Hetek, napok, órák

Vannak hetek, amik olyan gyorsan elszaladnak, hogy észre sem veszem. Sitty-sutty. És vannak azok, amik ólomlábakon járnak, nem akarnak eltelni. Ilyen ez a mostani is. Nehezítő faktorként itt van még az is, hogy Feri Milánóban van. Ilyenkor egyébként is lassabban megy az idő. Pedig igazán nincs most ok a lassúságra, hiszen a hétfő hajnal helyett, most csak hétfő este ment, mert a nagy repülős kavarodás miatt csak akkorra volt jegy. Jó idő van, sokat lehet kint lenni, sétálni, játszóterezni, kertezni, és kint mindig jobban telik az idő. Mégis minden nap felsóhajtok, hogy még csak kedd, még csak szerda, stb.. van. A kora esték a legrosszabbak. Amikor már mindketten fáradtak. Fáradtak ahhoz, hogy kint legyünk, és már hűvösebb is van, fáradtak ahhoz, hogy bent elfoglaljuk magunkat. Ilyenkor csak szenvedünk. Szkájpolunk a nagyszülőkkel, az egy darabig leköti Matyit. Milánt próbálom még egy kicsit álomföldre küldeni fürdésig, hogy ne legyen káosz. Aztán ha minden jól megy, akkor fürdés után hamar elcsendesedik a szoba. De a 6-tól fél9-ig tartó két és fél óra hosszabbnak tűnik, mint az egész nap.
Rossz ilyenkor, hogy nincs kit hazavárni. Ha Feri itthon van, akkor legalább van kire várni, akkor Matyi is türelmesebb, akkor kapunk egy új lendületet a hazaérkezésével, amivel kihúzzuk alvásig. De most nincs itthon, és nincs kire várni. Max. a naplementére. De az még egyik gyerekemet sem érdekli.

Hétvégi vendégség utáni elmélkedés

Szombaton vendégeink voltak. Még egyetemi ismeretség, nem is túl szoros barátság, inkább csak a tartjuk a kapcsolatot kategória. Mert annyira mások, mint mi... annyira más értékrend szerint élnek, mint mi... Nekik, leginkább J-nak, a pénz a minden. Minél többet keresni, de mindenképp többet, mint Feri, de lehetőleg semmit, vagy a lehető legkevesebbet költeni. A feleség amúgy tök normális lenne, leszámítva, hogy hozzáment J-hez. Szóval náluk a pénz a minden, de csak a számlán. Nekünk is fontos a pénz, fontos a presztizs, a karrier... DE mi költeni is szeretjük. J-nek az utazás, az étterem, a mozi felesleges pénzkidobás. Utazni csak céges autóval utaznak, de parkolójegyet semmiképp nem vesznek, inkább a város másik felén állnak meg egy susnyásban.
De elfogadjuk őket ilyennek... mégis minden egyes találkozásunkkor felmegy bennem egy-egy megjegyzésükön a pumpa... Most várják a második babájukat. Már van egy fiuk, a másik is az lesz...
Lányt szerettek volna... mikor kiderült, hogy ez is fiú, sokkolta őket a hír. Ők használták ezt a szót, nem én... Én próbáltam tompítani a szó erején, hogy ugyanmár... és biztattam őket, hogy klassz lesz ám így is, majd meglátják... erre ők... "hát igen, aztán rájöttünk, hogy gazdaságosabb lesz így, mert nem kell új ruhákat venni... ".
Alig álltam meg, hogy ne mondjak semmit... hogy lehet úgy várni egy gyereket, hogy pusztán a kiadás oldalát nézzük? Hogy lehet egyáltalán erre gondolni?
Hogy lehet nem előtérbe helyezni azt a sok örömöt amit egy gyerek hoz az életünkbe? Mindegy, hogy fiú vagy lány... mióta gyerekeim vannak, tudom, hogy tényleg mindegy... mert én is, mi is lányt szerettünk volna... ha nem először, hát másodszor... de ma már egyik fiamat sem cserélném el. Ha lesz harmadik, azért lesz mert 3at szeretnénk. Persze mikor szóba került, hogy nem zárkózunk el egy harmadiktól, de majd meglátjuk mit hoz a jövő, akkor is azt kaptuk, hogy végülis az jó, mert akkor már nagycsaládosoknak számítunk, és az egy csomó kedvezménnyel jár... no komment...
De mindegy is, alapvetően nem foglalkozunk velük, csak ilyenkor napokig elmélkedünk egy-egy megnyilvánulásukon.
És különben is így szép az élet, így kerek a világ, hogy sokfélék vagyunk, sokféleképpen vélekedünk. A találkozásaink mindig megerősítenek, hogy szerintem mi jól csináljuk... kellő felelősségtudattal, de kellő lazasággal is. Mi szeretünk élni. Olykor szabályok nélkül, megfelelni akarás nélkül. Boldogan. Élményeket és emlékeket gyűjtve, hogy öreg korunkban tudjunk mire emlékezni. Nem vagyunk egyformák, mi mások vagyunk. Nekünk így jó:)

Hmm...

Érdekes, hogy egy tinglitanglinak tűnő könyv is, amellett, hogy valóban tinglitangli, és hiába, hogy már a 200-dik oldal körül járok, és már csak 150 van vissza, és még nem nagyon történt semmi, pláne az nem amire már az elejétől fogva várok, de mégis... itt-ott elrejtve hatalmas életbölcsességeket fedezek fel benne, amivel én magam is egyetértek, nagyon is.
Mint pl.:

"A megvalósítható célokban hiszek. Az alacsony elvárások teszik boldoggá az életet. Nem bánom, ha úgy halok meg, hogy nem láttam Bora Borát. ... A megvalósíthatóra törekedjetek, gyerekek."

Mindez az Anya reakciója arra, amikor a gyerekei csodálkoznak, hogy az álomutazása egy olyan hely, ami csupán 2 órányi autóútra van a lakhelyétől.

Aktuális

" Látod, ekkor tudod biztosan, hogy valaki szeret. Kitalálja, hogy mire van szükséged, és megadja neked anélkül, hogy kérnéd."
( Adriana Trigiani: Angyali cipellők)

Milyen igaz:)

Repülőgépmentesen

Bizonyára bosszantó, ha valaki éppen most szeretett volna utazni valahová, amikor már napok óta légtérzár van. Én sem örülnék neki, ha meghiúsult volna egy régóta tervezett és várt utazásom. De jelen helyzetben volt 3 repülőgépmentes napunk. És Feri is itthon marad a jövő héten, mert neki is Milánóba kellett volna mennie, és ennek most nem örültem annyira, mert Milek mostanában elég nyűgös napokkal örvendeztet meg, ami nem túl pihentető.

Vissza-visszatérő blogos gondolatok

Érdekes világ a blog világa, időről-időre szembetalálkozom a visszásságaival, ami elgondolkodásra késztet. Azt hogy miért csinálom én, azt tudom. Azt hogy más miért csinálja, próbálom megérteni.

Tudom, hogy az internet világa könyörtelen, aki ebben részt kíván venni, az legyen tisztába a következményekkel. A bizalmatlanságomat mégis mindig legyőzi a bizalom, a jóhiszeműség. Hiába.
A legtöbb babablogot vezető anyuka azt vallja, hogy magának, a távoli családtagoknak és a gyerekének ír webnaplót, emlékül. Én inkább magamnak írok, és valamennyire a nyilvánosságnak, ami inspirál, ami írásra késztet. Valahogy nem tartom valószínűnek, hogy bármelyik fiam egyszer sok év múlva végignyálazná a leírtakat. Max. a barátnőjükről, feleségükről tudom ezt elképzelni. De szeretek blogot írni, és szeretem a visszajelzéseket. Úgy érzem, zártan nem tudnám csinálni.
Úgy gondolom, hogy éppen ezért nincs értelme más tollával ékeskedni. Ez nem egy jó jegyért megírt dolgozat, ez nem egy pénzért megírt újságcikk, ezen nem múlik semmi... csak a saját becsületünk, lelkiismeretünk, emlékeink. Mert szerintem aki más szavaival él, az nem a saját életét éli, az nem a saját emlékeiből, élményeiből táplálkozik, mert ha abból venné az ihletet akkor nem kellene egyéb forrásokhoz, mások által megfogalmazott mondatokhoz nyúlni... mert az érzéseknek mindenkinek ott vannak a szívében... vagy ott kellene lenniük.
Én sem vagyok író... szerintem a blogírók közül vajmi kevesen azok... nem is ez a cél. Persze, ha egy blog szórakoztató, ha ironikus, ha vicces nyilván olvasottabb, mint ha csak a rideg tények vannak száraz tőmondatokban közölve. De még mindig inkább unalmas szeretnék lenni, mint tolvaj... még mindig inkább a magam egyszerűsége, minthogy mások korábban megírt gondolatai. Aki nem így gondolja, az hazudik... hazudik magának, hazudik a családjának, és hazudik a gyerekének, akiért állítólag az egész létrejött.
Mire jó ez? Miért jó ez? Próbálom megérteni. Miért jó becsapni magunkat? Elhitetni magunkkal és másokkal egy nem valós világot? A plagizálás szerintem még a konkrét valótlanságoknál is rosszabb. Egy blogba azt ír az ember, amit akar, ha igazság, igazság, ha hazugság, hazugság, tulajdonképpen nem ez számít... de tegye ezt az illető saját kútfőből, saját szavakkal.
Ha nem megy??? Akkor nem kell írni... keresni kell egy másik hobbit... az önkifejezésnek egy másik formáját... ami jobban megy...
Mert lopni bűn! Benne van a Bibliában.

Nosztalgia

Ma van 1 éve annak, hogy Matyistól becsomagoltunk és elrepültünk Hollandiába, ahová azóta is visszavágyom.
Sokat gondolkodtam már azon, hogy miért vagyok úgy oda Hollandiáért, hiszen korábban a rengeteg jövőbeli úticéljaim között nem is igen szerepelt, egyszerűen csak adódott ez a lehetőség, és kihasználtuk. Azóta nagy a szerelem.
Valamiért mindig úgy gondolok arra az országra, mint a béke szigete... ahol mindenki mosolyog, segítőkész és boldog. Ahol délután 4-5 körül az emberek a szép, napos teraszukon ücsörögnek, olvasgatnak, iszogatnak, beszélgetnek, és gyönyörködnek a csatornákban.
Csodálatos 3 hetet töltöttünk ott, és rengeteg mindent láttunk. Szerencsénkre épp a tulipánvirágzás idején voltunk ott, így a sokmindenmás mellett a leggyönyörűbbek talán mégis a virágzó tulipánföldek voltak.
Tudom, hogy egész más valahol csak turistáskodni, félig-meddig nyaralni, mint ott élni és dolgozni. Tudom, hogy az ott élő embereknek is vannak gondjaik, hogy a dolgos hétköznapok ott is éppolyan szürkék mint itt, hogy ott is vannak léhűtők, szemetelők, falrafirkálók... mégis... annyira jó lenne még visszamenni... feltöltődni...olyan sok mindent nem láttunk még...
Hátha egyszer még...
Nemmellesleg Mileket is onnan hoztuk haza... szóval nemhiába szívem csücske Hollandia:)

Vicces

Kicsit viccesnek találom, hogy a babablogom ki van linkelve egy olyan blogon, ami két papagáj, Gyurika és Lórika életéről szól. Upsz:DDDD

A szeretetről

Azt már tudom, hogy a szülői szeretet annyi felé osztható, ahány felé éppen kell, és nem fogy el sosem, és igen, lehet két gyereket is ha nem is ugyanúgy, de ugyanannyira szeretni.
De vajon érvényes-e ez a nagyszülői szeretetre is?
Arról is szoktunk Ferivel tanakodni, hogy mi lesz mi gyerekeink sorsa, ha már nem egyedül fogják bitrolni a nagyszülők szeretetét. Egyelőre mindkét oldalról ők az egyetlenek, és mivel távol laknak a nagyiktól, így mindig nagy a várakozás, majd nagy a kényeztetés. Így van ez rendjén.
De egyre közeledik az idő, amikor a fiaink unokatesókat fognak kapni, ami megintcsak jó, mert lehet majd nagyokat bandázni, nyáron együtt nyaralni, stb...
Csak attól félünk kicsit, hogy mivel ezek a jövőbeli uncsitesók közelebb, sőt egy városban fognak lakni az egyes nagyszülőkkel, a napi kapcsolatnak köszönhetően ők értelemszerűen majd közelebb fognak állni hozzájuk. Pláne ha még édibédi kislányok is lesznek. Félő, hogy idővel, a mi nagy kamaszodó fiank kiesnek a pikszisből. Mert ők nagyobbak, rakoncátlanabbak, messzebbiek.
Hogy mit lehetne tenni, hogy ne így legyen? Talán majd sűríteni kell a hazalátogatásokat, vagy nem tudom. Majd meglátjuk, ha itt lesz az ideje... ami már nem is lesz olyan messze, szerintem.