Sokak szerint ez nagy merészség, hogy ennyi gyerekkel, és egyáltalán gyerekkel elmenni a világ végére is akár, mert hogy hogy fogunk boldogulni, mi lesz ha ez lesz meg az lesz, ha gyerekekkel lesz valami. Én erre mindig azt szoktam mondani, hogy nem a sivatag közepére megyünk, hanem európai, civilizált országokba, ahol ugyanúgy van minden, ahogy itthon, az emberek ugyanúgy bevásárolnak, gyereket nevelnek, közlekednek, élnek, ahogy mi, csak lehet, hogy épp a szokásaik mások, és persze más nyelven teszik mindezt. És hát nem kell elfelejteni, hogy a mai világban már nincsenek határok, nincsenek korlátok, van mobiltelefon, van internet, és ez nagyon megkönnyíti a kintlétet.
Az internet egyébként maga a csoda, és erre még máig rácsodálkozom, pedig jó sok éve aktív használója vagyok már. Ilyenkor pedig még jobban barátom a gugli, a googlemaps, és a translater funckiói pedig különösen azok.
Az első ilyen utunk előtt, amikor Hollandiába utaztunk 1 gyerekkel, persze én is nagyon paráztam, hiszen sosem voltam még úgy külföldön, hogy nekem ott magamnak kell boldogulnom. A hollandokkal mondjuk könnyű dolgunk volt, hiszen a vécésnénitől elkezdve az idős bácsiig mindenki beszél angolul. Mégis nehezen rázódtam bele. Ma már egészen másképp tennék néhány dolgot, sokkal bátrabb lennék.
Aztán jött Milánó többször is, majd Franciország, Spanyolország, és most Csehország. ( a tavalyi Szlovákiát kihagytam, mert Marci még picike volt, lett is egy lumbágóm)
Alapvetően mindig fontosnak tartom, hogy ha idegen országba megyek, mégha csak nyaralni, akkor is, hogy néhány alapvető dolgot megtanuljak az ország nyelvén. Köszönni, megköszönni, elnézést kérni, ezek a legalapabbak. És persze az bűvös nembeszélemnyelvet mondat. Ezt legtöbbször szerintem az olaszoknál használtam, bár őket meg a közvetlenségükből adódóan nem igazán érdekelte, ugyanúgy beszélt tovább olaszul :) Az olaszok azért a fontos helyeken beszéltek angolul, de biztos ami biztos alapon, ha volt valami intéznivaló, akkor a kulcsszavakat szépen kiszótáraztam mindig egy kis cetlire.
Franciaországban volt a legnehezebb dolgom, azt hiszem. A franciák egyébként sem híresek arról, hgoy szeretnének nemfranciául beszélni, de mi ráadásul egy kis faluban laktunk, ott pedig végképp nem lehetett ez elvárás. Ott ráadásul még internetem sem volt a lakásban, csak a turistairodában tudtam valamennyire hozzáférni a világhálóhoz. Volt viszont egy kis szótáram, ami a hetek alatt a társam lett a hétköznapokban, és végül egészen jól odabiggyesztettem a zsövudré után, hogy mit szeretnék.
Spanyolországban fájdalmasan kevés időt töltöttünk, ahhoz képes, hogy mennyire élveztük minden pillanatát. Maradtam volna még. Bármeddig. Imádtam. Bár így utólag visszagondolva azért az odaautózás tényleg elég bevállalós volt 2 gyerekkel, és eggyel a pocakomban. Nem biztos, hogy egy ilyen 3 napos autózásba még egyszer belemennék, de akkor nem volt ez kérdés egy percig sem. Hozzá kell tennem, hogy Máté akkor már nagyon jól kezelhető, irányítható és lefoglalható volt, Milán pedig még a tündibündi formáját hozta, akit a világból is kivehettünk volna egy szó nélkül, csak a nyuszija és a pummja meglegyen. Marci már más, nem ilyen. Vele egy fél órás út is lehet világkatasztrófa.
És most itt van Csehország, és ez a fura nyelv, amitől teljesen agyzsongást tudok kapni, ha sokáig kell egyhuzamban hallgatni. Itt pl. nem is nézünk tévét, pedig szoktunk máshol. De itt is elboldogultunk, és így néhány hét után már nem is olyan idegen ez a nyelv. De megszokni nem tudnám szerintem.
Sokat tanultam ezekből az utakból. Nem nyelvileg, mert az a néhány szó, ami rámragad ilyenkor, az semmi. Sokkal inkább a hozzáállásomon javított. Bátrabb lettem és határozottabb, és talán kevésbé esek pánikba is, ha van valami megoldandó szitu.
Sosem féltem például, hogy bárhol is eltévedek, hogy majd csak állok és nem tudom hogy hol vagyok. Nem is fordult elő ilyen sosem. Mondjuk szerintem alapból jó a helyfelismerő készségem, mert ahol már egyszer voltam, azt már tudom, hogy hol van, és hogy hogy jutottam oda. De ha tudtam, akkor mindig szereztem egy kis várostérképet is a turistairodában.
A vásárlásnál nyilván előnyben részesítem mindig az önkiszolgáló helyeket, nagyáruházakat, és ha csak egy mód van rá, akkor nem megyek kis pékségekbe, és nem keresem a kommunikációt a helyiekkel, mert úgysem menne. Persze nem mindig elkerülhető, de ha ilyen van, akkor jó előre felkészülök, és kiguglizom, hogy mit szeretnék, autóba izzót, radírt, zsírkrétát, tiszta törölközőt, stb...
hát valahogy így boldogulunk.
Aztán lassan véget ér ez a kalandunk, és a mi kalandozásaink. Jövőre Máté már iskolás lesz, akkor már nem engedhető meg a több hetes hiányzás :(
De ne szaladjunk még ennyire előre.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése