Az anyaság felruházza az embert egyfajta sajátos, különös látásmóddal, mondhatni prizmával, amelyen keresztül úgy látja gyermekét, mintha több különböző arcot viselne egyszerre. Ezért él az emlékezetében egy kis földre szállt angyal akkor is, amikor a csemetéje éppen ripityára töri a kerámialámpát, ezért képzeli, hogy a karjaiban tartott , síró csöppség éppen mosolyog. És ezért lát maga előtt egy kisfiút, gödröcskékkel az arcán, amikor a férfi méretű fia közeledik felé.

 /Jodi Picoult: Sorsfordítók/

Karácsonyra ?

Van nekem a levelezésre használt email címem mellett egy freemail-os, amit mindenféle oldalakra történő beregisztráláshoz használok már csak. Ebből kifolyólag telis-tele van mindenféle ajánlatlevelekkel, hírlevelekkel, és a legtöbbjükről azt sem tudom honnan és miért jön. Nem szoktam ezekkel érdemben foglalkozni, ha van időm és kedvem, akkor törölgetem őket olvasatlanul. Valamelyik nap, ahogy az egyik rendelés visszaigazolást olvastam, utána automatikusan átlépett a következő levélre. Valami kuponos hírlevél volt. 

Azt harsogta már a cím is, hogy hihetetlen karácsonyi ajándékok akár 67%-os kedvezménnyel! Csábító, nem igaz?

Görgetem, görgetem, volt ott mindenféle, ami szokott lenni, kicsit nekem olyan webes százasboltnk tűnt az egész, mert edénykészlettől elkezdve karácsonyi led izzóig minden volt. Egy dolog keltette fel azonban csak az érdeklődésemet, ezt az ajánlatot kétszer is elolvastam, mégpedig, hogy professzionális balta kapható csúcsáron, 60% kedvezménnyel, mondjuk 1990ft, nem emlékszem pontosan. Hát mit mondjak.... a karácsonyi ajándékvásárlás közepette még sosem jutott eszembe senkinek sem baltát venni, még akkor sem, ha kétségkívül hasznos, ha van a háznál egy professzionális balta. Na de akkor is....

Milyen már, hogy a fa alatt ott találsz egy szépen becsomagolt, felmasnizott baltát???? 

Micsoda meghittség :)

Szabó Éva: Indulás előtt

Csomagoljunk
legyünk útra készen
mielőtt minden
eltörik egészen
hisz oly kevés
mit vinni kell
egy „megérte”
egy „hinni kell”
egy szerelemtől
fényes pillanat
a sárba süppedt
kő alatt
a sötétben
egy résnyi fény
élétől
megsebzett remény
mert valami
végérvényes rend kell
ha nagy útra
készül már az ember
tudván
hogy akkor sem néz
hátra
ha nevét valaki
még egyszer elkiáltja

Ha máshol nem, hát ott azért mégiscsak

Nem hiszem, hogy valaha is a fejembe venném, hogy maratont fussak. Nem felet, egészet. Igaz, pár hónapja még a félben sem gondolkoztam, aztán mi lett belőle :) De most, hogy a New York maratonról nézek képeket, azért csak ott motoszkál bennem, hogy azt azért csak lefutnám. De biztos belehalnék. Mégis ott, New Yorkban mintha kevesebb lenne az a 42 kilcsi. Legalábbis a képeken. 

De mindegy is, mert úgysem mostanában lesz az, hogy New Yorkba utazunk. Ha utazunk egyáltalán valaha is....

Van az úgy

amikor egyszerűen csak sírni van kedvem. De ha nincs kedvem, akkor is sírok.
Na ilyen ez a mai nap. Gyakorlatilag mindenen tudok sírni, ha hozzámszólnak, akkor azért, na nem akkor meg azért.
Nagyon gáz.

Azt hiszem elmegyek futni.

És nem, nem vagyok terhes. áh... na akkor sírnék csak igazán :)

Éves rendes mizéria

Közelegnek az ünnepek, nyakunkon a mikulás. Amit én egyelőre csak onnan észlelek, hogy felélénkült az ovis levelezőlista. Úgy van már pár éve nálunk az oviban, hogy egységes csomagot kap minden csoport. a testvérgyerekek miatt, hogy ne legyen különbség. Nem feltétlenül értek ezzel egyet, de nem is foglalkozom vele különösképpen. Az én gyerekeimet valahogy maga a Mikulás személye jobban érdekli és foglalkoztatja, mint a csomag beltartalma. Meg hát meg lehet azt beszélni, hogy miért nem egyforma, arról nem is beszélve, hogy általában nálunk úgyis belemegy minden a közösbe, és nincs igazából enyém-tiéd. 

Mint minden évben, most is természetesen téma, hogy mi legyen a csomagban, vagyis inkább, hogy mi ne. Hogy kevés édesség legyen, és minőségi. Egyetértek. Vagy hogy ne is legyen egyáltalán édesség, mert fujjj, ördögtől való. Nyalóka, cukorka, az meg végképp nem.  Húúúú, úristen!   Legyen benne inkább kifestő, kirakó, zsírkréta, ceruza, mogyoró, aszalt gyümölcs, akármi. Amik persze mind jó ötletek, de 600 ft-ot kell a csomagra beadni, szóval elég reménytelennek gondolom. Volt, aki magának a csomagnak a szükségességét is kétségbe vonta, mert hol van ez a fajta ajándékozás magánka a szokásnak az eredetétől, amikor Miklós megajándékozta a szegényeket. Ami persze igaz, de ne felejtsük el, hogy az ünnepeinket mi magunk alakítjuk olyanná, amilyenek lesznek.

Másrészről meg sosem értem, hogy mi ez a hiszti. Mi is odafigyelünk arra, hogy mit kapnak a gyerekek. Nem esznek szerintem annyira sok édességet, csokit ritkán, inkább sütiket, cukorkát egyáltalán nem. Ettek  már cukorkát, de nem ízlett nekik, és nem is kérnek. Ettek már nyalókát is, bár tény, hogy azzal engem is ki lehetne kergetni a világból, de a kóstolás után azt sem kérték. Szóval igazából nincsenek letiltva semmiről, maguktól nem eszik meg azt, amiről érzik, hogy nem jó nekik. Ennek ellenére nem kapok szívgörcsöt, ha egy évben egyszer, vagy kétszer, (mikuláskor és húsvétkor) olyat esznek, amit én nem adnék nekik magamtól. Meg akkor sem, ha akkor egyszer mondjuk két csokimikulást is magába töm, max. aznap nem vacsorázik, de azt még túl lehet élni. Szerintem. Persze mindenki másképp gondolja, és mégmásképpen csinálja. Van akinek több energiája van széllel szembe menni, van akinek több a kitartása is ehhez. Én nem vagyok nagy reformer, inkább csak hátulról támogatok. Én inkább próbálom itthon átbeszélni a gyerekekkel, hogy mit miért csinálunk úgy ahogy, ami persze nem mindig sikerül, de pl. a mikuláscsomag dologgal nagyon partnerek. Sosem volt olyan, hogy úgy vetették volna rá magukat, mint egy afrikai éhező, aki nem evett már ki tudja mióta, édességet meg pláne nem. Talán azért, mert nincsenek róla radikálisan letiltva, és tudják, hogy ha kérnek akkor kapnak, felesleges sutyiban magukba tömni mindent, akár ízlik nekik, akár sem.

Nem is tudom, hová akartam kilyukadni.... igazából sehová, csak érdekes, hogy ez minden évben lejátszódik. Pontosan ugyanúgy. Kis eredmények persze vannak, meg vannak törekvések is, meg javaslatok is. Aztán egyszer majdcsak el is jutunk velük valahová. 

Én mindenesetre szeretem a Mikulást. Szeretem a gyerekek csillogó szemét látni, amikor találkoznak a Mikulással. Szeretem azt a kettősséget az arckifejezésükben, hogy izgatottak is, de tartanak is tőle azért. És szeretem a várakozást is. Meg a készülődést. A cipőpucolást, az ablakbatevést. 

Én újabban azt szoktam csinálni, hogy a csomagba kerül valami vagány alsónemű, zokni, alsógatya, valami klassz mintával, persze mikulás, és valami olyan dolog, amit egyébként nem szoktunk venni, de mindig megnézzük a boltban, mondjuk egy drazsés krémtúró, vagy m&ms, ilyesmik, nem nagy dolgok, de mégis valami újdonság, amit nem kapnak minden hétköznap. Ez valahol félúton van az egészségesség, és az édesség között.

Kíváncsian várom, idén mi kerül majd a csomagba. Még az itthoni csomagokat sem találtam ki.

"Ha valakit elveszítettünk, akit szerettünk, a lélek azonosulással gyógyul. Egyszer csak észrevesszük, hogy bizonyos tulajdonságait, mozdulatait öntudatlanul is átvettük annak, akit nehéz elengedni. Valami apró gesztust, hangsúlyt vagy mindennapi szokást. Például úgy terítünk, úgy hajtjuk össze a szalvétát, ahogy az elhunyt édesanyánk tette. Valamit föltámasztunk abból, aki elment, egy darabkát belőle beépítünk az énünkbe. Őt már nem kapjuk vissza, de valamit belőle mégis megőrizhetünk halálunkig. Így folyamatosan össze vagyunk kötve mindazokkal, akiket valaha szerettünk, mert a lelkünkben ott van az emlékük, és a viselkedésünkben néhány motívum, amiről tán magunk se tudunk, mert nem tudatosítottuk ezeket. De ha megfigyeljük, rájöhetünk, hogy mit támasztottunk fel azokból, akiket elveszítettünk és megsirattunk."
 

/Prof. Dr. Bagdy Emőke: Utak önmagunkhoz/

Gumicsizma

Az meg milyen már, hogy az első három hétben  minden héten legalább kétszer zuhogott az eső, nekem pedig nem volt gumicsizmám, és úgy, de úgy utáltam az ázott cipőmben menni a suliba, oviba, és most, hogy hétvégén kaptam egy szép lila, csajos szipiszupi gumicsizmát, most bezzeg nem esik! Ez nem igazság!

Álom

Este lefekvés előtt a Running World-öt lapozgattam. Nem kellett volna, mert így egész éjszaka csak futottam, és közben olyan szavakat mormoltam magamban, amiben van "ty" betű, mert Mátéval valamelyik nap éppen ilyen feladatot néztünk az olvasókönyvében. 

Áááááá.

Nem vagyok futó

Annak ellenére, hogy mindenféle futós oldalak és blogok az én futás-sűrűségemmel és a megtett kilométerekkel már futónak nyilvánítanának, én nem tartom magam továbbra sem futónak. Csak hobbifutónak. Tény, hogy nálam a hobbi és a megszállottság nagyon közel áll egymáshoz, át is csap néha ide-oda. 

Én a körülmények miatt leginkább esti, késő délutáni futó vagyok. Ennek egyszerű oka van, ekkor van itthon Feri, és tud a gyerekekre vigyázni. 

Ámde, mostanság a délutáni futásaimat sokszor megvétózza az időjárás. Ebből is látszik, hogy nem vagyok futó, mert egy futót nem gátol meg az időjárás, ugyebár. Engem meggátol, mert ha látom, hogy hamarosan le fog szakadni az ég, akkor nem is indulok el, max. ha elállt. 

Sőt, tűző napban sem szeretek futni, mert frissítés ide vagy oda, nem megy úgy, ahogy én szeretem, ha megy.

Pár hete fontolgatom már, hogy át kéne állnom a reggeli futásra, hiszen akkor még nincs meleg, Marci úgyis korán ébred, és ahogy Feri el szokott indulni simán beleférne egy óra futás. 

Ma hajnalban valamire felriadtam. Fél 6 sem volt még egészen, Marci is aludt még. Elmentem vécére, és a nemteljesenlehúzott redőny alatt láttam, hogy piroslik a felkelő nap. Gondoltam, most kéne gyorsan futócipőt húzni, és menni, biztos tök jó lenne. 

Szép gondolat volt, de a következő lendületemmel inkább visszabújtam a takaróm alá, és aludtam még fél8-ig. 

Hát ezért nem vagyok én futó.

3 kismalac

A gyerekek a három kismalacot nézik reggel. A minimaxos verziót. Van másik is, Marcinak pl. a disney-s verzió jön be inkább, mert abban énekelnek is.
Szóval a minimaxosat nézzük. Mondja a farkas:
- Kismalac, kismalac engedj be!

Hát majdnem fennhangon folytattam azzal a régi-régi Kerozinos nótával.
- Nem engedlek l....sz a s....be!

Szerencsére még időben észbe kaptam, és csöndben maradtam.

Tablós

Alapvetően nem érzem magam (annyira) öregnek.
De amikor egy érettségi tablót nézve több ismerős van a tanári sorban... sőt... igazából csak ott van ismerős, akkor azért rá kell jönnöm, hogy csak eltelt az a tizenvalahány év.

Piacos

Nem tartom magamat se mintafeleségnek, mintaanyának meg pláne nem, de azért igyekszem olykor legalább megközelíteni a fejemben lévő álomképet erre vonatkozóan. 

Régebben sosem jártam piacra. Igaz, nem is volt rá időm. Kisgyerek koromban rendszeresen jártunk hétvégén piacra, és sokegyéb mellett (pl. a lángosevés) arra emlékszem nagyon, hogy iszonyat sokat álltunk sorba tojásért, zöldésgért,  bármiért. Nem értettem, hogy anyu miért mindig a leghosszabb sorba áll be, amikor kettővel arrébb csak ketten állnak, és ott pikkpakk végeznénk. Anyu mindig azt mondta, hogy azért, mert itt a legszebb az áru, vagy mert itt a legjobb az ár-érték arány. Na jó, nem ezt a kifejezést használta, ezt akkor még úgysem értettem volna, de ez volt a lényeg. 

Ma már részben kapisgálom azt, amit akkor mondott. Ennek ellenére én még most sem vagyok az a sorbanállós fajta. Egyszerűen kettőnél több embert nem tudok kivárni. Mentségemre legyen mondva, mindig van velem legalább 1 gyerek. 

Ha nem is rendszeresen, de azért időnként elő szoktam fordulni a piacon. A közelebbin is, és a kicsit távolabbin is. És csak nem olyan régen jöttem rá, hogy mind a két helyen van saját zöldségesem.  Mindig hozzájuk megyek, mert tudom, hogy ott szép az alma és jó áron van, és így tovább. És van még egy kis bódés zöldségesem is, itt az utca végén. Ezek mind ismernek, ismerik a fiúkat, indig megkérdezik, hogy mi van velük, ha egyik-másik nincs velem, és szólnak, hogy van szép karfiolom, nem visz belőle? és tényleg szép, és persze, hogy viszek.

Ma délelőtt elbicajoztunk Marcival a távolabbi nagypiacra. Először mentünk így biciklisülésestől, és elég parában voltam, hogy mi van ha valaki lecsatolja a hátáról az ülést, ami többet ér, mint az egész bicikli cakkumpakk. Így elég fürgére vettük a vásárolgatást, és mivel az énzöldségesemnél éppen hosszú sor állt, mert a csütörtök az már mindig félteltházas buli a piacon, most nem oda mentem, hanem máshoz. Marci persze mindent megsimogatott, le akarta tépkedni a koktélparadicsomokat, eprekkel akart célbadobni, meg mit tudom én, én pedig próbáltam megfékezni, amíg az előttem lévő néni fizetett. 

A zöldséges pasas meg csak mosolygott a szélmalomharcomon, és nevetve megjegyezte, hogy:

- Kéne még vagy 2 gyerek, nem?

Mire én mondtam neki, van még kettő, csak ők oviban vannak.

Láttam rajta, hogy hitte is meg nem is. 

Nekem meg mindig jól esik, ha nem nézik ki belőlem, hogy 3 gyerekem van. :)

Így hát csodaszép karalábékkal és körtékkel, és hízott májjal távoztam. És a bicikliülés is megvolt. :)

Futok, futok

Az elmúlt heten nagyon belecsaptam a lecsóba futásilag, ami azt jelenti, hogy 8 napból 7-szer húztam nyúlfutócipőt. Köszönhető ez egyrészt annak, hogy egészen sokáig világos van, és még az idő is pont olyan, amilyet én szeretek futás közben. Másrészt, a barátnőm agitálására beneveztem a cocacola futásra. A 10 kilométeresre. Amit akkor, amikor neveztem még soha nem futottam le, de igazából még a közelébe sem értem. Ez elég nagy motiváció volt ahhoz, hogy amikor Feri felhív, hogy fél 8 körül otthon van, akkor gyakorlatilag csak a kilincsen találkozik a kezünk, és a következő pillanatban már a bicajomon ülök. Szóval futok, futok, és egyre többet, és egyre jobb részidőkkel. 

Május 2-án futottam le először a 10 kilométert, ami hatalmas eufóriával töltött el. Ráadásul olyan időeredménnyel, amit magam sem gondoltam volna, 1 órán belül voltam. Igaz, csak pár mp híja volt, de akkor is.  A futás mellett pedig rendszeresen járok edzeni. 

Ettől függetlenül kicsit azért parázok egy ilyen nyilvános futástól, mert mi van ha pont akkor és ott nem fogom bírni. Mert betonon van, mert ebéd/alvásidőben, mert sütni fog nagyon a nap, vagy esni az eső, vagy, vagy, vagy.... huhhhh. Hát kellett ez nekem? :)

De közben meg tiszta hülye vagyok, mert amikor I. a hétvégén megpedzette, hogy akkor ősszel menjünk el a félmaratonra, mert ha 3 hét alatt felhoztam magam a 10 kilométerre, akkor már nem kell sokkal több, és a félmaraton is menne, akkor persze lehurrogtam, de azóta csak itt motoszkál a fejemben, és már azt számolgatom, hogy a 12-t szerintem le tudnám most is futni, és ha még 5-t rátennék tartósan, akkor biztos menne a 21 is. Na de itt szoktam megálljt parancsolni magamnak. 

Egyelőre a 10-es cocacolán legyek túl. 

A technika

Nem vagyok még (talán) annyira öreg, mégis egyre többször fordulnak meg a fejemben olyan öreges gondolatok, mondatok, szófordulatok, hogy ejjjjj bezzeg az én időmben, meg amikor én voltam iskolás, meg annak idején, stb... Azt sem gondolom, hogy nagyon maradi lennék, sőt, szerintem egész jól be- és el tudom fogadni a technika új csodáit, még ha nem is használom mindegyiket, mert jelen pillanatban a mindennapi létezésemhez nem elengedhetetlenül fontos. De azért egész jól kezelem a számítógépet, tudok az okostelefonokról, a tabletről, az ebook olvasóról, tudom mi az a külső háttértároló, meg biztos tudok még egy csomó mindent, csak az már nekem is teljesen hétköznapi, oké az ipod-ot csak névről ismerem, de fogalmam sincs róla, hogy ha lenne nekem egy ilyenem, akkor az nekem miért lenne jó :)  A fentieket is csak azért említem, mert több ismerősöm is van pl., aki hasonló korú, mint én, és mégsincs a fentiekkel még annyira sem képben, mint én. 

Tudom, hogy a világ a digitalizálás és a miniatürizmus felé halad. És fejben tudom is, hogy ez milyen jó, hogy mekkora lehetőség, hogy többezer könyvet tudsz magaddal cipelni, ha kell, hogy adatokat, infókat tudsz pillanatok alatt megszerezni. Tudom, hogy ez a jövő, és nyilván én is ebben élek.

Mégis nagyon meglepődtem, és elcsodálkoztam ma. Marcival a mondókázós órára mentünk, és a tulajéknak 2 nagyfiuk is van a Mátékorú kicsi mellett. A legnagyobb épp egy versenyre készült, ebookból tanulta a leckét. És annyira fura volt, és egyben annyira nagyszerű dolog lehet, hogy minden kéznél van. Emlékszem, amikor főleg egyetemen előjegyzéses rendszerben lehetett egy-egy szakkönyvet kivenni, vagy ki se lehetett venni a könyvtárból, hanem csak ott lehetett belőle dolgozni, mert csak 1 példány volt belőle. Meg amikor egy fél táska könyvvel meg jegyzettel utaztam keresztül az országon egy-egy hétvégére, szünetre. Hát mennyivel egyszerűbb ez így, és mennyire praktikus. 

Ellenben a furcsasága is pont ez a dolognak, hogy azt mondja az anyuka, hogy már alig használnak füzetet, és a tanulandó tananyagot is megkapják digitálisan, letölthető a honlapról. A beadandókat is emailen küldik el a tanárnak. 

 Azt mondja, hogy a jövőre a második fiának az osztálya lesz a kísérleti nyúl, ahol már egyáltalán nem fognak papíralapú könyvet/füzetet használni, hanem minden digitálisan lesz, és tablettel mennek a gyerekek iskolába. Hát nem durva? 

Remélem azért, hogy az általános iskolában azért még megtanítják majd a gyerekeket folyóírással írni, vagy lassan ez is kimegy a divatból? Mert tulajdonképpen én sem sűrűn írok már kézzel, max. alá. 

Szóval hihetetlen a tempó, a gyorsaság amiben élünk, ami felé haladunk. Szoktuk emlegetni Ferivel, hogy micsoda sorállás volt a koleszban a telefonfülkénél, meg hogy bemondták a hangosbemondóba, hogy kit keresnek telefonon. Ez mára már nekünk magunknak is vicces, pedig tényleg így volt. 

Csoda-e, ha a fiúk nem hiszik el, hogy a mi gyerekkorunkban hétfőnként nem volt a tévében adás, és mese is csak egyszer volt egy nap? Néha már én magam sem hiszem ezt el :)

Csajos este

Tegnap moziba mentünk a csajokkal. (anyukatársak) Hárman mentünk, de még így is fél délután telefonálgattunk körbe, hogy akkor mit nézzünk, mikor és hol. Már az is szóba került, hogy akkor inkább sörözni menjünk, mert azt könnyebb megszervezni, de végül a Liam Neeson repülős filmjét néztük. (Non-stop) Nem volt rossz, kellően volt izgalmas, és néhol vicces, és hát Liam Neeson még mindig jó pasi, no.

Jó kis este volt, pletykázós, egymást ugratós, és annak ellenére hogy hármunknak összesen 7 gyereke van, nem igazán kerültek szóba a skacok, ellenben tudtunk úgy vihogni az előtérben, mint a tizenéves csitrik :)
Ennek örömére már a jövő heti filmet is kinéztük ;-)

Vándorünnep

" Ha szerencséd volt
és ifjan Párizsban élhettél,
bárhova vetődj életed során,
Párizs veled marad mindig,
mert Párizs vándorünnep "

Még a nyáron olvastam A párizsi feleség-et, ami Hemingway első házasságáról szól. Az 1920-as évek Párizsát, az akkori kávéházi- és éjszakai életet, az önszerveződő műkedvelő társaságokat, a kezdő író útkeresését az első feleség szemszögéből ismerjük meg ebből a könyvből. Nagy szerelem volt az övék, sok nehézséget túlélő nagy-nagy szerelem. A feleség részéről legalábbis mindenképpen az volt. Nagyon tetszett a könyv, néhol szomorú volt, néhol vidám, néha borzasztóan dühítette a női mivoltamat, és azt gondoltam, hogy nem, így nem lehet egy nővel bánni. És bár tudtam, hogy a történet nem lehet happy end, mégis az utolsó pillanatig reménykedtem, hogy hátha mégis. 

Ugyanezt a kort, a 20-as évek Párizsát és az első házasság idejét Hemingway  maga is megírta. Ez a könyv, a Vándorünnep, és csak halála után adták ki. 

Már a Párizsi feleség olvasása közben/után nagyon kíváncsi voltam, hogy vajon Hemingway hogyan látja ugyanezt az időszakot, és mindenképpen felvettem a könyvet a gondolati várólistámra. 

Legutóbb megtaláltam a könyvtárban. Elhoztam, és kiolvastam. Nem egy terjedelmes mű, 200 oldalnál alig több, kis novellagyűjtemény inkább, semmint regény. 

Érdekes, léleksimogató olvasmány, főként az akkori párizsi társasági életet mutatja be, néhol szó esik a feleségről, a szerelmükről, de ez mintha csak biztos háttérként szerepelne, ahogy szerintem az író életében is így szerepelt Hadley. Mégis úgy érzem, hogy fontos volt Hemingwaynek ez  a szerelem, ez a házasság, az otthon "melege" már ha lehet a szegénységük mellett melegről beszélni. Fontos volt neki Hadley kitartó támogatása, töretlen hite Benne, bíztatása, hogy egyszer nagy író lesz.

Ha jól emlékszem, egyszer régen már belekezdtem egy Hemingwaybe, nem is tudom melyikbe, mert annyira nem fogott meg, annyira nem bírtam olvasni, hogy félbehagytam. Ez más volt. Itt sodortak a leírások, és láttam magam előtt a párizsi utcákat, bár még sosem jártam ott. Ott ültem én is a Szajna-parti kávézó teraszán, és néztem a vizet, néztem a hulló faleveleket, és éreztem a hűvös szelet az arcomon.  Lelassult körülöttem a világ, teljesen beszippantott a 20-as évek Párizsa. 

Bár azt olvastam, hogy a Vándorünnep inkább a kezdő Hemingway stílusát hordozza, hogy egyfajta útkeresés, ami végül a nagy Hemingwayhez vezet, de nekem nagyon tetszett. Talán pont ezért tetszett. 

Mindenesetre megpróbálkozom újra egy másik könyvével, hátha csak nekem kellett felnőnöm a feladathoz. 

"Amint leesett az első hideg eső, a városra hirtelen szakadt rá minden szomorúság, az ember jártában-keltében észre sem vette többé a magas fehér házak tetejét, csak az utca nedves feketeségét, s a kis üzletek, ....csukott ajtaját. "

"Mindenen vitatkoztunk, és minden fontos volt, és folyton ugrattuk egymást.  Mindenre emlékszem, amit csináltunk, mindenre, amit mondtunk az úton- merengett el Hadley- Mindenre, de mindenre. "

"Az ember azt hinné, hogy ősszel tör ránk a szomorúság. Hiszen évről évre meghalunk kicsit, mikor a fákról lehull a levél, s a szélbe, a fagyos téli fénybe pőrén nyúlnak az ágak. Ám tudjuk, hogy a tavasz megjön mindig, mint ahogy tudjuk azt is, hogy a folyó szabadon árad, ha eltakarodott róla a jég. De ha esett-esett szakadatlanul az ónos eső és megölte a tavaszt, az olyan volt, akár egy ifjú oktalan halála."

Fogadalom

Nem újévi, de fogadalom.

Ma reggel, miután kétszer összevesztem Milánnal, és egyszer Mátéval, majd jól kisírtam magam a hálószobában Marciöltöztetés közben, megfogadtam, hogy türelmesebb leszek. Mert nem jó ez így. Nem jó, hogy az utóbbi időben sorra hagyom magam kihozni a sodromból, hogy érzem, hogy feszül bennem az idegesség, hogy szétrobban a mellkasom, a fejem, hogy már én magam is érzem, hogy elviselhetetlen vagyok, és a legjobb talán az lenne, ha bezárkóznék egy sötét szobába egyedül, és senki sem szólna hozzám. De mivel ez kivitelezhetetlen, ezért úgy döntöttem, hogy ez így nem mehet tovább. És mivel (elvileg) én vagyok a felnőtt, nekem kell okosabbnak lennem, és uralkodni magamon, és nem hagynom, hogy a gyerekes kis butaságaik kihozzanak a sodromból. Tudom, hogy a kiabálás nem megoldás. Érzem, hogy valami nem stimmel velem, hogy  az elmúlt időszakban nagyon könnyen ki lehet hozni a sodromból. Egyelőre keresem az okokat, és a megoldásokat, és próbálok a jó pillanatokból erőt meríteni a rosszabbak elviseléséhez.

Álmodtam

Az éjjel álmodtam. Máskor is szoktam, de általában nem emlékszem rá. Vagy reggel még pont emlékszem, de mire kibújok az ágyból, addigra az emlék tovaszalad, és csak az érzés marad, hogy álmodtam, de mit is? Ez nagyon bosszantó tud lenni, és ilyenkor egész nap ezen kattogok és próbálom felidézni, hogy mi is volt, de nem igazán sikerül. Sokszor csak az érzés marad, hogy milyen volt, hogy jól éreztem-e magam az álomban, vagy nem.

Ma viszont valamiért megjegyeztem az álmomat. Fura volt, jó is volt és rossz is egyben.

Az volt, hogy New Yorkban voltam. Rubintrékával és Norbival. Hogy miért pont velük, elképzelésem sincs. Mintha már az álomban sem igazán értettem volna, hogy hogy kerülünk mi egymás mellé. De New Yorkban lenni jóóóó volt! Elvarázsoltak a felhőkarcolók, beszippantott a nyüzsgés, a gigantikus méretek. Emlékszem, hogy a fejemet folyton az ég felé tartottam, hogy lássam a házak tetejét is. És ekkor történt... hogy fényképezni akartam, de nem volt jó a fényképezőgépem!!!! Látszólag működött, de hiába nyomtam a felvevőgombot, nem csinált képet. Borzasztó volt, és nagyon elszomorodtam, hogy nem tudok fényképezni.

A szálloda tetőteraszán ültünk éppen. És akkor Norbi azt mondta, hogy ne aggódjak, majd ő mindjárt megy, és megkérdezi a recepción, hogy hol tudnánk megnézetni a gépet. Hogy végül megjavította-e valaki a gépet, nem tudom, mert arra már vagy nem emlékszem, vagy felébredtem, de nyilván ez már nem is volt lényeges. De nagyon kellemes érzéssel keltem fel, szóval biztos heppiend lett a vége :)