Könyvtáras

"Kár" volt tegnap elmenni a könyvtárba, nem is lett volna muszáj, csak olyan szép idő volt, hogy nem akartam bent maradni, de a taknyos fiúkkal játszótérre sem akartam menni. Szóval kár volt, mert átpakolták a polcokat, és egy csomó olyan könyv került a szemem elé, amit eddig nem láttam, mert hát Matyival nem csak a válogatásról szól a könyvtárazás, sokkal inkább a jelzőkártyák és az ilyen-olyan könyvek visszapakolásáról, úgyhogy választani leginkább sebtiben és szemmagasságból szoktam... így bármennyire is győzködtem magam az ellenkezőjéről, mégiscsak levettem 4 könyvet a polcról, ami az itthon lévő 3-mal együtt már 7-et jelent.

Még szerencse, hogy Milán mostanában megint csak a székében tud aludni hajnaltájt, kizárólag hintáztatva, így 3-tól 4-től 5-ig fél6-ig elég sok oldalt el tudok olvasni, szóval keine panik:)

Csak zene

Összeszedetlen gondolatok egy könyvről

Éppen jó hangulatban kezdtem bele Nagybandó Sosemvolt Toszkánájába, mert ha egy kicsit is jobb kedvemben talál rám biztos, hogy nem tudom végigolvasni. De így sikeresen a végére értem, és bár egy ilyen könyvre, mint ez, nem tudnám azt mondani, hogy jó volt, de mindenképpen tanulságos és elgondolkodtató, és kár lett volna nem elolvasni. Bár olvasás közben teljesen más oldala fogott meg a könyvnek, mert eredetileg a toszkánás vonal miatt vettem a kezembe, mert mióta Olaszország az életünk szerves része lett azóta minden kicsit jobban érdekel ami olasz, aztán már az első ilyen fejezetnél éreztem, hogy ez a tankönyvi stílus nekem nem bejövős, annál inkább a könyv lelki vonala, a rákos beteg vívódása és küzdelme, hogy bármennyire nem akar, mégis életben kell maradnia, a lánya miatt, a születendő unokája miatt.
Nehéz lenne erről a könyvről véleményt írni... nem is tudok... (főleg egy örökké csivitelő kétésfélévessel magam mellett, hogy még a saját gondolataimat sem hallom) még jó, hogy nem vezetek könyves blogot.

Vasárnap

Utálom magamat akkor, amikor csak sírni van kedvem, és még jobban utálom, amikor sírok is, de úgy hogy nem is tudom abbahagyni, és csak folynak a könnyeim végig az arcomon. És azt is utálom, hogy a gyerekek előtt sírok, mert hát én mindig velük vagyok, kivel mással? és elcsukló hangon kell magyarázkodnom hogy nem nincs semmi baj, anya nem mérges, csak szomorú, de majd elmúlik. És azt is utálom, hogy ebben a blogban folyamatosan csak panaszkodom, pedig olyan sok mindent terveztem ide tenni, ami foglalkoztat, de valahogy azok mindig kimaradnak...
Keresem az utam... még nem tudom, hogy merre menjek... próbálok rendet rakni magamban, újrarendszerezni a kiborult/kiborított dobozaimat, kidobni a felesleges kacatokat., összrakni a széttört cserepeket. Próbálok megtisztulni, letisztulni. A könnyek is tisztítanak... ha mást nem is a könnycsatornáimat mindenképpen.
Aztán majd lesz új nap, meg még újabb... és majdcsak jutok én is valahova....

Ma

Azt hiszem elértem a gödör legalját, és ma már felfelé ível az út...

Kudarc

Sovány vigasz, hogy tudom, hogy kudarcot vallottam a gyereknevelés terén, mert hiába tudom, hogy nem jó ez így ahogy van, és változtatnom kellene, leginkább türelem és tolerancia terén, mégsem tudok... egyedül legalábbis nem... segítségre pedig nemigen számíthatok, mert akitől várhatnám, kicsit enyhítsen rajtam, annak mindig fontosabb a munka, hogy ott megfeleljen, és az, hogy az egyik épp beteg, a másikkal sem tudunk kimenni, mert még az eső is esik, és az ablakosok is ma jönnek, ez mind csak másodlagos, mert én úgyis mindent meg tudok oldani... már miért is ne tudnék? Csak valahogy azt kéne még kitalálnom, hogy a cérnaszálakat amin az idegeim lógnak, hogyan tudnám kötéllé varázsolni...

Mert ez így ebben a formában nem működőképes, még rövid távon sem, nemhogy hosszún.

Úgyhogy elméleti síkon megfontolom a magánovi lehetőségét, és első lépésként utánanézek a neten, hogy merre hány kemény magyar forinttért vállalná be vki délelőttre a Nagyobbikat.
Nagyságrendben persze tudom, hogy az én egyhavi gyedem nem elég rá, de jobb ha tisztán látok...

Méretéről annyit tudnék mondani, hogy pontosan az ajtófélfáig ér, amikor a nyakamban ül. A súlyát körülbelül meg tudom mondani annak alapján, hogy éppen most mennyi hiányzik a karomból...

Nem tudok valamennyi dologra visszaemlékezni, amit nekem mutattál. Már csak arra emlékszem, ahogy szóltál, ahogy mutattad.

(J.P: Elrabolt az apám)

Fáradtan

Ki kell találnom valamit, mert ez így nem megy... napok, hetek? óta nem megy az írás. Pedig gondolatom és leírnivaló lenne bőven, de amikor le tudnék ülni, hogy na akkor most, akkor nem jönnek a szavak, vagy ha igen, akkor nem úgy jönnek, ahogy kéne nekik.

Lehet, hogy túl régóta csinálom, és mára már belefásultam? Pedig úgy szerettem (még most is szeretek tul.képpen) írni a fiúkról. De azt semmiképp nem akarom, hogy kényszerszagú legyen a dolog, de jelenleg jó úton haladok hogy átalakuljak fotó és videóbloggá, mert egy épeszű gondolatom sincsen.

Fáradt is vagyok... sosem szerettem korán kelni. Milán pedig már jó ideje hajnali kelő, ami olyan fél 5 tájékát jelenti... felkel, jön-megy, ágaskodik, majd amikor elfárad, olyan fél7 körül visszaalszik, de én olyankor már nem nagyon tudok. Ez eléggé megvisel. Érzem, hogy az idegeim cérnaszálon függenek, és bármikor elszakadhatnak. Olykor el is szakadnak. Ilyenkor látom Matyi arcán, hogy nem érti, hogy miért borultam úgy ki. Ilyenkor elönt a lelkiismeretfurdalás, mert ő aztán most tényleg nem bűnös.

Jó lenne kicsit pihenni, kikapcsolni... kezdek lassan lemerülni. Valahogy össze kéne szednem magam.

Talán a hétvégi Balaton... talán azt követő heti céges családi nap kicsit más oldalról is megmutatja nekem a világot.
Addig meg vegetálok. Élek napról-napra.

Kispálos

Hát ennyi volt... ha a banda nem is koncertezik többet, a számaik itt maradnak nekünk emlékekkel töltve...

Kettősség

Mikor Matyival elkezdtem itthon lenni, tudtam, hogy egy darabig, ez most így lesz, mert tudtam, hogy mindenképpen szeretnénk mellé kistesót, lehetőleg úgy, hogy ne kelljen visszamennem dolgozni. Ez így is lett. Éppen ezért vele még egyáltalán nem foglalkoztatott a munka, még örültem is, hogy nem kell dolgoznom, hogy otthon lehetek, majdhogynem a magam ura, külső kötöttségek nélkül.

Most viszont egész más... néha háborog is a lelkem amiatt, hogy Milán még csak 7 hónapos, és egy darabig még biztos itthon szeretnék vele maradni, mégis, egyre gyakrabban jut eszembe, hogy előbb-utóbb visszamegyek majd dolgozni, és néha, a nehezebb napokon még várom is az újrakezdést.

És azt is észrevettem magamon, hogy régen olynagyon szeretett farmer-póló-tornacipő kombinációtól kezdek becsavarodni, és szívesebben veszek fel szoknyát blúzzal, hacsak tehetem.
És azt is észrevettem, hogy a cipőboltban hosszú percekig csodálok egy sokcentis sarkú csodát, és fel is próbálom, és majdnem meg is veszem, amikor rájövök, hogy baromi nem tudom sehová sem felvenni, mert hiába szép, és divatos, de se boltba, se játszótérre járni nem épp a megfelelő lábviselet, és mivel nincsen akire a fiúkat rábízhatnánk ideig-óráig, így nem tudunk estikiruccanni sem, ahová viszont remek lenne. Így sajgó szívvel visszatettem a polcra, és kárpótolva önmagamat választottam egy kevésbé magas sarkú strapabíróbbat, és nagy kínnalkeservvel egy teljesenlaposat a hétköznapokra.
Közben pedig keresem magamat... mert sosem voltam én sem cipő-, sem táskafetisiszta, mégis csak ezen a nyáron már a negyedik pár új lábbelit vittem haza, és 2 táskával is gazdagítottam magamat, mert ugye az új szooknyásblúzos imidzsemhez nem megy a félvállravetett mindentelnyelő hátizsák.
Szóval nem tudom, hol lesz ennek a vége, de azt igen, hogy most néhány szép bizsura fáj a fogam a blúzaim mellé., és azt sem tudom, hogy életem párja meddig hajlandó tolerálni nekem az újkeletű boltkórosságomat, de valószínű előbb-utóbb kiteszi a stoptáblát, amit tudom, hogy jogosan tesz majd ki, mégis nagyon rosszul fog esni, hogy csak nekem nem lehet a világon világítópiros körömlakkom...
De az is lehet, hogy közben megtalálom az elvesztett agyamat, és én magam is rájövök, hogy nincs szükségem piros körömlakkra... bár ennek jelen pillanatban kicsi esélyét látom.

Jó lenne

Jó lenne csak 5 perc csend minden nap, ami alatt ki tudnám üríteni a fejemet, és betölteném az új verziót... ami alatt nem gondolnék semmire, csak becsuknám a szemem, és nézném a nagy semmit belülről...

Kicsit nehezebb napokat élünk most meg... én is és a fiúk is. Egyik fogat növesztett, másik lebetegedett... én persze próbálok mosolyogva talpon lenni az éjszakai aligalvásaimmal... nem mindig sikerül... mármint a mosolygás...
Tervezem, hogy majd ha már elég nagyok lesznek a fiúk ahhoz, hogy apával eltöltsenek néhány napot mindenféle baj nélkül, na akkor én befizetem magamat egy wellnesshétvégére és szétfürdöm, szétszaunázom, szétmasszíroztatom magamat... mondjuk az első fizetésemből amit majd kapok, ha visszamegyek dolgozni. (Az igazi elsőből mobiltelefont vettem, emlékszem.) De egyelőre még nem nézegem az ajánlatokat. Egyelőre 5 perc csend is nagyon jól tudna esni...

Nálam is alkonyul

Mégiscsak van valami ebben az Alkonyatban, bár nem tudom pontosan, hogy mi. De kb. a felétől már engem is elvarázsol a mesebeli világ, amiről szó van, és csak visznek a sorok. Talán az a legjobb benne, hogy olyan, mintha újraélném az első szerelmet. Azt a türelmetlen várakozást, hogy mikor láthatom, a vágyat, hogy csak egy kicsit is megérinthessem, azt a bizsergető érzést, amikor megfogta a kezemet. szinte érzem a feszítő csendet, azt a Történjen már valami érzést, amit csak tizenévesen érez az ember.
Talán ezért annyira jó... nem tudom.

Blogos

Időnként eszembe jut, hogy a másik blogomat le kéne menteni, és kinyomtatni, vagy archiválni valamilyen formában, mert mi van ha egyszer már ez a fajta internet is ódivatú lesz, mint a kazettás magnó, vagy a videólejátszó, és akkor el fog veszni, vagy ki tudja mi lesz vele. (Ferinek pl. kazettára fel van véve a picikori gagyogása, csak épp lejátszani nem tudjuk, mert nincs hozzá célszerszámunk, ill. lejátszónk.) Sajnálnám, mert nem vagyok ugyan író, mégis egyik-másik írásomra büszke vagyok, és kár lenne értük. Végülis mégiscsak egy naplóról, vagy mi a szöszről van szó, csak épp nem füzetbe körmölöm a golyóstollammal.
Csak épp utána kéne néznem, hogyan is tudnám ezt a lementést véghezvinni...
Lustaság, fél egészség!

Vége

Mármint a foci vb-nek. Nem vagyok éppen foci rajongó, szimpla hétköznapokon nem is nézek egy meccset sem, de eb és vb idején csak-csak becsúszik egy meccsnézés. És ha épp nem nézem, akkor pedig olvasok mellette. Nem volt ez másképp az elmúlt 1 hónapban sem. Ezért kicsit bánom is, hogy vége van, biztos kevesebb idő fog jutni a könyveimre. No sebaj...
Aztán érdekes, hogy most két könyvet is olvasok egyszerre, és mind a kettőben említést tesznek az Üvöltő szelekről, és mind a kettőben csupa szuperlatívuszokat zengenek róla, hogy mennyire jól megírt könyv, hogy mennyire romantikus, hogy ezt legalább 100szor el lehet olvasni, és soha nem lehet megunni. Hát nem tudom... emlékeim szerint én olvastam az Üvöltő szeleket, és úgy emlékszem, hogy borzalmasan unalmasnak találtam, és még az is lehet, hogy félbehagytam, mert a sokat emlegetett csattanó egyáltalán nincs a fejemben. Szóval most az tervezem, hogy újraolvasom. Hátha most jobban megtalálom majd benne a jót.
A másik, hogy nagy nehezen rászántam magamat az Alkonyatra, mert nagyon érdekel, hogy mitől olyan jajdenagyon menő. Megint csak hát.... A filmet is hasonló indíttatásból néztem meg, és egyáltalán nem sodort magával, sőt... kiábrándítóan tinifilm volt, legalábbis az első része. A könyvről sincs egyelőre jobb véleményem, de lehet, hogy azért mert az első részt már ismerem, bár ez nem von le abból, hogy szerintem elég gagyin van megírva, (és most fognak megkövezni a nagy Twilight rajongók), de tényleg... néha azt érzem olvasás közben, hogy na hát ilyet én is tudnék írni, csak egy jó ötlet kéne hozzá, sokszor azt érzem, hogy erőltetetten szeretne az írónő vicces lenni, amit meg én nagyon nem szeretek. Nem is nagyon haladok vele, valahogy nem sodornak az események magukkal, de azért még nem adom fel, valaminek lennie kell benne, amitől ilyen nagy siker lett a sztori.
Kitartóan keresem:)

26.

Szeretek hűvös nyári éjszakákon nyitott ablak mellett nyakig betakarózva aludni.

...

Erről a számról mindig Ő jut az eszembe, sokszor énekelte, fütyülte:



Hát Neki nem sikerült...

Már 10 éve nincs velünk... mégis nehéz még ma is beszélnem Róla. Valahol mélyen még mindig haragszom Rá...hogy nem szeretett annyira, hogy változtasson, hogy megváltozzon, hogy élni akarjon...talán egyszer meg tudok majd bocsátani...
Ma lenne 55 éves.

Egyedül

Két hét együttlét után rossz most egyedül. Feri ahogy hazajöttünk ma reggel rögtön Milánóba repült.Nem szoktam ezen lelkizni, már nem... a napok ugyan lassabban telnek ha egyedül vagyunk a fiúkkal, de telnek. De most olyan rossz egyedül... ráadásul rendezem, forgatom, feltöltöm a sokszáz képet, amit készítettünk...fájdítom a szívemet...

Változik, alakul

Azért mégsem annyira egyszerű ez, mert a netes ár nem fedi a valóságot, így 1 éjszakával kevesebbre tudunk menni olaszföldre, de így lesz egy nap Velence, és egy nap Trieszt. Bár lehet, hogy így kicsit húzósabb lesz, de úgyis megyünk utána wellnessezni, akkor majd pihenünk:) Az első csalódottságon gyorsan túltettük magunkat, és így viszont előtte még alszunk kettőt a határhoz közel az Őrségben, egész pontosan itt. Már úgy is ezer éve akarunk arra felé menni, ez most jó alkalom, hogy kicsit beleszippantsunk az ottani levegőbe, és aztán visszavágyjunk mindig.
Még szerencse, hogy két gyerekkel sem vagyunk kevésbé spontánabbak, mint annak előtte, sőt... talán még spontánabbak lettünk, mert ugye gyerekkel az ember tervez... aztán valami egészen más válik valóra, ami még sokkal-sokkal jobb mint a korábbi tervek.

Utazástervezés

Azért nem volt olyan nehéz a döntés, hogy hová is menjünk, mert mint tavaly is, idén is elhúztuk magunk előtt a mézesmadzagot ezzel a Párizzsal, aztán mint tavaly is, idén is győzött a józan ész. Mert az a baj ezzel a Párizzsal, hogy most egy konkrét szállodalánchoz vagyunk kötve, a Feri bónuszpontjai miatt, ami 4 csillag, és aminek a párizsi kirendeltsége brutáldrága. Tehet megint abban maradtunk, hogy ha majd oda megyünk, mert biztos hogy megyünk majd valamikor, akkor nyilván nem 4 csillagban fogunk aludni, hanem valami olcsó helyen, és fapadossal megyünk, és még az is lehet, hogy gyerek nélkül.

Szóval miután ez el is lett döntve, még azt is eldöntöttük, hogy ugyan Velencébe is szeretnénk menni, de Triesztben fogunk lakni, mert ott tudunk aludni 3 éjszakát, míg Velencében csak 2-t tudnánk, és még arra is rá kéne fizetnünk, viszont Trieszttől már csak egy ugrás Velence, akár busszal, akár vonattal. (az autót kizártuk, mert bár egyenes autópálya vezet oda, de problémás és drága a parkolás). És neten böngészve trieszt is jó helynek tűnik ám, pedig először azt gondoltam, hogy ciki oda menni. Úgyhogy eddig meg is volnánk.
Most ezerrel belföldi wellnesshelyet keresek, ahol hazafelé még kipihenhetjük a nyaralás fáradalmait, bár nekem azt hiszem az lenne az igazi wellness, ha legalább 1 éjjel tudnék aludni 2 óránál többet egyhuzamban, de ahogy Milánt nézem, és a fogainak az állását, hát erre nem mostanában fog sor kerülni.

Tizenkilenc perc

Szeretek olvasni. Szeretem a letehetetlen könyveket. Szeretem őket nemletenni, falni a sorokat, sodortatni magamat a történettel, beleélni magam a korba, a sztoriba , a fő- és mellékszereplők helyzetébe, szeretek egy kicsit a könyvek által kizökkenni a mindennapokból.
Pár hete kezembe akadt egy letehetetlen könyv. Jodi Picoult: Tizenkilenc perc-e. Letehetetlen... én mégis letettem. Sokszor. Volt hogy nem tudtam néhány oldalnál többet olvasni belőle, mert annyira elragadtak a gondolataim, hogy azon kaptam magam, hogy a szemem ugyan lép egyik sorról a másikra, az agyam mégis máshol van már.
A történet az iskolai erőszakról és annak következményéről egy iskolai lövöldözésről szól, annak minden résztvevője szempontjából.
Egész végig azon járt az agyam, hogy mi vezethet odaáig, hogy kamaszfiú meghúzza a ravaszt, és lemészároljon 10 diáktársát, és megsebesítsen még sokkal többet.
Ki a felelős azért, hogy ilyen megtörténhet?
A 17 éves kamaszfiú, akit kisgyerek kora óta szekálnak és megaláznak az iskolatársai beleértve a saját bátyját is?
A tanárok, akik mindezt becsukott szemmel nézik, akik nem lépnek közbe mert az az egyszerűbb út?
A szülők, akik nem veszik észre, hogy a fiúkkal baj van? Akiknek fogalmuk sincs, hogy mit csinál a bezárt ajtók mögött?
Ki a felelős?
Másrészt... mit tennék én? Tennék-e én valamit, ha egy társamat folyton cikiznék? Vagy meddig terjed a tanár feladata? Ha az iskolán belül meg is akadályozza a bántalmazást, megteheti-e, meg tudja-e tenni ezt iskolán kívül, iskolából hazafelé menet, a buszon, a téren, bárhol?
És a legszívenütőbb nekem, hogy mit tennék szülőként? Vajon én észrevenném, hogy baj van? Vajon én meg tudnám akadályozni? Tudnék jó tanácsot adni a fiamnak? Mit tennék, ha az én fiam csinálna egy hatalmas szörnyű dolgot, egy bűnt? Tudnám tovább szeretni? Meg tudnám érteni? Hiszen Neki még akkor is, ott is szüksége lenne rám, talán jobban mint valaha... Hiszen Ő még mindig az én kicsi fiam lenne... vagy nem? Tudnék megbocsájtani? Neki... és Magamnak? Vajon tudnám hol rontottam el, vagy elrontottam-e egyáltalán? Tudnék-e tovább élni, újabb esély adva magamnak...

Ezer és ezer kérdés merül fel bennem... és nem tudom a válaszokat... és remélem hogy soha nem is kell néhány kérdésemre válaszokat találnom...

(A történet egyébként amerikában megtörtént iskolai lövöldözéseket vett alapul... szóval igenis történnek ilyenek a világban, a probléma valós... és sajnos nem is egészen Amerikáig mennünk, hogy hasonlóakról halljunk...)