"Ha valakit elveszítettünk, akit szerettünk, a lélek azonosulással gyógyul. Egyszer csak észrevesszük, hogy bizonyos tulajdonságait, mozdulatait öntudatlanul is átvettük annak, akit nehéz elengedni. Valami apró gesztust, hangsúlyt vagy mindennapi szokást. Például úgy terítünk, úgy hajtjuk össze a szalvétát, ahogy az elhunyt édesanyánk tette. Valamit föltámasztunk abból, aki elment, egy darabkát belőle beépítünk az énünkbe. Őt már nem kapjuk vissza, de valamit belőle mégis megőrizhetünk halálunkig. Így folyamatosan össze vagyunk kötve mindazokkal, akiket valaha szerettünk, mert a lelkünkben ott van az emlékük, és a viselkedésünkben néhány motívum, amiről tán magunk se tudunk, mert nem tudatosítottuk ezeket. De ha megfigyeljük, rájöhetünk, hogy mit támasztottunk fel azokból, akiket elveszítettünk és megsirattunk."
 

/Prof. Dr. Bagdy Emőke: Utak önmagunkhoz/