Ovis helyzetek

Vigyázat!!!! Unalmas lesz, hosszú lesz, dühöngős, de muszáj leírnom valahová.

Tegnap volt szülői értekezlet az oviban. És csak azért nem az anyablogomban írok erről, mert amikről szó volt, az egyáltalán nem egy habosbabos gyerekblogba való, ez kérem tömény politika és kőkemény pénzügyek. A dolog valamikor tavasztól kezdve kígyózik rendületlenül, hol erre.hol arra kanyarodva, de semmiképp nem úgy, hogy ebből akár az óvoda, mint intézmény, akár a pedagógusok, akár a gyerek jól jöhetnének ki. Tavasszal az újsütetű kerületvezető bagázs kitalálta, hogy nem jó ez így ahogy van, túl sok a kiadás, bokrosítsuk az óvodákat. Hosszas hivatalbajárás és levelezgetés, és számokkal alátámasztás után, ( a kimutatást önszorgalomból egy anyuka készítette el, mert a polgmesteri hivatalban erre nem voltak képesek, ők hasraütésszerűen dobálóztak valósnak nem mondható számokkal), szóval hosszas idegtépő tortúra után ezt végül lefújták, jegelték, elhalasztották, a lényeg, hogy nem valósult meg. Egyelőre.

A mi ovinkban nyílt tavaly télen 2 új csoport, ide jár Máté is, a szomszédos iskola régi szertárépületét alakították át, de csak belülről. Azt ígérték, hogy tavasszal-nyáron minden hiányzó külső munkát befejeznek, tetőt, ablakszigetelést, kertrendezést, stb..., erre akkor még megvolt a pénz. Csakhogy ezt a pénzt mire felhasználhattuk volna, addigra az önkormányzat visszavette. Csak úgy. Mert úgy gondolta. És még a nyomát is eltüntette a korábbi papíron már az ovinak adott pénznek. Így most az egyik csoport hónapok óta beázik. Szerencsére nem a Mátéé. Még.
Két apuka felajánlotta, hogy eljön egy hétvégén, és ingyen, társadalmi munkában megcsinálják azt a nyomorult tetőt, mert mégiscsak jön a tél, akárhonnan is nézzük, a gyerekek nem lehetnek egész nap egy beázó tetejű csoportszobában. De nem lehet, mert az önkori nem engedi, mert ők úgy nem tudják átvenni, csak akkor ha szakember csinálja számlával, de arra meg ugye nem adnak pénzt.
Másik. A szomszédos iskolát összevonták egy másikkal, és az épületet egy táncművészeti iskola bérelte ki. A fűtésrendszer egy része viszont közös az iskoláéval, azaz pl. a mi két csoportunk az iskolán keresztül kapja a meleget, úgy, és akkor amikor ők gondolják. Na most ha ők úgy gondolják, hogy nem fűtenek még/már, mert ők ugye táncolnak és nem fáznak, és eleve huszonévesek, akik azért másképp érzik a hideget mint a mi földönülős 4 éveseink,szóval ha ők nem fűtenek, akkor nálunk sincs fűtés, vagy ha ők 20 fokra fűtenek, akkor a mi csoportunkban is 20 fok lesz. Ők persze szorgalmazzák, hogy válasszák le a rendszert, amire ígéretet is kaptak, de most már szept. vége van, és eddig még nem történt semmi, és bárhogy is nézzük 2-3 héten belül már igencsak fűtésszezon lesz.
Amiért még külön jó, hogy a táncsulisoknak hetente többször is a 13-15 óra tartományba esik valamilyen táncórájuk, amitől az ovisok nem tudnak aludni. Múlt pénteken állítólag olyan dobpergés volt, hogy az egyik csoportban sírva keltek fel a gyerekek kettőkor. Nem, nem tudnak órarendet módosítani, mert a külsős tanárok csak akkor érnek rá órát tartani.
Felvetették ezt a problémát a múlt héten egy szülői fórumon, ahol a kerület oktatásért felelős akármije azt sem tudta, hogy az épület ki lett adva a táncosoknak, hogy ebből gond lehet, hát arról meg végképp nem tudott. Kicsit vicces, nem?
És akkor még nem is említettem, hogy a tavasszal elvont/meg nem adott pénzen felül most újabb 10%-ot kérnek vissza minden egyes kerületi óvodától. És az oké, hogy nem hagyják hogy a közüzemi díjakat ne tudják kifizetni az intézmények, de így viszont semmi másra nincs pénz. Lassan már tisztítószerekre sem. Nemhogy színházra, kirándulásra, játékokra, akármire, ami a gyerekért történne. Nem beszélve arról, hogy átvariálták az óvónők munkaidejét is, és megvonták tőlük a túlórát, és lecsökkentették a fedési időt, vagy mit, azaz délelőtt és délután is 1-1 óvónő van a 25 gyerekre, csak ebédeltetéskor és altatáskor van 2, ami azért elég kemény, és ha belegondolunk, hogy akkor mennyi idő jut 1 gyerekre, vagy jut-e egyáltalán arra idő, hogy a gyerekeket egyénileg kezeljék, mert ez is az új elvárás, hogy minden gyereket fel kell mérni külön-külön, de ez a kerületvezetés szerint simán belefér a pedagógusok munkaidejébe. Szóval nagyon gáz.
És még mindig azt mondom, hogy szerencsések vagyunk, mert a mi csoportunk egy elég jól sikerült társaság, mind a gyerekeket, mind a szülőket tekintve. Soha még abból nem volt vita, hogy ha már máshogy nem megy, akkor adjunk össze valamire pénzt, és csináljuk meg, vegyük meg, mert másképp nem lesz a gyerekeinknek játékuk, nem lesz mikuláscsomaguk, nem lesz semmijük. Szóval tényleg egy nagyon jó kis banda verődött össze, ami reméljük, hogy így is marad. (Tavaly a szomszéd csoport szülői értekezletén majdnem összeverekedtek a szülők pl. csak hogy ilyenek is vannak ám) Tényleg mindenki ott segít, ahol tud, van aki ezt hoz, van aki azt csinál. Szerencsére az óvónénijeink is nagyon lelkiismeretesek, és gyerekcentrikusak, és lehetőségeikhez mérten mindent megtesznek a gyerekekért, hogy az oviban töltött idő ne csak eltölt órákból álljon, hanem hasznos legyen. Ők azok, akik a fizetetlen túlóra és az átfedési idő minimalizálása ellenére is bejönnek korábban, hogy a gyerekeink tudjanak tornázni, udvarra menni, kézműveskedni, mert ilyen picikkel még mindezek kivitelezése nem egyemberes munka.

Szóval nem egyszerű a helyzet. De ez nagy magyar valóság. Csak kérdem én, kell-e hogy a gyerekek már óvodás korukban szembesüljenek ezzel. Kell-e neki arról tudniuk, hogy mindennek a pénz a mozgatórugója, hogy itt mindegy, hogy hogy mennek a dolgok, csak az a fontos, hogy mindenki a lehető legjobban megtömje a zsebét, bármi áron. Mert amit ma elvehetsz, ne halaszd holnapra. Közben pedig verhetik a mellüket, hogy utánpótlásnevelés, meg kultúrafejlesztés, meg mit tudom én. Mert a kerületi filharmónikusok támogatására persze akadt valahonnan többmilliónyi forint, mert az nyilván fontosabb, mint az óvodák működőképessége, a pedagógusok elégedettsége, a gyerekeink fejlődése. A legszomorúbb az egészben, hogy még csak fél éve vagyunk szerves részei ennek a közoktatási cirkusznak.... mi lesz még itt a következő 20 évben, mire a gyerekeink kikerülnek belőle...

Az én városom

Ózd. Egy néhány nappal ezelőtti cikk szerint ez ma Magyarország legszarabb városa. Sajnos tényleg nem épp a virágkorát éli. Ezer sebből vérzik, lenne tennivaló. A város azóta próbál talpraállni, amióta a 90-es éves elején sikeresen a földbe döngölték. Amikor szinte egyik napról a másikra kirántották az emberek alól a talajt, elvették a munkájukat, megélhetésüket úgy, hogy cserébe nem kaptak semmit, nem volt alternatíva. A várost, és az agglomerációt éltető acélgyár bezárt, több ezren kerültek utcára, és az munkások úgy próbáltak boldogulni, ahogy tudtak, leginkább sehogy. Aki tudott elvándorolt, aki nem, az maradt, és megpróbált a felszínen maradni, ember maradni. Sokaknak nem sikerült. 

Ezért tart most ott a város, ahol tart. Ezért van sok rosszarcú, ezért van sok szegény-megkeseredett ember, ezért van bűnözés, ezért vannak pusztuló városrészek. 

Igen, ezeket könnyebb észrevenni... mert a rosszat, a csúnyát nem kell keresni, az szembejön velünk. De ha mögé nézünk, akkor megláthatjuk az új házakat, az új uszodát, a körforgalmak közepébe ültetett színpompás virágokat. És megláthatnánk az emberek arcán a fáradtságos munkát hogy a város a semmiből újraépülhessen. 

Az ózdiak nem léhűtők. Nem bűnözők, és nem munkakerülők, mint ahogy az a híradásokból lejön. Nem. Az ózdiak igenis szeretnek dolgozni. Önmagukért, a városukért. Csak ezt hangsúlyozni az nem sikk, abban nincs szenzáció, az nem hír. A dolgozó, becsületes emberekről nem éri meg ebben az országban beszélni.  Pedig Ők is ott élnek ám a városban. Lecsúszott alakok balhéról tudósítani sokkal nagyobb buli. 

Nem ismerek olyan ózdit, aki ne lett volna büszke arra, hogy honnan jött. Ózdinak lenni nem szégyen.

Én is ózdi vagyok, és büszke vagyok rá! Büszke vagyok rá, mert ebben a városban tanultam meg azt, ami oda vitt, ahol most vagyok.

Nem lehet egy város milyenségét számokban és statisztikai adatokban mérni. Egy várost az emlékek tesznek azzá ami. Én 18 évet éltem itt. Nekem Ózd felhőtlen gyerekkort, a nagyszülős nyarakat, a füstőlő kéményeket,  az iskoláséveket, a tanulás szeretetét, az első szerelmet, az első csókot, kézakézben sétákat a parkban, hatalmas kamaszkori bulikat jelenti. Itt születtem. Itt gyógyítottak meg, amikor beteg voltam. Itt tanultam meg írni-olvasni, itt tanultam meg tanulni. Itt tanultam meg a munka szeretetét. Innen indultam el, itt él a családom, tőlük kaptam minden útravalót. Ide járok most is haza. Ez az a város, ahol mindig ismerősökbe botlok, ahol a rég nem látott szomszédok is megismernek, mosolyognak, örülnek, ha örülök, és velem együtt szomorkodnak, ha kell. 

Bárhol is vagyok, és bárhol is leszek, de az énem egy része ózdi marad örökre. 

Én ózdi vagyok. És büszke vagyok rá!

Utazósblog

Régóta gondolkodom azon, hogy szívesen írnék utazósblogot. De aztán valamiért mindig lebeszéltem róla magamat, mert úgy éreztem, hogy nem utazunk mi annyit, hogy életképes legyen a blog. Aztán időről-időre mindig rájövök, hogy nyilván vannak akik sokkal többet utaznak és sokkal különlegesebb helyekre mint mi, de sokan nem. Másrészt pedig mit számítanak mások, hiszen ha írnék egy ilyen blogot, akkor azt elsősorban magamnak írnám, hogy az emlékek-érzések ne fakuljanak, hogy ha majd öregek leszünk, és már a sarki boltba eljutni is nagy kaland lesz, akkor kicsit újraélhessük hajdanvolt fiatalságunkat.

Most megint nagy bennem az elhatározás, hogy belevágok. A lökést most az adta, hogy elkezdetem az utazós albumomba feltölteni a májusi képeket, és megnéztem néhány régebbi albumot. És hiába hogy csak 2005-től vannak ott a képek, mert akkor lett digitális gépünk, a korábbi életünk csak papírformában létezik, mégis olyan rég volt már, hogy már most sem emlékszem mindenre. 

Most egy kicsit érlelem magamban a dolgot, és próbálom kitalálni, hogy hogy is tudnám megvalósítani, mert kicsit időigényes lenne visszamenőleg megörökíteni mindent, pedig úgy lenne az igazi. 

Húúúú most eléggé rákattantam:) 

Mobiletikett

Annak ellenére hogy már jó régóta van saját mobilom, máig nem tudom, milyen illemszabályok vonatkoznak a kommunikáció eme fajtájára. Rendszeresen visszatérő dilemmám például, hogy az sms-ben kapott jókívánságokra kell-e reagálni, válasz sms-t küldeni. Bevallom én nem mindig szoktam, sőt általában inkább nem, mert abból indulok ki, hogy ha én küldök jókívánságsms-t akkor én sem várom el, hogy visszakapjak egy köszi-t, ennek ellenére sokszor kapok vissza köszöntő sms-t köszönő sms-t.
De ha mondjuk kapok egy képeslapot, arra sem írok vissza, hogy köszi.
Szóval nem tudom mi a helyes.

Hőségben

Gondoltam, ha már úgyis 28 fok van a lakásban és folyik rólam a víz, akkor lenyomok 20 perc RR combfeszesítés után 20 perc popsiformálást, akkor legalább tudni fogom, hogy mitől ragadok mint egy ragasztó.

Persze a tüdőmet is kiköptem, de nagyon jól esett. Gyors hidegzuhany után pedig még jól is éreztem magam.

Most viszont már erősen érzem a fent említett 2 testrésszemet. De ez azt hiszem jót jelent.

Munka

Két napja rágódom, amúgy tök feleslegesen, mert változtatni úgysem tudok semmi, hogy mi lett volna ha....
Történt ugyanis, hogy telefonált a főnököm. Kétszer is, de én nem hallottam, és amikor észrevettem, akkor épp nem volt aktuális a zajszint a környezetemben. De közben cseteltem egy közvetlen munkatársammal, és kiderült, hogy felmondott, októbertől máshová megy. Akkor már gondoltam, hogy emiatt keresett T.
Kettős érzések tombolnak bennem erősen. Mert első terv szerint én januártól vissza szerettem volna menni dolgozni, de mifelénk nincs évközben bölcsikezdés, szeptembertől pedig nem volt szívem Milánt bölcsibe adni. Mondjuk erős a gyanúm, hogy nem is vették volna fel, mert nem vagyunk annyira rászorultak, de ez most mindegy, mert ha akartam volna, valahogy biztos, hogy megoldottuk volna. Csak akkor, amikor erről dönteni kellett nem úgy nézett ki a szitu, mintha nélkülözhetetlen lennék, így nem is nagyon erőltettem a dolgot, megbeszéltük Ferivel hogy akkor jövő őszig itthon leszek.
Most viszont olyan kellemetlenül érzem magam, mert ha kicsit korábban kiderült volna ez a mostani helyzet, hogy most viszont jól jönne ha visszamennék, és tulajdonképpen majdhogynem hívtak is vissza, így nem lett volna olyan nehéz Milánt bölcsibe adni, mert szívesen mentem volna úgy vissza, hogy várnak, hogy van számomra rendes munka, ami mellesleg pont az, amit előtte is csináltam mert én L-nek adtam át annak idején, aki most elmegy.
De most már semmiképp nem tudnám Milán bölcsibe szuszakolni, mert nincs hely. Max. magánbölcsibe, ami egy fél vagyon, és egyébként sem vagyok annyira a híve.
Ma reggel mindezt megbeszéltük a főnökömmel, és bár nem mondta, de kicsit sajnálta, hogy így alakult, ellenben azt mondta, hogy jövő őszig nem valószínű hogy felvesznek embert L. helyére, hanem addig kihúzzák a meglévő gárdával, ami nekem jó hír.
Bár mindenki akivel beszélek lebeszél arról, hogy oda visszamenjek, és nem is szól sok érv mellette, csupán az, hogy ismernek még ott néhányan, de egyébként a vezetés kőbunkó, az elvárások irreálisak, és még messze is van, de jó volt egy kicsit eljátszadozni a gondolattal, hogy mi lenne ha visszamennék, annak ellenére még nemigen tudom elképzelni azt a tudathasadásos állapotot, hogy dolgozom is és anya is vagyok, de hát mindenki átesik ezen előbbutóbb, és belejön, én is. De azért nem bánom azt sem, hogy még egy kicsit csak anya lehetek:)

Ami idegesít

Már vagy 2 hete is van már, pont amikor hazajöttünk a Balcsiról, hogy valamelyik okosságokat mondó műsorban, (aktív vagy fókusz, vagy vmi ilyesmi) már megint volt egy riport arról, hogy mennyivel sokkal jobb, olcsóbb máshol, azaz külföldön nyaralni, semmint itthon a Balatonnál, vagy bárhol máshol az országban.

Én nem vagyok egy nagy lokálpatrióta, de az ilyen menjünk máshová mert ott sokkal jobb jellegű beszámolókat nagyon-nagyon nem bírom. Mert még ha így is van, de szerintem nem feltétlenül, akkor is a médiának szerintem inkább kedvet kellene csinálni az embereknek ahhoz, hogy azt a kis pénzt, amit a magyarok többsége nyaralásra-pihenésre tud fordítani, azt itthon költse el, ne máshol. Nem ez lenne mindannyiunk érdeke???? Nem azt kellene inkább mondani az embereknek, hogy gyertek ide, hiszen itt is megkaptok mindent, amit csak kívántok???? És itt nem is csak a Balatonra gondolok, van még annyi szép hely ebben az országban, a Bakonynál, Bükknél, Mátránál keresve sem találnék szebbet, de mondhatnék még annyi mást.
Persze én is szeretek külföldre menni, idegen városokat, kultúrákat megismerni, nem is erről van szó. De Magyarországban is meg tudom látni a szépet. Igen, én is rajongok a tengerért, de a Balatont is imádom.
Az ilyen összeállításoktól a falat tudom kaparni. Pont azért mert nem csak azt hallom ki belőlük, hogy máshol (jelen riport szerintHorvát tengerpart, Tunézia) olcsóbb minden, hanem tudom, hogy ez így nem igaz. Pláne egy olyan összehasonlítással hozzák mindezt ki, ami teljesen irreális. Az apartmant hasonlítják a szállodával, a strandos büfét egy étteremmel, stb.
Ha valaki akar, akkor a Balatonnál is tud kielégítő színvonalon nyaralni, és ha valakinek semmi sem jó, akkor az a tengerparton is csak a hibákat fogja keresni.
Egy hetet voltunk a Balatonnál, és persze lehetett volna luxusabb nyaralást is csinálni, mert a lehetőségek adottak, de így sem vontunk meg magunktól semmit. Hajózni voltunk, cirkuszban, szerencsére még strandolni is tudtunk, nagyokat sétáltunk, cukrászdáztunk, éttermeztünk, de volt hogy én sütöttem vacsira húst, és salátával megettük. (fél óra alatt készen volt) Szóval nekünk nem hiányzott semmi. Nem hiszem, hogy akár a horvát tengerparton is jobban éreztük volna magunkat. De ez biztos emberfüggő. Én (mi) olyan vagyok, hogy bárhol jól tudom érezni magam. És erre próbáljuk nevelni a gyerekeinket is. Hogy egy nyaralás nem csak abból álljon, hogy rohasztjuk magunkat a 40 fokos hőségben a strandon, hanem akkor is találjunk magunkat érdekes és szórakoztató elfoglaltságot keresni, ha éppen rossz idő van.
De most már nagyon elkanyarodtam.
Mindenesetre igyekszem kerülni a nálunk minden sokkal rosszabb, mint máshol jellegű riportokat. A saját magam érdekében.

Néhány hete magassarkú szandált akartam....
Most már inkább gumicsizmát szeretnék.

Utolsó napok

Olvasok néhány blogot, ahol az elkövetkező hetekben várják egy újabb kisbaba érkezését, minő fura, mindenhol a harmadik csöppség fog érkezni. Mindenki másképp éli meg a terhességet, de ami nagyon közös, az a hihetetlen nyugalom és béke ami a soraikból árad. Szinte érzem, ahogy megélnek minden egyes együtt töltött percet. Nincs para, nincs idegeskedés, nincs nyafogás, ami az én utolsó pocakos napjaimban/heteimben igencsak jelen volt.
Irigylem Őket, hogy ennyire ki tudják kapcsolni a kinti világot, és csak a csodának tudnak élni. Én erre eddig egyik alkalommal sem voltam képes. Talán azért mert mindkétszer ünnepközeli időpontokban születtek a fiúk. Ráadásul olyan ünnep közelében amelyet egyébként sem a szívem csücskeként tartok számon. Vagy ezt még nem mondtam? Valamiért én nem szeretem úgy a karácsonyt, mint az emberek nagytöbbsége. Persze együtt lenni a családdal azt szeretek, meg a fenyőillatot is szeretem, meg ajándékozni is szeretek, de valahogy karácsonykor ez az egész már túl sok nekem. Szóval ez az időszak nálam mindig is stresszes volt, és erre az alap stresszre még megkaptam a pocakos lét utolsó napjait.
Talán ezért is gondoltam úgy, hogy ha egyszer lesz nekünk Harmadik, akkor azt semmiképpen nem télre szeretném időzíteni. Ha becsukom a szememet akkor egy nyárközeli (nem feltétlenül nyári, mert a nyarat sem szeretem), kisleányt látok a szemem előtt, icipici hófehér fodros ruhácskában:) Talán, ha ez egyszer így lesz, akkor az én lelkemben is a nyugalom lesz az úr az utolsó napokban. Nagyon szeretném ezt az érzést átélni. Talán kapok még egy utolsó lehetőséget.

Brrrrrr

A kezét fűrészelném le annak, aki vasárnap délben nem tud mást csinálni, csak fűrészelni!!!!!!

Izomláz

Nem mondom, hogy nem érzem a lábamat, de azért nem kibírhatatlan ez az érzés, sőt inkább jó újra tudnom, hogy vannak még izmaim. Egész addig volt ez elviselhető, amíg nem kellett lemenni a harmadikról. Nem esett jól. Feljönni viszont még rosszabb volt. Aztán pedig, csak hogy fitt legyek és egészséges, tartoztam még egy körrel az ördögnek, mert a pincében a babakocsi aljában felejtettem a könyvemet, úgyhogy még egyszer meg kellett járnom a 3 emeletet, de most már Milánnal a karomon. Élmény volt! Ma lazítok!

Torna

Már a másik blogomon írtam, hogy elkezdtem Rubint Rékával tornázni, de ott nem akarom annyira részletezni az állapotomat. Muszáj volt, mert van az a pont, amikor már nem érzem jól magamat a bőrömben, és nálam ez már eljött egy ideje, de csak most jött meg az elhatározás, hogy na most aztán tényleg....
Egyelőre a lelkesedésem töretlen. Ma megcsináltam a 30 perces hasizomgyakorlatot, és mivel maradt még bennem jócskán erő, belevágtam a 20 perces combizomba is. Ez kábé az első 5 percben volt kellemes, aztán még csakcsak, az utolsó 5 percben viszont azt hittem ott halok meg, de azért végigcsináltam. Mire vége lett, és mire kicsit összekapartam magamat fel is ébredtek a fiúk. Kíváncsi vagyok, hogy holnap mennyire fogok tudni létezni nyavalygás nélkül.
De jó, és nagyon élvezem:) Van egy olyan perverzióm, hogy szeretem érezni, ahogy folyik rólam az izzadság, persze csak addig amíg tornázom, és csak akkor, egyébként nem.

Itt az idő?

Az hogy lesz két gyerekünk gyors egymásutánban nem volt sosem kérdés. Ezért amikor Máté elmúlt 1 éves, annak ellenére, hogy vele nem volt egy sétagalopp a picigyerekkor, (meg a mostani sem az), mégis belevágtunk a kisbabaprojektbe, mert akartuk, mert vágytunk rá.

Aztán megszületett Milán, és szó szerint belesimult az életünkbe a maga kedvességével, hucutságával, "kezelhetőségével".
Mindig téma, hogy legyen-e harmadik gyerekünk. Szeretnénk. Feri már régóta mondja, hogy legyen, hiszen Máté ovis, Milán mellett pedig tényleg simán beférne egy kistesó. Én magam is úgy érzem, hogy Milánnal és a Legkisebbel itthon lenni sokkal könnyebb lenne, mint tavaly Mátéval és Milánnal. Szinte már sétagalopp. Nem is ez volt az oka, hogy mindig csak hárítottam, amikor a téma felmerült. Mert annyi erőpróbán túlvagyunk már, hogy a dolognak ezen oldala egyáltalán nem aggaszt, vagyis ha egyszer odajutunk biztosan fog, de egyelőre nem foglalkozom a dolgok fizikai részével. Egyszerűen lélekben nem álltam készen arra, hogy egy újabb pici életet engedjek közel magamhoz. Mert önző módon hagytam magam belesüppedni abba a szirupos masszába, ami körülvett. Jó azt látni, hogy Ők Ketten egyre jobban cinkosok, barátok, (néha ellenségek), ahogy utánozzák egymást, ahogy összekacsintanak. És én egyre inkább háttérbe szorulok. Már nincs szükség a mindenperces ottlétemre. Sokszor már csak akkor kellek, amikor éhesek-szomjasak, vagy puszit kell adni a bibijükre. De jól is van ez így. Szeretem őket kívülről nézni.
De talán ez indította el bennem azt a szálat, ami oda vezet, hogy talán eljött az idő. Talán most már el tudok szakadni annyira Tőlük, hogy legyen hely Bennem egy Harmadiknak is.
A másik, amit észrevettem magamon, hogy nem feltétlenül olvadok el egy fidresfodros kislányruha láttán. Talán ki kellett várnom, hogy elcsituljon bennem a kimondatlan vágy egy kislány után, hogy ha jön egy harmadik, akkor úgy tudjon jönni, hogy nem számít, hogy fiú-e vagy lány, csak jöjjön, csak legyen, csak ragyogja be ő is a mindennapjainkat, ahogy az első kettő teszi azt nap mint nap.

A minap megnéztem egy terhesség-kalkulátort, hogy ha ebben a hónapban foganna a Legkisebb, akkor éppen március 15-re lennék kiírva. Ami ugye ünnepnap. És mi a tapasztalatok szerint ünnapnapok közelében szeretünk szülni:) Lehet, hogy ez jel?
Még szerencse, hogy tavasszal jól el vagyunk látva ünnepnapokkal:)

Klinika

Ha minden terv szerint halad, akkor miután alszunk egyet valahol Augsburg után egy bajor kis faluban, másnap a Fekete-erdő felé megyünk, ahol megnézzük hol kezdődik a Mi Dunánk, és megkeressük Brinkmann doktor kórházát is . Ennek örömére most elkezdtük újranézni a Klinikát:) A film 85-ös!!!! És a mai kórházsorozatokkal ellentétben nyugodtságot, és békét sugároz, igazi kis esti kikapcsolódás. Mondjuk nevetünk is sokat rajta, amikor gondolatban összevetjük egy Vészhelyzettel.
A tegnapi részben pl.
- Prof. úr, súlyos mellkasi sérültet hoztak be az imént.
És a legnagyobb lelki nyugalommal a prof. válaszol:
- Jó, mindjárt megnézem.

Vagy. Állnak a beteg fölött. Orvosok beszélgetnek.
- Sok vért vesztett.
- Mi a vércsoportja?
- (mond valamit, már nem tudom mit. )
- Adjunk neki vért.

Leírva persze nem olyan mint igaziban. De nézni vicces volt:)

Nyelvek

Nem tartom magam egy nagy nyelvzseninek. Nem is vagyok az.
Én még az a generáció vagyok, aki általános iskolában oroszt tanult. Nem mondom, hogy hatalmas orosz tudásra tettem szert, de néhány szóra, mondatra még ma is emlékszem, bár ezekkel nem sokra mennék.
Aztán a gimiben tanultam angolt és németet, majd az egyetemen németből csináltam egy nyelvvizsgát is, de mivel kábé azóta nem szólaltam meg németül, így nem sokra megyek vele.
Az angollal most jó barátságban vagyok, bár nagyobb a passzív tudásom, mint az aktív, de legalább már meg merek szólalni, és élvezem, hogy megértik amit akarok, sőt én is megértek másokat. Persze jó lenne egy stabil tudást magamra venni, de hát elégedjek meg most azzal, ami van, aztán majd javítok rajta. Egyébként nagyot javult szerintem az angolom azóta, hogy néha-néha külföldön töltünk pár hetet, és magamra vagyok hagyva.
Aztán ugye ott van az olasz, amit lelkesen tanulok mielőtt olaszföldre megyünk. Azt kell mondjam, hogy kis idő, és energia befektetéssel nagyon könnyű lenne használható szinten megtanulni olaszul. Az olasz az a nyelv, ami tényleg csak úgy kúszik be a fülembe, és amikor kint voltunk minden nap tanultam valami újat. Nem nagy dolgokat, leginkább szavakat, de jó volt, hogy ha kellett, akkor olaszul is el tudtam makogni, mit szeretnék.
És most itt van a francia, amit sosem tanultam, de valahogy sosem nem is volt hozzá kedvem. Mindig túl bonyolultnak gondoltam. És lám... igazam lett, túl bonyolult. Ezt nem tudom úgy tanulni, mint az olaszt, hogy csak hallgatom vasalás közben, és hipp-hopp tudok franciául. Kicsit el is ment a kedvem tőle, mert nem volt sikerélményem. Most sem nagyon van, de most újult erővel láttam hozzá megint, aztán majdcsak lesz valahogy.
Csak emiatt kicsit parázok az ottléttől, de Feri azt állítja, hogy nem lesz baj. Ha meg nem lesz internetünk akkor úgysem lesz jobb dolgom, mint franciát tanulni:)

Vezetés

Sok éve már, hogy autóvezetésre jogosító papír van a kezemben, de eddig valahogy úgy alakult, hogy nemigen vezettem. Azt a néhány alkalmat, amikor a sötét, kihalt városban furikáztam haza a ház urát, még erős túlzással sem nevezném rutinnak.
Aztán változtak az idők, és a két fiú mellett sokszor olyan jó lenne csak bevágni magunkat az autóba és menni, ahová épp kedvünk szottyan. Így az éves tervem az, hogy márpedig rutint szerzek vezetésből. Mert előbb-utóbb úgyis kell, hogy vezessek, mert a dolgos hétköznapokat nem tudom elképzelni autó nélkül.
Fejben amúgy nagyon jól vezetek:) És szerintem élesben sem lesz semmi gond.
A múlt hétvégén egy darabon én vezettem Szentesről hazafelé. Most a húsvéti hétvégén szinte végig én vezettem otthon. Most már ott tartok, hogy éles kanyarban is tudok kerékcsikorgás nélkül indulni:) És most már para nélkül ülök volán mögé, még akkor is, ha a fiúk hátul figyelnek, és ráadásul nagyon-nagyon élvezem:)
Máté pedig nagy társam lett a vezetésben, nem hagy lazsálni, mert amikor nem én vezetek, akkor elkezd nyafogni, hogy én vezessek:)
Jó lesz ez:) Tudom.

Döntések

Kamaszként, mint szerintem mindenki, én is alig vártam már, hogy felnőtt legyek. Felnőttnek lenni olyan misztikus dolog volt, olyan vonzó. Hiszen nincs annál jobb, ha legálisan a magad feje után mehetsz, azt csinálhatsz amit csak akarsz,akkor, amikor akarod, meghozhatod a saját kis és nagy döntésit jól vagy rosszul. Ez akkor mind olyan áhított volt.

Aztán észrevétlenül csakugyan felnőtt lettem, elkezdetem a magam útján járni, a saját döntéseimet meghozni, a saját igazamért harcolni, stb. Értek sikerek, és kudarcok, de nem csüggedtem, tudtam, hogy én választottam ezt az utat, így kell ennek lennie.
Aztán gyerekeink születtek, és akkor már kezdtem kapizsgálni, hogy ez a felnőttség azért nem teljesen fenékig tejfel, de még mindig cukormázban úsztam, jobban is mint valaha, hiszen kiszakadtam a világ körforgásából, és úgymond átmenetileg háztartásbelivé avanzsáltam.
Igazából akkor kezdett leesni, hogy igen, én már felnőtt vagyok, amikor Máté elkezdett oviba járni. Az óvodában én ANYUKA vagyok, felnőtt ember. Még ma is fura ebbe a rendszerbe a másik oldalról belekerülni. Nem is nagyon tudom felfogni.
Talán éppen ezért olyan arculcsapásként ért, amikor megtudtam, hogy a jövő héten lesz a kerületi bölcsődékbe a beíratkozás. Már a jövő héten?????
Mikor Matyit vártuk, akkor az volt a terv, hogy Matyi után kb. 2 évvel jön egy kistesó, és amikor ő két éves lesz, akkor visszamegyek dolgozni. Ez az elképzelés 80%-ban még mindig áll, ekkor viszont a jövő héten Milkit bölcsibe kell íratni, papírokat beszerezni, munkahellyel beszélni, ilyesmi.
Az első tőrdöfés akkor volt, amikor néhány hete felhívott a főnököm, hogy mi újság, és hogy képzelem el a jövőt. Elég felkészületlenül ért a támadás, így nem mondtam mást, mint az akkor még érvényes megállapodáunkat (Ferivel és magammal), hogy igen, január körül szeretnék visszatérni a dolgozó nők táborába. Aztán már a vonalszakítás után elszorult a szívem, hogy az mennyire de mennyire közel van, és hogy Milán még csak most kezd kibontakozni, és hát különben is...
Aztán jött ez a bölcsis beírtakozás... és most teljesen odavagyok, mert tudom, hogy mit csináljak, hogy aztán ne bánjam meg.
Mert igen, nagyon szeretnék újra dolgozni!!!! Most már 3 és fél éve vagyok itthon, és érzem, hogy jó lenne egy kicsit nemcsak anyának lenni, egy kicsit nem csak a gyerekek ügyeit menedzselni, egy kicsit másokkal is lenni. Nagyon vágyom erre. Ellenben nagyon félek attól, hogy nem fog működni. Hogy a most úgyahogy jól működő rendszerünk megakadna, és örök kérdés lenne a ki viszi a gyerkekeket, ki hozza a gyerekeket, te meddig vagy én meddig vagyok, rohanunk haza, satöbbi. Mellette pedig Ferinek valószínű még a jövő évre is akad külföldi útja, ráadásul messzire, és mi is mehetnénk vele, ha valami megvalósul belőle. Úgyhogy ő amellett van, hogy legyen egy harmadik gyerekünk, és maradjak még itthon.
Én viszont most még nem szeretnék harmadikat. Azt hiszem akkor bolondulnék meg végképp. Még kell nekem egy kis idő, hogy nyugodt szívvel és ugyanolyan szeretettel tudjam várni, mint a fiúkat.
Meg aztán évtizedeket sem szeretnék kihagyni a munkából. De akkor is megszakadna a szívem, ha Milán a kis huncutságait a bölcsinénikkel osztaná meg, nem velem. Annyira tanácstalan vagyok, mert mind a két verzó nagyon jó lenne, és mindkettőt szeretném egyszerre. De valamelyikről le kell mondanom, vagy a munkáról, vagy az itthonlétről.
Jajjjjj, nem tudom!!!! Döntenem kell, döntenem kell!
Van még néhány napunk, hogy jól kitaláljuk, hogy legyen.
(A bejegyzést már napok óta írom, legyen ez mentség az összeszedetlenségre, és a csapongásra, ami egyébként hűen tükrözi a fejemben lévő kuszaságot.)
És Feri még mindig azt mondja, hogy legyen egy harmadik, ő más megoldást el sem tud képzelni. Nem nagy segítség, no!

Cipők

Ha tudnék 15 centis sarkú cipőcsodákban nemhogy járni, de lábon maradni, akkor gyönyörűszép cipőket és csizmákat vásárolhatnék nem is annyira drágán (persze jó drágán is lehetne, csak azt nem tudnék) itt Milánóban. De hát nem tudok... így csak gyönyörködöm bennük:)

Mostani kedvencek