Papp Ádám: A lelkem

Valakinél ott hagytam a lelkem.
Érzem; hűen őrzi azt,
s - mint könnyű jóságot -
élteti szüntelen bennem.

Valakinél ott hagytam a lelkem,
kinek szavait dallam járja át.
Ki ismeri zenémnek titkait,
ki tudja, hogy bennem mi fáj.

Valakinél ott hagytam a lelkem.
Kusza vázlatból lett szürkeség
mit létem színei ragyognak be,
s öröm minden, ha a fényhez ér.

Valakinél ott hagytam a lelkem.
Fülemben él még a hangja,
szemeim előtt íves arca, s
érzem ajkamon, milyen a csókja.

Valakinél ott hagytam a lelkem.
Mosolyomat könnyekkel itatom,
csendben az ő nevét dúdolom,
s míg élek nem feledem azt,
kinél hagytam ott a lelkem.

#5 #6 #7

#5 Az az volt, amikor Marci jött, és mutatta, kérdezte, hogy jól írta-e be a kertészkedős játékába a nevét. És jól. Mostanra ért be nála a fél év iskola, és minden nap meggyönyörködtet valamivel. Remélem, ha lemegy a nagyokkal a felvételi hercehurca, akkor kicsit nagyon türelemmel és odafigyeléssel fogunk tudni felé is fordulni, mert olyan varázslatos dolog ez, amikor egy kisember egyszer csak rendszert tesz a káoszban, és hiphop megtanul írni és olvasni. Hát nem? 

#6 Kép nélkül. Az új csodaszép zöld hipermeleg kabátomban mentem a suliba a gyerekekért. Ó micsoda boldogság, ha az embernek van egy jó meleg kabátja télvíz idején. 

#7 Újabb Marciság, de most könyves. Nem tudom leírni szavakkal azt a melegséget a szívemben, amit akkor érzek, amikor azt látom, hogy Marci levesz egy könyvet a polcról, és OLVASSA. 

#4 Könyves

Próbáltam választani, hgoy Marci fociedzés elleni hisztije, vagy a Nagyok felvételi jegyében írt gyakorlófeladatsora miatti majdnemszívinfarktus viszi-e a prímet ma... és inkább egyiket sem választottam, hanem egy pohár sör mellett kitöltöttem egy könyves kérdezz-feleleket.

1. Az év utolsó könyve, amit sikerült még 2019-ben be is fejezni 
Frei Tamás: Agárbárók ( bonyolult sztori, és nem is igen voltam ráhangolódva, csak azért olvastam el pont most, mert realizálódott, hogy már új Frei-kötet is van a piacon, és én még ezt sem olvastam. A sorozat első része vett meg annó magának, azóta sem siekrült ugyanazt a hatást elérnie nálam, de kitartóan legyűröm őket. ) 

 2. 2019-ben megismert író, akit nagyon megszerettél:
Bauer Barbarától 2019-ben olvastam először, két könyvét is olvastam, az egyik jobban tetszett, a másik kevésbé, de fogok még olvasni tőle, az biztos. ( a borítói nagyon szépek ) 

3. A 3 legjobb könyv 2019-ben:
Több könyvet is szerettem, nehéz választani, de talán a legnagyobb hatással a következők voltak rám:
 Apád előtt ne vetkőzz
Auschwitzi tetováló
és Fredrik Beckman 2 könyvét is olvastam, ami nagyon tetszett. 

4. A legrosszabb könyv 2019-ben:
Goce Smilevski: Freud ​húga című könyve a fülszöveg alapján ígéretesnek tűnt, de a valóságban borzasztóan unalmas és semmitmondó volt. 

5. A könyv, amin a legnehezebben rágtad át magad, annak ellenére, hogy tetszett.
A Csernobili ima. ( Majd az írónő másik könyvét is a kezembe vettem, a Fiúk cinkkoporsóban-t, és azzal még nehezebben haladtam, de az kevésbé is tetszett. Már ha lehet a tetszik szót használni egy ilyen témájú könyvre. )

6. Egy író, akinek a munkásságával mindenképpen szeretnél megismerkedni jövőre
Böszörményi Gyula Ambrózi báró sorozatának néhány darabja már jó ideje a polcomon van.

7. Egy könyv, amit jövőre biztosan beszerzel
Nem tudok ilyet mondani. Magamnak ritkán veszek könyvet, elsősorban könyvtárból olvasok, ha könyvet veszek, akkor többnyire a gyerekeknek veszem, és max. hozzácsapok még egyet magamnak, mondjuk hogy ingyen legyen a szállítás. Úgyhogy nem tudom. 

8. Egy jövő évi megjelenés, amit nagyon vársz
Erre sem tudok mit mondani, nemigen követem az aktuális megjelenéseket, és nem is hajszolom őket. Annyi könyv van a régebbiek között is, amit még nem olvastam, hogy mindig van miből válogatni. 

9. Visszatekintés 2019-re
Olvasásilag mindenképpen eredményesebb volt, mint 2018. 

10. Újévi fogadalmak (tervek) 2020-ra:
Ó csak a szokásos... Szeretnék több klasszikust olvasni, több klasszikus magyart, és  kortárs magyart. Még mindig rengeteg amerikait olvasok, pedig évek óta próbálok figyelni az egyensúlyra. 

11. Egy író, akitől szeretnél olvasni idén, de eddig még semmit nem olvastál tőle:
Már írtam Böszörményi Gyulát. 

12. Egy könyv, amit mindenképpen szeretnél elolvasni
Hát öööö.... Mátéval a Pery Jacksont olvassuk.  A 2-3. kötet már olvasásra vár :-) ( Csak hát Máténak mostanában kevés a szabadideje, ugyebár :-) de sebaj, kivárom. ) 

13. Egy klasszikus, amit szeretnél elolvasni
Óóó ilyen több is van... Háború és béke, Nyomorultak, van néhány Jókai is a listámon, és Szabó Magda bár nem számít klasszikusnak, de van még néhány könyve, amit még nem olvastam tőle, meg még egy csomó minden.  ( ezek persze nem 2020-as tervek, hanem szerintem évtizedre vonatkozóak... ) 

14. Egy könyv, amit szeretnél újraolvasni
Nem nagyon szoktam újraolvasni, kivéve a gyerekkönyveket, ( Harry Pottert, Rumini-t és társait, ezeknek van olyan kötete amit már háromszor is felolvastam hangosan valamelyik gyereknek. ) nem is tervezek ilyet előre, attól függetlenül persze bármikor jöhet bármi.  ( csak a gyerekek kötelezőit olvasom újra, azt sem egészben, csak részben, amikor már nem haladnak, akkor felolvasom nekik pl. ) 


15. Egy könyv, ami ezer éve várólistás és idén el akarod olvasni végre
Joanne Harris Kékszeműfiú könyve van legrégebben a várólistámon. Talán ezt. 

 16.Egy jó vastag könyv, amit beterveztél:
Nem vagyok az a tervezgetős, de Ken Follett Tűzoszlopát már el kéne olvasni, és Dan Brown Eredete is nagyon kiabál már. Emellett  Rutherfurd-tól szeretnék olvasni valamit. 

17. Egy író, akitől már olvastál és idén is szeretnél
Jo Nesbo-tól biztos, hogy fogok. 

18. Karácsonyra kapott könyv, amit el fogsz olvasni idén
Kapni nem kaptam, de karácsony előtt vettem egy R. Kelényi Angelika könyvet, lehet, hogy még el is fogom olvasni :-)

19. Egy sorozat, amit elkezdeni és befejezni is 2020-ban fogsz
Passz... Talán az Ambrózy báró... de ki tudja azt még januárban :-)

20. Van valami olvasási terved? Ha igen, hány könyvet tervezel idén elolvasni?
minél többet. 

#3 Napok romjai könyvben és filmen

Kazuo Ishigurutól azóta szeretnék olvasni, mióta egyszer, monduj tavaly, a villamosmegállóban "együtt" várakoztam Kovács Lehel színésszel ( aki a környékünkön lakik a családjával, és a gyerekei a miovinkba járnak.) és ő épp egy Ishiguru regényt olvasott. Nem ezt, hanem Az eltemetett óriást, amiről én még nem hallottam akkor, és itthon gyorsan rákerestem, hogy miféle könyv ez. Majd az íróra is, és akkor esett a szemem elé, ez a filmes borító. Maga a cím ismerős volt, de afilmet nem láttam még, és mivel két ilyen remek színész a főszereplő, mindenképp a filmet is várólistára tettem.
De van nekem egy olyan becsípődésem, hogy ha már láttam egy könyv filmadaptációját, akkor a könyvet már rendszerint nem szoktam elolvasni, még akkor sem, ( vagy nagyon ritkán), ha tudom, hogy általában könyvben minden jobb, és kidolgozottabb, de a film után olvasni nekem már nem olyan varázslatos, inkább fordítva szeretem.
Szóval addig nem néztem meg a filmet sem, amíg kezembe nem került a könyvtárban a könyv legutóbb, és míg ki nem olvastam.

Nos. Érdekes amúgy, mert általában már olvasásá közben el tudom dönteni,. hogy tetszik-e a könyv, vagy sem, és hogy mennyire, de ezzel a regénnyel kicsit bajban voltam, mert olyan felemás érzések voltak bennem. A regény az 50-es években játszódik, visszatekintésekkel a 20-as évek Angliájára. Ez az angliai kor nekem egyébként t szívem csücske, talán a Csengetett Mylord volt az első élményem ebben a témában, bár az erősen más kategória, de a Downton Abbey pl. örök szerelem lesz. Szóval maga a kor az bejövős nekem, mégis eleine sokszor azt éreztem, hogy unom kicsit a sok elbeszélést, az érzések ecsetelését, és közben vártam hogy haladjon a történet valahová.
Mondjuk nemigen haladt sehová... van persze egy kis kerettörténet, aminek a részeként olvashatjuk a visszaemlékezéseket a régmúlt időkről, amiben aztán van minden politika, szülő-gyermek viszony, és egy észrenemvett szerelem.
Aztán egyszer csak mégis arra lettem figyelmes, hogy a lassúság, a merengősség ellenére szeretem olvasni a könyvet, élvezem a szépen megfogalmazott mondatokat, és bár hiába, hogy nem néztem meg a filmet, persze tudtam, hogy Anthony Hopkins a főszereplő, így sokszor az ő hangját hallottam a fülemben olvasás közben, és ez jó volt.

Amint befejeztem a könyvet, neki is láttam a filmnek. Jóóó hosszú film, két részletben tudtam csak végignézni... és azt kell mondjam, hogy most a film picit jobban tetszett, de lehet, hogy csak a látványvilág miatt, mert szeretem nézni ennek a kornak a finomságát, a szépségét. De az is  lehet, hogy Hopkins miatt, akit imádok, és zseninek tartok, mert aki ennyire önazonosan tudja a tartózkodó komornyik és  Hannibal Lecter szerepét is eljátszani, az csakis zseni lehet, nem más.
Egyébként pedig a film meglepően könyvazonos. Még szövegileg is. És hasonlóan lassú folyású, mint a könyv, mégis érdemes volt megnéznem, mert kicsit följebb is értékeltem magamban a könyvet.
Szomorú a végkicsengés... talán ezért is nehéz túl pozitívan értékelnem a művet. Szomorú egy úgymond eltékozolt életről olvasni, abban az értelemben, hogy szomorú az, ha az ember csak élete vége felé jön rá, hogy elszalasztott egy olyan lehetőséget, ami talán más útra terelhette volna az életét, ami talán több fényt, és több egyéni boldogságot (is) tartogatott volna, nemcsak szakmait, noha menet közben a szakmai elégedettség is elegendőnek tűnt.
Elgondolkodtató mű, mindenféleképpen.

Ez volt tehát a #3 -dik boldogságom, mert két várólistás elememet is ki tudtam pipálni egy nap alatt :-)

100happydays #1, #2

Évek óta fel-felbukkan a 100 boldog nap "kihívás", amikor nincs más feladat, csak 100 napig minden napban megtalálni a jót, a szépet, és arról kell posztolni. Én mióta először találkoztam vele, azóta gondolkodom, hogy de jó is lenne, de sosem éreztem magamban elég elhivatottságot, hogy minden nap nyomjak egy fotót. Most sem mondjuk, de most Dius mégis kedvet csinált, hogy kipróbáljam, vajon milyen lenne az én 100 boldog napom. 

Még csak a második napnál tartok, és máris elakadtam... nem úgy igazán, hanem úgy,hogy a mai napi "jóm" az nem fér bele 1 képbe, hanem hosszabb gondolatmenet is járna hozzá. 

Ezért ma, a harmadik napon úgy határoztam, hogy átköltöztetem a sztorit az instáról ide, az én elhagyott blogomra :-) 

Ez volt az 

#1 

A barátnőmtől, születésnapomra  kapott vászonszatyor. És ez annyira én vagyok :-)

#2 Amikor Feri egyedül ment vásárolni, és ezeket hozta nekem . :-) 

Jókai Mór : CSAK EGY DÉLUTÁN

Ülj ide mellém, fogd meg a kezem,
Hagyd, hogy behunyva maradjon szemem.
Nem kérdezek, és most te se beszélj,
Hallgasd, ahogy a csend nekünk mesél.

A hétköznapok kínjai után,
Legyen szép ünnep ez a délután.
Nem kell ígéret, nagy fogadkozás,
Csak ez a csendes, néma kézfogás.

Úgy menj el majd, hogy észre ne vegyem,
Milyen gyorsan múlt az én ünnepem.
Valóság volt? Lehet, álom csupán,
Hogy a miénk volt egy egész délután.

Szabó Lőrinc: 
Enyém volt s mégse enyém ma 

Enyém volt s mégse enyém ma,
enyém ma is, és idegen,
ha eszembe jut, újra hajnal
ragyog az életemen.

Nézem s nem látom. Az arca
csupa fény, felhő, remegés;
virágzene: szóba fogni
túlsok és túlkevés.

Virágzene, érthetetlen.
Ki tudja, nem álom-e?
Tűnt évek titka, merengő
fény- és illat-zene.

Enyém volt s mégse enyém ma,
nem enyém, s örökre az,
neki üzenek, a szive tudja,
s megdobban: úgy van, igaz!

Enyém volt és mégse enyém ma,
enyém ma is, és idegen,
ha eszembe jut, újra hajnal
ragyog az életemen.

Ady Endre: EGYRE HOSSZABB NAPOK

Csak egy napig fáj minden fájás,
Huszonnégy óra s nem jön rosszabb,
De ez az egy nap egyre hosszabb.

Már hegyes karó minden óra,
Sötét vas-mázsák hullva, rengve
Verik a fájást a szivembe.

Tudom a kínnak múló sorsát
S olyan rövid volt egy nap eddig:
Víg elugrás bánattól kedvig.

Örülni is másként örültem,
Nemesebben, halkabban, jobban,
Holnapi könny a mosolyomban.

Szép, bölcs cserével cserélgettem
Kedvem torát és kedvem nászát,
E furcsa élet villanását.

Ma is tudom: huszonnégy óra
S rossz nap után már nem jön rosszabb,
Óh, de ez a nap egyre hosszabb.

Szabó Magda - Szonett

Ha eljössz, összezúgnak a komoly fák,
és felrettentik lombjukon a csöndet,
a síró felhők halkan rádköszönnek,
fürge csikók zablájukat kioldják.

Piros gyertyáit lobbantja az ünnep,
a lepkék szomjas csápjuk mézbe tolják,
minden vízen feszülnek a vitorlák,
torony körül vad csillagok keringnek.

Ha jössz, villámmal gyúlnak messzi fáklyák,
álmos virágok kelyhüket kitátják,
az érhetetlen égből gyöngy pereg,

a napraforgók szirmuk fényre tárják,
az Óra összecsukja csöndbe szárnyát,
lábadhoz ejti arcát s szendereg.

ANNYI ÉV UTÁN
-P. C. Brenson-

Annyi év után,
most is ajkad ízlelem
a későn langyos levegőben,
s látni véllek Téged,
feltűnő alakokban,
és valamennyi elmenőben

Emlékedet a múltból
szívembe csomagolva
loptam el a mába,
hogy ma is csak a hangodat halljam
a simogató májusi szellő
elillanó, andalító dallamában

S még féltelek...
-talán magamnak-
bár a hűségedet
nem kérhetem számon,
s még kereslek...
-talán magamért-
bár a közel után
nagyobb már a távol

Annyi éj után,
még mindig melletted ér
az álom
s az üres reggelekbe lépve
még most is a hiányod
az én halálom...

Gámentzy Eduárd – Írok egy darabka csendet

Írok egy darabka csendet,
Neked, hogy ne félj a zajban.
Másoknak nem jelent semmit, 
Téged majd átölel halkan.

Írom, mert én is úgy félek.
Nem hallak.és ahol járok,
Vasbeton-csipkéket vernek,
Hatalmas légkalapácsok.

Mi lenne, ha erre jönnél?
Keresnél! Nem venném észre!
Elnyelné semmi kis hangod,
Toronydaruk köhögése.

Hát nem! Most leteszek mindent!
Vasakat, s mi eddig kellett.
Várlak, s hogy megtalálj végre,
Írok egy darabka csendet.

SZABÓ LŐRINC: TRÉFÁLKOZÓ ŐSZI LEVELEKKEL

Milyen száraz és üres a lelkem
pedig te melengetted a kezeid közt!

Milyen száraz és üres az ágyam,
pedig teleszórtad a csókok aranyával!

Csókok aranyával, arany levelekkel;
de elhagytál a tréfálkozó őszi levelekkel.

Nem tudok aludni miattad, mert álmomban is
ujjaid simogatását érzem a homlokomon.

Csillogó gyíkok voltak az ujjaid
arany gyíkok, - és mellemen futkostak tegnap este.

Mily messze a tegnap, csókokkal, arany levelekkel!
- Mondd, mért hagytál el a tréfálkozó őszi levelekkel?

Tánc

"- Mit csinálsz te velem? Elvarázsolsz?
- Nem értek én ahhoz. De ha értenék hozzá, elvarázsolnálak. Téged is elvarázsolnálak, meg mindent, az egész életet. Fújnék egyet, és attól eltűnnének a gondjaid, és minden jó lenne, minden úgy történne, ahogyan akarjuk, és mindig melletted lehetnék...
- Megunnád... - cseppnyi szomorúság bujkált a lány hangjában.
- Nem unnám meg.
- Dehogynem. Előbb-utóbb mindent megun az ember.
- Akkor elvarázsolnám az unalmat is. Kiirtanám az életből. Azt mondanám: akarom, hogy mindig újak legyünk egymásnak, és úgy is lenne.
- Szép varázslat volna."

Szilvási Lajos: És ​mégis őrizetlenül

Ezt olvasom- Jo Nesbo

És ha már ráakadtam a skandináv krimikre, akkor rájuk is kattantam. Annyira azért nem, hogy éjjel-nappal csakis ezt olvassak, ahhoz némelyik túl durva, túl véres, túl hideg, de a könyvtáras látogatásaim alkalmával mindig hozok egy-egy skandinávot is. 

Ehhez képest viszonylag sokára jött el az az idő, amikor levettem a polcról egy Jo Nesbo-t. A nevét persze ismertem, de semmi információm nem volt róla. Az, hogy célzottan elkezdtem őt keresni, az volt, hogy Máténak is kivettem a Doktor Proktort, és gondoltam milyen vagányság lesz, hogy majd mind a ketten Jo Nesbo-t olvasunk. :-) És bejött, mert nagyon motiváló erejű volt, és  Máténak nagyon tetszett, na meg persze a Doktor Proktor is. 

Talán azért nem jutott el hozzám Nesbo, mert a könyvtári polcon pont a jobb fölső sarokban vannak a könyvei a fal mellett, és addig már nem szoktam eljutni. Leragadok az első két polcnál, a harmadik el sem jutok. :-) Mindenesetre, amikor ott álltam, és a bent lévő könyvek közül próbáltam kitalálni, hogy melyiket vigyem haza elég tanácstalan voltam. Végül az akkor bent lévő legvékonyabbat választottam, arra az esetre, ha mondjuk nem jönne be nagyon. 

Ez volt a Vér a havon, amiről aztán itthon kiderült, hogy pont nem az a hagyományos Nesbo-könyv, mert szakítva a korábbi Harry Hole sorozattal, ez most egy egész új széria első kötete. Sokan hiányolták Hole-t, de legalább annyian örültek a vérfrissítésnek, én meg mint teljesen tudatlan kezdtem bele, és végül nekem eléggé tetszett, legalábbis tetszett annyira, hogy kíváncsi legyen az író többi könyvére is. 

Közben szembejött velem egy cikk, hogy megfilmesítik idén az egyik könyvét, a Hóembert, melyben a főszereplő Michael Fassbender lesz, és idén ősszel lesz a bemutató, így még nagyobb lett a motivációm, hogy jobban megismerjem Nesbo-t, és Harry Hole-t. :-) 

Mindig bajban vagyok ilyenkor, hogy jobb ilyenkor olvasni, könyv megírása szerint időrendben, vagy magyarul megjelenés sorrendjében, mert a kettő nem fedi feltétlenül egymást, most sem. Így egyelőre elkezdtem megírás szerint olvasni,  a Denevérembert, és a Csótányokat, ami a nagy Nesbo-rajongók szerint nem biztos, hogy a legjobb sorrend, mert a későbbi könyvei állítólag sokkal profibbak. Erről még nem tudok nyilatkozni, viszont azt én is elmondhatom, hogy a sorozat első két kötetét olvasva azért érzek hiányosságokat, kidolgozatlanságokat, amik gondolom majd a további könyveiben csiszolódnak. Ami viszont a legjobban hiányzott, az a skandináv-érzés, a fagyosság, a hideg, az a borzongató érzés, hogy szinte érzem, hogy mindjárt én is megfagyok a szereplőkkel együtt. ( pedig utálok fázni, és a hideget sem szeretem annyira, de mégis...) Szóval hiányzott, mert az egyik  Ausztráliában játszódik, a másik pedig Thaiföldön, és bár jól meg volt írva a hőség, a hatalmas pára, szinte én is éreztem a fojtogató hőséget, és hogy nem kapok levegőt, hallottam a fülemben hatalmas bankoki forgalmat, és éreztem az autók bűzét, de ezt az érzést kevésbé szeretem, mint a fagyosat. 

Borító alapján viszont nem választanám egyik könyvét sem, az egyszer biztos 😝Fúj. 

Szóval 3 könyv után még nem tartom magam első számú Nesbo-rajongónak, de érzem, hogy csak egy hajszálnyira vagyok már csak tőle. A következő könyvem elvileg a Vörösbegy lenne, a nagy-nagy sikerkönyve, az átütő. Hát nagyon kíváncsi vagyok! Persze nem biztos, hogy bent lesz épp a könyvtárban, de hátha...

Találkozásom a skandinávokkal

Tisztán emlékszem arra, amikor évekkel ezelőtt először találkoztam az azóta olynagyon felkapott skandináv krimi műfajával. Mégpedig nem más volt ez a könyv, mint Stieg Larsson nagy sikerű Millenium trilógiájának első kötete, a Tetovált lány. Mondanom sem kell, hogy ennél jobban sikerült találkozást nehezen tudok elképzelni. A Tetovált lány magával ragadott, beszippantott, és a rajongójává tett. Emlékszem, hogy Milán akkor még egészen kicsi volt, és volt az a nem éppen anyakímélő szokása, hogy a hajnali órákban rendre minden nap felébredt, fitten és kipihenten, és számára kezdődött volna a nap. De iszonyat korán lett volna még a napindításhoz, így szépen minden hajnalban, olyan 4-fél5 magasságában kivonultam vele a nappaliba, hintaszékbe ültettem, és egy jó háromnegyed órát, egyet békésen ringatózva csöndben volt, majd szépen vissza aludt. Én pedig közben olvastam. Mert mit csináltam volna mást? Reggel fél5-kor? Ekkor olvastam a Tetovált lányt. :-) 

Imádtam. Kevés olyan  könyvet tudok mondani, ami hasonlóan elvitt, mint ez. Faltam a sorokat, és nem akartam abbahagyni az olvasást. Van az az érzés, amikor csak olvasnék és olvasnék, mert már annyira izgat, hogy mi lesz, de közben meg azt is akarom, hogy soha ne érjen véget a könyv. Na ez olyan volt. 

Aztán gyorsan egy lendülettel kiolvastam a második-harmadik részt is. A második, az első fényében kicsit csalódás volt. Az a sodrás, amit vártam, hogy majd kapok, nem jött, és bár nem volt rossz a könyv, emiatt a hiányérzet miatt mégis kevesebbnek éreztem. 

Aztán a harmadik megint jó lett. Bár szerintem az első annyira jól sikerült, hogy azt már nehéz lenne überelni, nem is igen sikerült, szerintem, legalábbis számomra nem, de azért a harmadik kimondottan jó kis krimi volt, izgalmakkal, fordulatokkal. 

És akkor jött a sok éves szünet. Emlékszem sokat bánkódtam, hogy Stieg Larsson nem élhette meg a könyvei sikerét, és nem fejezhette be a nagy művét, amit hét kötetesre tervezett. Aztán mikor olvastam arról, hogy a sorozat mégsem marad félbe, és el fognak készülni a folytatások, akkor nagyon elkezdtem várni. Végül jó sokat vártam, mire idén végre a kezembe került a sorozat negyedik kötete, az Ami nem öl meg. 

És hát... nem volt az igazi. Nem, nem volt rossz sem. De valahogy nem ezt vártam. Nekem túl sok volt hackelésről szóló részletezés. Túl sok volt az ismétlés, és túl lassan haladtak a dolgok. A történet valahogy nem akart összeállni. Mindig más valaki "mesélt", mindig átugráltunk időben-térben, közben pedig egy csomó felesleges infó. Aztán lehet, hogy nem volt felesleges, csak én nem értettem meg a kapcsolódási pontokat, elképzelhető. Kicsit olyan érzés volt bennem olvasás közben, mint nagyon-nagyon régen, mikor először olvastam Jókait, és a könyv első soktíz oldala másról sem szólt csak a mindent kimerítő tájleírásról. Nem értettem, hogy miért kell ez, hogy miért kell ezt tudnom, de csak olvastam rendületlenül, mert (  stréber voltam) féltem, hogy esetleg lemaradok majd valami fontos infóról, és cseszhetem az egész könyvet, nem fogom érteni. Persze nem maradtam volna le semmiről, és végül még jó is lett a könyv. Csak azt a 80 oldalt ne kellett volna elolvasnom. Na, most pont uugyanígy éreztem, hogy tulajdonképpen jó volt a könyv, érdekelt a sztori, de számomra tele volt fölösleges oldalakkal. 

Ennek ellenére nagyon várom, hogy megjelenjen az ötödik rész, mert mindenképpen el fogom olvasni! Hamarosan megjelenik! 

Valóság

Temetésen voltam tegnap... Milán egyik osztálytársának az apukája tragikus hirtelenséggel hunyt el pár héttel ezelőtt. Hittem is, meg nem is a hírt, amit Milán mondott egyik pénteken. Még mondtam is neki, hogy óóó ne már, biztos félreértett valamit, és volt ott a mondatban egy 'majdnem' a 'meghalt' előtt, hiszen nem halhat meg az ember csak úgy... hiszen pár napja, egy hete még találkoztunk a suli előtt, a legutóbbi korcsolyán még együtt nevettünk a pálya szélén... De nem. Sajnos nem értett félre semmit, de igazából egészen addig, amíg a temetéséről hírt nem kaptunk, nem akartam elhinni... bíztam valamiben, hogy majd jön a hír, hogy mégsem, hogy mégsem ő, hanem valaki más, vagy egyáltalán senki. De nem jött ilyen hír. 

Így tegnap délben, a ragyogó napsütésben, és a viharos szélben ott álltunk a temetőben... letaglózva, még mindig hitetlenkedve. 

Nem ismertem annyira jól Pétert. A gyerekeink egy oviba jártak ugyan, meg egy darabig egyszerre úsztak, de a kedves köszönésen túl igazán csak pár hónapja beszéltünk úgy igazán, mióta a fiúk egy osztályba járnak. 

Mégis... egy ilyen tragédia alaposan földbe tudja döngölni az embert. Belédkapaszkodik és kegyetlenül lerángat a földre, hogy újraértelmezd a világot, hogy elgondolkozz, hogy mennyit is ér az élet... ennyit??? Negyvenpár év, két perc slideshow a legjobb pillanataidból, aztán szervusz, kipontozódtál... ennyi lenne csupán??? egy szempillantás, és volt nincs??? És mi lesz a tervekkel? A családdal, a gyerekekkel, az ittmaradókkal, a jövővel... az embernek nincs B terve.... Negyven évesen nem lenne szabad a halál súlyával szembesülnie senkinek sem.... Negyven évesen az ember nem a halálra készül, hanem a holnapra, várja a tavaszt, hogy kirándulni lehessen, várja a gyerekek farsangját, fellépését, bizonyítványosztását, esküvőjét, unokáját, bármit, de nem a halált.... 

Nem ismertem annyira jól Pétert. Hiánya mégis annyira a szívembe mar, mintha ismertem volna. Mert tudatosította bennem, hogy mulandók vagyunk. Mi is. Hogy nincs olyan, hogy velünk ez nem történhet meg. Mert megtörténhet. Mert bárkivel megtörténhet. És ez a tudat egészen más megvilágításba helyezi az ÉLETET. 

Ezt olvasom- Jodi Picoult

Máté amikor kicsi volt, akkor nagyon-nagyon sokáig csak úgy tudott elaludni, ha ölben fogtam. Amikor már nem bírtam hagyományosan ölben fogni, akkor rászoktunk arra, hogy leültem a karosszékbe, ő az ölembe kuporodott, és úgy ringatóztunk. Egész pici korában nem is tudtam az ölemből letenni, mert akkor rögtön felébredt. Úgy aludt, az ölemben. Később csak az elalváshoz kellettem már, utána simán be tudtam tenni az ágyába. 

Egy ilyen ölben altatás közben kezdtem el olvasni az első Jodi Picoult könyvemet a számítógépen,  digitális formában. A Tizenkilenc perc volt az, sosem felejtem el, az, amikor egy iskolás srác egy nap beront a suliba és vaktában elkezd lövöldözni. Megtörtént eset is szolgál a könyv alapjául, sajnos. 

Hát nem mondom, hogy a legmegfelelőbb olvasmány volt ez egy kisgyerekes anyának, de teljesen beszippantott, és közben, és utána is sokat kattogtam az olvasottakon. Ezer kérdést vet fel a könyv, amire igazából nincs válasz, nincs jó válasz. Meddig terjed a szülői felelősség? Felelősek vagyunk-e a gyermekünk összes tettéért?  Megelőzhettük volna a bajt? Észre kellett volna vennünk, hogy baj van! És ha észrevesszük, tudunk ellene tenni? Vagy a tanárok? Ők sem vették észre? Nem látták, nem tudták, nem tűnt fel nekik, hogy egy tanulót kirekesztenek, sőt bántalmaznak a társai? Ők miért nem tettek semmit? Ki a felelős? Vannak-e egyáltalán? 

Szóval nagyon sok, és nagyon mély kérdéseket tesz föl a könyv... mint JP szinte összes könyve. 

10 könyvet olvastam eddig tőle, és vannak könyvei, amik nem voltak rám olyan nagy hatással, amik kevésbé tetszettek, és vannak, amik jobban megfogtak. A Sorsfordítók, és a Vezeklés volt nagyon felkavaró nekem. 

Legutóbb a Csodalányt olvastam, ez kevésbé fogott meg,, de a végcsengés az most is az, hogy mennyire fontos, hogy mi szülők odafigyeljünk a gyerekeinkre, az apró kis jeleikre, rezdülésükre. Nem kevés teher van rajtunk, szülőkön, és ki tudná megmondani, hogy épp jól csináljuk-e... a mostani tetteink, a mostani viselkedésünk, az odafigyelésünk, vagy a türelmetlenségünk majd csak évek múlva hozza meg gyümölcsét. 

Az írónő több könyvéből is készült film. A leghíresebb talán a Nővérem húga. Én egyiket sem láttam még. De rajta van a filmes bakancslistámon. 

Számomra olvashatatlan

Hogy Ugron Zsolnához miért ragaszkodom annyira, hogy újra és újra nekiveselkedem egy-egy könyvének, magam sem tudom. Már az első is csalódás volt. Aztán a második is. De mégis rendre kiveszem a könyvtárból a köteteit, amit épp megpillantok a polcon. Aztán az Erdélyi menyegző adott egy kis reményt, hogy talán mégis lesz ebből valami. Viszonylag rég olvastam már, de emlékszem, hogy ez sem csúszott annyira gyorsan, sokat kínlódtam vele, de a végére valahogy mégis szerethető lett az egész, és kíváncsivá is tett a folytatásra. 

Aztán jól el is felejtettem, hogy keressem, mígnem legutóbb ott találtam magam szemben vele a könyvtárban. A gyönyörűszép borító, mint mindig, most is sikított utánam, hogy fogjam meg, vigyem haza. Elhoztam, és tényleg kíváncsian ültem le mellé. 

A Nádor asszonyai elvileg tovább görgeti Báthory Anna és Eszterházy Miklós történetét. A borító történelmi fordulatokat és szerelmi szálakat, családi intrikákat sugall. Sajnos nekem ezek közül egyik sem jött át. :-( 

Borzasztó érzés, amikor úgy kell egy könyvet félretennem, hogy egyrészt nem olvastam végig, másrészt azért nem mert olvashatatlannak, élvezhetetlennek találtam. 

A könyv korabeli nyelvezete ( hogy ez mennyire valósághű, és mennyire mesterkélt, azt nem tudom) egyébként is nagyon megnehezíti az olvasást, és szerintem nagyon sokat levesz az élvezeti értékéből is. Már ha van. 

Szóval már eleve kihívások elé van állítva egy szimpla olvasó, mint én. Ehhez hozzájön az, hogy a könyv ide-oda ugrál időben, és az egyes fejezeteket is mindig másvalaki nézőpontjából olvashatjuk E/1-es személyben. Nekem sokszor csak a fejezet vége felé derült ki, hogy most ki is tulajdonképpen a "mesélő". 

És ezt fejeli meg még azzal, hogy random módon tűnnek fel ilyen-olyan családnevek, hol ismertebbek, hol olyanok, akikről sosem hallottam, de magyarázatlanul csak oda van biggyesztve, mintha mindenki számára köztudott lenne, hogy xy nemesi család éppen kivel milyen viszonyban is van/volt. Lehet, hogy ez az én műveletlenségem, de nekem ritkán volt egyértelmű, hogy kikről is beszélünk voltaképpen, és miért is olyan fontos róluk beszélni egyáltalán. Sokszor csak pár sor erejéig, de van, hogy oldalakon keresztül folyik egy történet valakiről, akiről nem tudom, hogy kicsoda, és azt sem hogy hogyan kötődik a történet vezérfonalához, ha kötődik egyáltalán. Volt, amikor számomra az derült ki, hogy nem is lényeges az illető, csak olyan " eszembe jutott  még ez is, írok róla pár oldalt"-szerű volt az egész. 

A történelmi regényeket nem azért szeretem, mert annak mondják. Mert valami cselekményt visszarakunk a régmúltba, vagy mert történelmi személyekről szól, hanem azért, mert egy kicsit többet szeretnék megtudni arról a korról, arról a helyről. Információt akarok. Akár olyat is, aminek ha kell utánanézek egyéb hiteles forrásokban. Volt már ilyen. Nyilván nem hiszek el mindent pont úgy, ahogy azt egy regényben épp olvasom. Sajnos az információéhségemet ez a könyv nem elégítette ki. 

Szóval... ez nekem nem jött át. És továbbra sem értem, hogy mi vonz mégis az írónő felé, Nyilvánvaló, hogy a szép borítók nagyban hozzájárulnak. :-) Vagy talán az írónő neve az, ami vonz. Zsolna... olyan szép hangzása van. Olyan nyelvet simogató, amikor kimondom. Olyan, mint a Milán :-) 

És tudom, önkínzó vagyok, de még mielőtt belevágtam volna ebbe a könyve, már akkor kivettem  a Hollóasszonyt is a könyvtárból. ( Ugyancsak szép borítós. ) De ha az sem lesz oké, akkor azzal végleg befejezem a kísérletezgetést. Csak hát annyira szeretnék már egy jó könyvet olvasni Ugron Zsolnától! 

Évszázad-trilógia

Úgy látszik, minden évre jut valami nagyobb lélegzetű olvasmány, a 2015-ös a Trónok harca volt, amiről nem gondoltam, hogy annyira fogom szeretni, hogy tűkön ülve nézem, hogy mikor kerül vissza a könyvtárba a soron következő rész, inkább csak azért vettem a kezembe, mert mindenki körülöttem Trónok harca lázban égett, és kíváncsi lettem. A sorozatot nem néztem meg, talán az első évadot láttam, de lehet, hogy azt sem végig. Elsőre nem nagyon jött be. A könyv viszont elvarázsolt. 

2016-ra Ken Follett gigantikus Évszázad- trilógiája jutott. Az egyenként is 1000+ oldalas könyvfolyamot kevesebb mint nettó 3 hónap alatt sikerült kiolvasnom, mert bár jó vaskos, már-már rémisztően az, annyira olvasmányos, és haladós, hogy föl sem tűnik, és már vége is van. 

A sorozat igazából családregényként is felfogható, hiszen több család, egy orosz, egy német, egy angol főnemesi, és egy amerikai,  életén keresztül ismerjük meg a 20. század történelmét 3 generáción keresztül, és ami mögötte van. Politikai harcok, ármánykodás, háborúk, összeesküvés elméletek, sikerek és borzalmak, mindez emberi nézőpontból, szerelemmel, barátsággal, bajtársiassággal, tragédiákkal fűszerezve.  

Nagyon-nagyon jól megkomponált és kidolgozott könyv, rengeteg szereplővel, kapcsolatokkal, történelemmel és politikával.  Minden részéért odavoltam, mindegyikért másként. 

Az első talán azért, mert az történelemnek ezt a szakaszát kevésbé ismerem jól, mint a későbbieket, és persze itt ismerjük meg a szereplő családok első generációit. A kötet fő csapásvonala  orosz forradalom, majd az első világháború borzalmai, a munkásosztály hatalomra törése, a kommunizmus kialakulása, és megerősödése, emberi harcok önmagukkal, egymással, egymásért, megfelelni akarás, áldozatok. 

A második kötet után azt mondtam, hogy ennél jobb könyvet nem lehet írni. A válság évei, majd a második világháború borzalmai a különböző országok szemszögéből egészen más oldalát mutatja mindannak, amit eddig tudtam, elképzeltem a háborúról, a Hitleri Németországról. 

És mégis.. Ken Follett a harmadik részben még erre is rá tudott tenni egy lapáttal. Egyszerűen ez a rész volt az, amikor szinte minden fejezetnél az járt a fejemben, hogy ez nem lehet igaz! hogy pl. belegondolni is borzasztó, hogy a 60-as években Amerikában még ennyire előtérben volt a fajgyűlölet. Persze nyilván nem volt ez újdonság, tudom is, olvastam is már ilyen témájú könyveket is, ( Ne bántsátok a feketerigót!) de amikor újra és újra szembesülök vele így leírva, akkor ez mégis annyira megdöbbentő, hogy a 20. század közepén még az volt a "normális", hogy a feketék nem mehetek a fehérek boltjába. Hiszen ez gyakorlatilag MOST volt. A szüleim már javában éltek ekkor. 

Aztán a berlini fal, annak felhúzás, a kilátástalanság, a fiatalok menekülni próbálása... ez mind borzasztó... 

Ritkán olvasok olyan könyvet, aminek a végén könnyes lesz a szemem... ez olyan volt. 

Sosem gondoltam magamra úgy, mint nagy Ken Follett rajongóra, de miután a Katedrálisért is oda voltam, és most ez is levett a lábamról, lehet, hogy az vagyok?