Tablós

Alapvetően nem érzem magam (annyira) öregnek.
De amikor egy érettségi tablót nézve több ismerős van a tanári sorban... sőt... igazából csak ott van ismerős, akkor azért rá kell jönnöm, hogy csak eltelt az a tizenvalahány év.

Piacos

Nem tartom magamat se mintafeleségnek, mintaanyának meg pláne nem, de azért igyekszem olykor legalább megközelíteni a fejemben lévő álomképet erre vonatkozóan. 

Régebben sosem jártam piacra. Igaz, nem is volt rá időm. Kisgyerek koromban rendszeresen jártunk hétvégén piacra, és sokegyéb mellett (pl. a lángosevés) arra emlékszem nagyon, hogy iszonyat sokat álltunk sorba tojásért, zöldésgért,  bármiért. Nem értettem, hogy anyu miért mindig a leghosszabb sorba áll be, amikor kettővel arrébb csak ketten állnak, és ott pikkpakk végeznénk. Anyu mindig azt mondta, hogy azért, mert itt a legszebb az áru, vagy mert itt a legjobb az ár-érték arány. Na jó, nem ezt a kifejezést használta, ezt akkor még úgysem értettem volna, de ez volt a lényeg. 

Ma már részben kapisgálom azt, amit akkor mondott. Ennek ellenére én még most sem vagyok az a sorbanállós fajta. Egyszerűen kettőnél több embert nem tudok kivárni. Mentségemre legyen mondva, mindig van velem legalább 1 gyerek. 

Ha nem is rendszeresen, de azért időnként elő szoktam fordulni a piacon. A közelebbin is, és a kicsit távolabbin is. És csak nem olyan régen jöttem rá, hogy mind a két helyen van saját zöldségesem.  Mindig hozzájuk megyek, mert tudom, hogy ott szép az alma és jó áron van, és így tovább. És van még egy kis bódés zöldségesem is, itt az utca végén. Ezek mind ismernek, ismerik a fiúkat, indig megkérdezik, hogy mi van velük, ha egyik-másik nincs velem, és szólnak, hogy van szép karfiolom, nem visz belőle? és tényleg szép, és persze, hogy viszek.

Ma délelőtt elbicajoztunk Marcival a távolabbi nagypiacra. Először mentünk így biciklisülésestől, és elég parában voltam, hogy mi van ha valaki lecsatolja a hátáról az ülést, ami többet ér, mint az egész bicikli cakkumpakk. Így elég fürgére vettük a vásárolgatást, és mivel az énzöldségesemnél éppen hosszú sor állt, mert a csütörtök az már mindig félteltházas buli a piacon, most nem oda mentem, hanem máshoz. Marci persze mindent megsimogatott, le akarta tépkedni a koktélparadicsomokat, eprekkel akart célbadobni, meg mit tudom én, én pedig próbáltam megfékezni, amíg az előttem lévő néni fizetett. 

A zöldséges pasas meg csak mosolygott a szélmalomharcomon, és nevetve megjegyezte, hogy:

- Kéne még vagy 2 gyerek, nem?

Mire én mondtam neki, van még kettő, csak ők oviban vannak.

Láttam rajta, hogy hitte is meg nem is. 

Nekem meg mindig jól esik, ha nem nézik ki belőlem, hogy 3 gyerekem van. :)

Így hát csodaszép karalábékkal és körtékkel, és hízott májjal távoztam. És a bicikliülés is megvolt. :)

Futok, futok

Az elmúlt heten nagyon belecsaptam a lecsóba futásilag, ami azt jelenti, hogy 8 napból 7-szer húztam nyúlfutócipőt. Köszönhető ez egyrészt annak, hogy egészen sokáig világos van, és még az idő is pont olyan, amilyet én szeretek futás közben. Másrészt, a barátnőm agitálására beneveztem a cocacola futásra. A 10 kilométeresre. Amit akkor, amikor neveztem még soha nem futottam le, de igazából még a közelébe sem értem. Ez elég nagy motiváció volt ahhoz, hogy amikor Feri felhív, hogy fél 8 körül otthon van, akkor gyakorlatilag csak a kilincsen találkozik a kezünk, és a következő pillanatban már a bicajomon ülök. Szóval futok, futok, és egyre többet, és egyre jobb részidőkkel. 

Május 2-án futottam le először a 10 kilométert, ami hatalmas eufóriával töltött el. Ráadásul olyan időeredménnyel, amit magam sem gondoltam volna, 1 órán belül voltam. Igaz, csak pár mp híja volt, de akkor is.  A futás mellett pedig rendszeresen járok edzeni. 

Ettől függetlenül kicsit azért parázok egy ilyen nyilvános futástól, mert mi van ha pont akkor és ott nem fogom bírni. Mert betonon van, mert ebéd/alvásidőben, mert sütni fog nagyon a nap, vagy esni az eső, vagy, vagy, vagy.... huhhhh. Hát kellett ez nekem? :)

De közben meg tiszta hülye vagyok, mert amikor I. a hétvégén megpedzette, hogy akkor ősszel menjünk el a félmaratonra, mert ha 3 hét alatt felhoztam magam a 10 kilométerre, akkor már nem kell sokkal több, és a félmaraton is menne, akkor persze lehurrogtam, de azóta csak itt motoszkál a fejemben, és már azt számolgatom, hogy a 12-t szerintem le tudnám most is futni, és ha még 5-t rátennék tartósan, akkor biztos menne a 21 is. Na de itt szoktam megálljt parancsolni magamnak. 

Egyelőre a 10-es cocacolán legyek túl. 

A technika

Nem vagyok még (talán) annyira öreg, mégis egyre többször fordulnak meg a fejemben olyan öreges gondolatok, mondatok, szófordulatok, hogy ejjjjj bezzeg az én időmben, meg amikor én voltam iskolás, meg annak idején, stb... Azt sem gondolom, hogy nagyon maradi lennék, sőt, szerintem egész jól be- és el tudom fogadni a technika új csodáit, még ha nem is használom mindegyiket, mert jelen pillanatban a mindennapi létezésemhez nem elengedhetetlenül fontos. De azért egész jól kezelem a számítógépet, tudok az okostelefonokról, a tabletről, az ebook olvasóról, tudom mi az a külső háttértároló, meg biztos tudok még egy csomó mindent, csak az már nekem is teljesen hétköznapi, oké az ipod-ot csak névről ismerem, de fogalmam sincs róla, hogy ha lenne nekem egy ilyenem, akkor az nekem miért lenne jó :)  A fentieket is csak azért említem, mert több ismerősöm is van pl., aki hasonló korú, mint én, és mégsincs a fentiekkel még annyira sem képben, mint én. 

Tudom, hogy a világ a digitalizálás és a miniatürizmus felé halad. És fejben tudom is, hogy ez milyen jó, hogy mekkora lehetőség, hogy többezer könyvet tudsz magaddal cipelni, ha kell, hogy adatokat, infókat tudsz pillanatok alatt megszerezni. Tudom, hogy ez a jövő, és nyilván én is ebben élek.

Mégis nagyon meglepődtem, és elcsodálkoztam ma. Marcival a mondókázós órára mentünk, és a tulajéknak 2 nagyfiuk is van a Mátékorú kicsi mellett. A legnagyobb épp egy versenyre készült, ebookból tanulta a leckét. És annyira fura volt, és egyben annyira nagyszerű dolog lehet, hogy minden kéznél van. Emlékszem, amikor főleg egyetemen előjegyzéses rendszerben lehetett egy-egy szakkönyvet kivenni, vagy ki se lehetett venni a könyvtárból, hanem csak ott lehetett belőle dolgozni, mert csak 1 példány volt belőle. Meg amikor egy fél táska könyvvel meg jegyzettel utaztam keresztül az országon egy-egy hétvégére, szünetre. Hát mennyivel egyszerűbb ez így, és mennyire praktikus. 

Ellenben a furcsasága is pont ez a dolognak, hogy azt mondja az anyuka, hogy már alig használnak füzetet, és a tanulandó tananyagot is megkapják digitálisan, letölthető a honlapról. A beadandókat is emailen küldik el a tanárnak. 

 Azt mondja, hogy a jövőre a második fiának az osztálya lesz a kísérleti nyúl, ahol már egyáltalán nem fognak papíralapú könyvet/füzetet használni, hanem minden digitálisan lesz, és tablettel mennek a gyerekek iskolába. Hát nem durva? 

Remélem azért, hogy az általános iskolában azért még megtanítják majd a gyerekeket folyóírással írni, vagy lassan ez is kimegy a divatból? Mert tulajdonképpen én sem sűrűn írok már kézzel, max. alá. 

Szóval hihetetlen a tempó, a gyorsaság amiben élünk, ami felé haladunk. Szoktuk emlegetni Ferivel, hogy micsoda sorállás volt a koleszban a telefonfülkénél, meg hogy bemondták a hangosbemondóba, hogy kit keresnek telefonon. Ez mára már nekünk magunknak is vicces, pedig tényleg így volt. 

Csoda-e, ha a fiúk nem hiszik el, hogy a mi gyerekkorunkban hétfőnként nem volt a tévében adás, és mese is csak egyszer volt egy nap? Néha már én magam sem hiszem ezt el :)

Csajos este

Tegnap moziba mentünk a csajokkal. (anyukatársak) Hárman mentünk, de még így is fél délután telefonálgattunk körbe, hogy akkor mit nézzünk, mikor és hol. Már az is szóba került, hogy akkor inkább sörözni menjünk, mert azt könnyebb megszervezni, de végül a Liam Neeson repülős filmjét néztük. (Non-stop) Nem volt rossz, kellően volt izgalmas, és néhol vicces, és hát Liam Neeson még mindig jó pasi, no.

Jó kis este volt, pletykázós, egymást ugratós, és annak ellenére hogy hármunknak összesen 7 gyereke van, nem igazán kerültek szóba a skacok, ellenben tudtunk úgy vihogni az előtérben, mint a tizenéves csitrik :)
Ennek örömére már a jövő heti filmet is kinéztük ;-)

Vándorünnep

" Ha szerencséd volt
és ifjan Párizsban élhettél,
bárhova vetődj életed során,
Párizs veled marad mindig,
mert Párizs vándorünnep "

Még a nyáron olvastam A párizsi feleség-et, ami Hemingway első házasságáról szól. Az 1920-as évek Párizsát, az akkori kávéházi- és éjszakai életet, az önszerveződő műkedvelő társaságokat, a kezdő író útkeresését az első feleség szemszögéből ismerjük meg ebből a könyvből. Nagy szerelem volt az övék, sok nehézséget túlélő nagy-nagy szerelem. A feleség részéről legalábbis mindenképpen az volt. Nagyon tetszett a könyv, néhol szomorú volt, néhol vidám, néha borzasztóan dühítette a női mivoltamat, és azt gondoltam, hogy nem, így nem lehet egy nővel bánni. És bár tudtam, hogy a történet nem lehet happy end, mégis az utolsó pillanatig reménykedtem, hogy hátha mégis. 

Ugyanezt a kort, a 20-as évek Párizsát és az első házasság idejét Hemingway  maga is megírta. Ez a könyv, a Vándorünnep, és csak halála után adták ki. 

Már a Párizsi feleség olvasása közben/után nagyon kíváncsi voltam, hogy vajon Hemingway hogyan látja ugyanezt az időszakot, és mindenképpen felvettem a könyvet a gondolati várólistámra. 

Legutóbb megtaláltam a könyvtárban. Elhoztam, és kiolvastam. Nem egy terjedelmes mű, 200 oldalnál alig több, kis novellagyűjtemény inkább, semmint regény. 

Érdekes, léleksimogató olvasmány, főként az akkori párizsi társasági életet mutatja be, néhol szó esik a feleségről, a szerelmükről, de ez mintha csak biztos háttérként szerepelne, ahogy szerintem az író életében is így szerepelt Hadley. Mégis úgy érzem, hogy fontos volt Hemingwaynek ez  a szerelem, ez a házasság, az otthon "melege" már ha lehet a szegénységük mellett melegről beszélni. Fontos volt neki Hadley kitartó támogatása, töretlen hite Benne, bíztatása, hogy egyszer nagy író lesz.

Ha jól emlékszem, egyszer régen már belekezdtem egy Hemingwaybe, nem is tudom melyikbe, mert annyira nem fogott meg, annyira nem bírtam olvasni, hogy félbehagytam. Ez más volt. Itt sodortak a leírások, és láttam magam előtt a párizsi utcákat, bár még sosem jártam ott. Ott ültem én is a Szajna-parti kávézó teraszán, és néztem a vizet, néztem a hulló faleveleket, és éreztem a hűvös szelet az arcomon.  Lelassult körülöttem a világ, teljesen beszippantott a 20-as évek Párizsa. 

Bár azt olvastam, hogy a Vándorünnep inkább a kezdő Hemingway stílusát hordozza, hogy egyfajta útkeresés, ami végül a nagy Hemingwayhez vezet, de nekem nagyon tetszett. Talán pont ezért tetszett. 

Mindenesetre megpróbálkozom újra egy másik könyvével, hátha csak nekem kellett felnőnöm a feladathoz. 

"Amint leesett az első hideg eső, a városra hirtelen szakadt rá minden szomorúság, az ember jártában-keltében észre sem vette többé a magas fehér házak tetejét, csak az utca nedves feketeségét, s a kis üzletek, ....csukott ajtaját. "

"Mindenen vitatkoztunk, és minden fontos volt, és folyton ugrattuk egymást.  Mindenre emlékszem, amit csináltunk, mindenre, amit mondtunk az úton- merengett el Hadley- Mindenre, de mindenre. "

"Az ember azt hinné, hogy ősszel tör ránk a szomorúság. Hiszen évről évre meghalunk kicsit, mikor a fákról lehull a levél, s a szélbe, a fagyos téli fénybe pőrén nyúlnak az ágak. Ám tudjuk, hogy a tavasz megjön mindig, mint ahogy tudjuk azt is, hogy a folyó szabadon árad, ha eltakarodott róla a jég. De ha esett-esett szakadatlanul az ónos eső és megölte a tavaszt, az olyan volt, akár egy ifjú oktalan halála."

Fogadalom

Nem újévi, de fogadalom.

Ma reggel, miután kétszer összevesztem Milánnal, és egyszer Mátéval, majd jól kisírtam magam a hálószobában Marciöltöztetés közben, megfogadtam, hogy türelmesebb leszek. Mert nem jó ez így. Nem jó, hogy az utóbbi időben sorra hagyom magam kihozni a sodromból, hogy érzem, hogy feszül bennem az idegesség, hogy szétrobban a mellkasom, a fejem, hogy már én magam is érzem, hogy elviselhetetlen vagyok, és a legjobb talán az lenne, ha bezárkóznék egy sötét szobába egyedül, és senki sem szólna hozzám. De mivel ez kivitelezhetetlen, ezért úgy döntöttem, hogy ez így nem mehet tovább. És mivel (elvileg) én vagyok a felnőtt, nekem kell okosabbnak lennem, és uralkodni magamon, és nem hagynom, hogy a gyerekes kis butaságaik kihozzanak a sodromból. Tudom, hogy a kiabálás nem megoldás. Érzem, hogy valami nem stimmel velem, hogy  az elmúlt időszakban nagyon könnyen ki lehet hozni a sodromból. Egyelőre keresem az okokat, és a megoldásokat, és próbálok a jó pillanatokból erőt meríteni a rosszabbak elviseléséhez.

Álmodtam

Az éjjel álmodtam. Máskor is szoktam, de általában nem emlékszem rá. Vagy reggel még pont emlékszem, de mire kibújok az ágyból, addigra az emlék tovaszalad, és csak az érzés marad, hogy álmodtam, de mit is? Ez nagyon bosszantó tud lenni, és ilyenkor egész nap ezen kattogok és próbálom felidézni, hogy mi is volt, de nem igazán sikerül. Sokszor csak az érzés marad, hogy milyen volt, hogy jól éreztem-e magam az álomban, vagy nem.

Ma viszont valamiért megjegyeztem az álmomat. Fura volt, jó is volt és rossz is egyben.

Az volt, hogy New Yorkban voltam. Rubintrékával és Norbival. Hogy miért pont velük, elképzelésem sincs. Mintha már az álomban sem igazán értettem volna, hogy hogy kerülünk mi egymás mellé. De New Yorkban lenni jóóóó volt! Elvarázsoltak a felhőkarcolók, beszippantott a nyüzsgés, a gigantikus méretek. Emlékszem, hogy a fejemet folyton az ég felé tartottam, hogy lássam a házak tetejét is. És ekkor történt... hogy fényképezni akartam, de nem volt jó a fényképezőgépem!!!! Látszólag működött, de hiába nyomtam a felvevőgombot, nem csinált képet. Borzasztó volt, és nagyon elszomorodtam, hogy nem tudok fényképezni.

A szálloda tetőteraszán ültünk éppen. És akkor Norbi azt mondta, hogy ne aggódjak, majd ő mindjárt megy, és megkérdezi a recepción, hogy hol tudnánk megnézetni a gépet. Hogy végül megjavította-e valaki a gépet, nem tudom, mert arra már vagy nem emlékszem, vagy felébredtem, de nyilván ez már nem is volt lényeges. De nagyon kellemes érzéssel keltem fel, szóval biztos heppiend lett a vége :)

Két könyv

... amiről mindenképpen írni akartam. Mindkettőt még Csehországban olvastam pár héttel ezelőtt. Az egyikről azért mert nagyon jó volt, a másikról azért mert minősíthetetlenül rossz.

Az egyik, a kedvenc, Carlos Riuz Zafón A menyország fogságában című könyve. 

Zafónnak a Szél árnyéka óta rajongója vagyok. Könyvtárból vettem ki, de emlékszem, hogy valami olyan érzés volt bennem, hogy na jó akkor még ezt, mert most nem találok mást, az a könyv pedig már kétszer is mindig a szemem elé került korábban. Szóval kivettem, és már az első sora után tudtam hogy imádni fogom, hogy nem fogom tudni letenni, de közben szívem szerint csak halogatnám a befejezését, hogy minél tovább tartson a varázs, a miliő, amibe Zafón által belecsöppentem. Aztán már vártam a következő kötet megjelenését, ami kicsit csalódás volt az szél árnyéka után.

Aztán éppen amikor Spanyolországban voltunk, és Barcelona utcáit róttuk oda-vissza, mindig szembejött velem a hirdetőoszlopokon, a metróban az új könyvének a borítója. Ha tudnék spanyolul, szerintem már ott rögtön megveszem és elolvasom, de hát nem tudok. Pedig most olvasás közben sokszor eszembe jutott, hogy ha magyar fordításban ennyire szép a nyelvezete, ennyire át tud jönni a hangulat, ennyire magával tud ragadni és vinni-vinni előre Barcelona utcáin, mintha én magam lennék a főhős, akkor milyen lehet ezt eredetiben olvasni, hogy vajon spanyolul is ennyire színesen egyszerűek a mondatok, hogy vajon ugyanennyire szivetdobogtatóak- e a lelki vívódások, vagy csak a magyar nyelv gyönyörűséges gazdagsága és a fordító zsenialitása teszi számomra annyira feledhetetlen élménnyé az olvasást.

Aztán valahogy elfelejtődött, és legutóbbi könyvtárazásunkkor nagy örömmel vettem le a polcról, és úgy szorongattam, mint valami kincset, hogy el ne vigye előlem más. Csehországban olvastam ki. És örültem neki, hogy ugyanazt a jóleső érzést váltotta ki belőlem, mint annak idején a szél árnyéka. Nagyon nem akartam abbahagyni, nem akartam a végére érni, és apránként, szavakat, sorokat ízlelgetve olvastam, és minden egyes oldalnak sokáig a hatása alatt voltam.
A végén mély sóhajjal tettem le, és már alig várom a következő részt :)

A  másik, amire igazából nem is vagyok büszke, hogy elolvastam, az Szepesiniki könyve. Az első. Nem is gondoltam sose, hogy szükségem van nekem erre az olvasmányra, nem is volt, egyszerűen csak úgy alakult, hogy kerestem valami internetes olvasnivalót, és ez épp ott volt, hát elkezdtem olvasni. Már az első 3 sor is maga volt a borzalom, és ez az egész könyvre kivetítve is igaz. És csak azért olvastam végig, mert pikkpakk a végére értem.
Olvastam már néhány igen rossz könyvet, és ilyenkor mindig elgondolkodom rajta, hogy hogy az istenbe lehet ilyet kiadni? Persze tudom, hogy a pénz és a botránykeltés a legnagyobb úr a mai világba, és ezek elérésért manapság már mindent lehet, semmi se szent. De hogy emberek egy ilyen szennyhez még a nevüket is adják.... hát ez számomra elgondolkodtató.
Nem tudok annyi negatív jelzőt felsorakoztatni, ami hűen jellemezné a "könyv" silányságát. Egyértelmű, hogy lány nem tud írni. Egy kicsit sem. A könyv stílusa, szerkezete szerintem egy alsós foglalmazás esetén sem állná meg  a helyét. Szóismétlés szóismétlés hátán, pejoratív szavakkal dobálózás, nagyképűsködés, flegmáskodás. Az egész irományból süt a butaság, a képzetlenség, az alapszintű műveltség teljes hiánya, az olvasatlanság. Ez a lány kiábrándítóan egyszerű lehet.
Nekem az efajta butaságra nem mentség, hogy ő úszó volt, hogy minden idejét a vízben töltötte, no meg bulizott, hiszen sok mindenki más versenysportol, és mégis tud emberi módon megnyilvánulni, vagy inkább hallgat.
Nem, nem a könyv témájával van bajom. Abból akár még egy érdekes olvasmány is születhetett volna. De egyszerűen nem értem, hogy miért kell minden bekezdésben a b..szás szót használni. Egy aktust, egy egyéjszakás összegabalyodást másképp is le lehet írni, még akkor is ha érzelmileg nem jelentett semmit, még akkor is ha csak egy szimpla skalpvadászatról beszélünk, közönségesség nélkül.  Mert nekem a b.szás sorozatos ismételgetése már a közönségességet jelenti, a szellemi egyszerűséget, a kifejezésképtelenséget. Nem mellesleg ezzel a szóhasználattal szerintem magát alacsonyítja le ez a lány. Bosszantó is, hogy ezt adják az emberek szájába, amikor már egyébként is egyre elterjedtebb a szleng, és divatos a káromkodás. Nem kéne egy ilyen irománnyal, amit a botrányszagúsága miatt vélhetően sokan el is olvastak, csak még jobban a a csúnya beszéd alá tenni a lovat. Nem lesz attól jobb a könyv, nem lesz attól vagányabb a lány, hogy árad a szájából a szleng, ezt harminc felé járva már igazán felfoghatta volna ő maga is.
De nem... ő ír még egy könyvet! Íratnak vele még egy könyvet!!!! Könyörgöm!!! Hát tényleg nincs ennek a gödörnek alja?

Másrészről meg komolyan elgondolkodtató, hogy az emberek képesek majd 4ezer forintot kiadni egy ilyen könyvért. Elképesztő szerintem, hogy erre van pénz. Villanyszámlára, hiteltörlesztésre arra nincs.
De ez már nagyon más téma.
Kíváncsiságból azért elbeszélgetnék egy olyan emberrel, aki ezért pénzt adott, hogy milyen gondolatok jártak a fejében, amikor a végére ért.
Nem jó felé halad ez a világ. Nagyon nem jó felé. Pedig én általában optimista lelkületű vagyok, de ha már erre van igény, az már nagyon nem jó.

Hogyan

Aki a gyerekblogomat régebb óta nyomon követi, az tudja, hogy időről-időre, ahogy Feri munkája megkívánja néhány hetet vele töltünk külföldön. jó ez mindannyiunknak, mert így kicsit mi is kiszabadulunk otthonról, másrészt legalább valamennyire látjuk egymást hétköznap.

Sokak szerint ez nagy merészség, hogy ennyi gyerekkel, és egyáltalán gyerekkel elmenni a világ végére is akár, mert hogy hogy fogunk boldogulni, mi lesz ha ez lesz meg az lesz, ha gyerekekkel lesz valami. Én erre mindig azt szoktam mondani, hogy nem a sivatag közepére megyünk, hanem európai, civilizált országokba, ahol ugyanúgy van minden, ahogy itthon, az emberek ugyanúgy bevásárolnak, gyereket nevelnek, közlekednek, élnek, ahogy mi, csak lehet, hogy épp a szokásaik mások, és persze más nyelven teszik mindezt. És hát nem kell elfelejteni, hogy a mai világban már nincsenek határok, nincsenek korlátok, van mobiltelefon, van internet, és ez nagyon megkönnyíti a kintlétet. 

Az internet egyébként maga a csoda, és erre még máig rácsodálkozom, pedig jó sok éve aktív használója vagyok már. Ilyenkor pedig még jobban barátom a gugli, a googlemaps, és a translater funckiói pedig különösen azok. 

Az első ilyen utunk előtt, amikor Hollandiába utaztunk 1 gyerekkel, persze én is nagyon paráztam, hiszen sosem voltam még úgy külföldön, hogy nekem ott magamnak kell boldogulnom. A hollandokkal mondjuk könnyű dolgunk volt, hiszen a vécésnénitől elkezdve az idős bácsiig mindenki beszél angolul. Mégis nehezen rázódtam bele. Ma már egészen másképp tennék néhány dolgot, sokkal bátrabb lennék. 

Aztán jött Milánó többször is, majd Franciország, Spanyolország, és most Csehország. ( a tavalyi Szlovákiát kihagytam, mert Marci még picike volt, lett is egy lumbágóm)

Alapvetően mindig fontosnak tartom, hogy ha idegen országba megyek, mégha csak nyaralni, akkor is, hogy néhány alapvető dolgot megtanuljak az ország nyelvén. Köszönni, megköszönni, elnézést kérni, ezek a legalapabbak. És persze az bűvös nembeszélemnyelvet mondat. Ezt legtöbbször szerintem az olaszoknál használtam, bár őket meg a közvetlenségükből adódóan nem igazán érdekelte, ugyanúgy beszélt tovább olaszul :) Az olaszok azért a fontos helyeken beszéltek angolul, de biztos ami biztos alapon, ha volt valami intéznivaló, akkor a kulcsszavakat szépen kiszótáraztam mindig egy kis cetlire. 

Franciaországban volt a legnehezebb dolgom, azt hiszem. A franciák egyébként sem híresek arról, hgoy szeretnének nemfranciául beszélni, de mi ráadásul egy kis faluban laktunk, ott pedig végképp nem lehetett ez elvárás. Ott ráadásul még internetem sem volt a lakásban, csak a turistairodában tudtam valamennyire hozzáférni a világhálóhoz. Volt viszont egy kis szótáram, ami a hetek alatt a társam lett a hétköznapokban, és végül egészen jól odabiggyesztettem a zsövudré után, hogy mit szeretnék. 

Spanyolországban fájdalmasan kevés időt töltöttünk, ahhoz képes, hogy mennyire élveztük minden pillanatát. Maradtam volna még. Bármeddig. Imádtam. Bár így utólag visszagondolva azért az odaautózás tényleg elég bevállalós volt 2 gyerekkel, és eggyel a pocakomban. Nem biztos, hogy egy ilyen 3 napos autózásba még egyszer belemennék, de akkor nem volt ez kérdés egy percig sem. Hozzá kell tennem, hogy Máté akkor már nagyon jól kezelhető, irányítható és lefoglalható volt, Milán pedig még a tündibündi formáját hozta, akit a világból is kivehettünk volna egy szó nélkül, csak a nyuszija és a pummja meglegyen. Marci már más, nem ilyen. Vele egy fél órás út is lehet világkatasztrófa. 

És most itt van Csehország, és ez a fura nyelv, amitől teljesen agyzsongást tudok kapni, ha sokáig kell egyhuzamban hallgatni. Itt pl. nem is nézünk tévét, pedig szoktunk máshol. De itt is elboldogultunk, és így néhány hét után már nem is olyan idegen ez a nyelv. De megszokni nem tudnám szerintem.

Sokat tanultam ezekből az utakból. Nem nyelvileg, mert az a néhány szó, ami rámragad ilyenkor, az semmi. Sokkal inkább a hozzáállásomon javított. Bátrabb lettem és határozottabb, és talán kevésbé esek pánikba is, ha van valami megoldandó szitu. 

Sosem féltem például, hogy bárhol is eltévedek, hogy majd csak állok és nem tudom hogy hol vagyok. Nem is fordult elő ilyen sosem. Mondjuk szerintem alapból jó a helyfelismerő készségem, mert ahol már egyszer voltam, azt már tudom, hogy hol van, és hogy hogy jutottam oda. De ha tudtam, akkor mindig szereztem egy kis várostérképet is a turistairodában. 

A vásárlásnál nyilván előnyben részesítem mindig az önkiszolgáló helyeket, nagyáruházakat, és ha csak egy mód van rá, akkor nem megyek kis pékségekbe, és nem keresem a kommunikációt a helyiekkel, mert úgysem menne. Persze nem mindig elkerülhető, de ha ilyen van, akkor jó előre felkészülök, és kiguglizom, hogy mit szeretnék, autóba izzót, radírt, zsírkrétát, tiszta törölközőt, stb...

hát valahogy így boldogulunk. 

Aztán lassan véget ér ez a kalandunk, és a mi kalandozásaink. Jövőre Máté már iskolás lesz, akkor már nem engedhető meg a több hetes hiányzás :( 

De ne szaladjunk még ennyire előre. 

Először 10

Tegnap este, töksötétben, hosszas vacilállás után mégiscsak elmentem futni. És ha már elmentem, akkor le is futottam 10 kört, azaz 4 km-t. És még olyan nagyon nehezemre sem esett. Rém büszke voltam magamra.
24 perc 24 mp-embe került mindez.
Érzem, hogy innen már nincs megállás :)

Növelve

Ma 8 kört futottam.
3.2. km 19.perc 13 mp.

Az 5 kört most is simán ment, és 5 mp-t javítottam is a részidőn, a múltkorihoz képest. A hatodik körnél még hajtott a lelkesedés, a 7-dik volt a legrosszabb, ekkor már majdnem megálltam, de gondoltam, hogy MOST nem kéne megállni, és ráhúztam még egy kört. A nyolcadik már könnyebb volt, 7 és félnél még az is megfordult a fejemben, hogy 10-ig nem állok meg, de aztán láttam, hogy Marci már eléggé nyűglődik a barátnőmnél, így 8-nál megálltam. 

Jó volt! Jól esett:)

Javítva

Ma sürgős fogorvosi beavatkozásra volt szükségem, ahol hipergyorsan végeztem, talán még 20 perc sem volt.
De mivel Feri hazajött emiatt a munkából, tehát volt bébiszitterem, így gyorsan elmentem még utána futni.
Úgy éreztem nem ment olyan jól, mint tegnap, ennek ellenére majdnem 1 percet javítottam a tegnapi időmön.
azaz ma:
2 km- 11 perc 53 mp. 

Utána is számoltam kétszer is, hogy biztos, hogy annyit futottam-e, amennyit akartam, nem lett-e véletlenül egy körrel kevesebb, de nem. Annyi volt. Szóval ez most az új rekordom. 

Kezdet

Tegnap elmentem futni. Végre.

2km - 12 perc 50 mp.

Nem is az időn van a hangsúly, hanem hogy úgy lefutottam elsőre 5 kört, hogy szinte észre sem vettem, és úgy álltam meg 5 kör után, hogy még tudtam volna futni, de gondoltam, így elsőre nem kéne, nehogy aztán másnap ne tudjak lábra állni. Aztán végül semmi izomlázam nem lett. Lehet, hogy azért, mert reggel meg tornázni voltam, meg bicajjal mentem a pályához, tehát elvileg jól be is melegedtem, mire odaértem. Ki tudja.

Már várom a következő alkalmat.   Remélem sikerült rendszert csinálnom belőle.

Háziorvosi rendelőben

A múlt héten elmentem a háziorvosomhoz, hogy végre kérjek tőle papírt a jogosítványomhoz. Nem járok sűrűn, betegség miatt talán még egyszer sem voltam nála. A belvárosban rendel, gondolom emiatt is leginkább az idős emberek teszik ki a betegköré, de a tehetősebb fajtából. Én legalábbis mindig csak öregekkel szoktam nála találkozni. Ebből kifolyólag a szokásos ezt szedem, itt fáj, ott hasogat, na most mondja meg tipusú beszélgetésekre fel vagyok készülve, és arra is, hogy bár csak 1 ember van előttem, mégis legalább egy órát töltök ott, mert a néni/bácsi a fától kezdi el mondani, hogy neki éppen mi a baja, és hogy nem az agyógyszer hanem ez, satarasatara... ráadásul a dokinő is vevő ezekre a pletyózásokra, szóval ó vaskos könyvvel szoktam érkezni, és általában kizárom a külvilágot. 

De most. Hát most valami olyat hallottam!!!!!

A néni már kifelé jön a rendelőből, ahová nagyon sietősen kellett bemennie, amíg várakoznia kellett, de aztán már ráér megállni a kicsi előszobában beszélgetni az asszisztensnővel. Tipikusan az a felsőbbosztálybeli néni, szépen megcsinált frizura, könnyű nyári kiskosztüm, lila, virágos. 

Elsorolja az asszisztensnek is, hogy neki mi minden baja van, és azt is, hogy most mit beszélt a doktornővel. 

Egyszer csak erre leszek figyelmes. Meséli a néni:

- Tudja Erszikém, a lányom meg el akar küldeni valami agyi kivizsgálásra. Merthogy képzelje el, Erzsikém!!!! Tudja, a lakás, ahol lakom, na azt régen egy bácsi lakta, de már régen meghalt szegény. Aztán a múltkor nézem a tévét, aztán egyszer csak azt látom, hogy ott áll az erkélyajtó mellett, az ablaknál. Félrenézek, vissza, még mindig ott áll. Aztán egyszer csak eltűnt. 

(Erzsike hitetlenkedik.)

Aztán pár nap múlva megint az történt, hogy tudja volt nekem egy nagyon jó barátom, együtt is laktunk 2 évig, a Józsi. Ő is meghalt már szegény. Na jövök be a konyhából, erre látom, hogy Józsi fenn ül a szekrény tetején és lóbálja a lábát. Kérdem is tőle, hogy te meg mit keresel itt Józsi. De nem válaszolt, csak lóbálta a lábát. Aztán ő is eltűnt. 

(Erzsike újfent hitetlenkedik)

Na mikor el ezt elmeséltem a lányomnak, az teljesen megrémült, hogy megbolondultam, és el akart küldeni kivizsgálásra. Mondtam neki, hogy nem megyek, nincs énnekem semmi bajom. Na de csak erősködött, hogy ez így nem maradhat. 

Hát tudja mit csináltam?

(Erzsike nem tudta.)

Hát fogtam magam, és elmentem ahhoz a nemértettemkihez, tudja, aki a tévében is szokott rendelni délben. Elmondtam neki, hogy mi van. (itt nem értettem pár dolgot)

.....

Mondta is nekem, hogy nem csoda, hogy ilyeneket látok, mert hogy 2 rontás is van rajtam. Most mondja meg Erzsike, 2 rontás!!!! Hát csoda-e hogy rosszul érzem magamat???? Hát nem csoda!!!! Nem???? 

De mondta ez az xy hogy ezt a 2 rontást ő most leveszi, és akkor majd jobb lesz. Merthogy a rontás miatt látom a halottakat.

- De lehet ám, hogy a nyaki porcmeszesedés miatt van ez, meg amit arra szed gyógyszert! Annak lehetnek ilyen halucinogén mellékhatásai. - mondja Erzsike
- Hát igen, most a doktornő is ezt mondta, el is küldött a kórházba kivizsgálásra.
Na de a rontás!!!! Hát azt csak le kellett venni rólam! Az nem maradhatott rajtam! Hát nem, Erzsike????
- Hát maga tudja! Mennyit kért magától ezért a rontáslevételért?
- Hát nem keveset, gondolhatja, nem keveset. 7ezer forintot.
- Legközelebb ide jöjjön a doktornőhöz, ne ahhoz a sámánhoz!
.....

(lényegtelen pár mondat búcsúzóul)

- Viszont látásra, Erzsike!


Hát ilyen is van. Sosem hittem, hogy vannak emberek, akik az ilyen telefonos csodatevőket felhívják, de hogy még olyanok is vannak, akik el is mennek hozzá személyesen!!!! Nekem ez teljesen új.

Remélem a néninek valóban ez a nyaki kopás okozza a panaszait, és ha kigyógyítani ebből nem is tudják, gondolom, de valahogy sikerült stabilizálni az állapotát.

Napi pozitív

Még a múlt héten történt, amikor a ligetben voltunk a fiúkkal, hogy Máté biciklijéről leesett a lánc. Ez csak azért probléma, mert az a vacak  műanyag borítás úgy van odacsavarozva, hogy csak csavarhúzóval lehet leszedni, egyébként nem lehet a lánchoz hozzáférni. Mióta a fenekükhöz nőtt gyakorlatilag a bicikli szoktam is magamnál hordani egy kis összecsukható biciklis csavarhúzószettet. Ki is nevettek már emiatt a csajok, amikor egyszer előhúztam a kistáskámból, mert kellett :) 

De most nem volt nálam, mert előtte hétvégén Feri is használta valamire, és nem tettem vissza, ott maradt a tárolóablakban. Eszembe is jutott már út közben, hogy ejha... ottmaradt, de már nem fordultunk vissza. Persze most kellett volna. 

Csavarhúzó nélkül viszont tehetetlen voltam, bicikli nélkül pedig nem tudtunk volna hazajönni, úgyhogy valamit tenni kellett, keríteni kellett valakit, aki tud vele kezdeni valamit, de legalábbis van egy csillagcsavarhúzója. 

Nem messze tőlünk megpillantottam egy furgon mellett ácsorgó szerelő párost, és oda is vonszoltuk magunkat, babakocsistul, leesettláncostul, Milánostul-biciklistül, és megkérdeztem tőlük, hogy tudnának-e esetleg segíteni nekem. Persze tudtak. Nagyon készségesek voltak, a következő percben már egy egész szerszámosláda volt kifektetve a járda mellé. A fiúk csak úgy tátották a szájukat, maga volt a kincsesbánya, oda voltak meg vissza.

A bácsi pedig tett-vett, kicsavart, levett, meghúzott, nemleszezígyjó, szétszedte, olajozta, meghúzta, lespriccelte, visszarakta, majdhogynem egy teljes generálszervizet kaptunk tőle, ott a liget szélén, jószándékból. Mert bajban voltam, ő pedig segített. 

Persze nem kért érte semmit, pedig mondtam neki, hogy legalább egy sör árát had adjam oda, (dögmeleg volt akkor is) majd munka után megissza. De nem fogadta el. Azt mondta vegyek belőle fagyit a gyerekeknek. 

Hát ennyi. Nem nagy sztori, tudom. Csak azért írtam le, hogy én magam se felejtsem el, hogy a világ tele van jó emberekkel, csak észre kell vennünk őket.

???

Az egy dolog, hogy tegnap cipészt keresve csak a harmadikat találtam nyitva, a másik kettő szabadságon van.

De egy fagyis, az hogy mehet el a nyár közepén 3 hét szabadságra????? Most komolyan. Van itt pénzük az embereknek elég, válság ide vagy oda. Nem kell nekik még több.

Nem értem...

...hogy egy reggeli beszélgetős műsorban délelőtt 9-kor miért kell a szexuális szerepjátékokról beszélgetni hosszasan?????

Apró öröm

Amikor azt hiszem, hogy már csak 1 üveg meggyszörp van a saját főzésűből, akkor véletlenül ráakadok hátul a kamrában még egy üvegre :)

Autók

Ma délután megyünk megnézni egy álomautót, amit véletlenül talált Feri, és amiről tegnap már le is mondtuk, de aztán ma mégis megint közelebb vagyunk hozzá.
És a miénkre is úgy néz ki van egy komolyabb érdeklődő.
előbb-utóbb majdcsak a helyére kerülnek a dolgok.