Beteg

Egy dolog van, ami rosszabb annál, hogy beteg a gyereked, az ha te magad vagy beteg.
A gyerekek szerencsére jól vannak, már Máté is ment oviba.

Én viszont felváltva könyörgök azért hogy gyógyuljak meg, vagy lőjenek főbe, mert ez így nagyon gáz. Szombaton már éreztem, hogy nagyon fáj a torkom. Ha tudtam volna éjjel aludni egy hosszabbat, akkor szerintem nem is lett volna nagyobb baj, de nem tudtam. Nem tudom mi volt a levegőben, de minden fiú csak kínlódott, és Marci is csaknem óránként ébredt. Ez aztán betett. Vasárnap már úgy vittem Mátét egy ovistársa szülinapjára, hogy éreztem, hogy nem oké. A buli végére alig bírtam a kocsiig eltámolyogni, és rázott a hideg. A hidegrázás aztán többször is visszatért még a nap folyamán, így késő délután lázmérésre adtam a fejem, és fincsi 38.5-t mértem. Bevettem egy lázcsillapítót, amitől jobban lettem egészen addig, amíg megint fel nem szökött  a lázam. De nem akarom agyongyógyszerezni magam, mert szoptatás mellett azért nem annyira jó. (tuti tippeket elfogadok)  Azóta sem vagyok igazából jobban, borzasztó rossz a közérzetem, pedig ma mindenképpen meg kell sütnöm Máté elhalasztott tortáját.

ááááá..... szerdától van Feri szabadságon. Remélem addig életben maradok.

Így jártam a kabátommal

Van egy kabátom. Amolyan szép fajta, nem tipikusan babakocsitologatáshoz találták ki, de amikor még vettem, akkor még nem tologattam babakocsit. Igen, nem most volt. Máté születése előtti télen vettem, már akkor is igendrágán, hasított borjúbőr, és jó meleg. Azon a télen talán ha 2-3-szor volt rajtam, mert nem volt annyira hideg, hogy kellett volna. Aztán a következő teleken rendszerint akkor kellett volna, amikor épp nem jött rám. Tavaly már jó lett volna, és szépen be is csomagoltam, hogy elviszem kitisztíttatni, de mindig elfelejtődött, mígnem beköszöntött a tavasz, és a kabát ott maradt koszosan, és szépen visszatettem a helyére. Most viszont megint elővettem, megint bezacskóztam, és ugyan már idén is elfelejtettem kétszer is magammal vinni, amikor megyünk hétvégén vásárolni, de harmadjára most eszembe jutott, és vasárnap elküldtem Ferivel.

És most jön igazából a lényeg.... hogy kemény 7ezer forintért tisztítják ki!!!! Éééééssss, ha veszít a színéből, mert az ilyen kabátok akár veszíthetnek is a nő szerint, akkor a színezésért még pluszba fizetni kell, és akkor 9100 forintot fogok kiadni újra a kabátért. Egy jó leárazáson ennyiért már egy új kabátot is vehetnék!

Kitaláltam

.... hogy a következő szülinapomra én is egy ilyen köszöntést szeretnék:

Kicsit több mint egy hónap van még addig.... ez elég idő arra, hogy Bono-t ideszervezze nekem valaki. Szerintem :)

Biztonságos

Nálunk alapszabály, hogy ha beülünk az autóba, akkor bekötjük magunkat. Nem is szabály ez, hiszen egyáltalán nem kell erre figyelnünk, automatikusan jön a mozdulat, mihelyst beültünk a kocsiba, és bezáródtak az ajtók. Természetesen a gyerekek is mindig biztonsági ülésben utaznak, még akkor is ha nem a mi autónkkal vagyunk, hanem mondjuk céges autóval, és még akkor is, ha ottmaradunk a nagyszülőknél. Ilyenkor sem sajnáljuk a fáradságot, hogy kikössük a miautónkból és átkössük a másikba. Persze néha-néha előfordul, hogy nem ülésben utaztak, amikor pl. taxival megyünk valahová, de ilyenkor is  mindig bekötöm őket a hátsó ülésen a biztonsági övvel.

Azt hittem, hogy ez mindenhol, minden családban így van, mert nálunk ez tényleg annyira alap.
De nincs ám így mindenhol.
Jónéhány hónapja is megvan már, amikor Máté ovis barátjának az anyukája mesélte, hogy képzeljem el, hogy K. (másik ovistárs) szülei nem kötik be magukat az autóban. Teljesen odavolt ettől, érthető módon, és még cikis is volt kicsit, mert az ő fia meg folyton azt kérdezgette a hátsó ülésről, hogy miért nincsenek bekötve, meg mi csipog.
Ezt az esetet azóta már többször is kiveséztük A-val, mert egyszerűen nem tudunk rajta túllépni, hogy hogy lehet az, hogy az ember nem köti be magát. Pláne, hogy családos emberekről beszélünk, akik egyébként teljesen normálisnak és korrektnek tűnnek.
Aztán történt a múlt héten, hogy nagyon el voltunk csúszva amikor mentünk az úszodába, mert Máté valahogy elszöttyögte az uzsonnát. Nagyon kellett volna rohannunk, hogy időben odaérjünk, én ugye 3 gyerekkel voltam, mint mindig, amikor mondta K. anyukája, hogy a férje elvisz minket, mert ő is jön, és két autóval vannak, elférünk. Rábólintottam, mert tényleg nagyon el voltunk késve.
És tényleg... a pasi nem kötötte be magát. ÉS még én éreztem furán magamat, hogy szépen módszeresen minden gyereket és magamat bekötök.
Aztán tegnap K. az apukájával volt úszni, és felajánlotta, hogy hazahoz. Én először el akartam utasítani, de aztán Máté olyan lelkes volt, hogy menjünk K-ékkal haza, hogy végül rábólintottam, de előtte rákérdeztem, hogy biztos elférünk-e, mert 3 gyerekkel vagyok. (a változatosság kedvéért)
Persze, persze. - mondta
Így hát mentünk. Mátéék kicsit előreszaladtak, mi hátrébb kullogtunk Milánnal meg a babakocsival, és mire odaértünk az autóhoz addigra K. már bent ült az első ülésen. Mondtam az apukának, hogy kössük Marcit előre, mert az egyszerűbb, mint K. ülését átkötni csak miattunk.
De kiderült, hogy K. nem ülésben ült az autóban, hanem csak úgy anélkül. Azaz, már odafelé sem volt neki ülése, nem hoztak.
Erre aztán még egy lapáttal rátett, hogy nemhogy nem ült ülésben, de még csak be sem volt kötve az első ülésen!!!!! Egy 5 éves gyerek. És persze egész úton, (kábé 10 perc amúgy kocsival), hol hátrafelé forgolódott, hol a műszerfalon csüngött. Engem a hideg rázott az egésztől, de az apját nem foglalkoztatta, mert egyszer sem szólt rá, hogy üljön rendesen.
Máté persze ezerszer kérdezte meg hazáig, hogy K. miért ül elől, és hogy miért nincs bekötve, és egyébként is mi ez a csipogás. ( csipogott a kocsi, mert nem volt a biztonsági öv bekötve. ). Én meg alig tudtam elterelni a témát. Nagyon kínos volt.
Itthon aztán jól átbeszéltük, hogy ezt nem szabad, mert megbüntet a rendőrbácsi, satöbbi, satöbbi, de tuti nem ez volt az első körünk ebben a témában. Pláne, hogy azóta ezen kattogok én magam is, hogy hogy lehet ilyet csinálni?????
Az viszont már tutibiztos, hogy soha többet nem ülök be melléjük! Még akkor sem, ha tényleg nagy segítség volt, hogy hazahozott bennünket, de azt hiszem nem lennék elég hiteles Máté előtt ha még egyszer így utaznánk.

A derékfájásról

 Még Cuckanénitől kaptam néhány napja. Most csak idemásolom, hogy ne vesszen el. Hogy időnként visszaolvashassam, ha akarom.

A csigolyák közötti porckorongra gyakorolt nyomás – különösen az ágyéki csigolya környékén – a korongokat oldalirányba préseli, így ezek nyomják az idegeket, s ez különböző fájdalmakat okozhat, például isiászt, lumbágót stb. E tünet problematikája a túlterheléssel kapcsolatos. Aki túl sok terhet hord a hátán anélkül, hogy ezt tudatosan realizálná, az a nyomást a test szintjén, a porckorong fájdalmában fogja megtapasztalni. A beteg nyugalomra kényszerül, ugyanis minden mozgás, minden aktivitás fájdalommal jár. Sokan megpróbálják fájdalomcsillapítókkal elnyomni a testnek ezt a színvonalas önszabályozását csak azért, hogy megszokott aktivitásukat akadálytalanul folytathassák. Helyesebb lenne, ha a beteg személy kihasználná az alkalmat, és nyugodtan utánagondolna, miért is vett magára ilyen sokat, miért nyomja ekkora teher. A túlvállalásnak mindig az a célja, hogy kifelé nagyszerűnek, rátermettnek látsszunk, s így kisebbségi érzésünket tettekkel kompenzáljuk.
A nagy teljesítmények mögött mindig bizonytalanság és kisebbségi érzés áll. Aki egyszer magára talált, nem teljesít többé, hanem van. A világtörténelem nagy (és kis) tettei és teljesítményei mögött mindig olyan emberek állnak, akiket belső jelentéktelenségérzésük hajt a külső teljesítményekre. Tetteiken keresztül bizonyítani akarnak valamit a világnak, holott valójában senki sem kéri s nem várja tőlük e bizonyítékokat – önmagukon kívül. Önmaguknak akarnak bizonyítani, csak az a kérdés,
hogy: mit? Aki túl sokat teljesít, minél előbb kérdezze meg önmagától, hogy miért teszi ezt, így nem éri majd akkora
csalódás. Ha őszinte magához, meg fogja találni a választ: azért, hogy elismerjék, azért, hogy szeressék. Bár a teljesítményt kizárólag a szeretet keresése motiválja, kielégülést nem nyújthat, mert a tulajdonképpeni cél ezen az úton nem érhető el. A szeretet céltalan, és nem lehet megszolgálni. Az, hogy „Szeretlek, mert adsz nekem tízezer márkát”, vagy „Szeretlek, mert te vagy a legjobb focista” – abszurd kijelentések. A szeretet titka éppen a feltételnélküliség. Ezért is mondjuk, hogy az anyai szeretet a szeretet mintapéldája. Objektíve a csecsemő csak terhet és kényelmetlenséget jelent az anya számára. Az anya mégsem ezt érzékeli, mert szereti a kisbabáját. Hogy miért? Erre nincsen válasz. Ha lenne, nem beszélnénk szeretetről. Tudatosan vagy
tudattalanul mindenki vágyakozik ez után a feltétel nélküli, tiszta szeretet után, amely csak a személyre vonatkozik, és minden külsőségtől, minden teljesítménytől független. A kisebbségi érzés azt jelenti, nem tudjuk elképzelni, hogy személyünk – úgy,
ahogy van – szeretetre méltó. Erre fel elkezdünk dolgozni azon, hogy szeretetre méltóak legyünk, s egyre ügyesebbek, alkalmasabbak, gazdagabbak, híresebbek stb. leszünk. Magunkra aggatjuk a külvilág limlomjait csak azért, hogy szeressenek – s ha
aztán szeretnek, felmerül bennünk a kétség, vajon nem teljesítményünk, hírnevünk,
gazdagságunk miatt szeretnek-e. A valódi szeretethez vezető utat közben már eltorlaszoltuk
magunkban. A teljesítmény elismerése nem elégíti ki azt a vágyat, amely az
embert a teljesítményre késztette. Ezért is hasznos, ha idejében szembesülünk saját
kisebbségi érzésünkkel, jelentéktelenségünkkel – aki ezt nem hajlandó belátni, s további
feladatokat vállal magára, testileg valóban kisebb lesz. Miután a porckorongok
összenyomódnak, tényleg összemegy, tartása a fájdalomtól görnyedt, púpos lesz. A
test mindig az igazságot fejezi ki.
A porckorong feladata, hogy a mozgékonyságot, az elaszticitást biztosítsa. Ha a
porckorong az egymásba ékelődő csigolyák közé beszorul, illetve becsípődik, tartásunk
merev, elmozdíthatatlan lesz, gyakran különös pozitúrába merevedik. Ugyanez
az összefüggés pszichikai területen is. Ha valaki , merev”, hiányzik belőle a nyíltság,
a mozgékonyság – bensője mozdulatlan, rögzült valamilyen sajátos belső tartáshoz.
A becsípődött porckorongot úgy gyógykezelik, hogy egy hirtelen lökéssel vagy húzással
megpróbálják megváltoztatni a csigolyák helyzetét, s így lehetővé tenni számukra,
hogy újra fölvegyék a természetes kapcsolatot egymással („solve et coagula”).
A bemerevedett lelket is ugyanazzal a módszerrel lehet kiigazítani, helyrebillenteni,
amivel a csigolyákat vagy az ízületeket: hirtelen erős lökéssel elmozdítjuk jelenlegi
pozíciójából, s ezzel lehetőséget biztosítunk számára, hogy újra orientálódjék, magára
találjon. Ettől a lelki lökéstől az elmerevedett lelkűek ugyanannyira félnek, mint
a merev gerincűek a gerinckezeléstől. Egy jól hallható roppanás mindkét esetben sikerrel
biztat.

 Kosztolányi Dezső  : Az ismeretlen, végtelen temetőben

Az ismeretlen temetőben
én, ismeretlen, kósza lélek,
keresztek közt, gyászdalt dalolva
virágosan megyek az éjnek,
s sírok: ki tudja, miért, miért nem?
Megsápadtam, míg ideértem.

Zörömbölök fekete lámpán,
följajgatom a síri alvót,
véres pipacs zizeg nyomomba,
és szertartásosan lehajlok
az ismeretlen sírhalomra,
mint hogyha anyám sírja volna.

Valami űz, valami kerget,
hogy legyek a múlt folytatója,
egy ismeretlen, bús halottat
keresek már egy élet óta.
Kezem elszáradt koszorút fon
s az alvó gyertyát lángra gyújtom...      

Még jó...

...hogy viszonylag időben eljöttem a freeblogról, mert napok óta hol tudom, hol nem tudom (és inkább nem tudom) olvasni a még freeblogon maradtakat. Nyilván nem egyszerű egy ilyen rendszert biztonsággal üzemeltetni, és amikor tavaly ilyentájban volt az a hírhedt malőr, hogy 2 havi iromány repült bele az éterbe nyom nélkül, akkor az első felindultságom után még megbocsátottam és maradtam. Azt hittem/gondoltam, hogy az a lecke éppen elég tanulságos volt akkor, hogy többet ne forduljon elő semmilyen gebasz. De aztán már semmi sem volt a régi. Hol ez nem működött, hol az, hol belépni sem tudtam, és folyton csak azt olvastam, hogy bocsi, karbantartunk, és türelem, de aztán mégsem változott semmi. Májusban aztán megelégeltem, hogy akkor amikor tudnék írni mégsem tudok, mert nem enged be a rendszer, így fájó búcsút vettem a freeblogtól. Azóta már jól belaktam az új blogspotomat, igaz, sablont testreszabni még mindig nem volt se időm, se erőm.  Az otthagyott kommentjeimért sem fáj már annyira szívem. 

És milyen jó, hogy még időben búcsút intettem, mert most megint nem jó már nem is tudom mióta.

Már csak azt nem értem, hogy hogy lehet az, hogy már 1 éve nem tudják a hibákat kiküszöbölni, és megoldani. Hogy hagyhatják, hogy szépen lassan tényleg mindenki elvándoroljon onnan, olyanok is, akik tényleg már soksok éve ott vezetik a naplójukat. 

Szóval nem nagyon értem.  De nem is olyan fontos már hogy megértsem. Csak úgy eszembe jutott.

Találkozások

Pénteken együtt manótornáztunk Qka MC-vel  (Animal Cannibals)és kisfiával ott, ahová  már jó 1 éve járunk Milánnal. Eddig még sosem futottunk össze, bár a kisfiú mintha ismerős lett volna, nyilván az anyuka szokta hozni, és Orsi néni is régi ismerősként köszöntötte, szóval nyilván így van. Fura volt, mert basballsapka nélkül csak másodjára akadt meg rajta a szemem, ahogy pont szemben ülve velünk csipcsipcsókázott a fiával. Biztosan azért mert kicsit őszül és van rajta némi plussz kiló az emlékeimben élő képhez képest. Aztán meg az volt fura, hogy 10-15 éve még a Takarítónőre csápoltam valami városi bulin, most pedig egy egészen más jellegű társaságban futunk össze.

Ma pedig minket ismertek fel a Ligetben. Vagyis a fiúkat. Olvassák a blogomat. Hirtelen nem is nagyon tudtam lereagálni ezt az új szitut. Még bemutatkozni is elfelejtettem, csak hebegtem meg habogtam, hogy tényleg??? és egy értelmes szó nem hagyta el a számat. 

Megint tévé

Vicces, hogy annak ellenére, hogy nem vagyunk nagy tévénézők már a második tévés bejegyzésem jön gyors egymásutánban. 

Annak ellenére, hogy ma nagyon menő nem tévézni, mi azért szoktunk, ha úgy adódik. Nem túl sűrűn, de a híradót azért próbáljuk legalább félfüllel hallgatni, és van egy-két sorozat is, amit este szívesen nézünk, amikor már nagyjából elcsendesedett a lakás. ( értsd. a 3-ból már csak 1 kínlódik valamilyen okból). És néha még az is előfordul, hogy tévéújságunk is van, mert eszünkbe jut, hogy vegyünk. Aztán olyan is van, hogy veszünk, de ki se nyitjuk egész héten. 

Ezen a héten is volt újságunk, és ha már a kezembe akadt, akkor végigszaladtam rajta, és mit látok.... ???? 

A tv2-n  éjjel 3-kor  és hajnal 6-kor megismétlik a Babavilág című műsort. :)

Tulajdonképpen nem rossz gondolat, mert a célközönség ezekben az órákban úgyis jó eséllyel  ébren van. 

De azért ez milyen nagy fricska már:)

Sorozatfüggő

Új kedvencünk. Tök véletlenül akadtunk rá egyik este, amikor csak úgy kapcsolgattunk a tévén oda-vissza, mert ahhoz még korán volt, hogy aludni menjünk, de ahhoz már késő, hogy belekezdjünk egy dvd filmbe.
Nagyon jó.
És a zenéje is.

Észrevétel

Rájöttem, hogy azért nem szeretem a strandos képeket, mert mindegyiken van legalább 1 idegen fenék. Áááááááá!!!!!!

57 lenne

Éppen ma lenne ennyi idős az apukám. Még így is fájdalmasan fiatal lenne. De már 12 éve nem ünnepeljük a születésnapját. Legalábbis együtt nem. 

Sokszor gondolok arra, hogy milyen lenne ha nem így alakultak volna a dolgok, hanem egészen másképp. Lehetne 3 gyönyörűszép fiúunokája. Hamarosan 4. És ki tudja, hol lenne a vége.

Imádná őket. Tudom. 

Minden olyan lehetne mint amilyen régen velünk is volt. Amikor még minden rendben volt. Rengeteget játszottunk. Kint is bent is. 

Vannak dolgok, amikről mindig Ő jut az eszembe. Pl. a Bud Spencer filmekről. A kedvencei voltak, és százszor láttuk szerintem az összeset. Azóta sem néztem meg egyet sem. 

Vagy a Forma 1-ről, a másik nagy kedvenc. Ha nem így lenne, ahogy van, már biztos hogy kivittem volna a Hungaroringre. 

De sajnos így van. 

Sokáig haragudtam. Sokáig nem beszéltem róla. Most sem szeretek, és hacsak lehet kerülöm a témát. Nem mindig lehet... főleg a fiúk miatt nem, akik kérdeznek, kíváncsiak, és mindent tudni akarnak. Én pedig ahogy tudok, az ő szintjükön válaszolok. 

 De ha rá gondolok, akkor próbálok inkább a régmúltra koncentrálni, és nem az utolsó éveinkre. Nem mindig sikerül. Mert azokat az éveket szerintem sosem fogom tudni megbocsátani neki. Pedig nagyon akarom.

Tolsztoj a munkáról

".... Másodszor pedig nem a jutalom az érdekes, hanem a munka. Azt szeretném, ha ezt megértenéd. Ha azért dolgozol, tanulsz, hogy jutalmat kapj, a munka nehéznek látszik majd; de ha azért fáradsz, mert szereted a munkát, megtalálod benne a jutalmadat."

(L. Tolsztoj:  Anna Karenina)

Esetek

Már néhány hetes a történet, és nem is velem történt (szerencsére), hanem Máté fociedzőjével, Tamásbácsival.

Mégpedig az, hogy egy szimpla késő délután a fővárosi csúcs kellős közepén, amikor egyik munkájából a másikba igyekezett bkv-val, akkor a zebrán hozzáért egy ismeretlen barnább bőrű fazon karjához. Nem tűnt neki ez olyan nagyon vészesnek, nem is tulajdonított neki nagy jelentőséget, hiszen a tömegben elkerülhetetlen, hogy az ember néha odacsapódik egy másikhoz, vagy esetleg a lábára lépnek, vagy hasonló, de hát aki utazott már este 6-7 körül Budapesten bkv-n, az tudja milyen a helyzet ilyentájt. Szóval Tamásbácsi nem érezte ezt olyan egetrengető nagy dolognak, és sietett tovább az éppen közeledő villamos felé. Barnább bőrű barátunk ellenben igencsak sérelmezte ezt a véletlen testi kontakust és észrevétlen nyomába eredt a mi Tamásbácsinknak, és egy óvatlan pillanatban úgy állkapcson vágta féloldalról majd eltűnt mint Petőfi a ködben, hogy Tamásbácsi gyakorlatilag köpni-nyelni sem tudott, egyrészt azért mert ott helyben padlót ill. aszfaltot fogott és ömlött a szájából a vér, másrészt mert valóban nem számított ekkora megtorlásra. Persze az esetet senki sem látta, de még csak azt sem, hogy szegény T.bácsi a földön fekve vérző szájjal saját maga hív mentőt saját magához, mert érezte ám, hogy valami itt baromira nem stimmel. Nem is stimmelt, mert bevitték a balesetire, ahol sebtiben meg is műtötték a törött állkapcsát, amit még azóta sem tud rendesen használni, és csak pépeset ehet. 

Hab a tortán, hogy a kórházi szobatársa egy olyan férfi volt, aki ugyanazon a napon, és csaknem ugyanabban az időintervallumban rá mert dudálni a Kőbányai út-Hungária körútnál egy szintén barnább bőrűre, aki volt olyan bátor, hogy a 2x 3-4 sávon nem a zebrán ment át. Több se kellett, néhány lámpával arrébb a Népligetnél már le is szorították az útról egy fekete autóval, és úgy megverték, hogy az orvosok a szeme világáért küzdöttek órákig. 

És ezt csak azért írom le, hogy el ne felejtsem néhány év múlva, amikor mondjuk már az én gyerekeim is egyedül fognak közlekedni a városban edzésre, suliba, buliba, ideoda.

Késés

Feri Milánóban volt 3 napot. Tegnap jött haza. Vagyis inkább ma. Mert hajnali 3 óra volt, amikor hazaért. A gépe 3 órát késett.
Én persze nem tudtam aludni addig, amíg haza nem ért. Akkor amikor nincs itthon, és egyedül vagyok, akkor tudok aludni, de akkor amikor tudom, hogy úton van, és valamikor haza kell érnie, akkor egyszerűen nem megy.
Úgyhogy nagyon-nagyon fáradt voltam a délelőtt, szinte már hányingerem volt a fáradtságtól.
Na mindegy.
elvileg most egy darabig nem kell mennie sehová.

Blogos

Egész hétvégén azon gondolkoztam, hogy mit csináljak a freebloggal. Végül arra jutottam, hogy szép lassan átköltöztetem az egészet cakkundpakk a blogspotra.
Ma délelőtt, mivel elég szomorkás az idő most kint és Milán is csak tengett-lengett, nem igazán volt kedve semmihez és mesét nézett, el is kezdtem próbaképpen átmásolgatni a régesrégi bejegyzéseimet, mert átexportálni sajnos nem lehet, próbáltam. Csak egyesével tudom átmásolni.  Hát nem mondom, hogy nem izgalmas visszaolvasni a sok évvel ezelőtti irományaimat :) Eddig egész jól haladtam, már 41-et át is másoltam. Az 1143-ból!!!!! Úgyhogy már alig van előttem feladat.
Úgyhogy most másolgatok, aztán majd lesz valahogy. Egyelőre minden ott folytatódik ahol van.
Igen, tudom, hogy megbolondultam:) És nem, nincs elég bajom:) 

Lomtalanítás

Nyilván szükség van rá, értem én, és vannak/voltak időszakok amikor mi is nagy hasznát vettük. Szóval magával a céllal maximálisan egyetértek. Ami viszont nagyon gáz, az a körítés, amivel ez az egész jár. 

A környéken jövő hétfőn viszik el a lomokat, tehát vasárnap kéne kirakni. De már ezen a  hétfőn megjelentek minden sarkon a lomis egyének, kisszékkel, kartonpapírral felcimkézve, hogy ez biza az én helyem öcsém, és felé se nézz! Nem kell mondanom, hogy mennyire bizalomgerjesző a külsejük, és hogy milyen jó napjában minimum 4szer elslattyogni mellettük gyerekestül. Szerencsére idén nem volt már idejekorán kirakva sehol semmi, úgyhogy akár haza is mehettek volna, mert nem volt mit őrizni. 

De ma, szombaton azért már elkezdtek elég rendesen gyűlni a kupacok, és ezzel egyidőben feldúsultak a ladások, a szekeresek, mindenfélék, és járják az utcákat. Nagyon-nagyon gáz. 

És persze hogy ilyenkor van szélvihar, és tök jó, hogy a szépen egykupacba rakott ezazt szanaszét hordja a szét, és amit nem túrtak még össze azok a bizonyosok, azt most jól szétteríti az utcában-kertben-mindenhol a szél. Amit persze nem fognak a szemetesek hétfőn összeszedni, mert hogy is tennék, akkor sosem végeznének, így vagy összeszedjük majd mi, akiknek zavarja a szemét, vagy addig fogja hordani a szél, amíg ki nem megy a világból. Mellesleg mondjuk azt sem értem, hogy a papírhulladékot miért nem lehet elvinni az egy sarokra lévő szelektívbe, mert a nagy kartondobozokat is fel lehet ám aprítani, nekünk legalábbis eddig még mindig sikerült. Meg azt sem tudom, hogy a gumiabroncsok mit keresnek az út mellett, mikor ugyancsak hétfőn lesz veszélyes hulladékgyűjtés is. A szórólapon egyébként is minden szépen fel van tüntetve, és tételesen fel van sorolva, hogy mit lehet kitenni, és mit kell elvinni a veszélyeshulladék-gyűjtéshez. De nyilván sok ebben a kerültben  (is) az analfabéta. 

Na most jól kidühöngtem magamat! Pedig nem is erről akartam írni, hanem a másik blogba egész mást, de a freeblog már megint nem működik, legalábbis nem hozza be egy megkezdett piszkozatomat, és igazából ezen húztam fel magamat. És most már tényleg gondolkodom azon, hogy átköltöztetem valahová máshová, csak úgy szeretem, hogy ott minden egy helyen van, és egyben nem tudom sajnos átexportálni sehová, max. egyesével tudnám a bejegyzéseket átmásolgatni.... nem sok kedvem van ahhoz se.

Kopogtatás nélkül

Bevallom gyerekverseken és mondókákon kívül nem sok verset olvasok mostanában. De lehet hogy rászokom a vershallgatásra :) Rengeteg nagyon jó feldolgozás van a neten.

Valahogy most mindig ez a szám jár a fejemben:

Kattkattkatt

Tegnap óta kattogok.... jár az agyam, és néha még el is pityeredem...
Beszéltem tegnap egy volt kolléganőmmel telefonon, aztán egy másikkal cseteltem.... és nem volt jó...

Múlt héten mindenki megkapta a felmondólevelét. A társaság egy részének mostanában már lejár a a felmondási ideje. Szép lassan szálingóznak el az emberek. Akinek szerencséje van annak van hová mennie, ami némi vigaszt nyújt ebben a helyzetben. De a nagy részüknek sajnos nincs szerencséjük. Ennek a történetnek vége, de még nem kezdődik az új, és ki tudja meddig kell várni arra, hogy elkezdődhessen. Persze én is ebben valami hasonló cipőben járnék most, vagy fogok majd járni....

Annyira rossz belegondolni hogy mégha csak egy munkahely volt is, mégis sokunknak kicsit több is volt annál. 

És most szép lassan napról-napra mindent szétszednek és nem marad más csak az üres laborok. 

MEgszakad a szívem, amikor arra gondolok, hogy azt a sok készüléket csavarjaira szedik... vannak köztük még olyanok is, amiket én üzemeltem be, én teszteltem, én tartottam karban, olyanok voltak ők nekem akkoriban mintha  a gyerekeim lennének.

Pedig mennyit szidtuk őket!!!! Hogy hangosak, hogy zúgnak, hogy kattognak, (ha becsukom a szemem most is fülemben hallom a hangjukat) de a kattogást egy idő után már nem is vettük észre, csak azt ha másképp kattogott, mert akkor baj volt. Hányszor megszívattak, hogy akkor dugultak el, amikor már fél lábbal kint voltam az ajtón, és vissza kellett fordulnom. Hányszor ültem mellettük hétvégén, hogy meglegyenek a mérések hétfő reggelre, nehogy megálljanak, nehogy félremenjek, nehogy elduguljanak, mert akkor nem lesz meg a kiszállítás. 

Olyan rossz!!!! Mert hiába nem vagyok már ott fizikailag több mint 4 éve, de mégiscsak tartoztam valahová, ahová visszavártak, ahová visszamehettem volna. És most már nincs.

Úgy tervezem, hogy pénteken bemegyek egy kicsit, és elköszönök a készülékeimtől meg azoktól, akik még ott vannak. Annak azért örülök, hogy most nem vagyok ott, és nem kell minden nap valakit utoljára megölelnem. Hogy nem nekem kell csavarhúzóval a kezemben dobozba pakolni az elmúlt évek munkáját. Azt nem tudom hogy tudnám elviselni. Így is biztos sírni fogok, hiszen tegnap óta csak sírok. (Tényleg nem vagyok normális)

Háklik

Emlékszem, régen, amikor a nagyszüleimnél nyaraltam, egyszer fültanúja voltam az egyik évődésüknek, (egyébként mindig évődtek egymással, de mindegy), mégpedig azon ment a vita, hogy a nagyanyám miért nem a kék lábosba tette fel a nemtudommit főni, miért a pirosba, mikor azt mindig is a kékben szokták csinálni. Akkor ezt baromi viccesnek találtam, és nem értettem hogy minek ez a nagy cécó, nem mindegy annak a nyomorult krumplinak hogy milyen színű lábosban fő meg???? Aztán mikor nagyobb lettem, sőt egész nagy, és elmentem Veszprémbe kollégiumba, akkor amikor hazamentem, akkor egyre szembetűnőbb lett, hogy otthon is mindennek megvan a maga rendeltetése. De még akkor sem tulajdonítottam neki sok jelentőséget. 

Aztán saját háztartásom lett, és egyszer csak saját magamnak is feltűnt, hogy nekem is kialakultak ilyen-olyan háklijaim. Pl. nekem is megvan, hogy melyik tálba kavarom ki a galuskát, vagy a palacsintatésztát. Ennek az az egyszerű oka van, hogy nem szoktam igazából sosem méricskélni, hanem csak úgy szemre dobom össze a hozzávalókat, és az adott tálakban már pontosan tudom, hogy meddig kell a lisztet önteni, meg hasonlók. 

De hogy miért is jutott ez most az eszembe... azért mert most itt van nálunk anyukám. És ilyenkor amikor itt van, nagyon kijönnek a különbségeink. És olyan rossz, mert ő egy csomó mindent másképp csinál mint én, és engem meg vannak dolgok amik borzasztóan zavarnak. De azt nem tehetem meg ugye, hogyha már itt van és főz ránk, akkor még én mondjam meg neki, hogy mit hogy csináljon, és hová rakjon. Ilyenkor próbálok nem beleszólni, és csak sutyiban eligazgatni a dolgokat. Nem kell egyébként nagy dolgokra gondolni, sőt... végtelenül hétköznapi dolgokról beszélek. Mondjuk olyasmikről, hogy én mosogatószivaccsal szeretek mosogatni, anyu meg kendővel. Én a kendőt csak az asztal, konyhapult letakarítására használom. De mivel anyu azzal mosogat, ezért nyilván azt nem használhatom törölésre, de ha egy másikat veszek elő, akkor anyu azzal is mosogatni fog, ergo amíg itt van másképp kell megoldanom az asztaltörlést. Aztán... én ha főzök, akkor úgy szoktam csinálni, hogy nem gyűjtöm halomra a szennyes edényt, hanem ami olyan, hogy két löttyintéssel tisztává tudom varázsolni, azt azon nyomban elmosom, amikor felszabadul, tálak, keverőlapátok, ilyesmiket. Így nem foglalja a mosogatóban a helyet, és mire befejezem a főzést nem egy merő káosz a konyhám, és az ebéd végeztével már csak az igazán dzsuvásakat kell bepakolnom a gépbe. Anyu ezzel szemben a gyűjtögető típusba tartozik, és már a főzés elején toronyban állnak az edények a konyha különböző pontjain, és mindennek a végén csinál egy generál mosogatást. Otthon is így csinálja, és persze mindig sopánkodik, hogy milyen kicsi a konyha, (egyébként teljesen normál méretű), és hogy nem fér el. Hát persze hogy nem. 

És ez csak néhány dolog volt, ami éppen eszembe jutott. 

Szóval nem vagyunk egyformák. 

Már nem is tudnám elképzelni azt, hogy milyen lenne nagyjából egy háztartásban élni, mert már olyan régóta nem élünk együtt. Vagy mondjuk milyen lehetett régen, amikor generációk laktak együtt. A nyilvánvaló előnyeit leszámítva (gyerekfelügyelet, gazdaságosság) azt hiszem engem borzasztóan zavarna már, ha valaki napi szinten beleszólna abba hogy mit hogy csinálok.

De ez a veszély azt hiszem nem is  fenyeget.

Munkanélkül

Most már tuti, hogy a cég, ahol dolgoztam és aki papíron még mindig a munkaadóm, jogutód nélkül megszűnik. 

Már január elején tudtam/tudtunk arról, hogy valószínű ez lesz, de akkor még elhintették, hogy hátha mégsem, és hátha jogutóddal szűnik meg, de most kaptam az emailt, hogy nem. Kész, vége. 

Igazából nem ért nagy meglepetésként. Már akkor is nagy szarban voltak, amikor eljöttem gyereketnevelni. Részben ezért is választottam akkor az anyaságot, abban bízva, hogy mire visszamegyek, (akkor 4 év volt tervben), addigra talán rendeződnek majd a dolgok. Aztán évek óta mindig csak a panaszt hallottam. Meg olyan változtatásokat, amiknek igazából csak formai értelme van, gyakorlati igazából semmi. Szóval nem volt ez a lépés meglepő.

Mégis.

Mégis szomorú vagyok, mert ez volt az első munkahelyem. És még ha nem is az az istenlába kategóriájú volt, de azért mégiscsak egész jól kerestem, (a 4 és fél évvel ezelőtti fizetésem még ma is megállná a helyét, pláne ha más multihoz hasonlítom), szerettem a munkámat, és bár volt egyszer egy nagy váltás a kollégáimat illetően, de az újak is nagyon jó fejek voltak. A felsővezetésről nem ejtenék szót, de a közvetlen főnökömmel is nagy szerencsém volt, mert iszonyat emberséges és főnöknekvaló volt, és szakmailag is támadhatatlan. Szóval nem gondolom, hogy még egyszer sikerül egy ilyen főnököt kifognom.

Persze 3 gyerekkel majd nyilván annak is roppantmód fogok örülni, ha egyáltalán találok új munkát, nemhogy még azon sopánkodjak majd hogy milyen a főnökség és milyenek a kollegák. Nincsenek illúzióim. És bár mindig benne volt a pakliban, hogy ha majd visszatérek a munkába, akkor nem oda megyek vissza, de legalábbis szétnézek előtte a piacon, azért mégiscsak az lett volna a lehető legegyszerűbb megoldás, ha oda megyek vissza, ahol valamennyire már ismernek, és én is kicsit otthonosabban mozgok, mint egy teljesen új környezetben. 

De hát ezt már nem én döntöm el.

A legcikibb viszont most az az egészben, hogy ebben a formában viszont igencsak veszélyben van a tgyásom és a gyedem is, mivel a munkaviszonyom az a cég megszűnésével egyidejűleg fog végérvényesen megszűnni, és ha az a szülés előtt több mint 42 nappal korábban fog megtörténni, akkor ezt bebuktam. Márpedig nehezen tudom elképzelni, hogy még hónapokig húznák  a dolgot.

De ennek majd még pontosan utánanézek/kérdezek. 

Mindenesetre ha van köztetek munkajogász, vagy olyan, aki járt már hasonló cipőben, akkor szívesen veszek mindenféle jogi tanácsot.

24 óra

Olvasok most egy könyvet, nyomozósat, amiben szó esik arról, hogy egy pasi családja meghalt szénmonoxid mérgezésben, és senki nem vette észre csak a pasi 24 órával később, amikor hazaért a külföldi kiküldetésből. Azt mondja erre a nyomozó, hogy hát ez gyanús, mert a 24 óra az nagyon sok, mi az hogy egész addig nem tűnt fel senkinek hogy baj van. 

Erre én elgondolkodtam, hogy azóta folyton vissza-visszatérnek a gondolataim ide, hogy ha (neadjisten) velünk történne valami itthon, amíg Feri nincs itthon, akkor az vajon mennyi idő múlva tűnne fel bárkinek is. Mert oké, hogy nem vagyunk elszigetelve a világtól, de pl. az oviból nem hívnak fel csak azért meg Máté 1 napot nem megy oviba. (ez az egyik érve volt a könyvben a nyomozónak, hogy nem járnak ezek a gyerekek sehová, hogy nem keresték őket korábban?) És a fociedzéséről sem keresik ha nem megy 1-2-szer. 

Persze amikor egyedül vagyunk akkor is beszélünk Ferivel is telefonon, meg a családdal is ha úgy adódik, de nincs ez annyira kőbe vésve, hogy minden nap pontban 6kor pl. hanem ahogy kijön, és akkor sem esünk pánikba ha esetleg kimarad egy beszélgetés. 

A szomszédoknak nem hiszem, hogy nagyon feltűnne ha 1 napot nem látnának bennünket, máskor is elő szokott ez fordulni, amikor mondjuk nagyon hideg van kint, vagy amikor betegek a gyerekek van olyan hogy ki sem dugjuk az orrunkat az lakásból. Meg aztán van hogy elutazunk. Ha csak hétvégére megyünk el, akkor nem szoktunk szólni a szomszédbácsinak, csak akkor ha hosszú útra megyünk.

Aztán végigfuttattam az agyamon azokat ismerőseimet-barátaimat akikkel szoktunk telefonon vagy bárhogy érintkezni, és egyikről sem gondolnám, hogy  csak azért képes lenne idejönni és ránktörni az ajtót feltételezve hogy baj van, mert épp nem veszem fel a telefont, vagy nem reagálok egy emailre. Ez nem bántás, én sem szoktam semmi rosszra gondolni, ha valakit nem érek el telefonon többedjére sem. 

Szóval arra jutottam, hogy mi akár napokig is feküdhetnénk a lakásban úgy hogy a kutyának sem jutna eszébe hogy valami bajunk is lehet. 

Egyszer régen, még Máté kicsi volt, és mentem ki a kapuhoz, talán postás jött, és elcsúsztam a lépcsőn. Máté az ölemben volt, én pedig csak arra gondoltam esés közben hogy csak nehogy neki baja legyen. Úgy estem, hogy pont a derekamat érte a lépcső széle. Alig bírtam lábra állni. Feri külföldön volt. Akkor gondolkodtam el először azon, hogy mi lenne, ha történne velem valami, amikor egyedül vagyok itthon a gyerekkel napokig. Ha mondjuk elcsúszom a fürdőkádban és szétütöm a fejemet, vagy mit tudom én....

Hogy mi lenne azt mostanáig nem tudom, de nem is nagyon szeretek ezen agyalni, nehogy bevonzzam a bajt. 

Mikor Máté már nagyobb lett, akkor alaposan átbeszéltük, hogy ha valami bajt észlel, akkor mit kell tennie. Időnként frissíteni szoktuk a dolgot a kis buksijában. Szerencsére ő már jól tudja kezelni a telefont, és gyorstárcsázással tud is telefonálni. Kérdés, hogy l tudná-e mondani abban az állapotában, hogy baj van. A másik, hogy azonnal nyissa ki az ajtót, és kiabáljon Jancsi bácsinak (szomszéd) hogy jöjjön mert baj van. 

Szerencsére nem fordult még elő semmi olyasmi, hogy ennyire ki lettem volna szolgáltatva egy párévesnek, és nem is szeretném ha előfordulna ilyesmi, de azért jobb felkészülni a legrosszabbra is, és legalább az esélyét adjam meg annak, hogy tudjunk segítséget hívni.

Szóval nem tudom mennyire sok az a 24 óra. Szerintem egyáltalán nem az. Legalábbis a mi esetünkben nem.

Tavasz

Zenés

Az igazság az, hogy mostanában voltak napok amikor annyira vacakul éreztem magam, hogy nem hogy egyéb gondoltaim támadtak volna, amit ide levéshettem volna, de örültem ha egyáltalán túléltem egy napot. 

Most sem fogok ám mélyreszántó gondolatokkal előrukkolni, nincsenek is, egyszerűen csak egy zenét teszek ide be, ami mindig Spanyolországra fog emlékeztetni, mert az oda-ill. visszaúton is rengetegszer hallottuk a rádióban, és az ottani zenecsatornán is sokszor ment.

Olyan lesz ez nekem mint Adele Rolling in the deep-je, amit Franciaországban hallottam először, és hallgattuk rongyosra.

Nem hiszem, hogy zeneileg túl nagy eresztés lenne, de engem mindig jó kedvre derít, és szép emlékeket idéz. És már a fiúk is éneklik, csak ők úgy hogy lakszompepi:)

Életjel

Nem meglepő egyáltalán, hogy hulla fáradtnak és végtelenül kimerültnek érzem magamat. Feri nyolcadik napja nincs itthon. Talán dél körül már hazaér, de addig van még egy kis idő, amit ép ésszel ki kellene bírnom. Percről percre nehezebb. 

A hétköznapi egyedüllétet a fiúkkal már régen megszoktam, és kialakult ezekre a napokra egyfajta menetrend, ami jól működik, ha nem jön közbe semmi extrém, betegség, vagy valami egyéb. Most nem volt betegség, szerencsére, de az, hogy már a múlt hétvégét is egyedül töltöttük az már megalapozta a további napok erőnléteit. Hétvégén szerintem a legvacakabb egyedül lenni a fiúkkal, mert még csak társaságot sem tudunk szervezni magunkat, mert ilyenkor minden normális család együtt van.

Na de mindegy is. A lényeg, hogy a héten voltam kontrollvizsgálaton is, és szerencsére minden a legnagyobb rendben van. ÉS lassan ha lesz bennem annyi energia, hogy összehozzak egy normális, épkézláb bejegyzést, akkor hírül is fogok adni mindent. Csak egyelőre a túlélésért küzdök.Pedig nem mondhatom hogy rosszul lennék, nem fáj sehol, nincs hányingerem, nem vagyok rosszul, egyszerűen csak borzalmasan fáradt vagyok, épp úgy mint korábban is a fiúkkal. Ezért aztán azt gondolom, hogy megint egy kisfiú lakik a pocakomban:)

Jelen pillanatban nem nagyon tudom elképzelni, hogy honnan lesz jövő péntekre annyi erőm, hogy vígan és dalolva nekivágjak Európának... de biztos lesz majd valahonnan. Ha máshonnan nem, akkor majd elképzelem hogy mennyire gáz lenne 2 hetet és 3 hétvégét egyedül lenni itthon a fiúkkal és máris jobban fogom magam érezni.

Na ennyit az életjelről. 

Aztán majd jövök.

Januári útitervek

Igen, lehet hogy nem vagyunk normálisak... néha már magam is elgondolkodom rajta, de aztán sikerül ezen a kis részleten mindig továbbsiklanom és abszolút csak a mának élnem. Ami most jelen esetben annyit tesz, hogy végre ami eddig csak levegőben lógó terv volt kezd realizálódni, mégpedig a hónap végi barcelonai út:)

Igazából nem Barcelonába megyünk hanem kicsit mellé, de Feri szerint vonattal fél óra Barcelona, az meg  nekem ugye még két gyerekkel is a simán belefér kategória.

Már van útikönyvem és a netet is bolond módjára bújom, és egyre inkább azt érzem, hogy ez megint csak az én városom lesz, amit már most imádok, és már most tudom, hogy nem akarok majd hazajönni, és hogy ezer dolog lesz amire nem jut majd idő. De az ilyenekre szoktuk azt mondani, hogy legalább lesz miért visszamenni.

Az útvonal lassan körvonalazódik. A googlemaps nemegészen 20 órára tervez. Mi kétszer fogunk valahol aludni, első körben Padova és Marseille a két lehetséges hely, mert így szakaszonként kicsit kevesebb mint 7 órát kell autóznunk. Szuper! De azért pont 7, mert ennyit már egyszer megcsináltunk a fiúkkal, amikor Franciaországba mentünk, és ha nem is vígan és dalolva, de 2 pihenővel relatív gond nélkül abszolváltuk az utat. 

Ja!!!! Hogy én akkor nagyjából 10 hetes leszek???? Ezzel a tényezővel egyáltalán nem számolok, bár azt még nem tudom, hogyan fogom beadni a dokimnak hogy én akkor elautóznék Európa túlfelére 2 hétre, de becsszó, hogy a 12 hetes uh-ra itthon leszek. Emlékszem, hogy már Milánra várva is kiütöttem nála néhányszor a biztosítékot, először akkor amikor 10 hetesen elrepültünk a 40 fokos Nápolyba, majd amikor 14 hetesen Milánóba repültünk 2 hétre, és azt meg azt hiszem azt nem is mondtam neki, hogy szeptemberben is elrepültünk még egyszer Milánóba. Utána már mintakismama voltam.

Na szóval... ilyen szelek fújnak.