Mozis

Moziban voltunk tegnap a csajokkal. Hetekkel ezelőtt az ovikapuban összefutottam az egyik barátnőmmel, és mondta, hogy van egy jó film, nézzük majd meg, de aztán ő is rohant befelé, én meg kifelé, így nagyon nem beszéltünk meg semmit. Aztán csak teltek a napok, a tanév utolsó napjaiban mindannyiunknak kiment a fejéből a mozizás. A múlt héten jutottunk végül oda, hogy lefixáljuk a tegnap estét, hogy akkor mozi, ha törik, ha szakad. A filmünket persze azóta már nem játsszák számunkra elérhető időpontban, (este), így arról le kellett mondanunk, és gyakorlatilag azt néztük, amit épp adtak. Végül a Kém című akció-vígjáték lett belőle. Ez az a szívekszállodájás kövércsajos film (+ Lude Law és Jason Statham, aki itt nem azt a tipikus nehézfiút hozza, hanem annak a kifigurázását, hát... nem tudom, ez a karakter nem nagyon jött be. ), amit itt Pesten is forgattak.
Kicsit tartottam tőle, hogy majd nagyon gagyi lesz, általában rossz tapasztalatom van az ilyen paródiafilmekkel kapcsolatban, nekem már túl erőltetettek a poénok, és nem csúsznak. De ez egészen jó volt! sőt. Meglepően szórakoztató, és még vicces is.
Nem mellékes, hogy Budapestről nagyon szép bevágások kerültek a filmbe, olyan Gellért-hegyes Duna-panorámás, igazi figyelemfelkeltő, turistacsalogató. A film vége felé még a Balaton is feltűnik, ahogy a főszereplő nő a csúcsszuper bmw-vel végigrepeszt a 71-esen Tihanyig. Akkor bezzeg nem volt dugó :)
Szóval jó volt, nyári estékre való laza kis film.

Futás közben 1.

Arra gondoltam, hogy összeszedem, miken is jár az agyam futás közben. Teljesen hétköznapi dolgokon általában, amin egyébként ha nem futnék, nem jutna időm gondolkodni. 

A múltkor pl. az jutott eszembe, hogy milyen furcsa, ahogy az emberek, többnyire anyukák az oviból, innen-onnan, viszonyulnak a munka-gyerekek témához. Jelen esetben rám viszonyítva. 

Mikor Milán volt 2 éves körüli, majd amikor tavaly Marci, akkor folyton az volt a kérdés, hogy megy-e bölcsibe, jár-e bölcsibe, és néha furcsán is néztek rám, hogy miért nem. Nem zavart amúgy, szívesen elmondtam bárkinek, hogy szerintem jobb nekik otthon velem, mint másik 10 gyerekkel valaki mással. 

Aztán most, hogy Marci is megy elvileg ősszel oviba, mindenki csodálkozik, hogy máááár ovis lesz???? Bizony. Már. Az érdekes a dologban pedig az, hogy akik korábban azon csodálkoztak, hogy nem adtam bölcsibe őket, most meg vannak róla győződve, hogy én továbbra is otthon leszek/maradok. Ami persze nem kizárt, és egy darabig így is lesz nyilván, de a hosszabb távú terveimben azért keresni szeretnék majd valami munkát. Valami részmunkaidős, nem túl messze lévő, nemstresszes, de jól fizető álomállást :) (és itt lóg bele a kezem a bilibe, hehehehe.) 

Szóval arra jutottam, hogy sajnos ilyen világban élünk, hogy két gyerekkel az a természetes, és szinte elvárás, hogy az ember visszamegy a 8 órás állásába, és gürizik látástól-mikulásig, majd rohan a gyerekekért, fejben tartja az munkahelyi dolgokat, az ovis dolgokat, az iskolásokat, bevásárol és főz otthon finom vacsorát, hétvégén pedig takarít, közben pedig győzködi magát, hogy minden heppi. 

3 gyerekkel már fordul a kocka, ott már inkább azzal a hozzáállással találkozom, hogy maradjak csak otthon, ha tudok, ha lehet, mert ezek az évek visszahozhatatlanok. Újabban pl. nemegyszer kapom a kérdést, hogy tervezünk-e negyediket. Valamiért mintha az lenne a normál, hogy akinek 3 egynemű gyereke van, az addig szül, amíg nem lesz egy ellentétes. De hát ez nem így van sajnos, a családok többségében legalábbis nem. 

Nincs igazán konklúzió, meg jó válasz sem a kérdésekre, és kicsit összevissza is az egész. Csak úgy eszembe jutott, mint érdekesség. Amúgy meg nem zavarnak ezek a kérdések, nem érzem őket tolakodónak, se nem túl bizalmasnak.

Elképzelem milyen lenne... ha a magad rossz útja helyett velünk jöttél volna... milyen lenne együtt látni most Téged a gyerekekkel, az unokáiddal, mind az öttel. Milyen lenne hallgatni a százszor hallott sztorikat a katonaságról, a munkáról. Milyen lenne milliomodjára megnézni együtt egy Bud Spencer filmet, vagy nézni a forma 1-et. Egyiket sem néztem azóta.
Fáj, hogy nincsenek már közös emlékeink. Fáj, hogy annyi lehetett volna még. Fáj, hogy a felnőtt létemnek, a gyerekeimének már nem akartál részese lenni.
Nem így kellett volna lennie. És még mindig haragszom, hogy így lett.

Mert Hiányzol.

Januári nők-négy

Van néhány író/írónő, akiktől még nem olvastam, de nagyon az elején vannak a kívánságlistámon. Az egyik ilyen volt Katie Fforde is. Már az első könyve megjelenésekor beleszerettem a csodálatos borítójába. Majd így ment ez sokáig. Mindig megcsodáltam, és mindig kialakult bennem egy kép, hogy milyen lehet a könyv belülről. Azt gondoltam, hogy ha egy könyvnek ennyire lágy, ennyire könnyű , ennyire egyedi a borítója,  akkor belülről is biztos valami igazán különleges, olyan ábrándozós. 

A várva várt pillanat, hogy a kezem közé kerüljön egy Fforde könyv pedig most jött el. A Szerelmes leveleket sikerült a könyvtárból kikölcsönöznöm. Nagyon vártam, hogy végre belekezdhessek. Nagy lendülettel indultam, és valami szerelmes, vicces történetet vártam, pláne, hogy a borítón Jane Austen-hez hasonlítják. Hát... én nemigen találtam benne semmi janeaustenest. Nekem hiányzott belőle J.A. bája, bár tény, hogy az írónő nagyon próbálkozik. Vannak belső tanakodások, félreértések, a szép tájakért egész Írországig is elmegy, de valahogy nekem nem jött be. A szereplők összecsapottak voltak, a párbeszédek bugyuták, és rengeteg volt az ismétlés. Nekem már az 50-dik oldalon is idegesítő volt századszor is elolvasnom, hogy Laura, a főszereplő lány, mennyire gátlásos, mennyire visszahúzódó, és hogy ezt a munkát úgysem fogja elvállalni, holott nyilvánvaló a kezdetektől, hogy de el fogja.

A könyvben a legizgalmasabb rész a könyvfesztivál megszervezése volt, még akkor is, ha erről is csak szőrmentén volt szó, vagyis mindig szó van róla, hogy húúú, mennyi meló, de igazából olyan mintha senki nem csinálna semmit, nem volt igazán feszültség, nem voltak igazi konfliktusok, amik voltak, azok is mind csak mondvacsináltak voltak, olyan beképzeltek. Idegesített, hogy egy 26 éves lány, miért nem áll oda kerekperec a pasi elé, és kérdezi meg, hogy van-e nője, vagy sem, helyette inkább kitalál magának dolgokat, amiken rágódhat, meg duzzoghat, hogy végül tudjuk, hogy úgyis kibékülnek, de az is olyan suta, olyan mű, mint ahogy az egész nyelvezete a könyvnek olyan mesterkélt. Mintha nem ösztönből íródott volna, hanem tudatosan dolgozott volna az írónő azon, hogy "húúú most ide írok valami vicceset", ami aztán vagy sikerült vagy nem, de inkább nem. (vagy csak nekem nincs humorom)

Szóval. Nekem az évszázad csalódása volt ez a könyv. De az is lehet, hogy olyan régóta vágytam már arra, hogy az írónőtől olvassak, hogy túl nagyok lettek az elvárásaim. Vagy egyszerűen én már túl öreg vagyok az ilyen lányregényes történetekhez.

Borzasztóan mérges voltam miatta. Főleg azért, mert alapvetően sosem ítélek a borító miatt, sosem vettem meg könyvet csak azért mert szép a borítója. Jó, olvasni olvastam már, de a Fforde-könyvek borítói mindig annyira megfogtak. Ezért bosszant a leginkább az, hogy könyvélményt viszont nem kaptam tőle. 

Egyelőre nem tudom, hogy kíváncsi vagyok-e más regényeire, vagy sem. Majd az adott pillanatban eldöntöm, adok-e még egy esélyt.

Januári nők-három

Nem igazán szoktam celebkönyveket olvasni, néha, igen ritkán azért mégiscsak becsúszik egy-egy. Van olyan, amit csak azért olvastam el, mert mindenki azt mondta-írta, hogy ez aztán vérrossz. És tényleg az volt.  (pl. Szepesi Niki könyve.) Van amit meg azért, mert bár tudom, hogy nem fog tetszeni, de olyan sokaknak tetszik, hogy kíváncsi vagyok rá. Nem is igazán szoktam követni, hogy épp melyik hírességnek, jelenik meg könyve. 

Liptai Claudia könyvén is ügyesen átsiklottam. Bár lehet, hogy nem is volt akkora hírverés körülötte, nem volt botránykönyvként beharangozva, nem volt nagy "most lehúzom a leplet xy-ról" szlogencsattogtatás, mert a könyv valóban nem is ilyen. A hivatalos  bemutatásokon kalandregényként van aposztrofálva.

Amiért levettem a könyvtár polcáról, az nálam egyértelműen Claudia miatt volt. Mert én szeretem Claudiát, szeretem a humorát, a vagányságát. És igen, emiatt kíváncsi voltam, hogy vajon a képernyőn látható mindig vidám, csipkelődő, olykor élces humorú, pikírt Claudia vajon papíron is tud-e olyan szórakoztató lenni.

És végülis nem csalódtam. Vagyis pozitívan. Mert bár vannak a könyvnek hiányosságai, lehetett volna még kicsit dolgozni rajta, kicsit jobban kidolgozni, hangsúlyozni dolgokat, mert így eléggé olyan lányregényes feelingű, pedig érezhetően több van, vagy több is lehetett volna ebben a sztoriban, de alapvetően nagyon szórakoztató volt, és nagyon claudiás. Örülök, hogy nem próbált más lenni, mint ami, és hogy nem akart valami nagyvolumenűvel előrukkolni, hanem ezt a könnyed, laza stílust választotta, amilyen ő maga is. Így a könyv teljesen a helyén van. Olvasmányos, szórakoztató, na jó... kalandos is.

(Bár most hogy kicsit belegondolok nem is igazán tudom, mit jelent a kalandregény, mert ha ezt a szót hallom, akkor nekem Winettou meg a Gulliver ugrik be, és ettől nagyon nem tudok elvonatkoztatni. )

Szóval nekem bejött. Olyan nyaralós könyv. ( Fejős Éva könyveinél szerintem jobb volt. )

Januári nők- kettő, Ugron Zsolna és én

Ugron Zsolnával nagyon furcsa viszonyban vagyok. Évekkel ezelőtt, amikor megjelent az Úrilányok Erdélyben című könyve, sorra minden könyvesbolt közepén ebbe botlottam bele, eladási listákat vezetett, és plakátokról köszönt vissza. Nekem pedig annyira tetszett a könyv külsőleg, ahogy megfogtam, olyan finom volt a fogása, olyan elegáns, a borítója szép zöld, tényleg olyan úrilányos. Amikor aztán sikerült a könyvtárból kivennem, először csak simogattam, dédelgettem a kezemben. 

És itt kellett volna abbahagynom.... mert a könyv maga nagyon nagy csalódás volt. Számomra már-már olvashatatlan, és bár alig pár száz oldal volt csupán mégis nyögvenyelősen haladtam. Abbahagyni nem akartam semmiképp, valamiért annyira bíztam benne, hogy egyszer csak lapozok egyet és magával repít a könyv, úgy ahogy azt vártam. De nem. Nem repített sehová.

De az írónőt mégsem akartam, mégsem tudtam csak így egyszerűen elengedni. Valamiért ott motoszkált a fejemben, hogy nem lehet, hogy valaki aki könyvet ír ( és nem celeb), egy ennyire rossz könyvet tudjon csak írni. Hinni akartam benne, hogy fogok még jó könyvet is olvasni Ugron Zsolnától. Nem tudom miért éreztem/érzek így amúgy, tényleg nincs semmilyen megalapozott oka, szakmai meg pláne nem, ahhoz nem értek. 

Aztán olvastam A Szerelemféltőket is, ami már egy hajszálnyival jobban tetszett, és új reményt adott, hogy ne ássam el magamban az írónőt végleg. 

Aztán legutóbb találkoztam az Erdélyi menyegzővel. Gondolkodás nélkül magamhoz vettem. Szép borító, mint mindig. Magával ragadó. 

Félve kezdtem hozzá. Nem akartam egy újabb rossz élményt, úgy szerettem volna, ha végre pozitív élményt kapok az írónőtől. 

Nehezen indult az olvasás. Ez régies nyelvezet nekem nagyon nem megy, nem ismerős, és ezért nehéz követni. A rengeteg ki kinek a kicsodája között teljesen elvesztem. Közben sokszor eszembe jutott, hogy bár kicsit jobban megtanultam volna annak idején ezt az ország 3 részre szakadását és az azt követő korszakot történelemből, mert nem igazán voltam képben, hogy  akkor most ki kivel van, és miért. De emlékszem, hogy ezt már a gimiben sem nagyon értettem, épp ezért nem is tanultam meg jobban. Most azért néhány sokszor előforduló névnek és családnak utánanéztem, de ez nem pótolja a hiányosságaimat. 

Aztán valahogy a könyv harmadánál elkezdtek pörögni a lapok, és azt vettem észre, hogy érdekel a történet, és hogy jó, jó ez, jobb, mint a korábbiak, és az a lelkesedésem ki is tartott a könyv végéig, és most nagyon kíváncsi vagyok a  történet folytatására.

Miután végeztem, azért elolvastam néhány kritikát, hozzászólást, és bár én azt mondom, hogy tetszett a könyv, elfogadom, hogy sokan sok helyen nagyon elnagyoltnak tartják a történetet. Tény, hogy nagy horderejű történelmi eseményekről csupán félmondatokban, odavetve emlékezik meg, de mivel én nem vagyok teljesen képben ezért nekem nagyon hiányzott egy-egy részletes háború- vagy belharc leírás. (Szinte minden írásnál belebotlottam, hogy Móricz Erdély trilógiájához hasonlítják. Amit én nem olvastam, de lehet, hogy nagyon kéne, mindenesetre nem fair egy mai fiatal írónőt Móriczhoz hasonlítani szerintem, még akkor sem, ha a témaválasztása most épp ezt indokolná is. Szóval kicsit sajnálom is szegényt .) Annál sokkal jobban hiányoztak a kidolgozott karakterek, hogy igazából a rengeteg felvonultatott szereplőből egyik sem ragadott el, egyik sem váltott ki belőlem semmilyen érzelmet, egyszerűen csak olvastam egy történetet, és ennyi. Semmi több. Nem voltam dühös, nem voltam együtt érző, nem sajnáltam senkit, nem nevettem, és nem sírtam. Szóval kicsit még mindig többre vágyom. De a következő könyvet is biztos el fogom olvasni, akármilyen is lesz.

Januári nők - egy

Érdekes, hogy futás közben mindig eszembe jut valami szinte a semmiből, és azon hosszú kilométereken át képes vagyok gondolkodni, morfondírozni. tegnap például az jutott eszembe, hogy milyen érdekes, hogy januárban 4 női írótól olvastam könyvet. ( Ha a hónap elejei Trónok harca IV-et nem számolom, mert annak csak a vége futott át januárra.) És mind a négy különleges volt a maga nemében. Hogy miért?

A hónapot, és az évet Tracy Chevalier Az utolsó szökevény című könyvével kezdtem. Tracy Chevalierrel nagyon különleges a kapcsolatom. Évekkel ezelőtt, amikor Mátéval voltam terhes, és már nem dolgoztam, akkor iratkoztam be a helyi könyvtárba, és akkor kezdtem el sorra olvasni a könyveit. Imádtam őket. Kezdetben. A Lány gyöngy fülbevalóval, a Hölgy és az egyszarvú mind olyan mesés világba vittek el, amiben jó volt ott lenni. Aztán valahogy megtört a varázs. Volt olyan könyve, ami egyáltalán nem tetszett. (Ártatlanok). Annyira nem, hogy még most, hogy újraolvastam a tartalmát, most sem emlékszem arra, mi is volt a sztori. Csak az érzés maradt meg bennem, hogy nem volt jó. 

Ennek ellenére nem akartam lemondani végleg arról a varázsról, amit az írónőtől korábban kaptam, és amikor hosszú idő után újra találtam egy kötetet az újdonságok között, akkor gondolkodás nélkül levettem. Nagyon drukkoltam, hogy jó élmény legyen olvasni. 

Végül vegyes érzéseim lettek a könyvvel kapcsolatban. Nem hozta vissza azt a rég keresett elmerülős érzést. Kicsit unalmas is volt, mintha igazából nem történne semmi.Valahogy nem jöttek át sem a karakterek, sem a konfliktusok. Nekem nem volt elég erőteljes. 

Sokszor untam. A végefelé pedig már csak azért pörgettem az olvasást, hogy vége legyen. 

A foltvarrott takarók miatt  olvasás közben viszont folyton eszembe jutott az Édesek és mostohák film. A foltvarrott takarókért már régóta oda vagyok. Egy másik életemben biztos, hogy meg is tanulok majd ilyet készíteni. A könyvben elég sok szó esik róla, hogy készül egy ilyen takaró. Mennyi munka, milyen pontosság,  precízség és mennyire sok idő kell egy igazán szép takaró elkészítéséhez. De az, hogy mennyi emléket lehet egy ilyen takaróba belevarrni, az mindent megér.

A főhősnő sorra eltesz egy anyagdarabot minden számára fontos személytől, hogy  később belevarrja egy takaróba.

Milyen jó lehet egy olyan takaróval letakarni az ágyat, aminek minden kis szegletéhez fűződik valami kedves emlék, egy kedves személyről, egy kirándulásról, egy szerelemről, egy illat, egy hang, itt a gyerekkor, ott a mi gyerekeink pici kora. Ha becsuktam a szemem, akkor szinte láttam magam előtt az én takarómat színes összevisszaságát. Kár, hogy nekem nincs egy ilyen takaróm :(

De ezért az élményért mindenképpen érdemes volt elolvasni. Lehet, hogy másért is, de nekem maga a történet, a menekülő rabszolgák nem fogtak most meg.

Kombinált

Szombaton csúszós, jeges időre ébredtünk. Vagyis ébresztett Marci. Ebben a 7 óra közeli időben nem úgy nézett ki, hogy alkalmas lesz az idő kinti futásra, így azt csináltam, amit pár hete kitaláltam, hogy ha már úgyis megyek tornára, ami csak 9-kor kezdődik, akkor előtte még tudok futni is. Pláne, hogy az a 8-tól 9-ig idő teljesen lukasan telik még akkor is ha itthon vagyok. Persze ilyenkor úgy megyek el itthonról, hogy minden gyerek már vagy megreggelizett, vagy ha nem, akkor is el van készítve a reggelijük.

Negyed 9-kor már ott is voltam, és gyorsan futópadra pattantam. Most sokkal tudatosabban váltogattam a sebességet, és így végül egész elfogadhatót sikerült futnom, csak hát keveset, mert csak 6 km-re volt idő torna előtt. 

Utána viszont nagyon jól esett az edzés. 

Vasárnap pedig végre sikerült 10 km-t futnom, (58 percen belül), és kint a szabadban. Bár mióta kétszer is elkapott az a fojtogató köhögéses betegség, azóta félek kicsit kint futni hidegben. Vacilálltam is, hogy 2 fokban még el merjek-e indulni, vagy inkább megint az edzőterembe menjek, de végül elindultam, és egy vékony kendőt tettem a szám elé, amikor úgy éreztem, hogy fázik a torkom, és nagyon jó volt! Régóta nem futottam már 10 kilométert, úgy kellett már, mint egy falat kenyér. :)

Első futópados

Ma reggel Feri később ment dolgozni. Így az első tervem az volt, hogy elmegyek 8-ra tornázni, mert most megint van tornabérletem. De pont ma reggel nem olyan torna van, amit én szeretek. Igazából bármilyen edzésre elmegyek és végigcsinálom, minél brutálabb, annál jobb, mert én ilyen mazochista vagyok, de a step órákat nem szeretem. Szóval újratervezés, és akkor jó, akkor futni megyek. Bár a szemem még nem az igazi, de mindegy. Viszont ma reggel jó kis áztató esőre ébredtünk, így a szabadban futásról gyorsan le is mondtam, és elmentem az edzőterembe a futópadra. 

Először futottam életemben futópadon. Furcsa volt eleinte, de végül egész jó lett, és 7.5 km-t futottam kb. 45 perc alatt, ami így leosztva nem a legjobb idő, viszont ebben benne van a kezdeti próbálgatás is. 

Úgyhogy most hogy kitapasztaltam, kitaláltam, hogy ha legközelebb ilyen lehetőség kínálkozik, akkor jó kis intervall edzést fogok csinálni, mert arra viszont a futópad nagyon ideális, mert egyszerűen tudom a sebességet fokozni, és csökkenteni adott ideig.

És máskor már előre kinyitom az ablakot, mert a vége felé már elég kevésnek éreztem a levegőt, de megállni emiatt már nem akartam.

Idei első 5

Mármint futás.

Nem mondom, hogy nagyon kedvelem a téli futást. Már csak azért sem, mert kevesebbszer is tudok elindulni, mert hideg van, mert esik valami ónosesőféle, mert náthás vagyok, vagy a szemem van begyulladva, szóval mindig van valami. 

De azért ha csak tudok, mégis futócipőt húzok. Ebben az évben ez eddig ötször sikerült. 

Sajnos a pálya teljesen használhatatlan volt még a múlt héten is, úgy felázott, hogy egyszer majdnem bokáig süppedtem a salakos sárba. Így marad a patakpart és a bicikliút, ami jó ugyan, de mégsem szeretem annyira. Nem a biciklisek miatt, hanem a kutyák miatt, akik a patakparton sétálnak. Persze gazdával, de póráz nélkül, és én meg  tökre parázok, hogy egyszer valamelyik megharap. Meg nem szeretem, hogy a kereszteződések miatt mindig meg kell állnom, vagy legalábbis lassítanom kell.

Másrészről pedig érdekes is ott futni, és már itt van megvannak a szokásos arcok, akikkel össze szoktam találkozni oda-vissza. 

01.03. 5.24 km 29:44. Félig betegen, köhögősen, egy hát kihagyás után. Nem esett jól. 

01.04. 6.12 km 35:16. Köhögősen. Többször megállva, mert majd megfulladtam, de jobb volt, mint az előző nap. 

01.10. 7.20 km 48:30 Életem legrosszabb futása volt szerintem. Ilyen rossz időt még sosem futottam talán, és alig bírtam hazajönni. El is keseredtem, hogy kész, vége. Eddig tartott a futásom. Nem volt jó. 

01.13. 8.1. km 46:24 Nem adtam fel, és milyen jól tettem, nagyon jó volt, nagyon jól ment, és végre éreztem azt a "nem akarok megállni" érzést, amit leginkább szeretek a futásban. 

01.15. 7.1 km  40:00 Hasonlóan jó volt, csak most egy kereszteződéssel korábban visszafordultam.

Aztán megint begyulladt a szemem, és nem voltam egész hétvégén. Jövő hétre kaptam időpontot a szemészetre.

Kihívás

Itt van ez az olvasmányos kihívás, vagy mi. Hivatalosan erre az esztendőre vonatkozik, ami nálam a teljesíthetetlenség kategória, még akkor is, ha többet olvasok, mint az átlag. Rögtön ott van a 43. pont, ami szerintem részemről máris bukta, de most egyébként fel is keltette a kíváncsiságomat, hogy létezik-e olyan könyv, ami Ózdon játszódik, és mondjuk nem helytörténeti.
Javítva: mégiscsak van ilyen könyv, a Majkáról szóló.  :) 

Összességében pedig szerintem az elmúlt években biztos, hogy jó pár pontot teljesítettem. 

1. Egy több mint 500 oldalas könyv
2. Egy klasszikus romantikus könyv
3. Egy könyv, amiből film készült
4. Egy könyv, amit idén adtak ki
5. Egy könyv, egy számmal a címében
6. Egy könyv, amit egy 30 év alatti szerző írt
7. Egy könyv nem emberi szereplőkkel
8. Egy könyv, ami vicces/humoros
9. Egy könyv, amit nő írt
10. Egy könyv, ami misztikus vagy thriller
11. Egy könyv, aminek egyszavas címe van
12. Egy novelláskötet
13. Egy könyv, ami egy másik országban játszódik
14. Egy szépirodalmi könyv
15. Egy népszerű író első könyve
16. Egy könyv egy olyan szerzőtől, akit szeretsz, de még nem olvastad
17. Egy könyv, amit egy barátod ajánlott
18. Egy Pulitzer-díjas könyv
19. Egy könyv, ami igaz történet alapján íródott
20. Egy könyv az „elolvasni” listád aljáról
21. Egy könyv, amit anyukád szeret
22. Egy könyv, ami félelmet kelt benned
23. Egy több mint 100 éves könyv
24. Egy könyv a borító alapján
25. Egy könyv, amit iskolában el kellett volna olvasnod, de nem tetted
26. Egy memoár
27. Egy könyv, amit egy nap alatt be tudsz fejezni
28. Egy könyv, aminek a címében ellentétes értelmű szavak vannak
29. Egy könyv, ami olyan helyen játszódik, ahova mindig el akartál látogatni
30. Egy könyv, ami akkor jött ki, amikor születtél
31. Egy könyv, ami rossz kritikát kapott
32. Egy trilógia
33. Egy könyv a gyerekkorodból
34. Egy könyv egy szerelmi háromszöggel
35. Egy könyv, ami a jövőben játszódik
36. Egy könyv, ami egy gimiben játszódik
37. Egy könyv, egy színnel a címében
38. Egy könyv, ami megsirat
39. Egy könyv, amiben van varázslat
40. Egy képregény
41. Egy regény egy írótól, akitől azelőtt sohasem olvastál
42. Egy könyv, ami a tied, de sohasem olvastad
43. Egy könyv, ami a szülővárosodban játszódik
44. Egy könyv, ami eredetileg más nyelven íródott
45. Egy könyv, ami karácsonykor játszódik
46. Egy könyv, aminek az írójának a tiéddel azonosak a kezdőbetűi
47. Egy színdarab
48. Egy betiltott könyv
49. Egy könyv, amiből TV sorozat készült
50. Egy könyv, amit elkezdtél, de sosem fejezted be.

Az anyaság felruházza az embert egyfajta sajátos, különös látásmóddal, mondhatni prizmával, amelyen keresztül úgy látja gyermekét, mintha több különböző arcot viselne egyszerre. Ezért él az emlékezetében egy kis földre szállt angyal akkor is, amikor a csemetéje éppen ripityára töri a kerámialámpát, ezért képzeli, hogy a karjaiban tartott , síró csöppség éppen mosolyog. És ezért lát maga előtt egy kisfiút, gödröcskékkel az arcán, amikor a férfi méretű fia közeledik felé.

 /Jodi Picoult: Sorsfordítók/

Karácsonyra ?

Van nekem a levelezésre használt email címem mellett egy freemail-os, amit mindenféle oldalakra történő beregisztráláshoz használok már csak. Ebből kifolyólag telis-tele van mindenféle ajánlatlevelekkel, hírlevelekkel, és a legtöbbjükről azt sem tudom honnan és miért jön. Nem szoktam ezekkel érdemben foglalkozni, ha van időm és kedvem, akkor törölgetem őket olvasatlanul. Valamelyik nap, ahogy az egyik rendelés visszaigazolást olvastam, utána automatikusan átlépett a következő levélre. Valami kuponos hírlevél volt. 

Azt harsogta már a cím is, hogy hihetetlen karácsonyi ajándékok akár 67%-os kedvezménnyel! Csábító, nem igaz?

Görgetem, görgetem, volt ott mindenféle, ami szokott lenni, kicsit nekem olyan webes százasboltnk tűnt az egész, mert edénykészlettől elkezdve karácsonyi led izzóig minden volt. Egy dolog keltette fel azonban csak az érdeklődésemet, ezt az ajánlatot kétszer is elolvastam, mégpedig, hogy professzionális balta kapható csúcsáron, 60% kedvezménnyel, mondjuk 1990ft, nem emlékszem pontosan. Hát mit mondjak.... a karácsonyi ajándékvásárlás közepette még sosem jutott eszembe senkinek sem baltát venni, még akkor sem, ha kétségkívül hasznos, ha van a háznál egy professzionális balta. Na de akkor is....

Milyen már, hogy a fa alatt ott találsz egy szépen becsomagolt, felmasnizott baltát???? 

Micsoda meghittség :)

Szabó Éva: Indulás előtt

Csomagoljunk
legyünk útra készen
mielőtt minden
eltörik egészen
hisz oly kevés
mit vinni kell
egy „megérte”
egy „hinni kell”
egy szerelemtől
fényes pillanat
a sárba süppedt
kő alatt
a sötétben
egy résnyi fény
élétől
megsebzett remény
mert valami
végérvényes rend kell
ha nagy útra
készül már az ember
tudván
hogy akkor sem néz
hátra
ha nevét valaki
még egyszer elkiáltja

Ha máshol nem, hát ott azért mégiscsak

Nem hiszem, hogy valaha is a fejembe venném, hogy maratont fussak. Nem felet, egészet. Igaz, pár hónapja még a félben sem gondolkoztam, aztán mi lett belőle :) De most, hogy a New York maratonról nézek képeket, azért csak ott motoszkál bennem, hogy azt azért csak lefutnám. De biztos belehalnék. Mégis ott, New Yorkban mintha kevesebb lenne az a 42 kilcsi. Legalábbis a képeken. 

De mindegy is, mert úgysem mostanában lesz az, hogy New Yorkba utazunk. Ha utazunk egyáltalán valaha is....

Van az úgy

amikor egyszerűen csak sírni van kedvem. De ha nincs kedvem, akkor is sírok.
Na ilyen ez a mai nap. Gyakorlatilag mindenen tudok sírni, ha hozzámszólnak, akkor azért, na nem akkor meg azért.
Nagyon gáz.

Azt hiszem elmegyek futni.

És nem, nem vagyok terhes. áh... na akkor sírnék csak igazán :)

Éves rendes mizéria

Közelegnek az ünnepek, nyakunkon a mikulás. Amit én egyelőre csak onnan észlelek, hogy felélénkült az ovis levelezőlista. Úgy van már pár éve nálunk az oviban, hogy egységes csomagot kap minden csoport. a testvérgyerekek miatt, hogy ne legyen különbség. Nem feltétlenül értek ezzel egyet, de nem is foglalkozom vele különösképpen. Az én gyerekeimet valahogy maga a Mikulás személye jobban érdekli és foglalkoztatja, mint a csomag beltartalma. Meg hát meg lehet azt beszélni, hogy miért nem egyforma, arról nem is beszélve, hogy általában nálunk úgyis belemegy minden a közösbe, és nincs igazából enyém-tiéd. 

Mint minden évben, most is természetesen téma, hogy mi legyen a csomagban, vagyis inkább, hogy mi ne. Hogy kevés édesség legyen, és minőségi. Egyetértek. Vagy hogy ne is legyen egyáltalán édesség, mert fujjj, ördögtől való. Nyalóka, cukorka, az meg végképp nem.  Húúúú, úristen!   Legyen benne inkább kifestő, kirakó, zsírkréta, ceruza, mogyoró, aszalt gyümölcs, akármi. Amik persze mind jó ötletek, de 600 ft-ot kell a csomagra beadni, szóval elég reménytelennek gondolom. Volt, aki magának a csomagnak a szükségességét is kétségbe vonta, mert hol van ez a fajta ajándékozás magánka a szokásnak az eredetétől, amikor Miklós megajándékozta a szegényeket. Ami persze igaz, de ne felejtsük el, hogy az ünnepeinket mi magunk alakítjuk olyanná, amilyenek lesznek.

Másrészről meg sosem értem, hogy mi ez a hiszti. Mi is odafigyelünk arra, hogy mit kapnak a gyerekek. Nem esznek szerintem annyira sok édességet, csokit ritkán, inkább sütiket, cukorkát egyáltalán nem. Ettek  már cukorkát, de nem ízlett nekik, és nem is kérnek. Ettek már nyalókát is, bár tény, hogy azzal engem is ki lehetne kergetni a világból, de a kóstolás után azt sem kérték. Szóval igazából nincsenek letiltva semmiről, maguktól nem eszik meg azt, amiről érzik, hogy nem jó nekik. Ennek ellenére nem kapok szívgörcsöt, ha egy évben egyszer, vagy kétszer, (mikuláskor és húsvétkor) olyat esznek, amit én nem adnék nekik magamtól. Meg akkor sem, ha akkor egyszer mondjuk két csokimikulást is magába töm, max. aznap nem vacsorázik, de azt még túl lehet élni. Szerintem. Persze mindenki másképp gondolja, és mégmásképpen csinálja. Van akinek több energiája van széllel szembe menni, van akinek több a kitartása is ehhez. Én nem vagyok nagy reformer, inkább csak hátulról támogatok. Én inkább próbálom itthon átbeszélni a gyerekekkel, hogy mit miért csinálunk úgy ahogy, ami persze nem mindig sikerül, de pl. a mikuláscsomag dologgal nagyon partnerek. Sosem volt olyan, hogy úgy vetették volna rá magukat, mint egy afrikai éhező, aki nem evett már ki tudja mióta, édességet meg pláne nem. Talán azért, mert nincsenek róla radikálisan letiltva, és tudják, hogy ha kérnek akkor kapnak, felesleges sutyiban magukba tömni mindent, akár ízlik nekik, akár sem.

Nem is tudom, hová akartam kilyukadni.... igazából sehová, csak érdekes, hogy ez minden évben lejátszódik. Pontosan ugyanúgy. Kis eredmények persze vannak, meg vannak törekvések is, meg javaslatok is. Aztán egyszer majdcsak el is jutunk velük valahová. 

Én mindenesetre szeretem a Mikulást. Szeretem a gyerekek csillogó szemét látni, amikor találkoznak a Mikulással. Szeretem azt a kettősséget az arckifejezésükben, hogy izgatottak is, de tartanak is tőle azért. És szeretem a várakozást is. Meg a készülődést. A cipőpucolást, az ablakbatevést. 

Én újabban azt szoktam csinálni, hogy a csomagba kerül valami vagány alsónemű, zokni, alsógatya, valami klassz mintával, persze mikulás, és valami olyan dolog, amit egyébként nem szoktunk venni, de mindig megnézzük a boltban, mondjuk egy drazsés krémtúró, vagy m&ms, ilyesmik, nem nagy dolgok, de mégis valami újdonság, amit nem kapnak minden hétköznap. Ez valahol félúton van az egészségesség, és az édesség között.

Kíváncsian várom, idén mi kerül majd a csomagba. Még az itthoni csomagokat sem találtam ki.

"Ha valakit elveszítettünk, akit szerettünk, a lélek azonosulással gyógyul. Egyszer csak észrevesszük, hogy bizonyos tulajdonságait, mozdulatait öntudatlanul is átvettük annak, akit nehéz elengedni. Valami apró gesztust, hangsúlyt vagy mindennapi szokást. Például úgy terítünk, úgy hajtjuk össze a szalvétát, ahogy az elhunyt édesanyánk tette. Valamit föltámasztunk abból, aki elment, egy darabkát belőle beépítünk az énünkbe. Őt már nem kapjuk vissza, de valamit belőle mégis megőrizhetünk halálunkig. Így folyamatosan össze vagyunk kötve mindazokkal, akiket valaha szerettünk, mert a lelkünkben ott van az emlékük, és a viselkedésünkben néhány motívum, amiről tán magunk se tudunk, mert nem tudatosítottuk ezeket. De ha megfigyeljük, rájöhetünk, hogy mit támasztottunk fel azokból, akiket elveszítettünk és megsirattunk."
 

/Prof. Dr. Bagdy Emőke: Utak önmagunkhoz/

Gumicsizma

Az meg milyen már, hogy az első három hétben  minden héten legalább kétszer zuhogott az eső, nekem pedig nem volt gumicsizmám, és úgy, de úgy utáltam az ázott cipőmben menni a suliba, oviba, és most, hogy hétvégén kaptam egy szép lila, csajos szipiszupi gumicsizmát, most bezzeg nem esik! Ez nem igazság!

Álom

Este lefekvés előtt a Running World-öt lapozgattam. Nem kellett volna, mert így egész éjszaka csak futottam, és közben olyan szavakat mormoltam magamban, amiben van "ty" betű, mert Mátéval valamelyik nap éppen ilyen feladatot néztünk az olvasókönyvében. 

Áááááá.