Az anyaság felruházza az embert egyfajta sajátos, különös látásmóddal, mondhatni prizmával, amelyen keresztül úgy látja gyermekét, mintha több különböző arcot viselne egyszerre. Ezért él az emlékezetében egy kis földre szállt angyal akkor is, amikor a csemetéje éppen ripityára töri a kerámialámpát, ezért képzeli, hogy a karjaiban tartott , síró csöppség éppen mosolyog. És ezért lát maga előtt egy kisfiút, gödröcskékkel az arcán, amikor a férfi méretű fia közeledik felé.

 /Jodi Picoult: Sorsfordítók/