Évszázad-trilógia

Úgy látszik, minden évre jut valami nagyobb lélegzetű olvasmány, a 2015-ös a Trónok harca volt, amiről nem gondoltam, hogy annyira fogom szeretni, hogy tűkön ülve nézem, hogy mikor kerül vissza a könyvtárba a soron következő rész, inkább csak azért vettem a kezembe, mert mindenki körülöttem Trónok harca lázban égett, és kíváncsi lettem. A sorozatot nem néztem meg, talán az első évadot láttam, de lehet, hogy azt sem végig. Elsőre nem nagyon jött be. A könyv viszont elvarázsolt. 

2016-ra Ken Follett gigantikus Évszázad- trilógiája jutott. Az egyenként is 1000+ oldalas könyvfolyamot kevesebb mint nettó 3 hónap alatt sikerült kiolvasnom, mert bár jó vaskos, már-már rémisztően az, annyira olvasmányos, és haladós, hogy föl sem tűnik, és már vége is van. 

A sorozat igazából családregényként is felfogható, hiszen több család, egy orosz, egy német, egy angol főnemesi, és egy amerikai,  életén keresztül ismerjük meg a 20. század történelmét 3 generáción keresztül, és ami mögötte van. Politikai harcok, ármánykodás, háborúk, összeesküvés elméletek, sikerek és borzalmak, mindez emberi nézőpontból, szerelemmel, barátsággal, bajtársiassággal, tragédiákkal fűszerezve.  

Nagyon-nagyon jól megkomponált és kidolgozott könyv, rengeteg szereplővel, kapcsolatokkal, történelemmel és politikával.  Minden részéért odavoltam, mindegyikért másként. 

Az első talán azért, mert az történelemnek ezt a szakaszát kevésbé ismerem jól, mint a későbbieket, és persze itt ismerjük meg a szereplő családok első generációit. A kötet fő csapásvonala  orosz forradalom, majd az első világháború borzalmai, a munkásosztály hatalomra törése, a kommunizmus kialakulása, és megerősödése, emberi harcok önmagukkal, egymással, egymásért, megfelelni akarás, áldozatok. 

A második kötet után azt mondtam, hogy ennél jobb könyvet nem lehet írni. A válság évei, majd a második világháború borzalmai a különböző országok szemszögéből egészen más oldalát mutatja mindannak, amit eddig tudtam, elképzeltem a háborúról, a Hitleri Németországról. 

És mégis.. Ken Follett a harmadik részben még erre is rá tudott tenni egy lapáttal. Egyszerűen ez a rész volt az, amikor szinte minden fejezetnél az járt a fejemben, hogy ez nem lehet igaz! hogy pl. belegondolni is borzasztó, hogy a 60-as években Amerikában még ennyire előtérben volt a fajgyűlölet. Persze nyilván nem volt ez újdonság, tudom is, olvastam is már ilyen témájú könyveket is, ( Ne bántsátok a feketerigót!) de amikor újra és újra szembesülök vele így leírva, akkor ez mégis annyira megdöbbentő, hogy a 20. század közepén még az volt a "normális", hogy a feketék nem mehetek a fehérek boltjába. Hiszen ez gyakorlatilag MOST volt. A szüleim már javában éltek ekkor. 

Aztán a berlini fal, annak felhúzás, a kilátástalanság, a fiatalok menekülni próbálása... ez mind borzasztó... 

Ritkán olvasok olyan könyvet, aminek a végén könnyes lesz a szemem... ez olyan volt. 

Sosem gondoltam magamra úgy, mint nagy Ken Follett rajongóra, de miután a Katedrálisért is oda voltam, és most ez is levett a lábamról, lehet, hogy az vagyok?