Döntések

Kamaszként, mint szerintem mindenki, én is alig vártam már, hogy felnőtt legyek. Felnőttnek lenni olyan misztikus dolog volt, olyan vonzó. Hiszen nincs annál jobb, ha legálisan a magad feje után mehetsz, azt csinálhatsz amit csak akarsz,akkor, amikor akarod, meghozhatod a saját kis és nagy döntésit jól vagy rosszul. Ez akkor mind olyan áhított volt.

Aztán észrevétlenül csakugyan felnőtt lettem, elkezdetem a magam útján járni, a saját döntéseimet meghozni, a saját igazamért harcolni, stb. Értek sikerek, és kudarcok, de nem csüggedtem, tudtam, hogy én választottam ezt az utat, így kell ennek lennie.
Aztán gyerekeink születtek, és akkor már kezdtem kapizsgálni, hogy ez a felnőttség azért nem teljesen fenékig tejfel, de még mindig cukormázban úsztam, jobban is mint valaha, hiszen kiszakadtam a világ körforgásából, és úgymond átmenetileg háztartásbelivé avanzsáltam.
Igazából akkor kezdett leesni, hogy igen, én már felnőtt vagyok, amikor Máté elkezdett oviba járni. Az óvodában én ANYUKA vagyok, felnőtt ember. Még ma is fura ebbe a rendszerbe a másik oldalról belekerülni. Nem is nagyon tudom felfogni.
Talán éppen ezért olyan arculcsapásként ért, amikor megtudtam, hogy a jövő héten lesz a kerületi bölcsődékbe a beíratkozás. Már a jövő héten?????
Mikor Matyit vártuk, akkor az volt a terv, hogy Matyi után kb. 2 évvel jön egy kistesó, és amikor ő két éves lesz, akkor visszamegyek dolgozni. Ez az elképzelés 80%-ban még mindig áll, ekkor viszont a jövő héten Milkit bölcsibe kell íratni, papírokat beszerezni, munkahellyel beszélni, ilyesmi.
Az első tőrdöfés akkor volt, amikor néhány hete felhívott a főnököm, hogy mi újság, és hogy képzelem el a jövőt. Elég felkészületlenül ért a támadás, így nem mondtam mást, mint az akkor még érvényes megállapodáunkat (Ferivel és magammal), hogy igen, január körül szeretnék visszatérni a dolgozó nők táborába. Aztán már a vonalszakítás után elszorult a szívem, hogy az mennyire de mennyire közel van, és hogy Milán még csak most kezd kibontakozni, és hát különben is...
Aztán jött ez a bölcsis beírtakozás... és most teljesen odavagyok, mert tudom, hogy mit csináljak, hogy aztán ne bánjam meg.
Mert igen, nagyon szeretnék újra dolgozni!!!! Most már 3 és fél éve vagyok itthon, és érzem, hogy jó lenne egy kicsit nemcsak anyának lenni, egy kicsit nem csak a gyerekek ügyeit menedzselni, egy kicsit másokkal is lenni. Nagyon vágyom erre. Ellenben nagyon félek attól, hogy nem fog működni. Hogy a most úgyahogy jól működő rendszerünk megakadna, és örök kérdés lenne a ki viszi a gyerkekeket, ki hozza a gyerekeket, te meddig vagy én meddig vagyok, rohanunk haza, satöbbi. Mellette pedig Ferinek valószínű még a jövő évre is akad külföldi útja, ráadásul messzire, és mi is mehetnénk vele, ha valami megvalósul belőle. Úgyhogy ő amellett van, hogy legyen egy harmadik gyerekünk, és maradjak még itthon.
Én viszont most még nem szeretnék harmadikat. Azt hiszem akkor bolondulnék meg végképp. Még kell nekem egy kis idő, hogy nyugodt szívvel és ugyanolyan szeretettel tudjam várni, mint a fiúkat.
Meg aztán évtizedeket sem szeretnék kihagyni a munkából. De akkor is megszakadna a szívem, ha Milán a kis huncutságait a bölcsinénikkel osztaná meg, nem velem. Annyira tanácstalan vagyok, mert mind a két verzó nagyon jó lenne, és mindkettőt szeretném egyszerre. De valamelyikről le kell mondanom, vagy a munkáról, vagy az itthonlétről.
Jajjjjj, nem tudom!!!! Döntenem kell, döntenem kell!
Van még néhány napunk, hogy jól kitaláljuk, hogy legyen.
(A bejegyzést már napok óta írom, legyen ez mentség az összeszedetlenségre, és a csapongásra, ami egyébként hűen tükrözi a fejemben lévő kuszaságot.)
És Feri még mindig azt mondja, hogy legyen egy harmadik, ő más megoldást el sem tud képzelni. Nem nagy segítség, no!

Cipők

Ha tudnék 15 centis sarkú cipőcsodákban nemhogy járni, de lábon maradni, akkor gyönyörűszép cipőket és csizmákat vásárolhatnék nem is annyira drágán (persze jó drágán is lehetne, csak azt nem tudnék) itt Milánóban. De hát nem tudok... így csak gyönyörködöm bennük:)

Mostani kedvencek

Fura

Visszanéztem a2009-es milánói fényképeket ITTés ITT . Matyi OLLYYYAAANNNN kicsike volt még akkor:)))) Milán pedig még pocakon belül lubickolt....
Hát, kíváncsi leszek, hogy a mostani utunkról majd milyen élményekkel térünk haza. De bizota szuper lesz, nem lehet más:)

Éjjeli események

Nem tartom én magamat sem nem olyan öregnek, sem olyan kekeckedőnek, sem nem olyan begyöpösödöttnek hogy egy kis éjszakai mulatozás, zajongás miatt én kinyissam a számat. Eddig kétszer volt szerencsénk találkozni az éjjeli őrjárattal, egyszer 2007-ben a Balatonnál. amikor a mellettünk lévő faház teraszán egy horvát fúvószenekar folytatta a falusi ünnepségen megkezdett előadásukat éjjel 2-kor. (erre az estére teszem Máté pocakbeli befordulását menetirányba) Aztán 2008 tavaszán a szomszédhoz kellett kihívni a rendőröket, mert bolond módjára verte a falat, és ordított, amit hosszú távon már nem tűrhettünk.
Az én premierem tegnap este volt, amikor is Anya felső szomszédja éjjel 2-kor gondolta azt, hogy délután 4 van, és bömbölő tücctücc zene mellett minősíthetetlenül ordibált. Hogy kivel, és miért azt nem tudom, de a legkevésbé sem érdekel, de elvileg egyedül lakik, és mellesleg a tesómmal egyidős. Úgy látszik ennyi év is elég ahhoz, hogy valakinek végképp elmenjen az esze, vagy meg se jöjjön.
Szóval tűrtem-tűrtem egészen addig, amíg a napok óta először relatív jólalvó Milán el nem kezdett néhány csapkodás és ordítás után nyugtalankodni, majd fel is ébredt. No ekkor kerestem ki az ózdi rendőrkapitányság telefonszámát a telefonkönyvből, és tárcsáztam is nyomban, ahol egy kedvesen álmos hang megnyugtatott, hogy utánanéznek mit tehetnek. 5 percen belül már hallottam is hogy kint vannak, és a zene el is halkult, majd volt még néhány "rohadjatokmeg" és társai, gondolom a miheztartás végett, de szép lassan elcsendesedett felettünk minden, és hajnal 4.15-re Milánkát is sikerült visszaaltatnom. Juhé!
Hát így történt. Akár kipihenten is ébredhettem volna.... ehelyett....no mindegy.
Csak azt nem szeretem, hogy ilyen dolgokba kényszerülök bele. Mert nem szeretem én ezt. Csak hát így 30-on túl meg már azt sem szeretem, ha az együttélés legalapvetőbb szabályait sem képesek egyesek betartani, és még nekik áll feljebb, és még nekem kéne velük szemben toleránsnak lenni, meg segíteni nekik beilleszkedni meg felzárkózni, meg ki tudja még mit. Közben meg nemdolgozó ingyenélők, és azt hiszik hogy nekik mindent lehet.

Repülünk!

Most már szinte biztos, mert ma reggel lefoglaltuk a repülőjegyeket. Uticél Milánó, és március 2-án indulunk. Már nagyon izgatott vagyok, több okból is. Mert már ezer éve, na jó megvan az másfél is, nem voltunk repülővel sehol. Mert már nagyon vágyom rá, hogy kiszakadjak a jólmegszokottból. Mert Matyinak szerintem nagyon fog tetszeni a repülés, meg a repülőtér, meg minden ami az utazással jár. Ellenben nem tudom, hogy Milánka hogy fogja venni az akadályokat, de szerintem nem lesz baj. Neki ez lesz az első repülőútja.
Már csak szállást kell foglalni, de ez a Feri dolga.
Már csak bőröndöt kell venni, mert a régi nagyot már szétutaztuk, a régi kicsi meg nem elég a két fiúnak.
Már csak egy-két új ruhát kéne nekem venni, hogy megnyugodjon a lelkem, mert nincs egy rongyom sem...
Már csak fodrászhoz kell elmennem, hogy szép legyek:)
Már csak haza kell utaznunk megpuszilgatni az ujdonsült unokaöcsit:)
És NAGYON remélem, hogy semmilyen betegséget nem kapunk el addig!!!!!!

Tervek

Noooo.... most hogy Máté oviban van, és úgy van oviban, hogy szeret ott lenni, így nem kell egész délelőtt azon stresszelnem, hogy vajon mi van vele, így talán most már egyenesbe tudok jönni majd írás terén is. Mondjuk, ha a felém integető vasalandókupacot nézem, akkor nem biztos, de hát fő az optimizmus:)
Eltelt a 2010, és nyomban el is kezdődött a 2011. Új év, új döntések, rövid és hosszú távúak egyaránt.
Az idén REMÉLEM, hogy jó néhány utazás is szerepel majd a listánkon, rögtön kezdünk egy majd egy Milánóval, amit egyelőre januárról februárra halasztottunk, de szerintem inkább március lesz belőle, akkor már talán jobb lesz az idő is, és Matyit sem fogja megzakkantani annyira, ha kimarad 2-3 hetet az oviból. Bár sokat voltunk 2 éve Milánóban, mégis van egy csomó minden, amit még meg szeretnék nézni, ilyen pl. a design múzeum, na meg most már jó lenne helyet kapni az Utolsó vacsorához is, de hát az nem rajtuk múlik, ugye.
Aztán azt tervezzük, hogy egy ilyen milánói ott tartózkodásunkkor megejtenénk egy római vakációt is. Fura nekem ez a Róma, most megint nagyon vágyom oda, és sorra belefutok mindenféle római dologba, vagy élménybeszámolókba, amiket jelnek veszek. Régebben mindig azt mondtam, hogy Rómába mindenképp el akarok menni, aztán ez valahogy lecsengett amikor egyre több helyet ismertünk meg Olaszországban, és miután megtapasztaltuk a nápolyi zsúfoltságot és hőséget nem annyira vágytam oda. Most újra nagyon mennék, de csak tavasszal vagy ősszel, kizárólag.
És aztán!!!!!! Az év legizgalmasabbnak tűnő hónapja a május, amit lehet, hogy egy az egyben Franciaországban töltünk majd, ha minden jól megy. Ráadásul Párizs mellett, egy köpésre tőle, szóval akár minden hétvégénket ott tölthetjük, ha úgy akarjuk. Ezt már nagyon várom! Igaz, addig jó lenne legalább turistaszinten megtanulni néhány mondatot franciául!
Aztán itt van a nagy kérdés, hogy mikor menjek vissza dolgozni.... első terv az volt, hogy idén még itthon vagyok, és jövőre kezdem újra a dolgos hétköznapokat. De ez attól is függ, hogy a 2012-re milyen kilátások vannak, mert már arra is van 1-2 uti előjegyzés, és nem is akármilyenek, de erről most még nem tudnék mit írni. Szóval még az is benne van, hogy esetleg itthon maradok a 3dik évre is Milánnal, vagy 2.5 ig.
Szóval vannak tervek, elképzelések, bizonytalanságok... és arról akkor még nem beszéltem, hogy esetleg egy harmadik gyereket is szívesen vállalnánk:)

?

Már csak az a kérdés, hogy amikor én vagyok dögrováson, és legszívesebben egész nap a nyakamba húzott takaróm alatt gubbasztanék és sajnálnám magamat, akkor nekem ki főz gyógyító húslevest?

Vázlat

Annyi minden van, amiről majd szeretnék ide írni, ha úgy hozza majd az időm... lehet, hogy a Jézuskától kérek egy plussz napot, amikor nincs gyerek, nincs háztartás, csak a restanciáim vannak meg én.
Szóval sokminden indít el bennem ilyen-olyan gondolathullámokat, vázlatpontokba szedve, hogy el ne felejtsem őket:
- pl. olvastam a magyarok olvasási ill. nemolvasási szokásairól, és a kedvenc írókról.
- aztán írni akarok az állítólagos talpraesettségemről. (na ez egy hosszabb lélegzetvételű lesz, aszt hiszem)
- aztán írni szeretnék a 2010-es évemről amolyan összegzésfélét
- terveket a 2011-re nézve
- és nincs sok NAGY vágyam-álmom, de van néhány dolog, amit jólenne az életem során megvalósítani, ezért le kéne írnom, hogy ne menjen feledőbe.

De ahogy a naptáramat lapozgatom, ezek egy része nyilván már a jövő év projekte lesz... aztán ki tudja... lehet, hogy kapok majd egy plusznapot:)

Mit is szeretnék?

Mindenki azt kérdezgeti, hogy mit szeretnék... én pedig csak töröm a fejem, és ilyesmik jutnak az eszembe, hogy jó lenne Máténak néhány melegítőalsó, stb...
Aztán az is eszembe jutott, hogy jó lenne és nagy kedvem is lenne egy utazós-kirándulós blogot írni.
Csak ahhoz többet kéne utaznom. Szóval azt hiszem én ezt szeretném:)

A húsleves

Volt néhány év az életemben amikor még nem voltak gyerekeim, de azért már gondoltam arra, hogy majd egyszer lesznek. És akkor az is eszembe jutott, hogy vajon milyen élete lesz mellettem a gyerekeimnek, merthogy még egy nyomorult húslevest sem főztem még soha, és úgy képzeltem, hogy azt csak az anyukák-nagymamák tudnak főzni.

A Kincskereső Kisködmön is mindig az eszembe jutott , hogy ott is galamblevest kapott a főhős, amikor nagyon beteg volt, és persze én is mindig azt kaptam otthon, ha beteg voltam.
Aztán lettek gyerekeim, és szerencsére nem nagyon betegesek, de azért néha be-becsusszan egy lázzal kísért megfázás, főleg Máté részéről, mint pl. most is. Ilyenkor a lázcsillapító beadása közben a második gondolatom, hogy gyorsan főzök egy húslevest. És így is teszek. Mert azóta már tudok húslevest főzni, mert azóta már én is anyuka vagyok, és ezzel beigazolódni látszik a fenti feltevésem, hogy húslevest csak anyukák tudnak főzni.
És amikor kész van, akkor kis büszkeséggel a szívemben szedem a tányérba a gőzölgő levest... és arra gondolok, hogy ha majd a fiúk is felnőnek, akkor biztos emlékezni fognak arra, hogy amikor betegek voltak, akkor mindig húslevest kaptak, hogy meggyógyuljanak, mint ahogy én is emlékszem rá. És szívesebben emlékszem a finom húslevesekre, mint a hűtőfürdőkre és a mellkasomra tekert vizestörölközőkre, mert abból is kijutott ám nekem bőven...

Wass Albert: Tél

Templomi csöndben,
Éjjeli ködben
Aszkéta-ágat zörrent a szél,
Valahol messze,
Csillag szemekre
Szürke ködfátylat borít a Tél.

Túl a tetőkön,
Dárdás fenyőkön:
Zöld diadémon, pára lebeg,
Sűrű vadonban
Halkan, titokban,
Fenyő-óriások könnye pereg...

Néma a szikla,
Kristály patakja,
Jeges páncélban tompán zubog,
Mogorva ormon
Nincs rhododendron,
Csak sötét árnyak: Tantalusok.

Mélyen a völgybon,
Fűzfa berekben,
Néha, titokban zörren a szél,
S fent a magasban
Pára alakban
Halkan suhanó szellem: a Té

Ezaz

Az októberi nagy könyvfalásom eredménye az lett, hogy most nem nagyon csúsznak a betűk... pedig 3 könyvbe is belekezdtem, hátha valamelyik majd magával ragad, de nem...mindegyikkel csak ímmelámmal haladok.

Olvasás helyett viszont sokat gondolkodom a közelgő ünnepeken, nagyban szerveződnek Máté szülinapi bulijai, az ajándékok. Ő nagyon várja. Én is. Bár nekem mindig elfacsarodik a szívem, hogy már ennyi idős...pedig sosem voltak még annyira szórakoztatóak vele a hétköznapok, mint most. És sosem voltak annyira fárasztóak sem. Kíváncsi vagyok, hogy meddig fog tartani a szülinap közeledtével ez a nagy elérzékenyülés. Vajon akkor is könnycseppeket fogok morzsolgatni sütisütés közben, amikor már 40-50-60 éves lesz???? Vajon akkor is emlékezni fogok- e az illatára, a bőre selymességére? Majd megírom 40 év múlva:)
Aztán karácsony.... itthon. Nem megyünk sehová. Ami annyival nehezíti meg az én életemet, hogy 3 napig csaknekem kell etetnem a fiúkat, ahelyett, hogy a nagyszülők tömnék őket mindenféle jóval. De azért jó is ez. Most talán várom is az egészet, most először.
A karácsonyi szünetben pedig végre lakhatóvá próbáljuk varázsolni Máté szobáját, hogy birtokba vehesse. Elvégre lehet, hogy ovis nagyfiú lesz. Jajjj!!!!
Aztán Milán szülinap, még egy kiadós sírás-rívás Nekem, hogy már Ő is 1 éves! Hamarosan kirepülnek!
Lassan vége az évnek. Ennek is. Érdekes, és izgalmas volt ez az év. Biztos, hogy a következő is az lesz... ahogy magunkat ismerem.

Valahogy én is így

Nem akarom azzal zaklatni Istent, hogy „légy szíves, változtasd meg ezt vagy azt a nehéz helyzetet az életemben”, mert – ki tudja? – lehet, hogy oka van annak, hogy az Úr kirótta rám azt a feladatot. Inkább azért szoktam imádkozni, hogy legyen bátorságom szembenézni azzal, amit elém sodor az élet, és hogy nyugodtan el tudjam viselni, bárhogy alakul is a sorsom.

( E.G: Eat, Pray, Love)

Egyik kedvenc

Végtelensokszor tudjuk ordítani az autóban:) (persze még a gyerekek előtt volt ez, egy Bp-Keszthely távon)

Szilvás

Nem szeretem a szilvát, mint gyümölcsöt.
DE szeretem a szilvalekvárt, és a belőle készült mindenfélét.
Szeretem a szilva ízű teát, hűűű de még mennyire.
És tegnap óta a szilva ízű joghurtot is.
Lehet, hogy most már a szilvát magát is szeretném, csak újra meg kellene kóstolnom???

Vass Virág: Vulevu

Az elmúlt időszakban elég sok könyvet olvastam. Köszönhetően annak, hogy Milán minimálisra csökkentette mind az éjszakai mind a nappali alvásait, és csak akkor tud kicsit aludni, de legalábbis csendben lenni, hogy Matyi tudjon pihenni, ha a székében ülve hintáztatom. Eme maratoni tevékenység közben pedig bőven van időm olvasni, éjjel-nappal.

Ilyen maratoni altatások alkalmával szenvedtem végig Vass Virág Vulevu-ját.
Sejtettem, sőt tudtam, hogy nem egy nagy szám, legalábbis bárhol olvastam róla mindenhol, mindenki iszonyatosan lehúzta. Kicsit már ezért is kezdett el érdekelni, hogy milyen lehet az a könyv, ami senkinek a világon nem tetszik. Azt gondoltam, hogy az éles kritikákban biztos van némi túlzás is. De nem, nincs.
A könyv valóban nagyon rossz. Minden téren. A történet még csakcsak elmenne, bár szerintem az egy agyonrágott, elcsépelt, százszor megírt keresem a párom történet. De ettől még lehetett volna jó. De nem lett az.
Az egész nekem olyan összecsapott volt, olyan összefüggéstelen, olyan, mintha véletlenül a szerző jegyzettömbjét nyomtatták volna ki. Sok összefüggéstelen, egymáshoz nem illő mondat. Többször is előfordult, hogy egy párbeszédnél nem tudtam melyik sor kihez tartozik. Az egész olyan hatásvadász. Mintha a betűk nem ösztönből jöttek volna, hanem muszájból. Szinte látom magam előtt Vass Virágot ahogy ül a gépe előtt, és töri a fejét, hogy húúú most valami vicceset fogok írni, és az majd milyen király lesz. Szánalmas!
Borzasztóan idegesített az egész, de mégis tovább olvastam, mert azt gondoltam majd biztos lesz ez még jobb is, nem lehet ennyire rossz egy könyv, amit valaki megírt, amit valaki lektorált, amit egy kiadó drága pénzen kiadott, egy könyv, amihez emberek adták a nevüket.
Aztán rájöttem, hogy de lehet. Mert az egész nem arról szól, hogy jó könyv kerüljön az emberek kezébe, hanem pusztán a pénzről. És Vass Virágnak igen jó a marketingje, pláne hogy már a harmadik könyvét készül kiadni.
CSak azt nem tudom, hogy van képük mindehhez. Ahhoz, hogy súlyos ezer ( 3 db ezres az akció nélküli bolti ára, uhhh) forintokat gomboljanak le az emberekről kellemes szórakozást ígérve nekik. Mert e könyv olvasása nekem minden volt csak nem szórakozás, és legkevésbé sem kellemes. Még szerencse, hogy elveimet megtagadva ebook formájában olvastam, mert ha még pénzt is adtam volna ezért a förtelemért, hát na akkor lennék igazán mérges!
Szívesen elbeszélgetnék egyszer Vass Virággal, hogy ezt hogy gondolta... mert lehet, hogy ő másképp gondolta az egészet, mint ahogy átjött a könyvből... vagy nem? Vagy mondjuk azzal az illetővel, aki azt mondta, hogy igen, ez az, ezt a könyvet adjuk ki!!!!biztos siker! De komolyan.
De szerintem ez az illető nem is olvasta a könyvet, hanem egyszerűen csak ránézett V.V. bájos (hú de utálom ezt a szót, de ez van a könyv leírásában is) kis pofijára, aztán nyomjuk neki.
Egyszómintszáz... BORZALOM!!!!!

Tűnődések

Elgondolkodtam azon, hogy van egy csomó dolog, amit folyamatában nem szeretek, de az eredményt igen, és ezért időről időre át kell magam küzdenem a folyamaton is. Hogy a hétköznapi dolgoktól induljak ki, ott van rögtön a rend, a tisztaság. Szeretem őket, bár ritkán van körülöttem igazi rend, és igazi tisztaság, de ha sikerült elérnem egy jó háromnegyedes szintet, akkor elégedetten szívom magamba a tisztítószerillatot. Ennek ellene nemigen szeretek takarítani, fürdőszobát pláne nem, ablakot pucolni meg talán a legkevésbé, mégis mikor végre megcsinálom, akkor az olyan jó.
Aztán ott van a vasalás, amit még szeretnék is csinálni, csak nincs rá annyi időm, amennyit igényelne. Régen a vasalás amolyan relax tevékenység volt számomra, vasalás közben zenét hallgattam, csajos sorozatot néztem, vagy épp világmegváltó gondolataim születtek. Most inkább a versenyfutás az idővel jellemzi leginkább ezt a tevékenységet, ami nem annyira relaxáló. De mivel szeretek vasalt ruhába bújni, és mivel én szeretek, azt gondolom, hogy a családom többi tagja is szeret, (bár szerintem a legkisebbeknek édesmindegy lenne), ezért rendületlenül vasalok.
De pl. annak ellenére, hogy szeretek/szerettem tanulni, valahogy a nyelvtanulást sosem szerettem, ellenben idennyelvül tudni, beszélni annál inkább. Sajnos ez a kettő nem összeegyeztethető.
Viszont van egy csomó dolog, amit már folyamatában is szeretek. Pl. a nyaralás nálam mindig már ott elkezdődik, amikor kilépünk a kertkapun. Mert nekem már az utazás is nyaralás, még akkor is ha esetleg hosszas reptéri várakozással van tarkítva, én azt is szeretem.
Aztán ott van a sütésfőzés, amit sokszor jobban szeretek csinálni, mint az eredményt élvezni, és ugyanígy vagyok sok könyvvel is, hogy sokkal jobban szeretem olvasni, mintsem hogy a végére szeretnék érni.
Hát ilyesmi dolgokon jár az agyam...

Álmok

Nem nagyon szoktam Vele álmodni, illetve ritkán, és akkor is leginkább akkor, amikor valami nagy dolog készülődik az én életemben. Valahogy akkor mindig megjelenik az álmomban, így vagy úgy.

Egyetemista koromban volt egy visszatérő álmom Vele. Akkoriban mindig csak távolról láttam, megközelíthetetlen és megérinthetetlen volt. Emlékszem, nagy tömegben álltunk az utcán, koncerten vagy valami sok embert megmozgató eseményen voltunk, Ő a tömegben előttem valahol állt, és előre nézett. Én észrevettem, felismertem, bár olyan hátizsák volt a hátán, amit soha az életemben nem láttam. Néztem őt, és álmomban is éreztem a kettős érzést, ami tombolt bennem, hogy jó lenne odamenni, megölelni, beszélgetni meg nem beszélt dolgokról, másrészt ott volt a büszkeségem, a márcsakazértsem engedek érzés, a harag. Álmomban is tipródtam. Nem volt jó érzés. Csak néztem Őt messziről. Egyszer csak Ő is észrevett, és néhány pillanatig csak álltunk ott a tömeg közepén és egymást néztük. Nem mozdultam. Ő sem. Addig-addig dobált a lelkem ide-oda, míg végül mégiscsak elindultam felé, átverekedve magamat a sűrű tömegen, mely áthatolhatatlan falként húzódott előttem, mintha mindenki meg akarná akadályozni, hogy odamenjek. De én csak mentem, toltam félre az embereket, de azok mintha egyre csak többen lettek volna előttem, és én mintha egyre csak távolabb kerülnék. Felnéztem, kerestem a lyukat az előttem tornyosuló vállak között, hogy lássam, ott van még, és vár rám... de nem volt ott... elindult, és én csak az ismeretlen hátizsákos hátát láttam... kiáltani próbáltam, hogy Várj még, hisz jövök!, de nem jött ki hang a torkomon, vagy ha igen, még én magam sem hallottam a kiáltást. Elment, és nem nézett vissza többé.

Csatakosan ébredtem... az álombéli csalódás megkeserítette az azt követő néhány napomat. Minden gondolatomban ott volt, nem tudtam száműzni napokig. Emlékszem, hogy nagyon rossz érzés volt.

Aztán az álom egyszer csak elmaradozott, és már régen nem jött elő.

Ezért lepett meg, hogy most rövid időn belül kétszer is újra Vele álmodtam, de egészen másmilyen formában. A régi legyőzhetetlen távolság karnyújtásnyira rövidült. Ott ültünk egy autóban. Csak mi ketten, nem volt tömeg, nem volt zsivaj, nem voltak emberek. Ő vezetett. Furcsa, mert nem volt jogosítványa, és sosem volt autónk. De most ő vezette ezt az ismeretlen piros autót, én pedig kislányként ültem mellette. Azt hiszem legalábbis, hogy gyerek voltam még, de semmiképp nem felnőtt, és nem anya. Valamilyen fehér blúz volt rajtam, rajta rövid ujjú ing. Mentünk némán...néha összenéztünk, és mosolyogtunk mind a ketten.
Nem tudom, hová mentünk, nem tudom mikor, és miért. De azt tudom, hogy jó volt. Kellemes. Nyugodt. Olyan, amilyen régen nem.
Egyszer csak félrenéztem, néztem őt... és megszólaltam: -Apa!
Folytattam volna még... nem tudom mivel... de felébredtem. Vagyis Milán felébredt. Így abbamaradt az álom. Az álom, ami jó volt, és amire olyan régen vártam, az érzés, amit olyan régen nem éreztem.

Másnap mosolyogva gondoltam az álomra, és szomorúsággal a szívemben néztem a fiúkat, akiket sosem láthatott, akiket annyira szeretett volna... szerethetett volna.
Szerintem tetszenének Neki.
Azóta várom vissza az álmot... az álmot ami sosem teljesülhet, mégis boldoggá tesz. Hátha legközelebb tovább tudom álmodni.

Könyvtáras

"Kár" volt tegnap elmenni a könyvtárba, nem is lett volna muszáj, csak olyan szép idő volt, hogy nem akartam bent maradni, de a taknyos fiúkkal játszótérre sem akartam menni. Szóval kár volt, mert átpakolták a polcokat, és egy csomó olyan könyv került a szemem elé, amit eddig nem láttam, mert hát Matyival nem csak a válogatásról szól a könyvtárazás, sokkal inkább a jelzőkártyák és az ilyen-olyan könyvek visszapakolásáról, úgyhogy választani leginkább sebtiben és szemmagasságból szoktam... így bármennyire is győzködtem magam az ellenkezőjéről, mégiscsak levettem 4 könyvet a polcról, ami az itthon lévő 3-mal együtt már 7-et jelent.

Még szerencse, hogy Milán mostanában megint csak a székében tud aludni hajnaltájt, kizárólag hintáztatva, így 3-tól 4-től 5-ig fél6-ig elég sok oldalt el tudok olvasni, szóval keine panik:)