Elgondolkodtató

hogy vajon normális-e, ha egy könyves blogon heti rendszerességgel megjelenő "verses kedd" rovatot már a kezdetektől fogva, minden egyes héten "véres keddnek" olvasom?

Nyilván nem. Pszichológus barátaim jelentkezését várom.

Indulni kell

Nem igazán ismertem behatóan Somló Tamás munkásságát. Persze az LGT-s dalok, és néhány rádió által játszott sláger számot azt igen, de egyébként nem mondanám.
Most, hogy a héten eltávozott, az azért nagyon furcsa, mert éppen a múlt héten, amikor Meziriciben voltunk a főtéri koncerten, az jutott eszembe, hogy a zenekar frontembere pontúgy néz ki, mint Somló Tamás.
Aztán tessék, pár nap múlva a halálhírét olvasom.
Ennek  a szomorú hírnek a kapcsán rákerestem a youtubon, és meghallgattam jónéhány zenéjét, és tényleg jó. Kár, hogy ilyen későn találtam rá, és kár, hogy már nem alkothat többet.



 Aztán még az is érdekes, hogy ahányszor külföldre utazunk, mindig meghal valaki híresség. Tényleg, rendre. Kaszás Attilával kezdődött 2007-ben.
De ugyanígy nyaralás alatt olvastam Patrick Swayze, Robin Williams, Ranschburg Jenő halálhíréről. Most 10 napig voltunk távol, ez alatt meghalt Esterházy Péter, és Somló Tamás. :(
Nagy veszteségek ezek mind.

Néha, fogalmam sincs milyen indíttatásból bele szoktam kukkantani a facebookon a kommentekbe. Na ilyenkor mindig megfogadom, hogy nem csinálok többet ilyet. Mindig rácsodálkozom, hogy milyen emberek vannak... hogy miért nem képesek egy 3 soros posztot úgy végigolvasni, hogy megértse a benne foglalt információt... Nem, ehelyett könnyebb bepötyögni huszadjára ugyanazt a hülye kérdést, amire egyébként nemhogy a leírásban, de már kommentben is érkezett válasz, többször is.
Pl. a legfrissebb ilyen élményem. A H&M-nek van egy akciója, hogy ha felmutatod azt a bizonyos facebook posztot a telefonodon, akkor kapsz 20% kedvezményt. Az akció bolti vásárláskor, és a gyerekrészlegre vonatkozik, és más akciókkal össze nem vonható.
Számomra ez teljesen egyértelmű.
Kommentek:
- Felnőtt ruhákra nem érvényes?
- Bébiruhákra is érvényes-e?
- Online rendelésnél is használhatom?
- Elég a telefonon megmutatni?
- A 2-t fizetsz 3-t vihetsz termékekre is vonatkozik?
- A már eleve akciósokra miért nem vonatkozik? - és még hozzáteszi- az nem más akció, azoknak annyi az áruk, és kész. (Mi van????? Az az eleve akciós ruhák, nem akciósak???? )
- Miért csak bolti vásárláskor jó?  (B...meg azé... mert a múlt héten biztos online akció volt. )
-Többször is felhasználhatom?  (Föl, de minek? Most komolyan, én vagyok ennyire debil, hogy eszembe sem jut egy héten kétszer is bemenni a h&m-be vagy bárhová, csak azért mert többször is felhasználhatok egy kupont? Miért nem lehet a vásárlást egyszerre elintézni, ha már úgyis ott van az ember? Vagy ehhez én már túl nagycsaládos vagyok?)

Bók

Beszélgetek tegnap a barátnőmmel. Semmi konkrét, csak úgy fecsegünk. Azt meséli, hogy mondja neki a múlt héten az anyukája, akivel össze szoktunk futni az oviban:
- Jajjj, ez a Bea nagyon rosszul néz ki!!! Régebben olyan szép anyukás volt, most meg olyan vékonyka, úgy le van fogyva!
Amúgy nem, de azért vicces.
Az elején már kezdtem megrémülni, hogy húúúú ennyire rosszul néznék ki... szó mi szó, mostanában én magam is kicsit lestrapáltnak érzem magam, de hogy ez már kívülre is látszik???? De szerencsére nem, vagy nem annyira :)

Könyv vs. film

Időről-időre megfogalmazódik bennem a vágy, hogy írjak az olvasmányaimról. Nem olyan profi könyvesblogos szinten, inkább csak úgy szubjektíven, hogy mennyire tetszett, vagy mennyire nem, mert ilyen is akad. De aztán halogatom, nincs idő, nincs ihlet, és szép lassan elmarad az egész, az olvasmányok meg csak gyűlnek, és némelyik tényleg megérdemelne egy-két szót.
Mostanában pedig megint rászoktunk az esti film nézésre, és legalább egyszer-kétszer megnézünk valamit. Elég hosszú filmes bakancslistám van, van miből szemezgetni.
Amiről most írni fogok, az mindkét oldalon érintett.
A Stephen Howking-ról szóló Mindenség elmélete c. filmet már akkor meg akartam nézni, amikor frissen a mozikba került. Csak mire oda jutottunk a csajokkal, hogy el tudtunk menni moziba, akkor már nem tudtuk megnézni.
A film alapjául szolgáló könyvet, mely a feleség naplója az együtt töltött évekről, a legutóbb véletlenül találtam meg a könyvtár polcán. Persze rögtön magamhoz vettem, és már akkor tudtam, hogy először el fogom olvasni, és utána most már csakazértis megnézem a filmet is.

A könyvet illetően érdekes kettősség van bennem. Nem mondhatom azt, hogy nem tetszett, mert jó volt. Nem untam. Mégis... nagyon száraznak éreztem, nagyon tényszerűnek, és nagyon -nagyon hiányoztak belőle az személyes érzelmek. Nekem nem jött át, hogy ez a házasság valóban szerelem volt. Nem jött át az aggódás, nem volt szó arról, hogy hogy érintette a feleséget ez az egész betegség, az, hogy látja élete szerelmét lerobbanni. Hogy fizikailag mennyire nehéz volt a helyzetük, hogy a 60-70-es években mennyire nem volt a világ még annyira sem berendezkedve a fogyatékossággal élőkre, mint manapság, arra nagyon részletesen, és többször is kitér. De hogy lelkileg mennyire volt ez megterhelő, arról soha egy szó sem esik.
Szóval jó-jó, de kicsit túl tudományos, túlságosan érzelemmentes volt.
Azt vártam, hogy a film majd pont ezekre a kimaradó részekre fog fókuszálni, mert hát filmen nem annyira mutat jól a sok tudományos előadás, a külföldi utazások viszontagságai. És nem csalódtam. A filmben valóban benne van minden, ami a könyvből hiányzott. Szerelem és szenvedés, kitartás jóban-rosszban, csalódás.

Bár nekem rendre az a véleményem, hogy egy könyvből készült film sosem annyira jó, mint a könyv, néhány kivétellel, most azt kell mondanom, hogy ebben az esetben a kettő pont kiegészíti egymást. Külön-külön nekem erős hiányérzetem van mindkettővel kapcsolatban, és nem állná meg a helyét. De így együtt könyv+film, mindenképpen egy remek alkotás. És szerintem jobb először elolvasni. A filmben sokszor nem térnek ki a miértekre, amik pedig fontosak lehetnek ahhoz, hogy egészében meglegyen a sztori.

A film főszereplője, Eddie Redmayne, 2015-ben Oscar-díjat kapott. Megérdemelten.

Különös

Tegnap láttam a facebookon egy képet a Háda oldalán, és azt írták mellé, hogy hű de jó, hogy itt a tavasz, mert végre fel lehet venni ezt a remek trencskót. Kétszer is kibetűztem ezt a szót, mert még sosem hallottam. A képen a szokásos pulóver-nadrág-cipő-táska kombó mellett egy hagyományos ballonkabát volt, derékban övvel, felhajtható gallérral. Kikövetkeztettem, hogy bizonyára az lehet a trencskó. De nem foglalkoztam vele érdemben.

Aztán este, amikor olvastam, megint szembejött ez a szó! 

 "Szeptember elsejéhez képest hideg volt. A trencskómat viseltem, derékban szorosan megkötöttem az övet, felhajtottam a gallért, és fel-alá járkáltam kicsit, hogy ne fázzam annyira. "

Nagyon meglepőnek és viccesnek találtam, hogy egészen a tegnapi napig soha, de soha nem hallottam, nem láttam ezt a szót, és most egy nap alatt kétszer is a találkozom vele. 

Hát nem különös?

Csontrakásos

Óóóó mennyire régen kívántam már, hogy egyszer elmehessek egy csontkovácshoz, aki jól megropogtatja minden porcikámat. Szerintem két fajta ember létezik a földön, aki szereti, ha ropognak a csontjai és ropogtatja is ha tudja, itt vagyok én, és van a másik, akiknek a ropogtatás gondolatától is borsódzik a hátuk, itt van Feri. Összepasszolunk no. Számomra nagy megkönnyebbülés, amikor egy-egy tekeredésnél, csavarodásnál végigropog a gerincem, húúú, mintha újjászületnék ilyenkor, de sajnos ritkán tudom ezt saját erőből előidézni, Feri meg nemigen partner ebben a kiropogtatásban. 

Kaptam viszont tőle idén születésnapomra egy csontrakásos kupont. És ha már nekem vett, vett magának is egyet, ne menjek egyedül, meg azért őt is érdekelte ez a dolog. 

Most kedden került sor az akcióra. A csontrakás, ahogy az interneten sikerült kisilabizálnom, nem pont egyenrangú a csontkovácsolással, ez egy lágyabb formája, inkább nyújtás és lazítás alapokon nyugszik, miközben helyére kerültek a dolgok. 

Átautóztunk a fél városon, és már ott is voltunk. 

A bácsi nagyon szimpatikus volt, és nagyon közlékeny. Sokat beszélt a műveletek közben arról, hogy mit hogyan és miért, és miért fontos. 

És a lényeg, hogy olyan jól esett. Nem volt fájdalmas, de mégis éreztem, és ahogy egyszer-egyszer helyrekattintotta a csontjaimat, hát az nagyon jó volt, olyan nekem való. Igaz, amikor a nyakcsigolyámat tekergette az azért elég félelmetes, nehéz olyankor ellazulni, mikor az ember fejét fogják két oldalról. :) 

Hangsúlyozta, hogy mennyire fontos lenne, hogy MINDENKI nyújtson MINDEN egyes nap, legalább 10-15 percet. Higgyük el, hogy a testünk meg fogja ezt hálálni, amikor 60+ évesek leszünk, mert sokkal könnyebb lesz öreg korunkban a mozgás, ha most fiatalon kellően karban tartjuk az izmainkat, izületeinket. 

Én sem szoktam minden nap nyújtani, pedig mindig megfogadom. De az, hogy szoktam, és az, hogy rendszeresebben mozgok, mint Feri már most jelentős különbségeket okoz. És ami még nagyon fontos, hogy igyunk, igyunk, igyunk! 2-2,5 litert naponta, minimum. Nálam ezzel nincs is hiba, azt hiszem. 

Szóval: mozogni, nyújtani, és inni! Ez a három legfontosabb dolog amit az egészségünkért tehetünk! 

És micsoda véletlen, hogy pont aznap, amikor bekapcsoltam a gépet, a facebookon az első megosztás pont egy nyújtós poszt volt. Ráadásul egy szuperjó poszt, hogy hogyan lehet minden egyes porcikánkat megnyújtani, szakszerűen. Rajzokkal és leírással. Már csak csinálni kell! (kéne)

http://herbadoctor.hu/blogs/cikkek-az-egeszseges-eletert/117729287-34-kep-es-tipp-izmokrol-nyujtasrol-otthoni-edzesrol

Nem normális

Már maga az a tény, hogy 3 gyerekkel elindulunk a gigaplázába, na már az nem normális. Nem is szoktunk ide járni, csak most több okból is ez volt praktikus, mert a kisplázának(ha lehet ilyet mondani) abban a 10 boltjában, ami szóba jöhet nem találtam ünnepek előtt olyan kabátot, amilyet gondoltam. De még olyat sem, amilyet nem gondoltam ugyan, de megvennék és felvennék. Másrészt ennek a gigaplázának a jégpályájánál van koriélezés. Milán pedig kapott most egy szuper jégkorit, amit a közeli kispályán ki is tudnánk próbálni, de ott nincs élezés. Elmentünk hát a gigaplázába. Nem vagyunk normálisak. 

Az, hogy mindezt január 2-án tesszük, amikor másfél napig nem voltak nyitva a boltok, és holnap sem lesznek, hát az megint csak nem egy jó időzítés. 

Ehhez jön még a beharangozott hiperleárazás. Ez mondjuk kevésbé tűnt fel, szerintem még leárazva is baromi drága volt minden, és még csak nem is tetszett semmi. Na de ami feltűnt, az a mérhetetlen nagy tömeg. Hogy fölülről lenézve hömpölyögtek az emberek. Hogy a boltokban, mint a heringek állták körbe az emberek az akciós asztalokat és úgy turkáltak a méregdrága ruhák között, mint ahogy a  hádában szokás. Hát nekem ebbe nem nagyon volt kedvem beszállni. Gondoltam is magamban, hogy úgy látszik, a pénzhez nem adnak vásárlási kultúrát. Meg azon is elgondolkodtam, hogy azok a tinilányok, akiknek 4-5 szatyor is volt már a kezükben, míg én még mindig üres kézzel botorkáltam boltba be-boltból ki, hogy ezeket csak úgy elengedik otthonról 50-60 ezer forinttal, hogy tessék lányom menjél és vegyél magadnak valamit? Vagy hogy megy ez?

De hogy visszakanyarodjak... hogy lehet az, hogy nagyjából csak mi voltunk 3 gyerekkel az egész plázában? Hol volt a többi gyerek? Vagy oda csak gyerektelenek járnak? Vagy tényleg mindenkinek van kire hagynia a gyerekeit, csak nekünk nincs, és nekünk ezért kell rendre családi programmá alakítani egy szimpla bevásárlást is? 

Szóval idegörlő, én mondom. Ruhát venni a gyerekekkel, finoman szólva is nem embernek való. Mert nyilván őket ez nem szórakoztatja. Megjegyzem engem sem. A világon talán legjobban vásárolni utálok, pláne magamnak. Szóval valahol érthető, hogy kínlódnak, de én is kínlódom, mert baromira semmi kedvem nincs a 20-dik kabátba is bebújni, és megállapítani, hogy ez sem az igazi. De valahol azért az is érthető lenne, nem, hogy legalább a két nagyobbik tud 5 percet egy helyben állni, míg végigszaladok a kabátos soron. De nem, nem tud. Ők látványosan fetrengenek, vagy elbújnak a ruhafogasok alá, vagy kergetőznek, vagy neadjisten még össze is verekednek. Na. Szóval. Hát így. 

Végül 4 óra alatt csak sikerült venni a egy kabátot.  Szerintem ez nem normális.

A mai napról

Csak annyit mondanék, hogy ennyi elég is volt, köszönöm.

Lejárt a kisgyerekes bérletigazolványom. Ezért a múlt héten elmentem személyesen az államkincstárba, hogy kérjek egy igazolást, hogy jogosult vagyok a kisgyerekes bérletre. Kivártam a soromat, meglett a papír. Ekkor kaptam hazafelé egy defektet, és vagy 5 km-t toltam hazáig a bicót.
Ma elmentem a jegypénztárba, hogy megújítsa az igazolványt, és hogy vegyek bérlet is. Nem vettem észre, mert sosem nézem, hogy betelt mind a 4 rubrika a hátán, amire  a matricákat ragasztgatják. (matricákat! a 21.században) Így új igazolvány kell, amihez viszont nem volt fényképem. A néni nem vette le a régiről, hiába mondtam neki, hogy vágja le ollóval. Oké.
Szerencsére az út túloldalán van egy optikus, ahol csináltak igazolványképet. Átrongyoltam. Megcsinálták. Brutál gázul nézek ki rajta, de ez most nem szempont.
Visszamegyek a bérletpénztárba. Mondom, hogy mit szeretnék.
Kéri az igazolást, a  személyit és a lakcímkártyát. Adom az igazolást, keresem a többit, ami MINDIG nálam szokott lenni. Most nincs. Pár napja kellett az igazolványszám valahová, és kint maradt a polcon. Mondom, hogy csak jogosítványt tudok adni, az jó, de lakcímkártyám most nincs, de minden adatom a lábméretemtől elkezdve rajta van a MÁK által kiadott 1 hetes papíron. Az nem jó. Próbáltam meggyőzni, hogy higgye már el, hogy azt a papírt is a lakcímkártya alapján töltötték ki, a név meg stimmel az igazolványon lévővel, de nem, neki lakcímkártya kellett.
Most mehetek vissza még egyszer, harmadjára, és reménykedhetem, hogy sikerül végre vennem egy havi bérletet.
Szóval... alig múlt délelőtt 10, de mára már elég is volt ebből a napból. Köszönöm.

60

Ennyi lennél éppen ma. Szép kerek szám. 

Ha együtt ünnepelhetnénk, akkor az idén elvittelek volna a Hungaroringre a Forma1-re. Elmehettünk volna együtt, Te, Mi és a Fiúk, szerintem nagyon élveztük volna. Te mindenképp, hiszen mindig mondtad, hogy milyen jó lenne egyszer élőben is látni, hallani, a fiúk meg azért, mert ők is először vennének részt rajta, én meg ezért, mert veled lehetnék.  Milyen klassz nap lehetne! 

Biztos sütnék neked egy nagy tortát, valami krémeset. Sosem sütöttem neked tortát, és igazából semmit sem, mert nem vártad meg, hogy eljussak oda. Pedig egész jó dolgokat tudok néha összerakni.

Olyan sok mindenből kimaradtál! Olyan sok mindenből kimaradtunk!

Ha most itt lennél velünk, akkor szerintem nagyon élveznéd az életet. A srácoknak szünidő van, lehetne velük éjjel-nappal focizni, barangolni, kalandozni. Jó partnerek lennének benne, igazán remek fiúk. Minden balhéban benne vannak. Lehetnétek cinkosok, lehetnének titkaitok dugicsokiról, pluszgombóc fagyiról, mert tudom, hogy mindent megadnál nekik, amit csak akarnak, ők meg jól kihasználnák ezt. De nem bánnám, mert nem volt ez másképp velünk sem, amikor kicsik voltunk. 

Pár napja néztem egy beszélgetős műsort, az apa-lánya viszony volt benne a téma. Elgondolkodtam, hogy vajon milyen lenne most veled... csak elképzelni tudom. Vagy még azt sem.

500

A tegnap esti 10 kilométerem 8-dik kilométerénél értem el idén az 500 km.t. 

Az idén eddig 60-szor húztam futócipőt, és futottam ilyen-olyan távokat és cirka 47 órát töltöttem futással. Lehet, hogy egy picit kevesebbet. Ez alatt az öt és fél hónap alatt az átlag 5:45-ös kilométerekről most 5:30 körülieket futok, ami km-enként 10-15 másodperces gyorsulást jelent.

Nem vagyok elégedett, mert korábban is elérhettem volna az 500-at, az előzetes terveimben ezt már május elején el kellett volna érnem, de május végén-június elején valahogy csak rövid futásokra futotta az időmből, kedvemből. Van ez így is, lesz majd máshogy is. 

Mozis

Moziban voltunk tegnap a csajokkal. Hetekkel ezelőtt az ovikapuban összefutottam az egyik barátnőmmel, és mondta, hogy van egy jó film, nézzük majd meg, de aztán ő is rohant befelé, én meg kifelé, így nagyon nem beszéltünk meg semmit. Aztán csak teltek a napok, a tanév utolsó napjaiban mindannyiunknak kiment a fejéből a mozizás. A múlt héten jutottunk végül oda, hogy lefixáljuk a tegnap estét, hogy akkor mozi, ha törik, ha szakad. A filmünket persze azóta már nem játsszák számunkra elérhető időpontban, (este), így arról le kellett mondanunk, és gyakorlatilag azt néztük, amit épp adtak. Végül a Kém című akció-vígjáték lett belőle. Ez az a szívekszállodájás kövércsajos film (+ Lude Law és Jason Statham, aki itt nem azt a tipikus nehézfiút hozza, hanem annak a kifigurázását, hát... nem tudom, ez a karakter nem nagyon jött be. ), amit itt Pesten is forgattak.
Kicsit tartottam tőle, hogy majd nagyon gagyi lesz, általában rossz tapasztalatom van az ilyen paródiafilmekkel kapcsolatban, nekem már túl erőltetettek a poénok, és nem csúsznak. De ez egészen jó volt! sőt. Meglepően szórakoztató, és még vicces is.
Nem mellékes, hogy Budapestről nagyon szép bevágások kerültek a filmbe, olyan Gellért-hegyes Duna-panorámás, igazi figyelemfelkeltő, turistacsalogató. A film vége felé még a Balaton is feltűnik, ahogy a főszereplő nő a csúcsszuper bmw-vel végigrepeszt a 71-esen Tihanyig. Akkor bezzeg nem volt dugó :)
Szóval jó volt, nyári estékre való laza kis film.

Futás közben 1.

Arra gondoltam, hogy összeszedem, miken is jár az agyam futás közben. Teljesen hétköznapi dolgokon általában, amin egyébként ha nem futnék, nem jutna időm gondolkodni. 

A múltkor pl. az jutott eszembe, hogy milyen furcsa, ahogy az emberek, többnyire anyukák az oviból, innen-onnan, viszonyulnak a munka-gyerekek témához. Jelen esetben rám viszonyítva. 

Mikor Milán volt 2 éves körüli, majd amikor tavaly Marci, akkor folyton az volt a kérdés, hogy megy-e bölcsibe, jár-e bölcsibe, és néha furcsán is néztek rám, hogy miért nem. Nem zavart amúgy, szívesen elmondtam bárkinek, hogy szerintem jobb nekik otthon velem, mint másik 10 gyerekkel valaki mással. 

Aztán most, hogy Marci is megy elvileg ősszel oviba, mindenki csodálkozik, hogy máááár ovis lesz???? Bizony. Már. Az érdekes a dologban pedig az, hogy akik korábban azon csodálkoztak, hogy nem adtam bölcsibe őket, most meg vannak róla győződve, hogy én továbbra is otthon leszek/maradok. Ami persze nem kizárt, és egy darabig így is lesz nyilván, de a hosszabb távú terveimben azért keresni szeretnék majd valami munkát. Valami részmunkaidős, nem túl messze lévő, nemstresszes, de jól fizető álomállást :) (és itt lóg bele a kezem a bilibe, hehehehe.) 

Szóval arra jutottam, hogy sajnos ilyen világban élünk, hogy két gyerekkel az a természetes, és szinte elvárás, hogy az ember visszamegy a 8 órás állásába, és gürizik látástól-mikulásig, majd rohan a gyerekekért, fejben tartja az munkahelyi dolgokat, az ovis dolgokat, az iskolásokat, bevásárol és főz otthon finom vacsorát, hétvégén pedig takarít, közben pedig győzködi magát, hogy minden heppi. 

3 gyerekkel már fordul a kocka, ott már inkább azzal a hozzáállással találkozom, hogy maradjak csak otthon, ha tudok, ha lehet, mert ezek az évek visszahozhatatlanok. Újabban pl. nemegyszer kapom a kérdést, hogy tervezünk-e negyediket. Valamiért mintha az lenne a normál, hogy akinek 3 egynemű gyereke van, az addig szül, amíg nem lesz egy ellentétes. De hát ez nem így van sajnos, a családok többségében legalábbis nem. 

Nincs igazán konklúzió, meg jó válasz sem a kérdésekre, és kicsit összevissza is az egész. Csak úgy eszembe jutott, mint érdekesség. Amúgy meg nem zavarnak ezek a kérdések, nem érzem őket tolakodónak, se nem túl bizalmasnak.

Elképzelem milyen lenne... ha a magad rossz útja helyett velünk jöttél volna... milyen lenne együtt látni most Téged a gyerekekkel, az unokáiddal, mind az öttel. Milyen lenne hallgatni a százszor hallott sztorikat a katonaságról, a munkáról. Milyen lenne milliomodjára megnézni együtt egy Bud Spencer filmet, vagy nézni a forma 1-et. Egyiket sem néztem azóta.
Fáj, hogy nincsenek már közös emlékeink. Fáj, hogy annyi lehetett volna még. Fáj, hogy a felnőtt létemnek, a gyerekeimének már nem akartál részese lenni.
Nem így kellett volna lennie. És még mindig haragszom, hogy így lett.

Mert Hiányzol.

Januári nők-négy

Van néhány író/írónő, akiktől még nem olvastam, de nagyon az elején vannak a kívánságlistámon. Az egyik ilyen volt Katie Fforde is. Már az első könyve megjelenésekor beleszerettem a csodálatos borítójába. Majd így ment ez sokáig. Mindig megcsodáltam, és mindig kialakult bennem egy kép, hogy milyen lehet a könyv belülről. Azt gondoltam, hogy ha egy könyvnek ennyire lágy, ennyire könnyű , ennyire egyedi a borítója,  akkor belülről is biztos valami igazán különleges, olyan ábrándozós. 

A várva várt pillanat, hogy a kezem közé kerüljön egy Fforde könyv pedig most jött el. A Szerelmes leveleket sikerült a könyvtárból kikölcsönöznöm. Nagyon vártam, hogy végre belekezdhessek. Nagy lendülettel indultam, és valami szerelmes, vicces történetet vártam, pláne, hogy a borítón Jane Austen-hez hasonlítják. Hát... én nemigen találtam benne semmi janeaustenest. Nekem hiányzott belőle J.A. bája, bár tény, hogy az írónő nagyon próbálkozik. Vannak belső tanakodások, félreértések, a szép tájakért egész Írországig is elmegy, de valahogy nekem nem jött be. A szereplők összecsapottak voltak, a párbeszédek bugyuták, és rengeteg volt az ismétlés. Nekem már az 50-dik oldalon is idegesítő volt századszor is elolvasnom, hogy Laura, a főszereplő lány, mennyire gátlásos, mennyire visszahúzódó, és hogy ezt a munkát úgysem fogja elvállalni, holott nyilvánvaló a kezdetektől, hogy de el fogja.

A könyvben a legizgalmasabb rész a könyvfesztivál megszervezése volt, még akkor is, ha erről is csak szőrmentén volt szó, vagyis mindig szó van róla, hogy húúú, mennyi meló, de igazából olyan mintha senki nem csinálna semmit, nem volt igazán feszültség, nem voltak igazi konfliktusok, amik voltak, azok is mind csak mondvacsináltak voltak, olyan beképzeltek. Idegesített, hogy egy 26 éves lány, miért nem áll oda kerekperec a pasi elé, és kérdezi meg, hogy van-e nője, vagy sem, helyette inkább kitalál magának dolgokat, amiken rágódhat, meg duzzoghat, hogy végül tudjuk, hogy úgyis kibékülnek, de az is olyan suta, olyan mű, mint ahogy az egész nyelvezete a könyvnek olyan mesterkélt. Mintha nem ösztönből íródott volna, hanem tudatosan dolgozott volna az írónő azon, hogy "húúú most ide írok valami vicceset", ami aztán vagy sikerült vagy nem, de inkább nem. (vagy csak nekem nincs humorom)

Szóval. Nekem az évszázad csalódása volt ez a könyv. De az is lehet, hogy olyan régóta vágytam már arra, hogy az írónőtől olvassak, hogy túl nagyok lettek az elvárásaim. Vagy egyszerűen én már túl öreg vagyok az ilyen lányregényes történetekhez.

Borzasztóan mérges voltam miatta. Főleg azért, mert alapvetően sosem ítélek a borító miatt, sosem vettem meg könyvet csak azért mert szép a borítója. Jó, olvasni olvastam már, de a Fforde-könyvek borítói mindig annyira megfogtak. Ezért bosszant a leginkább az, hogy könyvélményt viszont nem kaptam tőle. 

Egyelőre nem tudom, hogy kíváncsi vagyok-e más regényeire, vagy sem. Majd az adott pillanatban eldöntöm, adok-e még egy esélyt.

Januári nők-három

Nem igazán szoktam celebkönyveket olvasni, néha, igen ritkán azért mégiscsak becsúszik egy-egy. Van olyan, amit csak azért olvastam el, mert mindenki azt mondta-írta, hogy ez aztán vérrossz. És tényleg az volt.  (pl. Szepesi Niki könyve.) Van amit meg azért, mert bár tudom, hogy nem fog tetszeni, de olyan sokaknak tetszik, hogy kíváncsi vagyok rá. Nem is igazán szoktam követni, hogy épp melyik hírességnek, jelenik meg könyve. 

Liptai Claudia könyvén is ügyesen átsiklottam. Bár lehet, hogy nem is volt akkora hírverés körülötte, nem volt botránykönyvként beharangozva, nem volt nagy "most lehúzom a leplet xy-ról" szlogencsattogtatás, mert a könyv valóban nem is ilyen. A hivatalos  bemutatásokon kalandregényként van aposztrofálva.

Amiért levettem a könyvtár polcáról, az nálam egyértelműen Claudia miatt volt. Mert én szeretem Claudiát, szeretem a humorát, a vagányságát. És igen, emiatt kíváncsi voltam, hogy vajon a képernyőn látható mindig vidám, csipkelődő, olykor élces humorú, pikírt Claudia vajon papíron is tud-e olyan szórakoztató lenni.

És végülis nem csalódtam. Vagyis pozitívan. Mert bár vannak a könyvnek hiányosságai, lehetett volna még kicsit dolgozni rajta, kicsit jobban kidolgozni, hangsúlyozni dolgokat, mert így eléggé olyan lányregényes feelingű, pedig érezhetően több van, vagy több is lehetett volna ebben a sztoriban, de alapvetően nagyon szórakoztató volt, és nagyon claudiás. Örülök, hogy nem próbált más lenni, mint ami, és hogy nem akart valami nagyvolumenűvel előrukkolni, hanem ezt a könnyed, laza stílust választotta, amilyen ő maga is. Így a könyv teljesen a helyén van. Olvasmányos, szórakoztató, na jó... kalandos is.

(Bár most hogy kicsit belegondolok nem is igazán tudom, mit jelent a kalandregény, mert ha ezt a szót hallom, akkor nekem Winettou meg a Gulliver ugrik be, és ettől nagyon nem tudok elvonatkoztatni. )

Szóval nekem bejött. Olyan nyaralós könyv. ( Fejős Éva könyveinél szerintem jobb volt. )

Januári nők- kettő, Ugron Zsolna és én

Ugron Zsolnával nagyon furcsa viszonyban vagyok. Évekkel ezelőtt, amikor megjelent az Úrilányok Erdélyben című könyve, sorra minden könyvesbolt közepén ebbe botlottam bele, eladási listákat vezetett, és plakátokról köszönt vissza. Nekem pedig annyira tetszett a könyv külsőleg, ahogy megfogtam, olyan finom volt a fogása, olyan elegáns, a borítója szép zöld, tényleg olyan úrilányos. Amikor aztán sikerült a könyvtárból kivennem, először csak simogattam, dédelgettem a kezemben. 

És itt kellett volna abbahagynom.... mert a könyv maga nagyon nagy csalódás volt. Számomra már-már olvashatatlan, és bár alig pár száz oldal volt csupán mégis nyögvenyelősen haladtam. Abbahagyni nem akartam semmiképp, valamiért annyira bíztam benne, hogy egyszer csak lapozok egyet és magával repít a könyv, úgy ahogy azt vártam. De nem. Nem repített sehová.

De az írónőt mégsem akartam, mégsem tudtam csak így egyszerűen elengedni. Valamiért ott motoszkált a fejemben, hogy nem lehet, hogy valaki aki könyvet ír ( és nem celeb), egy ennyire rossz könyvet tudjon csak írni. Hinni akartam benne, hogy fogok még jó könyvet is olvasni Ugron Zsolnától. Nem tudom miért éreztem/érzek így amúgy, tényleg nincs semmilyen megalapozott oka, szakmai meg pláne nem, ahhoz nem értek. 

Aztán olvastam A Szerelemféltőket is, ami már egy hajszálnyival jobban tetszett, és új reményt adott, hogy ne ássam el magamban az írónőt végleg. 

Aztán legutóbb találkoztam az Erdélyi menyegzővel. Gondolkodás nélkül magamhoz vettem. Szép borító, mint mindig. Magával ragadó. 

Félve kezdtem hozzá. Nem akartam egy újabb rossz élményt, úgy szerettem volna, ha végre pozitív élményt kapok az írónőtől. 

Nehezen indult az olvasás. Ez régies nyelvezet nekem nagyon nem megy, nem ismerős, és ezért nehéz követni. A rengeteg ki kinek a kicsodája között teljesen elvesztem. Közben sokszor eszembe jutott, hogy bár kicsit jobban megtanultam volna annak idején ezt az ország 3 részre szakadását és az azt követő korszakot történelemből, mert nem igazán voltam képben, hogy  akkor most ki kivel van, és miért. De emlékszem, hogy ezt már a gimiben sem nagyon értettem, épp ezért nem is tanultam meg jobban. Most azért néhány sokszor előforduló névnek és családnak utánanéztem, de ez nem pótolja a hiányosságaimat. 

Aztán valahogy a könyv harmadánál elkezdtek pörögni a lapok, és azt vettem észre, hogy érdekel a történet, és hogy jó, jó ez, jobb, mint a korábbiak, és az a lelkesedésem ki is tartott a könyv végéig, és most nagyon kíváncsi vagyok a  történet folytatására.

Miután végeztem, azért elolvastam néhány kritikát, hozzászólást, és bár én azt mondom, hogy tetszett a könyv, elfogadom, hogy sokan sok helyen nagyon elnagyoltnak tartják a történetet. Tény, hogy nagy horderejű történelmi eseményekről csupán félmondatokban, odavetve emlékezik meg, de mivel én nem vagyok teljesen képben ezért nekem nagyon hiányzott egy-egy részletes háború- vagy belharc leírás. (Szinte minden írásnál belebotlottam, hogy Móricz Erdély trilógiájához hasonlítják. Amit én nem olvastam, de lehet, hogy nagyon kéne, mindenesetre nem fair egy mai fiatal írónőt Móriczhoz hasonlítani szerintem, még akkor sem, ha a témaválasztása most épp ezt indokolná is. Szóval kicsit sajnálom is szegényt .) Annál sokkal jobban hiányoztak a kidolgozott karakterek, hogy igazából a rengeteg felvonultatott szereplőből egyik sem ragadott el, egyik sem váltott ki belőlem semmilyen érzelmet, egyszerűen csak olvastam egy történetet, és ennyi. Semmi több. Nem voltam dühös, nem voltam együtt érző, nem sajnáltam senkit, nem nevettem, és nem sírtam. Szóval kicsit még mindig többre vágyom. De a következő könyvet is biztos el fogom olvasni, akármilyen is lesz.

Januári nők - egy

Érdekes, hogy futás közben mindig eszembe jut valami szinte a semmiből, és azon hosszú kilométereken át képes vagyok gondolkodni, morfondírozni. tegnap például az jutott eszembe, hogy milyen érdekes, hogy januárban 4 női írótól olvastam könyvet. ( Ha a hónap elejei Trónok harca IV-et nem számolom, mert annak csak a vége futott át januárra.) És mind a négy különleges volt a maga nemében. Hogy miért?

A hónapot, és az évet Tracy Chevalier Az utolsó szökevény című könyvével kezdtem. Tracy Chevalierrel nagyon különleges a kapcsolatom. Évekkel ezelőtt, amikor Mátéval voltam terhes, és már nem dolgoztam, akkor iratkoztam be a helyi könyvtárba, és akkor kezdtem el sorra olvasni a könyveit. Imádtam őket. Kezdetben. A Lány gyöngy fülbevalóval, a Hölgy és az egyszarvú mind olyan mesés világba vittek el, amiben jó volt ott lenni. Aztán valahogy megtört a varázs. Volt olyan könyve, ami egyáltalán nem tetszett. (Ártatlanok). Annyira nem, hogy még most, hogy újraolvastam a tartalmát, most sem emlékszem arra, mi is volt a sztori. Csak az érzés maradt meg bennem, hogy nem volt jó. 

Ennek ellenére nem akartam lemondani végleg arról a varázsról, amit az írónőtől korábban kaptam, és amikor hosszú idő után újra találtam egy kötetet az újdonságok között, akkor gondolkodás nélkül levettem. Nagyon drukkoltam, hogy jó élmény legyen olvasni. 

Végül vegyes érzéseim lettek a könyvvel kapcsolatban. Nem hozta vissza azt a rég keresett elmerülős érzést. Kicsit unalmas is volt, mintha igazából nem történne semmi.Valahogy nem jöttek át sem a karakterek, sem a konfliktusok. Nekem nem volt elég erőteljes. 

Sokszor untam. A végefelé pedig már csak azért pörgettem az olvasást, hogy vége legyen. 

A foltvarrott takarók miatt  olvasás közben viszont folyton eszembe jutott az Édesek és mostohák film. A foltvarrott takarókért már régóta oda vagyok. Egy másik életemben biztos, hogy meg is tanulok majd ilyet készíteni. A könyvben elég sok szó esik róla, hogy készül egy ilyen takaró. Mennyi munka, milyen pontosság,  precízség és mennyire sok idő kell egy igazán szép takaró elkészítéséhez. De az, hogy mennyi emléket lehet egy ilyen takaróba belevarrni, az mindent megér.

A főhősnő sorra eltesz egy anyagdarabot minden számára fontos személytől, hogy  később belevarrja egy takaróba.

Milyen jó lehet egy olyan takaróval letakarni az ágyat, aminek minden kis szegletéhez fűződik valami kedves emlék, egy kedves személyről, egy kirándulásról, egy szerelemről, egy illat, egy hang, itt a gyerekkor, ott a mi gyerekeink pici kora. Ha becsuktam a szemem, akkor szinte láttam magam előtt az én takarómat színes összevisszaságát. Kár, hogy nekem nincs egy ilyen takaróm :(

De ezért az élményért mindenképpen érdemes volt elolvasni. Lehet, hogy másért is, de nekem maga a történet, a menekülő rabszolgák nem fogtak most meg.

Kombinált

Szombaton csúszós, jeges időre ébredtünk. Vagyis ébresztett Marci. Ebben a 7 óra közeli időben nem úgy nézett ki, hogy alkalmas lesz az idő kinti futásra, így azt csináltam, amit pár hete kitaláltam, hogy ha már úgyis megyek tornára, ami csak 9-kor kezdődik, akkor előtte még tudok futni is. Pláne, hogy az a 8-tól 9-ig idő teljesen lukasan telik még akkor is ha itthon vagyok. Persze ilyenkor úgy megyek el itthonról, hogy minden gyerek már vagy megreggelizett, vagy ha nem, akkor is el van készítve a reggelijük.

Negyed 9-kor már ott is voltam, és gyorsan futópadra pattantam. Most sokkal tudatosabban váltogattam a sebességet, és így végül egész elfogadhatót sikerült futnom, csak hát keveset, mert csak 6 km-re volt idő torna előtt. 

Utána viszont nagyon jól esett az edzés. 

Vasárnap pedig végre sikerült 10 km-t futnom, (58 percen belül), és kint a szabadban. Bár mióta kétszer is elkapott az a fojtogató köhögéses betegség, azóta félek kicsit kint futni hidegben. Vacilálltam is, hogy 2 fokban még el merjek-e indulni, vagy inkább megint az edzőterembe menjek, de végül elindultam, és egy vékony kendőt tettem a szám elé, amikor úgy éreztem, hogy fázik a torkom, és nagyon jó volt! Régóta nem futottam már 10 kilométert, úgy kellett már, mint egy falat kenyér. :)

Első futópados

Ma reggel Feri később ment dolgozni. Így az első tervem az volt, hogy elmegyek 8-ra tornázni, mert most megint van tornabérletem. De pont ma reggel nem olyan torna van, amit én szeretek. Igazából bármilyen edzésre elmegyek és végigcsinálom, minél brutálabb, annál jobb, mert én ilyen mazochista vagyok, de a step órákat nem szeretem. Szóval újratervezés, és akkor jó, akkor futni megyek. Bár a szemem még nem az igazi, de mindegy. Viszont ma reggel jó kis áztató esőre ébredtünk, így a szabadban futásról gyorsan le is mondtam, és elmentem az edzőterembe a futópadra. 

Először futottam életemben futópadon. Furcsa volt eleinte, de végül egész jó lett, és 7.5 km-t futottam kb. 45 perc alatt, ami így leosztva nem a legjobb idő, viszont ebben benne van a kezdeti próbálgatás is. 

Úgyhogy most hogy kitapasztaltam, kitaláltam, hogy ha legközelebb ilyen lehetőség kínálkozik, akkor jó kis intervall edzést fogok csinálni, mert arra viszont a futópad nagyon ideális, mert egyszerűen tudom a sebességet fokozni, és csökkenteni adott ideig.

És máskor már előre kinyitom az ablakot, mert a vége felé már elég kevésnek éreztem a levegőt, de megállni emiatt már nem akartam.