékok lesznek, és a fiúk nagyon fognak örülni. Pláne ha még a rokonoknak kiosztott ötletek is valósággá válnak, akkor aztán lesz itt örömködés.
Szóval tök jó, hogy ki sem kell tenni a lábamat, maximum érte lehet menni, és akkor a szállítási költséget is megspóroltuk.
Már csak partikelléket kell beszereznem, és készpassz, indulhat a mulatság!!!!

Hűtő

Elromlott. Végleg. És nem hogy nem éri meg megcsinálni, de meg sem lehet csinálni. Úgyhogy most 2 nap alatt kell kerítenünk, na jó vennünk egy újat.
Nem mondom, hogy nagyon hiányzott most ez a kis különfeladat, hogy milyet-hol-mekkorát és mennyiért.
Áhhhhh
Na mindegy! Legalább szép új hűtőnk lesz karácsonykor:)

Én megmondtam....

... hogy ránkjár a rúd, és szépen sorban fognak jönni a dolgok egymás után.

Elromlott a hűtőnk. Hétvégén még jó volt, aztán hétfőn reggel már gyanús volt, hogy olyan langyoskás volt a kefírem reggel, de akkor még nem gyanakodtam, nem esett le. Aztán kedden megint langyos volt, és délben ki kellett dobnom egy doboznyi hétfőn vett darált húst, mert büdös volt. Na ekkor már alaposabban körbejártam a dolgot, és hiába vettem fel maxra a hűtés a hűtő csak nem hűtött. Este aztán vésztárgyaltunk Ferivel, és lehordunk minden fontosat lentről is meg a fagyasztóból is a szomszéd bácsihoz. Biztos örült, amikor beállítottunk 10-10 kefírrel-joghurttal-tejföllel, meg egy másik szatyor fagyasztott hússal. 

De örülünk, mert ha mondjuk a jövő hétre esik ez a ziccer, akkor nagy slamasztikába kerülünk, mert ott lett volna az összes ünnepi ebédes alapanyag, meg a torta. Nem lettem volna túl boldog, ha a a kész tortám romlik meg a hűtőben. 

Most várom a hűtőszerelőt, és remélem rögtön meg tudja csinálni és nem kell Nicaraguából alkatrészt rendelni.
Abba meg most nem is gondolok bele, hogy mi van ha nem tudja megcsinálni, mert akkor újat kell venni, amit mondjuk tervezünk már egy ideje, de a konyhánkba csak némi átalakítással fér be egy nagyobb hűtő, márpedig ha veszünk, akkor nyilván nagyobbat veszünk. De az átalakításhoz baromira nincs most kedvem, és nincs is igazából kidolgozott koncepció, hogy akkor hogyan is legyen, mi hova, stb...
Közben pedig a sittes is jön elvileg, aki elviszi a kéménycsinálásból ittmaradt sittet. Ez még szeptemberi projekt volt, azóta ez már kb. a tizedik időpont amit mond, de eddig nem sikerült ideérnie. Na ma biztos jön, csak hogy kerek legyen a világ.
Plussz még a postást is várom, aki hoz egy csomagot, remélem.
És mindez persze hogy Milán alvásidejében zajlik, és nagyon remélem, hogy nem fogja őt zavarni a ki-be rohangálás, mert este meg céges mikulásünnepségre megyünk, és baromi nincs kedvem egy folyton nyűglődő, mindenre használhatatlan gyerekkel szenvedni ott 2 órát. És akkor még nem lehet tudni, hogy máté milyen passzban lesz... reggel nem volt túl jóban, jó lenne ha az oviban kicsit egyenesbe tudná magát hozni.

SzabóMagdás

A múltkor amikor Ulickaját olvastam írtam is, hogy mindig ott motoszkált a fejemben Szabó Magda. hogy miért azt inkább csak érzem, de sem szavakba foglalni, sem leírni nem igazán tudnám úgy hogy átjöjjön ez az érzés. 

Aztán Szabó Magda ott is maradt a fejemben, és a legutóbbi könyvtárazáskor el is hoztam egyet, Az Ajtót. egyszer volt már nálam ez a könyv, de akkor olvasatlanul visszavittem, valahogy akkor nem volt meg a hozzá való kedvem, hangulatom. Mert Szabó Magdát olvasni szerintem csak egyfajta másállapotban lehet, legalábbis én akkor tudok, akkor viszont nagyon nagyon gyorsan tudok vele haladni, röpítenek a sorai egy másik világba, ami olyan valóságos, amiben én még nem éltem.

Szabó Magdát olvasni szerintem nagyon nehéz. Nálam legalábbis úgy van, hogy az első 10-20-30 oldalon szinte végig kell szenvednem magamat, cserébe a végén megkapom a vágyott szabómagdás katarzist. Csak először volt ez nagyon fura, majdnem le is tettem a könyvet, hogy nem kell ez nekem, nehéz volt, nem értettem a szavakat, nem értettem az összefüggéseket, tele volt latin-görög utalásokkal, stb...  De nem tettem félre, (nem nagyon szokásom félbehagyni könyvet, csak akkor ha már végképp nagyon szenvedek tőle) szerencsére, mert egyszer csak a könyv közepe felé minden egycsapásra megvilágosodott, mindent értettem, még az addig számomra ismeretlen szavakat is, még a görög utalásokat is. És akkor lettem én nagy Szabó Magda fun. Ami nem azt jelenti, hogy minden művét olvastam már, óóóó közel sem, nem is biztos, hogy fogom. De pl. még az Abigélt sem olvastam, ellenben rengetegszer láttam a tévében, és fogom is még, mert még századjára nézve is ugyanúgy izgulok-sírok-nevetek, mint tizenvalahány évvel ezelőtt, amikor először láttam. De kíváncsi lennék, hogy például az a könyve is olyan nehezen indul-e be, mint a többi. 

Hát így vagyok én Szabó Magdával. amikor végzek egy könyvével nem feltétlenül azt érzem, hogy na még ebből sokat, sokat, hanem inkább olyan kellemes jóérzésem lesz, hogy ez igen, és aztán napokig motoszkál a fejemben a történet. 

És annak ellenére, hogy már most tudom, hogy melyik lesz a következő műve, amit olvasni fogok, biztos, hogy nem a közeljövőben lesz, mert mostanában túl rohanósak, túl sűrűek, túl programdúsak a napjaim, ami nem passzol Szabó Magdához.

Nyilván jel

Érdekes, hogy amikor kitalálunk valamit, hogy hová lenne jó elmenni, és még ha csak abszolút álmodozás szinten van is a dolog, akkor úton útfélen belebotlok az adott városba. Így van ez már egy ideje Rómával, ahová persze egyszer úgyis elmegyünk, lehetőleg tavasszal vagy ősszel.
És így van most Barcelonával is. Feri már volt néhányszor nem ott, hanem mellette céges ügyben, és mivel én már régen szerettem volna oda menni, csak ő nem akart annyira, most hogy így alakult jó lenne vele menni egy időre. Lehet hogy januárban lesz is erre lehetőség, de ez csak akkor lesz biztos, ha már a bőröndjeinkkel valahol ott leszünk a spanyoloknál, egész addig még bármi lehet.
De a múltkor tökvéletlenül találtam egy jó kis írást a neten, aztán a facebook-on is volt már egy képsorozat Barcelonáról, egyszer a tévén szörfözve is belebotlottam egy műsorba. Szóval nem lehet ez véletlen!!! Nyilván így üzennek nekem az égiek:) Persze reálisabb magyarázat az, hogy nyitottabb vagyok most Barcelonára, és ezért hamarabb megakad a szemem egy róla szóló cikken, videón, képen, mint mondjuk egy Stockholmról szólón, pedig oda is szívesen mennék.

De azt is nagyon szeretem, amikor egy olyan helyet vélek felfedezni egy filmben, ahol már jártunk. Onnantól kezdve sokkal közelebb érzem magamhoz az egész filmet. Pl. több Piedone film is Nápolyban játszódik, és olyan jó kiszúrni az ismerős helyeket, tudni hogy mi van jobbra-balra.
Tegnap pedig a Dunán az Angyalbőrben című sorozat egyik része ment, és kapcsolgatás közben egy másodperc alatt kiszúrtam, hogy a forgatási helyszín az egri csillagokos vármakett volt, ahol a múlt hétvégén jártunk éppen.

És hogy hová is akartam kilyukadni, azt el is felejtettem....

A rúd...

...ami rám jár, nem nyugszik.

Most épp a fényképezőgép kezdte el bemondani az unalmast. Egyelőre csak halkan jelez, hogy kezd már kiöregedni, most ott tartunk, hogy elfelejti a dátumot, és vagy minden bekapcsolás után be kell állítani, vagy minden egyes kép 1980.január 1-jén készül, szerinte. Tudom, ez még azért nem az a nagy katasztrófa, de engem, aki ezen a téren mániás vagyok, szeretem ha a képek sorrendben-időrendben havonta mappába vannak rendezve, elforgatva, kijavítva, satöbbi... szóval nekem ez elég katasztrófa. Pláne, ha tényleg egy nagyobb baj előszelének vesszük, ami nem lenne csoda, mert szegény szerencsétlen már 6 és fél is megvan, még nászajándékba kaptuk, úgyhogy eléggé matuzsálemi korú már. 

Tervben is volt, hogy az ősszel/télen veszünk egy újat, ezt pedig nyugdíjazzuk. A párizsi utunkra már az újjal szerettünk volna menni. De ugye a párizsi út is törlődött, ahogyan a fényképezőgépújítás is. Egyelőre.

Úgyhogy holnapra tervezek egy szervíztúrát, hátha sebtiben tudnak vele kezdeni valamit, és legalább kicsit ki is tisztogatják a nagy decemberi futam előtt. Mert persze mikor máskor kezdene tönkremenni, ha nem akkor, amikor jön a Mikulás, a fiúk szülinapja, a karácsony. Most így állunk.

Épp most hívott Feri, hogy beszélt a szervízzel és elvileg pikk-pakk meg tudják csinálni, csak valami elemet kell cserélni benne. Most már biztos, hogy holnap oda megyek. Az mondjuk röhej, hogy a városban, (Budapestről beszélünk) 1 helyen szervizelnek Canon-okat. 

Aztán meg várom mi lesz a következő. Gyanítom, hogy a dvd-játszó, mert az is szokott furcsa dolgokat művelni, de ne legyen igazam.

Teendők

Végül sikerült ideoda tologatnom a webalbumaimat, és most minden úgy van, ahogy képzeltem, hogy lennie kell. Már csak a polcon figyelő cirka 400 képet kéne albumba raknom, amit a nyáron hivattam elő. Aztán ki kellene választanom néhány képet, amiből naptárt csináltatunk a nagyszülőknek. Ha figyelembe veszem, hgoy hány képet csináltam az idén, akkor ez azért nem olyan egyszerű, pláne, hogy úgy szeretném, hogy tesós képek legyenek, és olyanok, ahol mindketten szépek. 

Aztán meg lassan ki kell válogatnom azokat is, amikből a szülinapi videókat fogom csinálni, mert olyan jó őket visszanézni, ráadásul így hogy év végén ünneplünk így kicsit az évet is összefoglaljuk. Lesz mit. 

Szerencsére már nyáron eszembe jutott, amikor meghallottam egy számot, hogy az milyen jó lenne Máté videójához, és a napokban már Milán számáról is döntöttem, úgyhogy legalább ez megvan. 

Szerintem jó lesz!

Ajándékok terén is kezd összeállni a kép. Karácsonyra biztos, hogy valami közös ajándékot kapnak a fiúk, szülinapra meg nyilván sajátot. Rengeteg ötletem van:)

A héten beszerzem a koszorúhoz valókat is, és talán idén először már az első vasárnap is meg fogjuk tudni gyújtani a gyertyát. Általában akkor szokott eszembe jutni, hogy ja.... advent van, és mi csak a második hétnél kezdünk.

Húúúú... sűrű lesz.

Kesergős

Nem titok, hogy szeretnénk harmadik kisbabát. Tavaly ilyenkor még úgy gondoltam, hogy korai lenne még, jó lenne a testemnek és a lelkemnek is egy kis szünet, és különben is van még időnk, nem vagyok még olyan öreg, Milán is kicsi még. Aztán tavasz felé már gondoltam, hogy jó lenne, jó lenne, de nem akartam decemberi gyereket, így vártunk még 1-2 hónapot. Aztán lesz ami lesz alapon dolgoztunk az ügyön, és eleinte nem is aggasztott a sikertelenség. Aztán a harmadik sikertelen hónap után már kicsit elkeseredtem, de még nem estem pánikba, gondoltam majd jobban odafigyelünk. De semmi. 

Már az 5dik hónapon is túl vagyunk. És most már tényleg azt hittem, hogy van valami, mert késett a nehéz napom, amit sosem szokott. Aznap nagyon izgultam. Eltelt, és nem jött meg. Másnap is izgultam, eltelt és nem jött meg. Csináltam egy tesztet, ami negatív lett. Ez kicsit elbizonytalanított, de még mindig reménykedtem. Egészen mostanáig, amikor is megjött.

És egyszerűen nem értem mi a baj. Mátéval meg Milánnal nem volt ilyen gond. Máté a 3dik hónapban, Milán  a 4dikben jött össze, de Milánnál egy hónap kimaradt, vagyis a peteérés környéke, mert pont akkor nem volt itthon Feri, úgyhogy tulajdonképpen ő is a harmadikban sikerült. Akkor most mi van???? Mi változott????

Feri azt mondja ne aggódjak, mert ez ezer dolog függvénye, és tény, hogy mostanában sosem vagyunk se egészségileg, sem fittségileg a topon. Tény, hogy mindkét gyerekünk akkor fogant, amikor épp túl voltunk egy pihenésen, Máté előtt Zalakaroson voltunk wellnessezni, Milánt pedig egyenesen Hollandiából hoztuk Most ez kimaradt. Tény, hogy hullafáradt vagyok, ami biztos nem segíti elő a pozitív eredményt. 

Aztán az sem volt szerintem jó, amikor 1-2 hónapig azon kattogtam, hogy munka vagy gyerek, gyerek vagy munka, mentem is volna meg nem is, és tudom-hiszem, hogy amíg a lelkemben nincs béke, addig nem fog sikerülni. De most úgy éreztem, hogy végre sikerült helyretennem magamban ezt a kérdést, és teljes szívemmel szeretném hogy még egy kisbabánk legyen.

Közben meg tényleg olyan hülyén érzem, magam, mert van két szép egészséges gyerekem, és azon sopánkodom, hogy a harmadik nem sikerül rögtön. Mikor mások az elsőre is éveket várnak. És ebben is igaza van Ferinek, meg abban is hogy legyek azért hálás, hogy van már 2 gyerekem is, akik ráadásul mindig akkor jöttek, amikorra terveztük őket. Szerinte ennyi csúszás igazán belefér, hiszen a körülmények közel sem olyan optimálisak, mint amikor Mátét akartuk, vagy amikor Milánkát. De akkor is!!!! 

Hogyan győzzem meg magamat arról, hogy minden rendben van, és jönni fog, ha jönnie kell, ha most mérhetetlenül el vagyok keseredve????Én ebben nem vagyok jó. Engem még sosem állított az élet ilyen sorozatos csalódások elé, épp ezért én nem tudom ezeket jól kezelni. Én az adj uram, de rögtön habitusú ember vagyok. 

Aztán meg eltelik még néhány hónap, és megint ott fogunk tartani, hogy majd kapok egy decemberi gyereket. De most már az sem érdekelne, most már azt sem bánnám. Lehet, hogy nekem ez van megírva. És bármennyire is szeretnék kertipartit tartani, az nem az én utam. 

Mindenesetre nehéz ezt nekem elfogadni. Most még az. Ma még az. De talpra fogok állni, tudom. Csak ma még kicsit nyalogatom a sebeimet.

Öregszem

Hiába próbálom magam nyugtatni, hogy nem vagyok én még olyan öreg, és ebben a hitemben  Feri szülinapjakor mindig meg is erősítem magamat, mert olyan jó arra gondolni, hogy hozzá képest én fasorban sem vagyok, mégis, újra és újra szembesülnöm kell azzal a meg nem fordítható ténnyel, hogy biza, én sem vagyok már mai csirke. 

Ma reggel megintcsak arculcsapott a tükörképem, mert valami olyasfajta ábrázatot vetített elém, amit 10 évvel ezelőtt egy átbulizott éjszaka utáni legrosszabb másnapomon sem láttam. 

Történt ugyanis, hogy szerintem a két kezemen meg tudom számolni, hogy mennyit aludtam tegnap éjjel, percekben mérve. És ezt így harmincon túl úgy látszik már kevésbé tudom tolerálni. Legalábbis külsőleg. Belsőleg sem nagyon, ilyenkor a legkisebb vinnyogásra is, sőt egy képzeletbeli légy zümmögésére is tudok akkorát ugrani, mint egy felbőszült éhes tigris, de ez most más tészta. Persze volt már ilyen a világtörténelemben.... Mátéval hosszú hónapokat virrasztottam végig, de az már volt, mert akkor az természetes volt, mondhatni. De Milán alapvetően jóalvó gyereknek számít, és kicsi korától kezdve egész hosszú etapokat nyomott, épp ezért elég rendesen elszoktam már attól, hogy 20 percenként talpra ugorjak, és keressem az okokat. És durva ezt így kimondani, de pont azért mert Ő jó alvó szokott lenni, ezért sokkal rosszabbul esik tőle egy ilyen rossz éjszaka, több meg pláne, mint ahogy Mátétól esett, mert nála úgymond a rossz volt a természetes.

De emlékszem én még, amikor az egyetemen simán, na jó nem simán, de bementem egy reggel 8as hőtan szemináriumra úgy hogy végigbuliztam az éjszakát, és vagy semmit, vagy csak néhány órát aludtam. (az mondjuk rosszabb volt). Jó nem mondom, hogy brillíroztam, és hogy világmegváltó ötleteket adtam Zsíros tanárúrnak, hogy hogyan is lenne jó kiszámolni azt a fránya hőátadási együtthatót, de ott voltam, és még csak nem is aludtam el. Na az lett volna még szép baleset, azt hiszem akkor sosem kaptam volna meg a diplomámat. Sőt olyanra is emlékszem, hogy ezt zsinórban is tudtam művelni, és tulajdonképpen túléltem, és nosztalgiával gondolok azokra az időkre. 

De még néhány éve is volt bennem annyi erő, hogy egy durva karácsony előtti buli után bemenjek dolgozni, mert határidős munkánk volt, és nem lehetett lazsálni, és még túlórázni és hétvégézni is képes voltam. 

Persze még akkor is harmincon innen jártam, nyilván ez lehet csak a magyarázata. 

Mert ma, elképzelésem sincs, hogy hogyan tudnék hatékony tagja lenni a társadalomnak, mert még maga a létezés is fáj. Persze Őfelsége Milán miután Mátét elpasszoltuk az oviba bealudt azalatt a 2 perc alatt, amíg én reggelit csináltam magamnak és azóta is húzza a lóbőrt. Gondolhatnánk, hogy miért nem teszem én is ezt.... no igen, jó lenne, és meg is próbáltam összekuporodni az ágy sarkában a takaró alatt, de mivel reggel magamba toltam egy gigaerős duplakávét, hogy elinduljon a nap, mert Mátét időre kellett oviba vinni, így nem nagyon akart jönni az a fránya álom, és mire jött volna, éreztem, hogy kezdenek a végtagjaim ellazulni, szemhéjaim elnehezedni, akkor persze megcsörrent a telefonom és oda lett az idill.

És azóta itt vegetálok. És nagyon messze van még az este... nagyon messze.
És igazából ezt a freeblogra szántam, de ott már megint karbantartás van, mint mostanában elég sűrűn, úgyhogy még ez sem jött össze, így ide került, és punktum. 

Mit szeretnék

Így november közepe felé lassan eljön az ideje a mitszeretnél???? kérdés időszakának. Én pedig szokás szerint  nézek bután, mert igazából semmi sem jut eszembe. Vagy de.... az első ami eszembe jut, az az, hogy nagyon szeretnék 2 gyerekmentes napot. Vagy másfelet. Nem többet. Többet nem is bírnék ki nélkülük. De 2 nap relaxra úgy érzem olyan nagy szükségem lenne mint egy csepp vízre. Ezzel csak az a bibi, hogy amikor ezt megpedzem bárkinek is aki kérdezi, hogy mit szeretnék, az azt hiszi, hogy viccelek. Hogy miért gondolják ezt olyan viccesnek, nem tudom, mert én speciel véresen komolyan gondolom. Épp ezért sosem lepődöm meg, amikor nem ezt kapom. 

Aztán vannak olyan dolgok, mindenféle háztartáskörüliek, amire szükségem van, könnyen pótolható lenne,  csak nekem mindig kimegy a fejemből, hogy vegyek. Ilyen pl. a krumplinyomó, aminek letörött a nyele már vagy egy éve, és azóta elég kényelmetlen a krumplipürécsinálás. Aztán ott van pl. a fokhagymanyomó, ami ugyancsak eltörött már jósok éve, de az is mindig elfelejtődik. De azt mondanám valakinek, hogy ezt a kettőt kérem, mert ezt szeretnék de nagyon, akkor megintcsak kinevetnek, merthogy ez az elképzelésük szerint nem ajándék. De ha egyszer ezt szeretnék!!!!! Szóval ezt sem kapok. 

Aztán szeretnék még nagyon egy varrógépet. Bár varrni nem tudok, de úgy érzem, ha lenne egy varrógépem, akkor az nagy lökést adna afelé, hogy megtanuljak. Meg valamiért azt mondja az én egészséges önbizalmam, hogy annyit mindenképpen meg tudnék csinálni, mint pl. egy nadrágfelhajtás, vagy ilyesmi, amit mindig kell, mert nem vagyok egy konfekcióméret, sajna.De ez meg olyan nagy értékű ajándék lenne, hogy ilyet meg elvből nem kérek, mert egyrészt nem akarom hogy bárki is sok pénzt költsön rám, vagy ha már mindenképpen sok pénze van, akkor költse inkább a fiúkra.

Ilyenkor tél közeledtével mindig jólesne egy új pulóver, vagy kardigán, vagy bármilyen ruhadarab, de azt azért nem kapok, mert nem tudják  milyen tetszene, meg a ruhaméretem ugye nem épp egyértelmű még magam számára sem.

Szóval nem sok minden marad.

És ilyenkor jön a jóöreg KÖNYV. Amiből ugye sosem elég, ami mindig jó, és bárki meg tudja venni bárhol, nem üzlethez kötött. Csak erre meg mindig megkapom, hogy az azért nem jó, mert már tavaly is azt kaptam, és az már milyen. 

Milyen, milyen... mondom én. Hát nem ugyanazt a könyvet kérem idén, hanem egy másikat:)

Ááááá de nincs még valahogy hangulatom ehhez a nagy decemberi ajándékozáshoz!!!!!

Hogybírom

Az elmúlt hónapokban többször is  találkoztam olyan ismerősökkel, akikkel egyébként nem, vagy csak ritkán, és ilyenkor egy-két perc miazhogyvagy kérdések után mindig nekemszegeződik a jól ismert "hogy bírod?". Nem szeretem ezt a kérdést. Azért nem, mert a választ nem lehet egy egyszerű jól-rosszul válasszal elintézni, mert az nem lenne teljes, nem lenne igaz. Ilyenkor én mindig azt mondom, hogy jól. Alapvetően. Mert miért is ne bírnám jól? Ha nem bírnám, akkor nyilván nem csinálnám, vagyis nem így csinálnám. Ha nem lenne nekem így jó, akkor valószínű visszamentem volna már dolgozni. Szeretek Velük lenni. szeretek velük együtt újra rácsodálkozni mindenre. Szeretek Velük újra gyerek lenni, összekacsintani, felhőtlenül kacagni, butaságokat csinálni. Ki ne szeretné????

Másrészt viszont nem mindig jó. Mert sokszor nehéz, sokszor elegem van, sokszor kifutnék a világból, de legalábbis nem szólnék senkihez. Van, amikor elegem van a rendetlenségből, az én összepakolok-ők szétpakolnak örök körforgásából, elegem van az első szóra pattanok és ezt adok, azt hozokból, de rutinból pattanok, nem tehetek róla. Mint ahogy arról sem ők tehetnek, hogy habár végigalusszák az éjszakát én mégis számtalanszor megébredek, mert azt is meghallom, ha megfordulnak az ágyukban. Aztán olyan is van, amikor az idegeimen táncolnak, amikor ezerszer kell rájukszólnom, és mégsincs az amit kérek tőlük. De mindent összevetve azért mégiscsak bírom valahogy, mert még itt vagyok épen-egészségesen, nem mentem a Dunának, pedig sokszor beígértem már, nem vittek el a zártosztályra sem, pedig van amikor eléggé a határát súrolom az idegbajnak.

De hogy miért is ez a hosszas bevezető.... azért, mert azt, hogy valamennyire szinten tudom magamat tartani, az annak köszönhető, hogy nagyjából félévente sikerül valamerre elutaznunk. Nem feltétlenül külföld, és nem feltétlenül hetekre, csak valahová, kicsit töltődni. Még ha gyerekekkel is megyünk, ezek az utak nekem mégis jók. Utána érezhetően kisimulnak a vonásaim, és türelemből is kicsit feltöltődök, rákészülök a következő időszakokra. 

Idén már sokmindenen túl vagyunk. De volt még egy tervünk, mégpedig az, hogy az őszi szünetben elutazunk csak mi ketten, Párizsba. 4 éve nem voltunk kettesben sehol, leszámítva azt a néhány párórás kimozdulásunkat, és nem is aludtunk még a fiúk nélkül. Jó én aludtam Máté nélkül, de olyan még nem volt, hogy napokig másokra bíztuk volna a fiúkat. Persze nem panaszkodom, mert szeretünk a fiúkkal is utazni, de az azért mégiscsak más, mintha csak ketten mennénk. Ráadásul van (jó)néhány olyan úticél a képzeletbeli naptárunkban, ahová csakis gyerek nélkül mennénk, ilyen a fent említett Párizs, Róma, stb... (és most nem is gondolok a nagy amerikai körutunkra, hihihi)

Most sem lesz. Pedig nagyon készültem rá, lelkileg. Vagyis olyan ez, mintha feltankoltam volna magamat valamennyi energiával, ami kitart a következő állomásig, de a cél előtt kiderül, hogy az állomás még jócskán odébb van, de valahogy csak el kell vonszolnod magad odaáig a meglévő energiamaradékokkal. 

Szóval nincs utazás, jobban mondva az utazás elhalasztva. És az eszemmel tudom, hogy ez most a helyes döntés, mert végtörleszteni szeretnénk. Aztán utazni még jövőre is tudunk. (vagy nem).

Mégis olyan nehezen lendülök túl a dolgon. Mert olyan jó lett volna!!!!

De kárpótlásul vannak más terveink, amik ugyancsak nagyon kecsegtetőek, és bizsergetik a lelkemet, de azok sem idei projektek.

Úgyhogy most meg kell próbálnom  másképp töltődni. Mert az év vége idén sem lesz nyugisabb, mint mondjuk a tavalyi, mert a gyerekeink még mindig decemberben ünnepelnek, a Mikulás és a Jézuska is akkor jön, hogy csak a főbb eseményeket említsem.

Brrrr

Azt hiszem jól esne egy olyan nap, amikor nem kell senkihez sem szólnom, és hozzám sem szól senki.
Azt hiszem, ez a megvalósulatlan álmok  címszó alá fog kerülni.... legalábbis az elkövetkezendő 15-20 évben, biztos, hogy nem fog ilyen előfordulni.

Ulickaja

Néhány hete szinte minden oldalon, amit olvasok megjelent az oldalsávban, hogy megjelent Ulickaja legújabb könyve, és hűűű, meg haaaaa, mert az milyen jó. Én meg csak pislogtam bután, mert nemhogy nem olvastam még sosem Ulickaját, de még csak nem is hallottam róla, így gyorsan elolvastam pár könyvesblogon hogy mit írnak róla, és mindenhol annyira istenítették, hogy komolyan kíváncsivá tett. Így aztán amikor legutóbb a könyvtárban jártunk gyorsan ki is vettem az egyetlen bent lévő példányt, az Életművésznőket. És most olvasom és olvasom, és egyszerűen nem tudom megfogalmazni miért, de tényleg jó!!!!!

Elgondolkodtató és szórakoztató. És valamiért folyton Szabó Magda jut az eszembe, pedig az ő könyvei inkább nehezen olvashatóak nekem pont a nyelvezete és a történetvezetése miatt, de vele is úgy vagyok mindig, hogy az első néhánytíz oldalon nehezen rágom át magamat, de aztán csak úgy röpít a könyv.

Egyszóval örülök, hogy rátaláltam Ulickajára, és most nagyon kíváncsi lettem a többi könyvére is.