Tisztán emlékszem arra, amikor évekkel ezelőtt először találkoztam az azóta olynagyon felkapott skandináv krimi műfajával. Mégpedig nem más volt ez a könyv, mint Stieg Larsson nagy sikerű Millenium trilógiájának első kötete, a Tetovált lány. Mondanom sem kell, hogy ennél jobban sikerült találkozást nehezen tudok elképzelni. A Tetovált lány magával ragadott, beszippantott, és a rajongójává tett. Emlékszem, hogy Milán akkor még egészen kicsi volt, és volt az a nem éppen anyakímélő szokása, hogy a hajnali órákban rendre minden nap felébredt, fitten és kipihenten, és számára kezdődött volna a nap. De iszonyat korán lett volna még a napindításhoz, így szépen minden hajnalban, olyan 4-fél5 magasságában kivonultam vele a nappaliba, hintaszékbe ültettem, és egy jó háromnegyed órát, egyet békésen ringatózva csöndben volt, majd szépen vissza aludt. Én pedig közben olvastam. Mert mit csináltam volna mást? Reggel fél5-kor? Ekkor olvastam a Tetovált lányt. :-)
Imádtam. Kevés olyan könyvet tudok mondani, ami hasonlóan elvitt, mint ez. Faltam a sorokat, és nem akartam abbahagyni az olvasást. Van az az érzés, amikor csak olvasnék és olvasnék, mert már annyira izgat, hogy mi lesz, de közben meg azt is akarom, hogy soha ne érjen véget a könyv. Na ez olyan volt.
Aztán gyorsan egy lendülettel kiolvastam a második-harmadik részt is. A második, az első fényében kicsit csalódás volt. Az a sodrás, amit vártam, hogy majd kapok, nem jött, és bár nem volt rossz a könyv, emiatt a hiányérzet miatt mégis kevesebbnek éreztem.
Aztán a harmadik megint jó lett. Bár szerintem az első annyira jól sikerült, hogy azt már nehéz lenne überelni, nem is igen sikerült, szerintem, legalábbis számomra nem, de azért a harmadik kimondottan jó kis krimi volt, izgalmakkal, fordulatokkal.
És akkor jött a sok éves szünet. Emlékszem sokat bánkódtam, hogy Stieg Larsson nem élhette meg a könyvei sikerét, és nem fejezhette be a nagy művét, amit hét kötetesre tervezett. Aztán mikor olvastam arról, hogy a sorozat mégsem marad félbe, és el fognak készülni a folytatások, akkor nagyon elkezdtem várni. Végül jó sokat vártam, mire idén végre a kezembe került a sorozat negyedik kötete, az Ami nem öl meg.
És hát... nem volt az igazi. Nem, nem volt rossz sem. De valahogy nem ezt vártam. Nekem túl sok volt hackelésről szóló részletezés. Túl sok volt az ismétlés, és túl lassan haladtak a dolgok. A történet valahogy nem akart összeállni. Mindig más valaki "mesélt", mindig átugráltunk időben-térben, közben pedig egy csomó felesleges infó. Aztán lehet, hogy nem volt felesleges, csak én nem értettem meg a kapcsolódási pontokat, elképzelhető. Kicsit olyan érzés volt bennem olvasás közben, mint nagyon-nagyon régen, mikor először olvastam Jókait, és a könyv első soktíz oldala másról sem szólt csak a mindent kimerítő tájleírásról. Nem értettem, hogy miért kell ez, hogy miért kell ezt tudnom, de csak olvastam rendületlenül, mert ( stréber voltam) féltem, hogy esetleg lemaradok majd valami fontos infóról, és cseszhetem az egész könyvet, nem fogom érteni. Persze nem maradtam volna le semmiről, és végül még jó is lett a könyv. Csak azt a 80 oldalt ne kellett volna elolvasnom. Na, most pont uugyanígy éreztem, hogy tulajdonképpen jó volt a könyv, érdekelt a sztori, de számomra tele volt fölösleges oldalakkal.
Ennek ellenére nagyon várom, hogy megjelenjen az ötödik rész, mert mindenképpen el fogom olvasni! Hamarosan megjelenik!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése