Kazuo Ishigurutól azóta szeretnék olvasni, mióta egyszer, monduj tavaly, a villamosmegállóban "együtt" várakoztam Kovács Lehel színésszel ( aki a környékünkön lakik a családjával, és a gyerekei a
miovinkba járnak.) és ő épp egy Ishiguru regényt olvasott. Nem ezt, hanem
Az eltemetett óriást, amiről én még nem hallottam akkor, és itthon gyorsan rákerestem, hogy miféle könyv ez. Majd az íróra is, és akkor esett a szemem elé, ez a filmes borító. Maga a cím ismerős volt, de afilmet nem láttam még, és mivel két ilyen remek színész a főszereplő, mindenképp a filmet is várólistára tettem.
De van nekem egy olyan becsípődésem, hogy ha már láttam egy könyv filmadaptációját, akkor a könyvet már rendszerint nem szoktam elolvasni, még akkor sem, ( vagy nagyon ritkán), ha tudom, hogy általában könyvben minden jobb, és kidolgozottabb, de a film után olvasni nekem már nem olyan varázslatos, inkább fordítva szeretem.
Szóval addig nem néztem meg a filmet sem, amíg kezembe nem került a könyvtárban a könyv legutóbb, és míg ki nem olvastam.
Nos. Érdekes amúgy, mert általában már olvasásá közben el tudom dönteni,. hogy tetszik-e a könyv, vagy sem, és hogy mennyire, de ezzel a regénnyel kicsit bajban voltam, mert olyan felemás érzések voltak bennem. A regény az 50-es években játszódik, visszatekintésekkel a 20-as évek Angliájára. Ez az angliai kor nekem egyébként t szívem csücske, talán a Csengetett Mylord volt az első élményem ebben a témában, bár az erősen más kategória, de a Downton Abbey pl. örök szerelem lesz. Szóval maga a kor az bejövős nekem, mégis eleine sokszor azt éreztem, hogy unom kicsit a sok elbeszélést, az érzések ecsetelését, és közben vártam hogy haladjon a történet valahová.
Mondjuk nemigen haladt sehová... van persze egy kis kerettörténet, aminek a részeként olvashatjuk a visszaemlékezéseket a régmúlt időkről, amiben aztán van minden politika, szülő-gyermek viszony, és egy észrenemvett szerelem.
Aztán egyszer csak mégis arra lettem figyelmes, hogy a lassúság, a merengősség ellenére szeretem olvasni a könyvet, élvezem a szépen megfogalmazott mondatokat, és bár hiába, hogy nem néztem meg a filmet, persze tudtam, hogy Anthony Hopkins a főszereplő, így sokszor az ő hangját hallottam a fülemben olvasás közben, és ez jó volt.
Amint befejeztem a könyvet, neki is láttam a filmnek. Jóóó hosszú film, két részletben tudtam csak végignézni... és azt kell mondjam, hogy most a film picit jobban tetszett, de lehet, hogy csak a látványvilág miatt, mert szeretem nézni ennek a kornak a finomságát, a szépségét. De az is lehet, hogy Hopkins miatt, akit imádok, és zseninek tartok, mert aki ennyire önazonosan tudja a tartózkodó komornyik és Hannibal Lecter szerepét is eljátszani, az csakis zseni lehet, nem más.
Egyébként pedig a film meglepően könyvazonos. Még szövegileg is. És hasonlóan lassú folyású, mint a könyv, mégis érdemes volt megnéznem, mert kicsit följebb is értékeltem magamban a könyvet.
Szomorú a végkicsengés... talán ezért is nehéz túl pozitívan értékelnem a művet. Szomorú egy úgymond
eltékozolt életről olvasni, abban az értelemben, hogy szomorú az, ha az ember csak élete vége felé jön rá, hogy elszalasztott egy olyan lehetőséget, ami talán más útra terelhette volna az életét, ami talán több fényt, és több egyéni boldogságot (is) tartogatott volna, nemcsak szakmait, noha menet közben a szakmai elégedettség is elegendőnek tűnt.
Elgondolkodtató mű, mindenféleképpen.
Ez volt tehát a #3 -dik boldogságom, mert két várólistás elememet is ki tudtam pipálni egy nap alatt :-)
