Ezt olvasom- Jodi Picoult

Máté amikor kicsi volt, akkor nagyon-nagyon sokáig csak úgy tudott elaludni, ha ölben fogtam. Amikor már nem bírtam hagyományosan ölben fogni, akkor rászoktunk arra, hogy leültem a karosszékbe, ő az ölembe kuporodott, és úgy ringatóztunk. Egész pici korában nem is tudtam az ölemből letenni, mert akkor rögtön felébredt. Úgy aludt, az ölemben. Később csak az elalváshoz kellettem már, utána simán be tudtam tenni az ágyába. 

Egy ilyen ölben altatás közben kezdtem el olvasni az első Jodi Picoult könyvemet a számítógépen,  digitális formában. A Tizenkilenc perc volt az, sosem felejtem el, az, amikor egy iskolás srác egy nap beront a suliba és vaktában elkezd lövöldözni. Megtörtént eset is szolgál a könyv alapjául, sajnos. 

Hát nem mondom, hogy a legmegfelelőbb olvasmány volt ez egy kisgyerekes anyának, de teljesen beszippantott, és közben, és utána is sokat kattogtam az olvasottakon. Ezer kérdést vet fel a könyv, amire igazából nincs válasz, nincs jó válasz. Meddig terjed a szülői felelősség? Felelősek vagyunk-e a gyermekünk összes tettéért?  Megelőzhettük volna a bajt? Észre kellett volna vennünk, hogy baj van! És ha észrevesszük, tudunk ellene tenni? Vagy a tanárok? Ők sem vették észre? Nem látták, nem tudták, nem tűnt fel nekik, hogy egy tanulót kirekesztenek, sőt bántalmaznak a társai? Ők miért nem tettek semmit? Ki a felelős? Vannak-e egyáltalán? 

Szóval nagyon sok, és nagyon mély kérdéseket tesz föl a könyv... mint JP szinte összes könyve. 

10 könyvet olvastam eddig tőle, és vannak könyvei, amik nem voltak rám olyan nagy hatással, amik kevésbé tetszettek, és vannak, amik jobban megfogtak. A Sorsfordítók, és a Vezeklés volt nagyon felkavaró nekem. 

Legutóbb a Csodalányt olvastam, ez kevésbé fogott meg,, de a végcsengés az most is az, hogy mennyire fontos, hogy mi szülők odafigyeljünk a gyerekeinkre, az apró kis jeleikre, rezdülésükre. Nem kevés teher van rajtunk, szülőkön, és ki tudná megmondani, hogy épp jól csináljuk-e... a mostani tetteink, a mostani viselkedésünk, az odafigyelésünk, vagy a türelmetlenségünk majd csak évek múlva hozza meg gyümölcsét. 

Az írónő több könyvéből is készült film. A leghíresebb talán a Nővérem húga. Én egyiket sem láttam még. De rajta van a filmes bakancslistámon. 

Számomra olvashatatlan

Hogy Ugron Zsolnához miért ragaszkodom annyira, hogy újra és újra nekiveselkedem egy-egy könyvének, magam sem tudom. Már az első is csalódás volt. Aztán a második is. De mégis rendre kiveszem a könyvtárból a köteteit, amit épp megpillantok a polcon. Aztán az Erdélyi menyegző adott egy kis reményt, hogy talán mégis lesz ebből valami. Viszonylag rég olvastam már, de emlékszem, hogy ez sem csúszott annyira gyorsan, sokat kínlódtam vele, de a végére valahogy mégis szerethető lett az egész, és kíváncsivá is tett a folytatásra. 

Aztán jól el is felejtettem, hogy keressem, mígnem legutóbb ott találtam magam szemben vele a könyvtárban. A gyönyörűszép borító, mint mindig, most is sikított utánam, hogy fogjam meg, vigyem haza. Elhoztam, és tényleg kíváncsian ültem le mellé. 

A Nádor asszonyai elvileg tovább görgeti Báthory Anna és Eszterházy Miklós történetét. A borító történelmi fordulatokat és szerelmi szálakat, családi intrikákat sugall. Sajnos nekem ezek közül egyik sem jött át. :-( 

Borzasztó érzés, amikor úgy kell egy könyvet félretennem, hogy egyrészt nem olvastam végig, másrészt azért nem mert olvashatatlannak, élvezhetetlennek találtam. 

A könyv korabeli nyelvezete ( hogy ez mennyire valósághű, és mennyire mesterkélt, azt nem tudom) egyébként is nagyon megnehezíti az olvasást, és szerintem nagyon sokat levesz az élvezeti értékéből is. Már ha van. 

Szóval már eleve kihívások elé van állítva egy szimpla olvasó, mint én. Ehhez hozzájön az, hogy a könyv ide-oda ugrál időben, és az egyes fejezeteket is mindig másvalaki nézőpontjából olvashatjuk E/1-es személyben. Nekem sokszor csak a fejezet vége felé derült ki, hogy most ki is tulajdonképpen a "mesélő". 

És ezt fejeli meg még azzal, hogy random módon tűnnek fel ilyen-olyan családnevek, hol ismertebbek, hol olyanok, akikről sosem hallottam, de magyarázatlanul csak oda van biggyesztve, mintha mindenki számára köztudott lenne, hogy xy nemesi család éppen kivel milyen viszonyban is van/volt. Lehet, hogy ez az én műveletlenségem, de nekem ritkán volt egyértelmű, hogy kikről is beszélünk voltaképpen, és miért is olyan fontos róluk beszélni egyáltalán. Sokszor csak pár sor erejéig, de van, hogy oldalakon keresztül folyik egy történet valakiről, akiről nem tudom, hogy kicsoda, és azt sem hogy hogyan kötődik a történet vezérfonalához, ha kötődik egyáltalán. Volt, amikor számomra az derült ki, hogy nem is lényeges az illető, csak olyan " eszembe jutott  még ez is, írok róla pár oldalt"-szerű volt az egész. 

A történelmi regényeket nem azért szeretem, mert annak mondják. Mert valami cselekményt visszarakunk a régmúltba, vagy mert történelmi személyekről szól, hanem azért, mert egy kicsit többet szeretnék megtudni arról a korról, arról a helyről. Információt akarok. Akár olyat is, aminek ha kell utánanézek egyéb hiteles forrásokban. Volt már ilyen. Nyilván nem hiszek el mindent pont úgy, ahogy azt egy regényben épp olvasom. Sajnos az információéhségemet ez a könyv nem elégítette ki. 

Szóval... ez nekem nem jött át. És továbbra sem értem, hogy mi vonz mégis az írónő felé, Nyilvánvaló, hogy a szép borítók nagyban hozzájárulnak. :-) Vagy talán az írónő neve az, ami vonz. Zsolna... olyan szép hangzása van. Olyan nyelvet simogató, amikor kimondom. Olyan, mint a Milán :-) 

És tudom, önkínzó vagyok, de még mielőtt belevágtam volna ebbe a könyve, már akkor kivettem  a Hollóasszonyt is a könyvtárból. ( Ugyancsak szép borítós. ) De ha az sem lesz oké, akkor azzal végleg befejezem a kísérletezgetést. Csak hát annyira szeretnék már egy jó könyvet olvasni Ugron Zsolnától! 

Évszázad-trilógia

Úgy látszik, minden évre jut valami nagyobb lélegzetű olvasmány, a 2015-ös a Trónok harca volt, amiről nem gondoltam, hogy annyira fogom szeretni, hogy tűkön ülve nézem, hogy mikor kerül vissza a könyvtárba a soron következő rész, inkább csak azért vettem a kezembe, mert mindenki körülöttem Trónok harca lázban égett, és kíváncsi lettem. A sorozatot nem néztem meg, talán az első évadot láttam, de lehet, hogy azt sem végig. Elsőre nem nagyon jött be. A könyv viszont elvarázsolt. 

2016-ra Ken Follett gigantikus Évszázad- trilógiája jutott. Az egyenként is 1000+ oldalas könyvfolyamot kevesebb mint nettó 3 hónap alatt sikerült kiolvasnom, mert bár jó vaskos, már-már rémisztően az, annyira olvasmányos, és haladós, hogy föl sem tűnik, és már vége is van. 

A sorozat igazából családregényként is felfogható, hiszen több család, egy orosz, egy német, egy angol főnemesi, és egy amerikai,  életén keresztül ismerjük meg a 20. század történelmét 3 generáción keresztül, és ami mögötte van. Politikai harcok, ármánykodás, háborúk, összeesküvés elméletek, sikerek és borzalmak, mindez emberi nézőpontból, szerelemmel, barátsággal, bajtársiassággal, tragédiákkal fűszerezve.  

Nagyon-nagyon jól megkomponált és kidolgozott könyv, rengeteg szereplővel, kapcsolatokkal, történelemmel és politikával.  Minden részéért odavoltam, mindegyikért másként. 

Az első talán azért, mert az történelemnek ezt a szakaszát kevésbé ismerem jól, mint a későbbieket, és persze itt ismerjük meg a szereplő családok első generációit. A kötet fő csapásvonala  orosz forradalom, majd az első világháború borzalmai, a munkásosztály hatalomra törése, a kommunizmus kialakulása, és megerősödése, emberi harcok önmagukkal, egymással, egymásért, megfelelni akarás, áldozatok. 

A második kötet után azt mondtam, hogy ennél jobb könyvet nem lehet írni. A válság évei, majd a második világháború borzalmai a különböző országok szemszögéből egészen más oldalát mutatja mindannak, amit eddig tudtam, elképzeltem a háborúról, a Hitleri Németországról. 

És mégis.. Ken Follett a harmadik részben még erre is rá tudott tenni egy lapáttal. Egyszerűen ez a rész volt az, amikor szinte minden fejezetnél az járt a fejemben, hogy ez nem lehet igaz! hogy pl. belegondolni is borzasztó, hogy a 60-as években Amerikában még ennyire előtérben volt a fajgyűlölet. Persze nyilván nem volt ez újdonság, tudom is, olvastam is már ilyen témájú könyveket is, ( Ne bántsátok a feketerigót!) de amikor újra és újra szembesülök vele így leírva, akkor ez mégis annyira megdöbbentő, hogy a 20. század közepén még az volt a "normális", hogy a feketék nem mehetek a fehérek boltjába. Hiszen ez gyakorlatilag MOST volt. A szüleim már javában éltek ekkor. 

Aztán a berlini fal, annak felhúzás, a kilátástalanság, a fiatalok menekülni próbálása... ez mind borzasztó... 

Ritkán olvasok olyan könyvet, aminek a végén könnyes lesz a szemem... ez olyan volt. 

Sosem gondoltam magamra úgy, mint nagy Ken Follett rajongóra, de miután a Katedrálisért is oda voltam, és most ez is levett a lábamról, lehet, hogy az vagyok? 

Vannak ilyenek

Van valamelyik este valamelyik csatornán ez az Észbontók című műsor. Feri szokta nézni, én pedig próbálok mellette valami mást működni, pl. olvasni. De óhatatlanul azért a fülembe csordogálnak belőle foszlányok. Szerintem borzasztó a műsor. Nem tudom... én szeretem azt hinni, hogy az emberek mindegyike eljut egy minimális szintre értelmileg. Feri mindig mondja, hogy nehogy azt higgyem, rengeteg ember van, aki a legalapvetőbb gondolati szinten sincsen. Én továbbra is hitetlenkedem, hogy nem, nem létezik, hogy ennyire buta emberek vannak az országban, és hogy ezekről még csinálunk is egy műsort. ( és még nézzük is, no komment. :-) )Aztán amikor könyörtelenül szembecsap az élet maga, azaz utamba kerül egy ilyen "észbontó", akkor meg csodálkozom, hogy ilyen tényleg van????
Történt ugyanis, hogy tegnap este elszaladtam a közeli kisteszkóba. Zárás előtt egy órával nem sokan lézengtek ott vasárnap este, le is volt a péksüteményes sor árazva rendesen. Igaz, nem is volt sok minden. Zacskóba dobáltam gyorsan 6 kiflit, 4ft-ra volt írva, 15 helyett. ( Na nem ez volt a vonzó számomra, hanem az, hogy nem legyen reggelire valami.) Még két dolgot vettem ezen kívül. A pénztárnál egy fiatal csaj állt, mellettem egy másik extraIQ bénázott egy zacskó keksszel az önkiszolgáló kasszánál. Elvonta a figyelmemet, így csak a blokkot kézhezkapva vettem észre, hogy a kiflire 15 ft-t ütött be a csaj. Nem mintha nagyon földbe döngölne a különbség, de nem volt az a kifli olyan friss, és ropogós, hogy bármennyit megadtam volna érte, 4 ft-t pont megért, így szóltam a csajnak, hogy nem jó, javítsuk ki.
Húúúúhaaaa, hát ő azt hogy... hívta a Pistit, aki jött is az oldalsó kis lyukból, és kérdezte mi a probléma. Csaj elmondja.
- Jó, hát nincs gáz, azért van,. mert nem jó kódot ütöttél be, 4-es a tejes kifli, te meg akárhányast ütöttél. Átütöd, visszaadod a különbözetet, és kész.
- Húúú de azt hogy....
Közben a gépi részét már pötyögte is Pisti, mondta is hogy jó ezt megcsinálja, ő csak fizessen vissza.
Erre a kiscsaj előkapja a mobilját, és segítségkérő kétségbeesett szemmel pislog Pistire, hogy segítsen már neki kiszámolni, mennyit is kell visszaadni..
- Segítesz????
- Mit?
- Kiszámolni!
- Mit?-kérdezi Pisti is hitetlenkedve
- Hát hogy mennyit adjak vissza!- mondja teljes pánikban a csaj.
- Adjál már 66 forintot, aztán kész vagyunk.- erre Pisti.
- De biztos????- kérdez vissza a csaj, és még mindig szorongatja a kezében a mobilját, hogy abba majd bepötyögi a műveletet.

Végül megkaptam a 66 forintomat, és fejem fogva menekültem a boltból.

És amellett, hogy ez így rém szórakoztató (lehet), azért elég elkeserítő, hogy itt tartunk. Egyrészt, hogy igen, léteznek olyan emberek, akik felnőttfejjel teljesen nincsenek tisztában a másodikos matekkal SEM. Hogy képzelhetném ezek után, hogy akár történelemből, akár biológiából, földrajzból, és hogy a fizika-kémiát ne is említsem, mert az már tényleg.... hogy bármilyen területen is többet tudna, mint egy légy.
A legszörnyűbb pedig az, hogy ilyen teljesen zokni emberek pénztárosként dolgoznak, dolgozhatnak.
Számomra ez nagyon megdöbbentő!

Azért az már mennyire durva, hogy az okt. 27-én megjelenő  Habony-féle helyi "újságban", ami 29-én van a postaládánkban, a középső oldalon csaknem fél oldalnyi hirdetés van az október 23-i ünnepségekről, konkrétan, hogy hány órakor és hol kezdődik a megemlékezés, és kik fognak beszédet mondani. Persze tudom, hogy ennek a lapnak nem az információátadás a fő célja. Melyiknek az, manapság?  Én meg még mindig képes vagyok azt gondolni, hogy az emberek igényesek a munkájukra, hogy odafigyelnek arra, hogy mi kerül ki a kezük alól, még akkor is ha tudják, hogy az egész egy kupac semmivel egyenértékű. 

Szóval tényleg nem értem... 

Elgondolkodtató

hogy vajon normális-e, ha egy könyves blogon heti rendszerességgel megjelenő "verses kedd" rovatot már a kezdetektől fogva, minden egyes héten "véres keddnek" olvasom?

Nyilván nem. Pszichológus barátaim jelentkezését várom.

Indulni kell

Nem igazán ismertem behatóan Somló Tamás munkásságát. Persze az LGT-s dalok, és néhány rádió által játszott sláger számot azt igen, de egyébként nem mondanám.
Most, hogy a héten eltávozott, az azért nagyon furcsa, mert éppen a múlt héten, amikor Meziriciben voltunk a főtéri koncerten, az jutott eszembe, hogy a zenekar frontembere pontúgy néz ki, mint Somló Tamás.
Aztán tessék, pár nap múlva a halálhírét olvasom.
Ennek  a szomorú hírnek a kapcsán rákerestem a youtubon, és meghallgattam jónéhány zenéjét, és tényleg jó. Kár, hogy ilyen későn találtam rá, és kár, hogy már nem alkothat többet.



 Aztán még az is érdekes, hogy ahányszor külföldre utazunk, mindig meghal valaki híresség. Tényleg, rendre. Kaszás Attilával kezdődött 2007-ben.
De ugyanígy nyaralás alatt olvastam Patrick Swayze, Robin Williams, Ranschburg Jenő halálhíréről. Most 10 napig voltunk távol, ez alatt meghalt Esterházy Péter, és Somló Tamás. :(
Nagy veszteségek ezek mind.

Néha, fogalmam sincs milyen indíttatásból bele szoktam kukkantani a facebookon a kommentekbe. Na ilyenkor mindig megfogadom, hogy nem csinálok többet ilyet. Mindig rácsodálkozom, hogy milyen emberek vannak... hogy miért nem képesek egy 3 soros posztot úgy végigolvasni, hogy megértse a benne foglalt információt... Nem, ehelyett könnyebb bepötyögni huszadjára ugyanazt a hülye kérdést, amire egyébként nemhogy a leírásban, de már kommentben is érkezett válasz, többször is.
Pl. a legfrissebb ilyen élményem. A H&M-nek van egy akciója, hogy ha felmutatod azt a bizonyos facebook posztot a telefonodon, akkor kapsz 20% kedvezményt. Az akció bolti vásárláskor, és a gyerekrészlegre vonatkozik, és más akciókkal össze nem vonható.
Számomra ez teljesen egyértelmű.
Kommentek:
- Felnőtt ruhákra nem érvényes?
- Bébiruhákra is érvényes-e?
- Online rendelésnél is használhatom?
- Elég a telefonon megmutatni?
- A 2-t fizetsz 3-t vihetsz termékekre is vonatkozik?
- A már eleve akciósokra miért nem vonatkozik? - és még hozzáteszi- az nem más akció, azoknak annyi az áruk, és kész. (Mi van????? Az az eleve akciós ruhák, nem akciósak???? )
- Miért csak bolti vásárláskor jó?  (B...meg azé... mert a múlt héten biztos online akció volt. )
-Többször is felhasználhatom?  (Föl, de minek? Most komolyan, én vagyok ennyire debil, hogy eszembe sem jut egy héten kétszer is bemenni a h&m-be vagy bárhová, csak azért mert többször is felhasználhatok egy kupont? Miért nem lehet a vásárlást egyszerre elintézni, ha már úgyis ott van az ember? Vagy ehhez én már túl nagycsaládos vagyok?)

Bók

Beszélgetek tegnap a barátnőmmel. Semmi konkrét, csak úgy fecsegünk. Azt meséli, hogy mondja neki a múlt héten az anyukája, akivel össze szoktunk futni az oviban:
- Jajjj, ez a Bea nagyon rosszul néz ki!!! Régebben olyan szép anyukás volt, most meg olyan vékonyka, úgy le van fogyva!
Amúgy nem, de azért vicces.
Az elején már kezdtem megrémülni, hogy húúúú ennyire rosszul néznék ki... szó mi szó, mostanában én magam is kicsit lestrapáltnak érzem magam, de hogy ez már kívülre is látszik???? De szerencsére nem, vagy nem annyira :)

Könyv vs. film

Időről-időre megfogalmazódik bennem a vágy, hogy írjak az olvasmányaimról. Nem olyan profi könyvesblogos szinten, inkább csak úgy szubjektíven, hogy mennyire tetszett, vagy mennyire nem, mert ilyen is akad. De aztán halogatom, nincs idő, nincs ihlet, és szép lassan elmarad az egész, az olvasmányok meg csak gyűlnek, és némelyik tényleg megérdemelne egy-két szót.
Mostanában pedig megint rászoktunk az esti film nézésre, és legalább egyszer-kétszer megnézünk valamit. Elég hosszú filmes bakancslistám van, van miből szemezgetni.
Amiről most írni fogok, az mindkét oldalon érintett.
A Stephen Howking-ról szóló Mindenség elmélete c. filmet már akkor meg akartam nézni, amikor frissen a mozikba került. Csak mire oda jutottunk a csajokkal, hogy el tudtunk menni moziba, akkor már nem tudtuk megnézni.
A film alapjául szolgáló könyvet, mely a feleség naplója az együtt töltött évekről, a legutóbb véletlenül találtam meg a könyvtár polcán. Persze rögtön magamhoz vettem, és már akkor tudtam, hogy először el fogom olvasni, és utána most már csakazértis megnézem a filmet is.

A könyvet illetően érdekes kettősség van bennem. Nem mondhatom azt, hogy nem tetszett, mert jó volt. Nem untam. Mégis... nagyon száraznak éreztem, nagyon tényszerűnek, és nagyon -nagyon hiányoztak belőle az személyes érzelmek. Nekem nem jött át, hogy ez a házasság valóban szerelem volt. Nem jött át az aggódás, nem volt szó arról, hogy hogy érintette a feleséget ez az egész betegség, az, hogy látja élete szerelmét lerobbanni. Hogy fizikailag mennyire nehéz volt a helyzetük, hogy a 60-70-es években mennyire nem volt a világ még annyira sem berendezkedve a fogyatékossággal élőkre, mint manapság, arra nagyon részletesen, és többször is kitér. De hogy lelkileg mennyire volt ez megterhelő, arról soha egy szó sem esik.
Szóval jó-jó, de kicsit túl tudományos, túlságosan érzelemmentes volt.
Azt vártam, hogy a film majd pont ezekre a kimaradó részekre fog fókuszálni, mert hát filmen nem annyira mutat jól a sok tudományos előadás, a külföldi utazások viszontagságai. És nem csalódtam. A filmben valóban benne van minden, ami a könyvből hiányzott. Szerelem és szenvedés, kitartás jóban-rosszban, csalódás.

Bár nekem rendre az a véleményem, hogy egy könyvből készült film sosem annyira jó, mint a könyv, néhány kivétellel, most azt kell mondanom, hogy ebben az esetben a kettő pont kiegészíti egymást. Külön-külön nekem erős hiányérzetem van mindkettővel kapcsolatban, és nem állná meg a helyét. De így együtt könyv+film, mindenképpen egy remek alkotás. És szerintem jobb először elolvasni. A filmben sokszor nem térnek ki a miértekre, amik pedig fontosak lehetnek ahhoz, hogy egészében meglegyen a sztori.

A film főszereplője, Eddie Redmayne, 2015-ben Oscar-díjat kapott. Megérdemelten.

Különös

Tegnap láttam a facebookon egy képet a Háda oldalán, és azt írták mellé, hogy hű de jó, hogy itt a tavasz, mert végre fel lehet venni ezt a remek trencskót. Kétszer is kibetűztem ezt a szót, mert még sosem hallottam. A képen a szokásos pulóver-nadrág-cipő-táska kombó mellett egy hagyományos ballonkabát volt, derékban övvel, felhajtható gallérral. Kikövetkeztettem, hogy bizonyára az lehet a trencskó. De nem foglalkoztam vele érdemben.

Aztán este, amikor olvastam, megint szembejött ez a szó! 

 "Szeptember elsejéhez képest hideg volt. A trencskómat viseltem, derékban szorosan megkötöttem az övet, felhajtottam a gallért, és fel-alá járkáltam kicsit, hogy ne fázzam annyira. "

Nagyon meglepőnek és viccesnek találtam, hogy egészen a tegnapi napig soha, de soha nem hallottam, nem láttam ezt a szót, és most egy nap alatt kétszer is a találkozom vele. 

Hát nem különös?

Csontrakásos

Óóóó mennyire régen kívántam már, hogy egyszer elmehessek egy csontkovácshoz, aki jól megropogtatja minden porcikámat. Szerintem két fajta ember létezik a földön, aki szereti, ha ropognak a csontjai és ropogtatja is ha tudja, itt vagyok én, és van a másik, akiknek a ropogtatás gondolatától is borsódzik a hátuk, itt van Feri. Összepasszolunk no. Számomra nagy megkönnyebbülés, amikor egy-egy tekeredésnél, csavarodásnál végigropog a gerincem, húúú, mintha újjászületnék ilyenkor, de sajnos ritkán tudom ezt saját erőből előidézni, Feri meg nemigen partner ebben a kiropogtatásban. 

Kaptam viszont tőle idén születésnapomra egy csontrakásos kupont. És ha már nekem vett, vett magának is egyet, ne menjek egyedül, meg azért őt is érdekelte ez a dolog. 

Most kedden került sor az akcióra. A csontrakás, ahogy az interneten sikerült kisilabizálnom, nem pont egyenrangú a csontkovácsolással, ez egy lágyabb formája, inkább nyújtás és lazítás alapokon nyugszik, miközben helyére kerültek a dolgok. 

Átautóztunk a fél városon, és már ott is voltunk. 

A bácsi nagyon szimpatikus volt, és nagyon közlékeny. Sokat beszélt a műveletek közben arról, hogy mit hogyan és miért, és miért fontos. 

És a lényeg, hogy olyan jól esett. Nem volt fájdalmas, de mégis éreztem, és ahogy egyszer-egyszer helyrekattintotta a csontjaimat, hát az nagyon jó volt, olyan nekem való. Igaz, amikor a nyakcsigolyámat tekergette az azért elég félelmetes, nehéz olyankor ellazulni, mikor az ember fejét fogják két oldalról. :) 

Hangsúlyozta, hogy mennyire fontos lenne, hogy MINDENKI nyújtson MINDEN egyes nap, legalább 10-15 percet. Higgyük el, hogy a testünk meg fogja ezt hálálni, amikor 60+ évesek leszünk, mert sokkal könnyebb lesz öreg korunkban a mozgás, ha most fiatalon kellően karban tartjuk az izmainkat, izületeinket. 

Én sem szoktam minden nap nyújtani, pedig mindig megfogadom. De az, hogy szoktam, és az, hogy rendszeresebben mozgok, mint Feri már most jelentős különbségeket okoz. És ami még nagyon fontos, hogy igyunk, igyunk, igyunk! 2-2,5 litert naponta, minimum. Nálam ezzel nincs is hiba, azt hiszem. 

Szóval: mozogni, nyújtani, és inni! Ez a három legfontosabb dolog amit az egészségünkért tehetünk! 

És micsoda véletlen, hogy pont aznap, amikor bekapcsoltam a gépet, a facebookon az első megosztás pont egy nyújtós poszt volt. Ráadásul egy szuperjó poszt, hogy hogyan lehet minden egyes porcikánkat megnyújtani, szakszerűen. Rajzokkal és leírással. Már csak csinálni kell! (kéne)

http://herbadoctor.hu/blogs/cikkek-az-egeszseges-eletert/117729287-34-kep-es-tipp-izmokrol-nyujtasrol-otthoni-edzesrol

Nem normális

Már maga az a tény, hogy 3 gyerekkel elindulunk a gigaplázába, na már az nem normális. Nem is szoktunk ide járni, csak most több okból is ez volt praktikus, mert a kisplázának(ha lehet ilyet mondani) abban a 10 boltjában, ami szóba jöhet nem találtam ünnepek előtt olyan kabátot, amilyet gondoltam. De még olyat sem, amilyet nem gondoltam ugyan, de megvennék és felvennék. Másrészt ennek a gigaplázának a jégpályájánál van koriélezés. Milán pedig kapott most egy szuper jégkorit, amit a közeli kispályán ki is tudnánk próbálni, de ott nincs élezés. Elmentünk hát a gigaplázába. Nem vagyunk normálisak. 

Az, hogy mindezt január 2-án tesszük, amikor másfél napig nem voltak nyitva a boltok, és holnap sem lesznek, hát az megint csak nem egy jó időzítés. 

Ehhez jön még a beharangozott hiperleárazás. Ez mondjuk kevésbé tűnt fel, szerintem még leárazva is baromi drága volt minden, és még csak nem is tetszett semmi. Na de ami feltűnt, az a mérhetetlen nagy tömeg. Hogy fölülről lenézve hömpölyögtek az emberek. Hogy a boltokban, mint a heringek állták körbe az emberek az akciós asztalokat és úgy turkáltak a méregdrága ruhák között, mint ahogy a  hádában szokás. Hát nekem ebbe nem nagyon volt kedvem beszállni. Gondoltam is magamban, hogy úgy látszik, a pénzhez nem adnak vásárlási kultúrát. Meg azon is elgondolkodtam, hogy azok a tinilányok, akiknek 4-5 szatyor is volt már a kezükben, míg én még mindig üres kézzel botorkáltam boltba be-boltból ki, hogy ezeket csak úgy elengedik otthonról 50-60 ezer forinttal, hogy tessék lányom menjél és vegyél magadnak valamit? Vagy hogy megy ez?

De hogy visszakanyarodjak... hogy lehet az, hogy nagyjából csak mi voltunk 3 gyerekkel az egész plázában? Hol volt a többi gyerek? Vagy oda csak gyerektelenek járnak? Vagy tényleg mindenkinek van kire hagynia a gyerekeit, csak nekünk nincs, és nekünk ezért kell rendre családi programmá alakítani egy szimpla bevásárlást is? 

Szóval idegörlő, én mondom. Ruhát venni a gyerekekkel, finoman szólva is nem embernek való. Mert nyilván őket ez nem szórakoztatja. Megjegyzem engem sem. A világon talán legjobban vásárolni utálok, pláne magamnak. Szóval valahol érthető, hogy kínlódnak, de én is kínlódom, mert baromira semmi kedvem nincs a 20-dik kabátba is bebújni, és megállapítani, hogy ez sem az igazi. De valahol azért az is érthető lenne, nem, hogy legalább a két nagyobbik tud 5 percet egy helyben állni, míg végigszaladok a kabátos soron. De nem, nem tud. Ők látványosan fetrengenek, vagy elbújnak a ruhafogasok alá, vagy kergetőznek, vagy neadjisten még össze is verekednek. Na. Szóval. Hát így. 

Végül 4 óra alatt csak sikerült venni a egy kabátot.  Szerintem ez nem normális.

A mai napról

Csak annyit mondanék, hogy ennyi elég is volt, köszönöm.

Lejárt a kisgyerekes bérletigazolványom. Ezért a múlt héten elmentem személyesen az államkincstárba, hogy kérjek egy igazolást, hogy jogosult vagyok a kisgyerekes bérletre. Kivártam a soromat, meglett a papír. Ekkor kaptam hazafelé egy defektet, és vagy 5 km-t toltam hazáig a bicót.
Ma elmentem a jegypénztárba, hogy megújítsa az igazolványt, és hogy vegyek bérlet is. Nem vettem észre, mert sosem nézem, hogy betelt mind a 4 rubrika a hátán, amire  a matricákat ragasztgatják. (matricákat! a 21.században) Így új igazolvány kell, amihez viszont nem volt fényképem. A néni nem vette le a régiről, hiába mondtam neki, hogy vágja le ollóval. Oké.
Szerencsére az út túloldalán van egy optikus, ahol csináltak igazolványképet. Átrongyoltam. Megcsinálták. Brutál gázul nézek ki rajta, de ez most nem szempont.
Visszamegyek a bérletpénztárba. Mondom, hogy mit szeretnék.
Kéri az igazolást, a  személyit és a lakcímkártyát. Adom az igazolást, keresem a többit, ami MINDIG nálam szokott lenni. Most nincs. Pár napja kellett az igazolványszám valahová, és kint maradt a polcon. Mondom, hogy csak jogosítványt tudok adni, az jó, de lakcímkártyám most nincs, de minden adatom a lábméretemtől elkezdve rajta van a MÁK által kiadott 1 hetes papíron. Az nem jó. Próbáltam meggyőzni, hogy higgye már el, hogy azt a papírt is a lakcímkártya alapján töltötték ki, a név meg stimmel az igazolványon lévővel, de nem, neki lakcímkártya kellett.
Most mehetek vissza még egyszer, harmadjára, és reménykedhetem, hogy sikerül végre vennem egy havi bérletet.
Szóval... alig múlt délelőtt 10, de mára már elég is volt ebből a napból. Köszönöm.

60

Ennyi lennél éppen ma. Szép kerek szám. 

Ha együtt ünnepelhetnénk, akkor az idén elvittelek volna a Hungaroringre a Forma1-re. Elmehettünk volna együtt, Te, Mi és a Fiúk, szerintem nagyon élveztük volna. Te mindenképp, hiszen mindig mondtad, hogy milyen jó lenne egyszer élőben is látni, hallani, a fiúk meg azért, mert ők is először vennének részt rajta, én meg ezért, mert veled lehetnék.  Milyen klassz nap lehetne! 

Biztos sütnék neked egy nagy tortát, valami krémeset. Sosem sütöttem neked tortát, és igazából semmit sem, mert nem vártad meg, hogy eljussak oda. Pedig egész jó dolgokat tudok néha összerakni.

Olyan sok mindenből kimaradtál! Olyan sok mindenből kimaradtunk!

Ha most itt lennél velünk, akkor szerintem nagyon élveznéd az életet. A srácoknak szünidő van, lehetne velük éjjel-nappal focizni, barangolni, kalandozni. Jó partnerek lennének benne, igazán remek fiúk. Minden balhéban benne vannak. Lehetnétek cinkosok, lehetnének titkaitok dugicsokiról, pluszgombóc fagyiról, mert tudom, hogy mindent megadnál nekik, amit csak akarnak, ők meg jól kihasználnák ezt. De nem bánnám, mert nem volt ez másképp velünk sem, amikor kicsik voltunk. 

Pár napja néztem egy beszélgetős műsort, az apa-lánya viszony volt benne a téma. Elgondolkodtam, hogy vajon milyen lenne most veled... csak elképzelni tudom. Vagy még azt sem.

500

A tegnap esti 10 kilométerem 8-dik kilométerénél értem el idén az 500 km.t. 

Az idén eddig 60-szor húztam futócipőt, és futottam ilyen-olyan távokat és cirka 47 órát töltöttem futással. Lehet, hogy egy picit kevesebbet. Ez alatt az öt és fél hónap alatt az átlag 5:45-ös kilométerekről most 5:30 körülieket futok, ami km-enként 10-15 másodperces gyorsulást jelent.

Nem vagyok elégedett, mert korábban is elérhettem volna az 500-at, az előzetes terveimben ezt már május elején el kellett volna érnem, de május végén-június elején valahogy csak rövid futásokra futotta az időmből, kedvemből. Van ez így is, lesz majd máshogy is. 

Mozis

Moziban voltunk tegnap a csajokkal. Hetekkel ezelőtt az ovikapuban összefutottam az egyik barátnőmmel, és mondta, hogy van egy jó film, nézzük majd meg, de aztán ő is rohant befelé, én meg kifelé, így nagyon nem beszéltünk meg semmit. Aztán csak teltek a napok, a tanév utolsó napjaiban mindannyiunknak kiment a fejéből a mozizás. A múlt héten jutottunk végül oda, hogy lefixáljuk a tegnap estét, hogy akkor mozi, ha törik, ha szakad. A filmünket persze azóta már nem játsszák számunkra elérhető időpontban, (este), így arról le kellett mondanunk, és gyakorlatilag azt néztük, amit épp adtak. Végül a Kém című akció-vígjáték lett belőle. Ez az a szívekszállodájás kövércsajos film (+ Lude Law és Jason Statham, aki itt nem azt a tipikus nehézfiút hozza, hanem annak a kifigurázását, hát... nem tudom, ez a karakter nem nagyon jött be. ), amit itt Pesten is forgattak.
Kicsit tartottam tőle, hogy majd nagyon gagyi lesz, általában rossz tapasztalatom van az ilyen paródiafilmekkel kapcsolatban, nekem már túl erőltetettek a poénok, és nem csúsznak. De ez egészen jó volt! sőt. Meglepően szórakoztató, és még vicces is.
Nem mellékes, hogy Budapestről nagyon szép bevágások kerültek a filmbe, olyan Gellért-hegyes Duna-panorámás, igazi figyelemfelkeltő, turistacsalogató. A film vége felé még a Balaton is feltűnik, ahogy a főszereplő nő a csúcsszuper bmw-vel végigrepeszt a 71-esen Tihanyig. Akkor bezzeg nem volt dugó :)
Szóval jó volt, nyári estékre való laza kis film.

Futás közben 1.

Arra gondoltam, hogy összeszedem, miken is jár az agyam futás közben. Teljesen hétköznapi dolgokon általában, amin egyébként ha nem futnék, nem jutna időm gondolkodni. 

A múltkor pl. az jutott eszembe, hogy milyen furcsa, ahogy az emberek, többnyire anyukák az oviból, innen-onnan, viszonyulnak a munka-gyerekek témához. Jelen esetben rám viszonyítva. 

Mikor Milán volt 2 éves körüli, majd amikor tavaly Marci, akkor folyton az volt a kérdés, hogy megy-e bölcsibe, jár-e bölcsibe, és néha furcsán is néztek rám, hogy miért nem. Nem zavart amúgy, szívesen elmondtam bárkinek, hogy szerintem jobb nekik otthon velem, mint másik 10 gyerekkel valaki mással. 

Aztán most, hogy Marci is megy elvileg ősszel oviba, mindenki csodálkozik, hogy máááár ovis lesz???? Bizony. Már. Az érdekes a dologban pedig az, hogy akik korábban azon csodálkoztak, hogy nem adtam bölcsibe őket, most meg vannak róla győződve, hogy én továbbra is otthon leszek/maradok. Ami persze nem kizárt, és egy darabig így is lesz nyilván, de a hosszabb távú terveimben azért keresni szeretnék majd valami munkát. Valami részmunkaidős, nem túl messze lévő, nemstresszes, de jól fizető álomállást :) (és itt lóg bele a kezem a bilibe, hehehehe.) 

Szóval arra jutottam, hogy sajnos ilyen világban élünk, hogy két gyerekkel az a természetes, és szinte elvárás, hogy az ember visszamegy a 8 órás állásába, és gürizik látástól-mikulásig, majd rohan a gyerekekért, fejben tartja az munkahelyi dolgokat, az ovis dolgokat, az iskolásokat, bevásárol és főz otthon finom vacsorát, hétvégén pedig takarít, közben pedig győzködi magát, hogy minden heppi. 

3 gyerekkel már fordul a kocka, ott már inkább azzal a hozzáállással találkozom, hogy maradjak csak otthon, ha tudok, ha lehet, mert ezek az évek visszahozhatatlanok. Újabban pl. nemegyszer kapom a kérdést, hogy tervezünk-e negyediket. Valamiért mintha az lenne a normál, hogy akinek 3 egynemű gyereke van, az addig szül, amíg nem lesz egy ellentétes. De hát ez nem így van sajnos, a családok többségében legalábbis nem. 

Nincs igazán konklúzió, meg jó válasz sem a kérdésekre, és kicsit összevissza is az egész. Csak úgy eszembe jutott, mint érdekesség. Amúgy meg nem zavarnak ezek a kérdések, nem érzem őket tolakodónak, se nem túl bizalmasnak.

Elképzelem milyen lenne... ha a magad rossz útja helyett velünk jöttél volna... milyen lenne együtt látni most Téged a gyerekekkel, az unokáiddal, mind az öttel. Milyen lenne hallgatni a százszor hallott sztorikat a katonaságról, a munkáról. Milyen lenne milliomodjára megnézni együtt egy Bud Spencer filmet, vagy nézni a forma 1-et. Egyiket sem néztem azóta.
Fáj, hogy nincsenek már közös emlékeink. Fáj, hogy annyi lehetett volna még. Fáj, hogy a felnőtt létemnek, a gyerekeimének már nem akartál részese lenni.
Nem így kellett volna lennie. És még mindig haragszom, hogy így lett.

Mert Hiányzol.

Januári nők-négy

Van néhány író/írónő, akiktől még nem olvastam, de nagyon az elején vannak a kívánságlistámon. Az egyik ilyen volt Katie Fforde is. Már az első könyve megjelenésekor beleszerettem a csodálatos borítójába. Majd így ment ez sokáig. Mindig megcsodáltam, és mindig kialakult bennem egy kép, hogy milyen lehet a könyv belülről. Azt gondoltam, hogy ha egy könyvnek ennyire lágy, ennyire könnyű , ennyire egyedi a borítója,  akkor belülről is biztos valami igazán különleges, olyan ábrándozós. 

A várva várt pillanat, hogy a kezem közé kerüljön egy Fforde könyv pedig most jött el. A Szerelmes leveleket sikerült a könyvtárból kikölcsönöznöm. Nagyon vártam, hogy végre belekezdhessek. Nagy lendülettel indultam, és valami szerelmes, vicces történetet vártam, pláne, hogy a borítón Jane Austen-hez hasonlítják. Hát... én nemigen találtam benne semmi janeaustenest. Nekem hiányzott belőle J.A. bája, bár tény, hogy az írónő nagyon próbálkozik. Vannak belső tanakodások, félreértések, a szép tájakért egész Írországig is elmegy, de valahogy nekem nem jött be. A szereplők összecsapottak voltak, a párbeszédek bugyuták, és rengeteg volt az ismétlés. Nekem már az 50-dik oldalon is idegesítő volt századszor is elolvasnom, hogy Laura, a főszereplő lány, mennyire gátlásos, mennyire visszahúzódó, és hogy ezt a munkát úgysem fogja elvállalni, holott nyilvánvaló a kezdetektől, hogy de el fogja.

A könyvben a legizgalmasabb rész a könyvfesztivál megszervezése volt, még akkor is, ha erről is csak szőrmentén volt szó, vagyis mindig szó van róla, hogy húúú, mennyi meló, de igazából olyan mintha senki nem csinálna semmit, nem volt igazán feszültség, nem voltak igazi konfliktusok, amik voltak, azok is mind csak mondvacsináltak voltak, olyan beképzeltek. Idegesített, hogy egy 26 éves lány, miért nem áll oda kerekperec a pasi elé, és kérdezi meg, hogy van-e nője, vagy sem, helyette inkább kitalál magának dolgokat, amiken rágódhat, meg duzzoghat, hogy végül tudjuk, hogy úgyis kibékülnek, de az is olyan suta, olyan mű, mint ahogy az egész nyelvezete a könyvnek olyan mesterkélt. Mintha nem ösztönből íródott volna, hanem tudatosan dolgozott volna az írónő azon, hogy "húúú most ide írok valami vicceset", ami aztán vagy sikerült vagy nem, de inkább nem. (vagy csak nekem nincs humorom)

Szóval. Nekem az évszázad csalódása volt ez a könyv. De az is lehet, hogy olyan régóta vágytam már arra, hogy az írónőtől olvassak, hogy túl nagyok lettek az elvárásaim. Vagy egyszerűen én már túl öreg vagyok az ilyen lányregényes történetekhez.

Borzasztóan mérges voltam miatta. Főleg azért, mert alapvetően sosem ítélek a borító miatt, sosem vettem meg könyvet csak azért mert szép a borítója. Jó, olvasni olvastam már, de a Fforde-könyvek borítói mindig annyira megfogtak. Ezért bosszant a leginkább az, hogy könyvélményt viszont nem kaptam tőle. 

Egyelőre nem tudom, hogy kíváncsi vagyok-e más regényeire, vagy sem. Majd az adott pillanatban eldöntöm, adok-e még egy esélyt.