2010. augusztus 26., csütörtök

Méretéről annyit tudnék mondani, hogy pontosan az ajtófélfáig ér, amikor a nyakamban ül. A súlyát körülbelül meg tudom mondani annak alapján, hogy éppen most mennyi hiányzik a karomból...

Nem tudok valamennyi dologra visszaemlékezni, amit nekem mutattál. Már csak arra emlékszem, ahogy szóltál, ahogy mutattad.

(J.P: Elrabolt az apám)

2010. augusztus 25., szerda

Fáradtan

Ki kell találnom valamit, mert ez így nem megy... napok, hetek? óta nem megy az írás. Pedig gondolatom és leírnivaló lenne bőven, de amikor le tudnék ülni, hogy na akkor most, akkor nem jönnek a szavak, vagy ha igen, akkor nem úgy jönnek, ahogy kéne nekik.
Lehet, hogy túl régóta csinálom, és mára már belefásultam? Pedig úgy szerettem (még most is szeretek tul.képpen) írni a fiúkról. De azt semmiképp nem akarom, hogy kényszerszagú legyen a dolog, de jelenleg jó úton haladok hogy átalakuljak fotó és videóbloggá, mert egy épeszű gondolatom sincsen.
Fáradt is vagyok... sosem szerettem korán kelni. Milán pedig már jó ideje hajnali kelő, ami olyan fél 5 tájékát jelenti... felkel, jön-megy, ágaskodik, majd amikor elfárad, olyan fél7 körül visszaalszik, de én olyankor már nem nagyon tudok. Ez eléggé megvisel. Érzem, hogy az idegeim cérnaszálon függenek, és bármikor elszakadhatnak. Olykor el is szakadnak. Ilyenkor látom Matyi arcán, hogy nem érti, hogy miért borultam úgy ki. Ilyenkor elönt a lelkiismeretfurdalás, mert ő aztán most tényleg nem bűnös.
Jó lenne kicsit pihenni, kikapcsolni... kezdek lassan lemerülni. Valahogy össze kéne szednem magam.
Talán a hétvégi Balaton... talán azt követő heti céges családi nap kicsit más oldalról is megmutatja nekem a világot.
Addig meg vegetálok. Élek napról-napra.

2010. augusztus 10., kedd

Kispálos

Hát ennyi volt... ha a banda nem is koncertezik többet, a számaik itt maradnak nekünk emlékekkel töltve...

2010. augusztus 3., kedd

Kettősség

Mikor Matyival elkezdtem itthon lenni, tudtam, hogy egy darabig, ez most így lesz, mert tudtam, hogy mindenképpen szeretnénk mellé kistesót, lehetőleg úgy, hogy ne kelljen visszamennem dolgozni. Ez így is lett. Éppen ezért vele még egyáltalán nem foglalkoztatott a munka, még örültem is, hogy nem kell dolgoznom, hogy otthon lehetek, majdhogynem a magam ura, külső kötöttségek nélkül.
Most viszont egész más... néha háborog is a lelkem amiatt, hogy Milán még csak 7 hónapos, és egy darabig még biztos itthon szeretnék vele maradni, mégis, egyre gyakrabban jut eszembe, hogy előbb-utóbb visszamegyek majd dolgozni, és néha, a nehezebb napokon még várom is az újrakezdést.
És azt is észrevettem magamon, hogy régen olynagyon szeretett farmer-póló-tornacipő kombinációtól kezdek becsavarodni, és szívesebben veszek fel szoknyát blúzzal, hacsak tehetem.
És azt is észrevettem, hogy a cipőboltban hosszú percekig csodálok egy sokcentis sarkú csodát, és fel is próbálom, és majdnem meg is veszem, amikor rájövök, hogy baromi nem tudom sehová sem felvenni, mert hiába szép, és divatos, de se boltba, se játszótérre járni nem épp a megfelelő lábviselet, és mivel nincsen akire a fiúkat rábízhatnánk ideig-óráig, így nem tudunk estikiruccanni sem, ahová viszont remek lenne. Így sajgó szívvel visszatettem a polcra, és kárpótolva önmagamat választottam egy kevésbé magas sarkú strapabíróbbat, és nagy kínnalkeservvel egy teljesenlaposat a hétköznapokra.
Közben pedig keresem magamat... mert sosem voltam én sem cipő-, sem táskafetisiszta, mégis csak ezen a nyáron már a negyedik pár új lábbelit vittem haza, és 2 táskával is gazdagítottam magamat, mert ugye az új szooknyásblúzos imidzsemhez nem megy a félvállravetett mindentelnyelő hátizsák.
Szóval nem tudom, hol lesz ennek a vége, de azt igen, hogy most néhány szép bizsura fáj a fogam a blúzaim mellé., és azt sem tudom, hogy életem párja meddig hajlandó tolerálni nekem az újkeletű boltkórosságomat, de valószínű előbb-utóbb kiteszi a stoptáblát, amit tudom, hogy jogosan tesz majd ki, mégis nagyon rosszul fog esni, hogy csak nekem nem lehet a világon világítópiros körömlakkom...
De az is lehet, hogy közben megtalálom az elvesztett agyamat, és én magam is rájövök, hogy nincs szükségem piros körömlakkra... bár ennek jelen pillanatban kicsi esélyét látom.

2010. július 31., szombat

Jó lenne

Jó lenne csak 5 perc csend minden nap, ami alatt ki tudnám üríteni a fejemet, és betölteném az új verziót... ami alatt nem gondolnék semmire, csak becsuknám a szemem, és nézném a nagy semmit belülről...
Kicsit nehezebb napokat élünk most meg... én is és a fiúk is. Egyik fogat növesztett, másik lebetegedett... én persze próbálok mosolyogva talpon lenni az éjszakai aligalvásaimmal... nem mindig sikerül... mármint a mosolygás...
Tervezem, hogy majd ha már elég nagyok lesznek a fiúk ahhoz, hogy apával eltöltsenek néhány napot mindenféle baj nélkül, na akkor én befizetem magamat egy wellnesshétvégére és szétfürdöm, szétszaunázom, szétmasszíroztatom magamat... mondjuk az első fizetésemből amit majd kapok, ha visszamegyek dolgozni. (Az igazi elsőből mobiltelefont vettem, emlékszem.) De egyelőre még nem nézegem az ajánlatokat. Egyelőre 5 perc csend is nagyon jól tudna esni...

2010. július 16., péntek

Nálam is alkonyul

Mégiscsak van valami ebben az Alkonyatban, bár nem tudom pontosan, hogy mi. De kb. a felétől már engem is elvarázsol a mesebeli világ, amiről szó van, és csak visznek a sorok. Talán az a legjobb benne, hogy olyan, mintha újraélném az első szerelmet. Azt a türelmetlen várakozást, hogy mikor láthatom, a vágyat, hogy csak egy kicsit is megérinthessem, azt a bizsergető érzést, amikor megfogta a kezemet. szinte érzem a feszítő csendet, azt a Történjen már valami érzést, amit csak tizenévesen érez az ember.
Talán ezért annyira jó... nem tudom.

2010. július 14., szerda

Blogos

Időnként eszembe jut, hogy a másik blogomat le kéne menteni, és kinyomtatni, vagy archiválni valamilyen formában, mert mi van ha egyszer már ez a fajta internet is ódivatú lesz, mint a kazettás magnó, vagy a videólejátszó, és akkor el fog veszni, vagy ki tudja mi lesz vele. (Ferinek pl. kazettára fel van véve a picikori gagyogása, csak épp lejátszani nem tudjuk, mert nincs hozzá célszerszámunk, ill. lejátszónk.) Sajnálnám, mert nem vagyok ugyan író, mégis egyik-másik írásomra büszke vagyok, és kár lenne értük. Végülis mégiscsak egy naplóról, vagy mi a szöszről van szó, csak épp nem füzetbe körmölöm a golyóstollammal.
Csak épp utána kéne néznem, hogyan is tudnám ezt a lementést véghezvinni...
Lustaság, fél egészség!

2010. július 13., kedd

Vége

Mármint a foci vb-nek. Nem vagyok éppen foci rajongó, szimpla hétköznapokon nem is nézek egy meccset sem, de eb és vb idején csak-csak becsúszik egy meccsnézés. És ha épp nem nézem, akkor pedig olvasok mellette. Nem volt ez másképp az elmúlt 1 hónapban sem. Ezért kicsit bánom is, hogy vége van, biztos kevesebb idő fog jutni a könyveimre. No sebaj...
Aztán érdekes, hogy most két könyvet is olvasok egyszerre, és mind a kettőben említést tesznek az Üvöltő szelekről, és mind a kettőben csupa szuperlatívuszokat zengenek róla, hogy mennyire jól megírt könyv, hogy mennyire romantikus, hogy ezt legalább 100szor el lehet olvasni, és soha nem lehet megunni. Hát nem tudom... emlékeim szerint én olvastam az Üvöltő szeleket, és úgy emlékszem, hogy borzalmasan unalmasnak találtam, és még az is lehet, hogy félbehagytam, mert a sokat emlegetett csattanó egyáltalán nincs a fejemben. Szóval most az tervezem, hogy újraolvasom. Hátha most jobban megtalálom majd benne a jót.
A másik, hogy nagy nehezen rászántam magamat az Alkonyatra, mert nagyon érdekel, hogy mitől olyan jajdenagyon menő. Megint csak hát.... A filmet is hasonló indíttatásból néztem meg, és egyáltalán nem sodort magával, sőt... kiábrándítóan tinifilm volt, legalábbis az első része. A könyvről sincs egyelőre jobb véleményem, de lehet, hogy azért mert az első részt már ismerem, bár ez nem von le abból, hogy szerintem elég gagyin van megírva, (és most fognak megkövezni a nagy Twilight rajongók), de tényleg... néha azt érzem olvasás közben, hogy na hát ilyet én is tudnék írni, csak egy jó ötlet kéne hozzá, sokszor azt érzem, hogy erőltetetten szeretne az írónő vicces lenni, amit meg én nagyon nem szeretek. Nem is nagyon haladok vele, valahogy nem sodornak az események magukkal, de azért még nem adom fel, valaminek lennie kell benne, amitől ilyen nagy siker lett a sztori.
Kitartóan keresem:)

2010. július 10., szombat

26.

Szeretek hűvös nyári éjszakákon nyitott ablak mellett nyakig betakarózva aludni.

2010. június 30., szerda

...

Erről a számról mindig Ő jut az eszembe, sokszor énekelte, fütyülte:



Hát Neki nem sikerült...
Már 10 éve nincs velünk... mégis nehéz még ma is beszélnem Róla. Valahol mélyen még mindig haragszom Rá...hogy nem szeretett annyira, hogy változtasson, hogy megváltozzon, hogy élni akarjon...talán egyszer meg tudok majd bocsátani...
Ma lenne 55 éves.

2010. június 28., hétfő

Egyedül

Két hét együttlét után rossz most egyedül. Feri ahogy hazajöttünk ma reggel rögtön Milánóba repült.Nem szoktam ezen lelkizni, már nem... a napok ugyan lassabban telnek ha egyedül vagyunk a fiúkkal, de telnek. De most olyan rossz egyedül... ráadásul rendezem, forgatom, feltöltöm a sokszáz képet, amit készítettünk...fájdítom a szívemet...

2010. június 8., kedd

Változik, alakul

Azért mégsem annyira egyszerű ez, mert a netes ár nem fedi a valóságot, így 1 éjszakával kevesebbre tudunk menni olaszföldre, de így lesz egy nap Velence, és egy nap Trieszt. Bár lehet, hogy így kicsit húzósabb lesz, de úgyis megyünk utána wellnessezni, akkor majd pihenünk:) Az első csalódottságon gyorsan túltettük magunkat, és így viszont előtte még alszunk kettőt a határhoz közel az Őrségben, egész pontosan itt. Már úgy is ezer éve akarunk arra felé menni, ez most jó alkalom, hogy kicsit beleszippantsunk az ottani levegőbe, és aztán visszavágyjunk mindig.
Még szerencse, hogy két gyerekkel sem vagyunk kevésbé spontánabbak, mint annak előtte, sőt... talán még spontánabbak lettünk, mert ugye gyerekkel az ember tervez... aztán valami egészen más válik valóra, ami még sokkal-sokkal jobb mint a korábbi tervek.

2010. június 6., vasárnap

Utazástervezés

Azért nem volt olyan nehéz a döntés, hogy hová is menjünk, mert mint tavaly is, idén is elhúztuk magunk előtt a mézesmadzagot ezzel a Párizzsal, aztán mint tavaly is, idén is győzött a józan ész. Mert az a baj ezzel a Párizzsal, hogy most egy konkrét szállodalánchoz vagyunk kötve, a Feri bónuszpontjai miatt, ami 4 csillag, és aminek a párizsi kirendeltsége brutáldrága. Tehet megint abban maradtunk, hogy ha majd oda megyünk, mert biztos hogy megyünk majd valamikor, akkor nyilván nem 4 csillagban fogunk aludni, hanem valami olcsó helyen, és fapadossal megyünk, és még az is lehet, hogy gyerek nélkül.
Szóval miután ez el is lett döntve, még azt is eldöntöttük, hogy ugyan Velencébe is szeretnénk menni, de Triesztben fogunk lakni, mert ott tudunk aludni 3 éjszakát, míg Velencében csak 2-t tudnánk, és még arra is rá kéne fizetnünk, viszont Trieszttől már csak egy ugrás Velence, akár busszal, akár vonattal. (az autót kizártuk, mert bár egyenes autópálya vezet oda, de problémás és drága a parkolás). És neten böngészve trieszt is jó helynek tűnik ám, pedig először azt gondoltam, hogy ciki oda menni. Úgyhogy eddig meg is volnánk.
Most ezerrel belföldi wellnesshelyet keresek, ahol hazafelé még kipihenhetjük a nyaralás fáradalmait, bár nekem azt hiszem az lenne az igazi wellness, ha legalább 1 éjjel tudnék aludni 2 óránál többet egyhuzamban, de ahogy Milánt nézem, és a fogainak az állását, hát erre nem mostanában fog sor kerülni.

2010. június 3., csütörtök

Tizenkilenc perc

Szeretek olvasni. Szeretem a letehetetlen könyveket. Szeretem őket nemletenni, falni a sorokat, sodortatni magamat a történettel, beleélni magam a korba, a sztoriba , a fő- és mellékszereplők helyzetébe, szeretek egy kicsit a könyvek által kizökkenni a mindennapokból.
Pár hete kezembe akadt egy letehetetlen könyv. Jodi Picoult: Tizenkilenc perc-e. Letehetetlen... én mégis letettem. Sokszor. Volt hogy nem tudtam néhány oldalnál többet olvasni belőle, mert annyira elragadtak a gondolataim, hogy azon kaptam magam, hogy a szemem ugyan lép egyik sorról a másikra, az agyam mégis máshol van már.
A történet az iskolai erőszakról és annak következményéről egy iskolai lövöldözésről szól, annak minden résztvevője szempontjából.
Egész végig azon járt az agyam, hogy mi vezethet odaáig, hogy kamaszfiú meghúzza a ravaszt, és lemészároljon 10 diáktársát, és megsebesítsen még sokkal többet.
Ki a felelős azért, hogy ilyen megtörténhet?
A 17 éves kamaszfiú, akit kisgyerek kora óta szekálnak és megaláznak az iskolatársai beleértve a saját bátyját is?
A tanárok, akik mindezt becsukott szemmel nézik, akik nem lépnek közbe mert az az egyszerűbb út?
A szülők, akik nem veszik észre, hogy a fiúkkal baj van? Akiknek fogalmuk sincs, hogy mit csinál a bezárt ajtók mögött?
Ki a felelős?
Másrészt... mit tennék én? Tennék-e én valamit, ha egy társamat folyton cikiznék? Vagy meddig terjed a tanár feladata? Ha az iskolán belül meg is akadályozza a bántalmazást, megteheti-e, meg tudja-e tenni ezt iskolán kívül, iskolából hazafelé menet, a buszon, a téren, bárhol?
És a legszívenütőbb nekem, hogy mit tennék szülőként? Vajon én észrevenném, hogy baj van? Vajon én meg tudnám akadályozni? Tudnék jó tanácsot adni a fiamnak? Mit tennék, ha az én fiam csinálna egy hatalmas szörnyű dolgot, egy bűnt? Tudnám tovább szeretni? Meg tudnám érteni? Hiszen Neki még akkor is, ott is szüksége lenne rám, talán jobban mint valaha... Hiszen Ő még mindig az én kicsi fiam lenne... vagy nem? Tudnék megbocsájtani? Neki... és Magamnak? Vajon tudnám hol rontottam el, vagy elrontottam-e egyáltalán? Tudnék-e tovább élni, újabb esély adva magamnak...

Ezer és ezer kérdés merül fel bennem... és nem tudom a válaszokat... és remélem hogy soha nem is kell néhány kérdésemre válaszokat találnom...

(A történet egyébként amerikában megtörtént iskolai lövöldözéseket vett alapul... szóval igenis történnek ilyenek a világban, a probléma valós... és sajnos nem is egészen Amerikáig mennünk, hogy hasonlóakról halljunk...)

2010. május 31., hétfő

Dilemma

Az már biztos, hogy júniusban utazunk. Hogy mikor, és hogy hová azt még nem tudjuk. Merthogy vannak Ferinek a hotelpontjai, amit a milánói ottlakásakor gyűjt, és június végéig fel kell használni valamelyik hotelükben. Kár lenne veszni hagyni. Tavaly így voltunk egy hetet Nápolyba. Igaz Nápoly nem volt rajta a kívánságlistámon, de végül nem bántuk meg, hogy elmentünk oda, és visszanézve a képeket elég jól megtaláltuk a szépet, a nagyonolasz maffiavárosban.
Szóval most két lehetőség van.
Vagy hosszú autós, többállomásos, wellness-sel, barátlátogatással tarkított kétgyerekes utat teszünk Velencébe, vagy rövid repülős 1 gyerekeset Párizsba, ami már tavaly is felmerült, de elvetettük. Mindkettő nagyon vonzó, mindkettőt nagyon szeretném, de mindkettő ellen is szólnak érvek.
Egyrészt kicsit tartok a hosszú autózástól, mert mi ugyan imádunk autózni, bárhová, át az Alpokon pedig maga lenne a hetedik mennyország, Máté viszonylag jól is bírja, őt már le lehet kötni ezzel-azzal, ha mással nem hát kajával. Milán viszont pont abban a stádiumban van, amikor csak annyit időt tud az autóban elviselni, amennyit épp alszik, utána már nem hajlandó. A hátsó ülésről előre hallatszó gyereksírást pedig elég rosszul viselem. A fülem mellett zokogó gyereket pedig még kevésbé.
A repülős úttal is felmerül két kérdés. Egyrészt, hogy Milán hogy viselné, bár ez aggaszt a legkevésbé. a másik, hogy Máté hogy viselné a csövezést anyunál, mert kétésfél éves létére még egy éjszakát sem töltött el nélkülünk, vagy én, vagy az apja mindig ott volt vele. Ebből kifolyólag azt sem tudom, én hogy viselnék egy 3-4 napos Matyinélküliséget. Erre persze azt mondja Feri, hogy jusson eszembe ez akkor mikor torkaszakadtából üvöltve vágtat végig a lakáson odavissza sokszor, mert az jó móka... szerinte. Harmadrészt pedig semmiképp nem szeretném Párizst elkapkodni, és csak azért nemsorbaállni, mert kevés időnk van ott lenni.
Aztán meg Velencébe is nagyon vágyom már régóta, és jó lenne még az előtt látni, mielőtt végképp ellepi a víz.
Hát ez van most... tudom, tudom, sose legyen ennél nagyobb gondom , és tényleg ne legyen.
Csak hát dönteni kell!

2010. május 20., csütörtök

Mari ruhája

Olvasom a helyi lapban, hogy Petike 8 és fél éves, és lázasan készül élete első rockkoncertjére, Tankcsapdára mennek az apukájával. Az apuka állítása szerint a kisfiú már elég idős ahhoz, hogy elvigye a kedvenc rockegyüttesének a koncertjére.Hát nem tudom... a Tcs nem épp egy gyerekzenekar, szerintem...a szövegük sem épp gyerekfülnek való, szerintem, de hát ők tudják...
Na de lényeg a lényeg, hogy Petike már egy ideje készül a koncertre, növeszti a haját, és tanulja a szövegeket. Az Egyszerű dal című számot például így kezdi: "néha úgy hiányzik a Mari ruhája".
Már napok óta ezen nevetek:)
Az más kérdés, hogy nem tudom, hogy egy fizetős koncertre hogy engedhetnek be egy ilyen kisfiút. Én biztos nem engedném oda.

2010. május 19., szerda

Víz alatt

Nézem a tévét, olvasom a híreket... víz alatt van a fél ország. Sokszor láttunk már ilyet, sajnos... szinte minden évben valahol... Ez most mégis más... Más, mert most ott pusztít az ár, ahol én is éltem, ahol rokonaim, ismerőseim, ismerősök ismerőse lakik... ott van minden víz alatt, ahol én is jártam nagyon sokszor, azokon az utcákon hömpölyög a víz megállíthatatlanul, amiket én is ismerek....
Nézem a tévét...elszorul a szívem... látom az ismerős utcákat, és csak remélem, hogy nem kell ismerős arcokat felfedeznem a bajbajutottak között. Eddig nem kellett... eddig "szerencséjük" volt, mert csak a kertjük ment teljesen tönkre... szerencséjük volt, mert a víz két utcával lejjebb talán megáll... szerencséjük volt, mert így az ő házukat nem fenyegeti a veszély. De nem tudják használni a lefolyókat, mert eldugult a csatorna... 21. századot írunk... és mégis évről évre visszaköszön az árvízvédelem hiánya. Mégis, még most sem hisszük el, hogy a sorsunk felett nem MI döntünk elsősorban... van odafent valaki, aki mindig megmutatja, hogy van egy rajtunk kívül álló nagy Úr, a természet pusztító ereje.
Számtalan formában megmutatkozott már, mégsem látjuk be, hogy Ő az erősebb... nem tiszteljük...
Nézem a tévét... elszorul a szívem, ahogy látom a homokzsákokat pakoló öregeket, fiatalokat, férfiakat, nőket... arra gondolok, hogy miért kell az embereknek ekkora mértékű katasztrófa ahhoz, hogy összefogjanak, hogy segítsenek egymásnak, önzetlenül, ki hol tud. Miért nem lehet egy szürke hétköznapon is egy kis figyelmet fordítani a körülöttünk lévőre, a környezetünkre, a természetre...
21. századot írunk... és mégis a víz az Úr... mint már annyiszor.
Tombold ki, te özönvíz,
Tombold ki magadat,
Mutasd mélységes medred,
S dobáld a fellegekre
Bőszült tajtékodat;
Jegyezd vele az égre
Örök tanúságúl:
Habár fölűl a gálya,
S alúl a víznek árja,
Azért a víz az úr!

(Petőfi Sándor: Föltámadott a tenger)

2010. május 13., csütörtök

Harag nélkül...

Elcsépelt téma, és nem is akartam/akarok nagy webes balhét belőle, de mégsem tudok szó nélkül elmenni mellette... nem először olvasom vissza a soraimat ( és másokét is) máshol.. egy olyan helyen, egy olyan illetőtől, aki már többször is figyelmeztetve lett, hogy az amit művel igazán nem szép dolog. De hiába minden szó... Ő azt hiszi, ha a régi bejegyzéseket mások előtt láthatatlanná teszi, vagy bezárja a blogját, akkor az megoldás. Igen, megoldás arra, hogy a képzelt világát elzárja azok elől akiktől összelopkodja az életét. Neki megoldás, mert azt hiszi, így szabadon garázdálkodhat... De üzenem neki, mert tudom hogy olvas, különben hogyan tudná a soraimat még hibákkal együtt is átkopizni magához(?), szóval üzenem neki, hogy a világhálón nem csak tolvajok vannak, hanem besúgók is... és akár nyitva, akár zártan lopkod, úgyis kiderül! Mert tudod, a hazug embert utolérik...
Nem érzek haragot, csak sajnálatot... sajnálom, ha valakinek annyira sekélyes az élete, hogy muszáj más életével és gondolataival feltuningolni azt...
Szánalmas!

2010. május 11., kedd

Inga

Nem nagyon hiszek a hókuszpókuszokban, ellenben módfelett kíváncsi vagyok... a horoszkópokat is csak viccből olvastam, amikor még olvastam. A jövőbe látni nem biztos, hogy jó dolog, nem biztos, hogy tudni szeretném, mi fog velem történni holnap, holnapután... Illetve a jó dolgokat jó lenne tudni... a rosszak meg úgyis bekövetkeznek, azokról elég akkor, amikor már ott vannak.
Hétvégén mégis alávetettem magamat a boszorkányságnak... Sógornőm felajánlotta, hogy kiingázza nekem, hogy lesz-e még gyerekem, és hogy lány lesz-e. hát mondom, bánja kánya, igaz a választ hogy lesz-e, még én magam sem tudom, bár nem vagyok ellene, de egyelőre jegeltük a család további gyarapításának témáját. Illetve van egyfajta elképzelésem arról, hogy ha szeretnénk harmadikat, akkor azt mikor szeretném.
Bár kételkedtem, de azért kíváncsian tartottam a tenyeremet, szorongattam a gyűrűt, és vártam, hogy merre billen ki az inga.
Nos kérem... az inga szerint lesz még egy kislányunk, aki nagyjából 2014 nyarán fog születni, ami mellesleg az én elképzeléseimmel egybevág, mert kislányt én csak és kizárólag nyáron szeretnék szülni, hogy azon nyomban kórházból hazahozva kielégíthessem az oly régi vágyamat, hogy fidresfodros kislány ruhácskát adhassak egyszem leányzómra.
Kiderült még az is, hogy vissza fogok menni dolgozni, de nem a mostani helyemre, hanem egy rosszabbra... upsz.. bár 2 gyerekkel és egy jövőbeli harmadikkal nem is álmodtam nagy karrierállásról. Ha meg tényleg így lesz, akkor még jobban megerősödik bennem a harmadik utáni vágy, merthogy az elsőre is akkor kezdtem igazán vágyni, amikor a munkahelyem kezdett nagyon gázossá válni, és jobb volt onnan mielőbb eljönni. Az ottani helyzet mellesleg azóta sem változott semmit, legfeljebb negatív irányba.
Szóval így állunk... azóta nem tudom kiverni a fejemből.
Főleg, hogy mindez eszembe juttatott egy régesrégi emléket, amikor a Bp-Veszprém útvonalon vonatoztam, és mellem szegődött egy javasasszony a vagonban. Azt mondta nekem, Kisasszonkám, mutassa a tenyerét, megmondom én magának mennyi az annyi. Jó passzban találhatott meg, mert egyébként nyilván elküldöm a sunyiba, de mutattam. Őszerinte is 3 gyerekem lesz, 2 fiú és 1 lány.
A két fiú pipa:) Most akkor még várjunk a lányra... majdcsak eljön az a 2014 is valamikor:))))

2010. május 3., hétfő

A csend

Korábban nem szerettem a csendet. Egész nap szólt körülöttem valami. Bár zajos munkahelyen dolgoztam, hogy a gépzajt tompítsuk mindig ment a rádió, vagy valami zene, vagy ha a számítógépes munkám volt, akkor a fülhallgatón nyomtam az agyamba a zenéket, amiket szerettem. Aztán itthon is első dolgom volt betenni valamit. Szólt a zene míg főztem, mostam, vasaltam. Még olvasás közben is ment valami lágy dallam aláfestésnek.
Mióta anya vagyok, azóta tudom értékelni a csendet. Ritkán van részem mostanában a tökéletes csendben. Matyi egész nap pörög. Sosem hittem el, amikor azt mondták, hogy addig jó, mag nem beszél. Nem értettem, miért is? Hisz ha az ember gyereke tud embernyelven beszélni, az a kommunikáció új csatornáit nyitja meg. Ami igaz is. Jó, hogy tudunk igaziból beszélni egymással. De arra tényleg nem gondoltam, hogy valóban be se fog állni a szája. Szó szerint mindig beszél. Megállás nélkül. Játék közben, séta közben, mese közben, evés közben, mindig. És visszajelzést vár.
Nem elégszik meg annyival, hogy ő beszél, engem is beszéltet, kérdez, megállapít dolgokat, amikre meg kell mondanom, hogy jó vagy sem. Egész nap. Baromi fárasztó egész nap a csacsogását hallgatni. És akkor még ott vannak a fület sértő sikolyai, kiáltásai csak úgy, és nem feledkezem meg Milánról, mert most már ő is intenzív zajforrás tud lenni.
Szóval bármennyire is szeretem Őket, a nap legjobb része az, amikor fél 9 tájban mindkettő békésen szuszmákol, hang nélkül. Ha tehetem, akkor ilyenkor mindent kikapcsolok, és csak ülök a csendben. Ugyanezt teszem délben, ha véletlenül egyidőben alszanak. Nem csinálok mást, csak ülök, és nézek ki a fejemből. Élvezem, hogy nem kell szólnom senkihez, élvezem, hogy nem szól hozzám senki... csak hallgatom a szuszogásukat... csak hallgatom a csendet. Ilyenkor töltődöm.