Ezt olvasom- Jodi Picoult

Máté amikor kicsi volt, akkor nagyon-nagyon sokáig csak úgy tudott elaludni, ha ölben fogtam. Amikor már nem bírtam hagyományosan ölben fogni, akkor rászoktunk arra, hogy leültem a karosszékbe, ő az ölembe kuporodott, és úgy ringatóztunk. Egész pici korában nem is tudtam az ölemből letenni, mert akkor rögtön felébredt. Úgy aludt, az ölemben. Később csak az elalváshoz kellettem már, utána simán be tudtam tenni az ágyába. 

Egy ilyen ölben altatás közben kezdtem el olvasni az első Jodi Picoult könyvemet a számítógépen,  digitális formában. A Tizenkilenc perc volt az, sosem felejtem el, az, amikor egy iskolás srác egy nap beront a suliba és vaktában elkezd lövöldözni. Megtörtént eset is szolgál a könyv alapjául, sajnos. 

Hát nem mondom, hogy a legmegfelelőbb olvasmány volt ez egy kisgyerekes anyának, de teljesen beszippantott, és közben, és utána is sokat kattogtam az olvasottakon. Ezer kérdést vet fel a könyv, amire igazából nincs válasz, nincs jó válasz. Meddig terjed a szülői felelősség? Felelősek vagyunk-e a gyermekünk összes tettéért?  Megelőzhettük volna a bajt? Észre kellett volna vennünk, hogy baj van! És ha észrevesszük, tudunk ellene tenni? Vagy a tanárok? Ők sem vették észre? Nem látták, nem tudták, nem tűnt fel nekik, hogy egy tanulót kirekesztenek, sőt bántalmaznak a társai? Ők miért nem tettek semmit? Ki a felelős? Vannak-e egyáltalán? 

Szóval nagyon sok, és nagyon mély kérdéseket tesz föl a könyv... mint JP szinte összes könyve. 

10 könyvet olvastam eddig tőle, és vannak könyvei, amik nem voltak rám olyan nagy hatással, amik kevésbé tetszettek, és vannak, amik jobban megfogtak. A Sorsfordítók, és a Vezeklés volt nagyon felkavaró nekem. 

Legutóbb a Csodalányt olvastam, ez kevésbé fogott meg,, de a végcsengés az most is az, hogy mennyire fontos, hogy mi szülők odafigyeljünk a gyerekeinkre, az apró kis jeleikre, rezdülésükre. Nem kevés teher van rajtunk, szülőkön, és ki tudná megmondani, hogy épp jól csináljuk-e... a mostani tetteink, a mostani viselkedésünk, az odafigyelésünk, vagy a türelmetlenségünk majd csak évek múlva hozza meg gyümölcsét. 

Az írónő több könyvéből is készült film. A leghíresebb talán a Nővérem húga. Én egyiket sem láttam még. De rajta van a filmes bakancslistámon.