Ezt olvasom- Jo Nesbo

És ha már ráakadtam a skandináv krimikre, akkor rájuk is kattantam. Annyira azért nem, hogy éjjel-nappal csakis ezt olvassak, ahhoz némelyik túl durva, túl véres, túl hideg, de a könyvtáras látogatásaim alkalmával mindig hozok egy-egy skandinávot is. 

Ehhez képest viszonylag sokára jött el az az idő, amikor levettem a polcról egy Jo Nesbo-t. A nevét persze ismertem, de semmi információm nem volt róla. Az, hogy célzottan elkezdtem őt keresni, az volt, hogy Máténak is kivettem a Doktor Proktort, és gondoltam milyen vagányság lesz, hogy majd mind a ketten Jo Nesbo-t olvasunk. :-) És bejött, mert nagyon motiváló erejű volt, és  Máténak nagyon tetszett, na meg persze a Doktor Proktor is. 

Talán azért nem jutott el hozzám Nesbo, mert a könyvtári polcon pont a jobb fölső sarokban vannak a könyvei a fal mellett, és addig már nem szoktam eljutni. Leragadok az első két polcnál, a harmadik el sem jutok. :-) Mindenesetre, amikor ott álltam, és a bent lévő könyvek közül próbáltam kitalálni, hogy melyiket vigyem haza elég tanácstalan voltam. Végül az akkor bent lévő legvékonyabbat választottam, arra az esetre, ha mondjuk nem jönne be nagyon. 

Ez volt a Vér a havon, amiről aztán itthon kiderült, hogy pont nem az a hagyományos Nesbo-könyv, mert szakítva a korábbi Harry Hole sorozattal, ez most egy egész új széria első kötete. Sokan hiányolták Hole-t, de legalább annyian örültek a vérfrissítésnek, én meg mint teljesen tudatlan kezdtem bele, és végül nekem eléggé tetszett, legalábbis tetszett annyira, hogy kíváncsi legyen az író többi könyvére is. 

Közben szembejött velem egy cikk, hogy megfilmesítik idén az egyik könyvét, a Hóembert, melyben a főszereplő Michael Fassbender lesz, és idén ősszel lesz a bemutató, így még nagyobb lett a motivációm, hogy jobban megismerjem Nesbo-t, és Harry Hole-t. :-) 

Mindig bajban vagyok ilyenkor, hogy jobb ilyenkor olvasni, könyv megírása szerint időrendben, vagy magyarul megjelenés sorrendjében, mert a kettő nem fedi feltétlenül egymást, most sem. Így egyelőre elkezdtem megírás szerint olvasni,  a Denevérembert, és a Csótányokat, ami a nagy Nesbo-rajongók szerint nem biztos, hogy a legjobb sorrend, mert a későbbi könyvei állítólag sokkal profibbak. Erről még nem tudok nyilatkozni, viszont azt én is elmondhatom, hogy a sorozat első két kötetét olvasva azért érzek hiányosságokat, kidolgozatlanságokat, amik gondolom majd a további könyveiben csiszolódnak. Ami viszont a legjobban hiányzott, az a skandináv-érzés, a fagyosság, a hideg, az a borzongató érzés, hogy szinte érzem, hogy mindjárt én is megfagyok a szereplőkkel együtt. ( pedig utálok fázni, és a hideget sem szeretem annyira, de mégis...) Szóval hiányzott, mert az egyik  Ausztráliában játszódik, a másik pedig Thaiföldön, és bár jól meg volt írva a hőség, a hatalmas pára, szinte én is éreztem a fojtogató hőséget, és hogy nem kapok levegőt, hallottam a fülemben hatalmas bankoki forgalmat, és éreztem az autók bűzét, de ezt az érzést kevésbé szeretem, mint a fagyosat. 

Borító alapján viszont nem választanám egyik könyvét sem, az egyszer biztos 😝Fúj. 

Szóval 3 könyv után még nem tartom magam első számú Nesbo-rajongónak, de érzem, hogy csak egy hajszálnyira vagyok már csak tőle. A következő könyvem elvileg a Vörösbegy lenne, a nagy-nagy sikerkönyve, az átütő. Hát nagyon kíváncsi vagyok! Persze nem biztos, hogy bent lesz épp a könyvtárban, de hátha...

Találkozásom a skandinávokkal

Tisztán emlékszem arra, amikor évekkel ezelőtt először találkoztam az azóta olynagyon felkapott skandináv krimi műfajával. Mégpedig nem más volt ez a könyv, mint Stieg Larsson nagy sikerű Millenium trilógiájának első kötete, a Tetovált lány. Mondanom sem kell, hogy ennél jobban sikerült találkozást nehezen tudok elképzelni. A Tetovált lány magával ragadott, beszippantott, és a rajongójává tett. Emlékszem, hogy Milán akkor még egészen kicsi volt, és volt az a nem éppen anyakímélő szokása, hogy a hajnali órákban rendre minden nap felébredt, fitten és kipihenten, és számára kezdődött volna a nap. De iszonyat korán lett volna még a napindításhoz, így szépen minden hajnalban, olyan 4-fél5 magasságában kivonultam vele a nappaliba, hintaszékbe ültettem, és egy jó háromnegyed órát, egyet békésen ringatózva csöndben volt, majd szépen vissza aludt. Én pedig közben olvastam. Mert mit csináltam volna mást? Reggel fél5-kor? Ekkor olvastam a Tetovált lányt. :-) 

Imádtam. Kevés olyan  könyvet tudok mondani, ami hasonlóan elvitt, mint ez. Faltam a sorokat, és nem akartam abbahagyni az olvasást. Van az az érzés, amikor csak olvasnék és olvasnék, mert már annyira izgat, hogy mi lesz, de közben meg azt is akarom, hogy soha ne érjen véget a könyv. Na ez olyan volt. 

Aztán gyorsan egy lendülettel kiolvastam a második-harmadik részt is. A második, az első fényében kicsit csalódás volt. Az a sodrás, amit vártam, hogy majd kapok, nem jött, és bár nem volt rossz a könyv, emiatt a hiányérzet miatt mégis kevesebbnek éreztem. 

Aztán a harmadik megint jó lett. Bár szerintem az első annyira jól sikerült, hogy azt már nehéz lenne überelni, nem is igen sikerült, szerintem, legalábbis számomra nem, de azért a harmadik kimondottan jó kis krimi volt, izgalmakkal, fordulatokkal. 

És akkor jött a sok éves szünet. Emlékszem sokat bánkódtam, hogy Stieg Larsson nem élhette meg a könyvei sikerét, és nem fejezhette be a nagy művét, amit hét kötetesre tervezett. Aztán mikor olvastam arról, hogy a sorozat mégsem marad félbe, és el fognak készülni a folytatások, akkor nagyon elkezdtem várni. Végül jó sokat vártam, mire idén végre a kezembe került a sorozat negyedik kötete, az Ami nem öl meg. 

És hát... nem volt az igazi. Nem, nem volt rossz sem. De valahogy nem ezt vártam. Nekem túl sok volt hackelésről szóló részletezés. Túl sok volt az ismétlés, és túl lassan haladtak a dolgok. A történet valahogy nem akart összeállni. Mindig más valaki "mesélt", mindig átugráltunk időben-térben, közben pedig egy csomó felesleges infó. Aztán lehet, hogy nem volt felesleges, csak én nem értettem meg a kapcsolódási pontokat, elképzelhető. Kicsit olyan érzés volt bennem olvasás közben, mint nagyon-nagyon régen, mikor először olvastam Jókait, és a könyv első soktíz oldala másról sem szólt csak a mindent kimerítő tájleírásról. Nem értettem, hogy miért kell ez, hogy miért kell ezt tudnom, de csak olvastam rendületlenül, mert (  stréber voltam) féltem, hogy esetleg lemaradok majd valami fontos infóról, és cseszhetem az egész könyvet, nem fogom érteni. Persze nem maradtam volna le semmiről, és végül még jó is lett a könyv. Csak azt a 80 oldalt ne kellett volna elolvasnom. Na, most pont uugyanígy éreztem, hogy tulajdonképpen jó volt a könyv, érdekelt a sztori, de számomra tele volt fölösleges oldalakkal. 

Ennek ellenére nagyon várom, hogy megjelenjen az ötödik rész, mert mindenképpen el fogom olvasni! Hamarosan megjelenik! 

Valóság

Temetésen voltam tegnap... Milán egyik osztálytársának az apukája tragikus hirtelenséggel hunyt el pár héttel ezelőtt. Hittem is, meg nem is a hírt, amit Milán mondott egyik pénteken. Még mondtam is neki, hogy óóó ne már, biztos félreértett valamit, és volt ott a mondatban egy 'majdnem' a 'meghalt' előtt, hiszen nem halhat meg az ember csak úgy... hiszen pár napja, egy hete még találkoztunk a suli előtt, a legutóbbi korcsolyán még együtt nevettünk a pálya szélén... De nem. Sajnos nem értett félre semmit, de igazából egészen addig, amíg a temetéséről hírt nem kaptunk, nem akartam elhinni... bíztam valamiben, hogy majd jön a hír, hogy mégsem, hogy mégsem ő, hanem valaki más, vagy egyáltalán senki. De nem jött ilyen hír. 

Így tegnap délben, a ragyogó napsütésben, és a viharos szélben ott álltunk a temetőben... letaglózva, még mindig hitetlenkedve. 

Nem ismertem annyira jól Pétert. A gyerekeink egy oviba jártak ugyan, meg egy darabig egyszerre úsztak, de a kedves köszönésen túl igazán csak pár hónapja beszéltünk úgy igazán, mióta a fiúk egy osztályba járnak. 

Mégis... egy ilyen tragédia alaposan földbe tudja döngölni az embert. Belédkapaszkodik és kegyetlenül lerángat a földre, hogy újraértelmezd a világot, hogy elgondolkozz, hogy mennyit is ér az élet... ennyit??? Negyvenpár év, két perc slideshow a legjobb pillanataidból, aztán szervusz, kipontozódtál... ennyi lenne csupán??? egy szempillantás, és volt nincs??? És mi lesz a tervekkel? A családdal, a gyerekekkel, az ittmaradókkal, a jövővel... az embernek nincs B terve.... Negyven évesen nem lenne szabad a halál súlyával szembesülnie senkinek sem.... Negyven évesen az ember nem a halálra készül, hanem a holnapra, várja a tavaszt, hogy kirándulni lehessen, várja a gyerekek farsangját, fellépését, bizonyítványosztását, esküvőjét, unokáját, bármit, de nem a halált.... 

Nem ismertem annyira jól Pétert. Hiánya mégis annyira a szívembe mar, mintha ismertem volna. Mert tudatosította bennem, hogy mulandók vagyunk. Mi is. Hogy nincs olyan, hogy velünk ez nem történhet meg. Mert megtörténhet. Mert bárkivel megtörténhet. És ez a tudat egészen más megvilágításba helyezi az ÉLETET. 

Ezt olvasom- Jodi Picoult

Máté amikor kicsi volt, akkor nagyon-nagyon sokáig csak úgy tudott elaludni, ha ölben fogtam. Amikor már nem bírtam hagyományosan ölben fogni, akkor rászoktunk arra, hogy leültem a karosszékbe, ő az ölembe kuporodott, és úgy ringatóztunk. Egész pici korában nem is tudtam az ölemből letenni, mert akkor rögtön felébredt. Úgy aludt, az ölemben. Később csak az elalváshoz kellettem már, utána simán be tudtam tenni az ágyába. 

Egy ilyen ölben altatás közben kezdtem el olvasni az első Jodi Picoult könyvemet a számítógépen,  digitális formában. A Tizenkilenc perc volt az, sosem felejtem el, az, amikor egy iskolás srác egy nap beront a suliba és vaktában elkezd lövöldözni. Megtörtént eset is szolgál a könyv alapjául, sajnos. 

Hát nem mondom, hogy a legmegfelelőbb olvasmány volt ez egy kisgyerekes anyának, de teljesen beszippantott, és közben, és utána is sokat kattogtam az olvasottakon. Ezer kérdést vet fel a könyv, amire igazából nincs válasz, nincs jó válasz. Meddig terjed a szülői felelősség? Felelősek vagyunk-e a gyermekünk összes tettéért?  Megelőzhettük volna a bajt? Észre kellett volna vennünk, hogy baj van! És ha észrevesszük, tudunk ellene tenni? Vagy a tanárok? Ők sem vették észre? Nem látták, nem tudták, nem tűnt fel nekik, hogy egy tanulót kirekesztenek, sőt bántalmaznak a társai? Ők miért nem tettek semmit? Ki a felelős? Vannak-e egyáltalán? 

Szóval nagyon sok, és nagyon mély kérdéseket tesz föl a könyv... mint JP szinte összes könyve. 

10 könyvet olvastam eddig tőle, és vannak könyvei, amik nem voltak rám olyan nagy hatással, amik kevésbé tetszettek, és vannak, amik jobban megfogtak. A Sorsfordítók, és a Vezeklés volt nagyon felkavaró nekem. 

Legutóbb a Csodalányt olvastam, ez kevésbé fogott meg,, de a végcsengés az most is az, hogy mennyire fontos, hogy mi szülők odafigyeljünk a gyerekeinkre, az apró kis jeleikre, rezdülésükre. Nem kevés teher van rajtunk, szülőkön, és ki tudná megmondani, hogy épp jól csináljuk-e... a mostani tetteink, a mostani viselkedésünk, az odafigyelésünk, vagy a türelmetlenségünk majd csak évek múlva hozza meg gyümölcsét. 

Az írónő több könyvéből is készült film. A leghíresebb talán a Nővérem húga. Én egyiket sem láttam még. De rajta van a filmes bakancslistámon. 

Számomra olvashatatlan

Hogy Ugron Zsolnához miért ragaszkodom annyira, hogy újra és újra nekiveselkedem egy-egy könyvének, magam sem tudom. Már az első is csalódás volt. Aztán a második is. De mégis rendre kiveszem a könyvtárból a köteteit, amit épp megpillantok a polcon. Aztán az Erdélyi menyegző adott egy kis reményt, hogy talán mégis lesz ebből valami. Viszonylag rég olvastam már, de emlékszem, hogy ez sem csúszott annyira gyorsan, sokat kínlódtam vele, de a végére valahogy mégis szerethető lett az egész, és kíváncsivá is tett a folytatásra. 

Aztán jól el is felejtettem, hogy keressem, mígnem legutóbb ott találtam magam szemben vele a könyvtárban. A gyönyörűszép borító, mint mindig, most is sikított utánam, hogy fogjam meg, vigyem haza. Elhoztam, és tényleg kíváncsian ültem le mellé. 

A Nádor asszonyai elvileg tovább görgeti Báthory Anna és Eszterházy Miklós történetét. A borító történelmi fordulatokat és szerelmi szálakat, családi intrikákat sugall. Sajnos nekem ezek közül egyik sem jött át. :-( 

Borzasztó érzés, amikor úgy kell egy könyvet félretennem, hogy egyrészt nem olvastam végig, másrészt azért nem mert olvashatatlannak, élvezhetetlennek találtam. 

A könyv korabeli nyelvezete ( hogy ez mennyire valósághű, és mennyire mesterkélt, azt nem tudom) egyébként is nagyon megnehezíti az olvasást, és szerintem nagyon sokat levesz az élvezeti értékéből is. Már ha van. 

Szóval már eleve kihívások elé van állítva egy szimpla olvasó, mint én. Ehhez hozzájön az, hogy a könyv ide-oda ugrál időben, és az egyes fejezeteket is mindig másvalaki nézőpontjából olvashatjuk E/1-es személyben. Nekem sokszor csak a fejezet vége felé derült ki, hogy most ki is tulajdonképpen a "mesélő". 

És ezt fejeli meg még azzal, hogy random módon tűnnek fel ilyen-olyan családnevek, hol ismertebbek, hol olyanok, akikről sosem hallottam, de magyarázatlanul csak oda van biggyesztve, mintha mindenki számára köztudott lenne, hogy xy nemesi család éppen kivel milyen viszonyban is van/volt. Lehet, hogy ez az én műveletlenségem, de nekem ritkán volt egyértelmű, hogy kikről is beszélünk voltaképpen, és miért is olyan fontos róluk beszélni egyáltalán. Sokszor csak pár sor erejéig, de van, hogy oldalakon keresztül folyik egy történet valakiről, akiről nem tudom, hogy kicsoda, és azt sem hogy hogyan kötődik a történet vezérfonalához, ha kötődik egyáltalán. Volt, amikor számomra az derült ki, hogy nem is lényeges az illető, csak olyan " eszembe jutott  még ez is, írok róla pár oldalt"-szerű volt az egész. 

A történelmi regényeket nem azért szeretem, mert annak mondják. Mert valami cselekményt visszarakunk a régmúltba, vagy mert történelmi személyekről szól, hanem azért, mert egy kicsit többet szeretnék megtudni arról a korról, arról a helyről. Információt akarok. Akár olyat is, aminek ha kell utánanézek egyéb hiteles forrásokban. Volt már ilyen. Nyilván nem hiszek el mindent pont úgy, ahogy azt egy regényben épp olvasom. Sajnos az információéhségemet ez a könyv nem elégítette ki. 

Szóval... ez nekem nem jött át. És továbbra sem értem, hogy mi vonz mégis az írónő felé, Nyilvánvaló, hogy a szép borítók nagyban hozzájárulnak. :-) Vagy talán az írónő neve az, ami vonz. Zsolna... olyan szép hangzása van. Olyan nyelvet simogató, amikor kimondom. Olyan, mint a Milán :-) 

És tudom, önkínzó vagyok, de még mielőtt belevágtam volna ebbe a könyve, már akkor kivettem  a Hollóasszonyt is a könyvtárból. ( Ugyancsak szép borítós. ) De ha az sem lesz oké, akkor azzal végleg befejezem a kísérletezgetést. Csak hát annyira szeretnék már egy jó könyvet olvasni Ugron Zsolnától! 

Évszázad-trilógia

Úgy látszik, minden évre jut valami nagyobb lélegzetű olvasmány, a 2015-ös a Trónok harca volt, amiről nem gondoltam, hogy annyira fogom szeretni, hogy tűkön ülve nézem, hogy mikor kerül vissza a könyvtárba a soron következő rész, inkább csak azért vettem a kezembe, mert mindenki körülöttem Trónok harca lázban égett, és kíváncsi lettem. A sorozatot nem néztem meg, talán az első évadot láttam, de lehet, hogy azt sem végig. Elsőre nem nagyon jött be. A könyv viszont elvarázsolt. 

2016-ra Ken Follett gigantikus Évszázad- trilógiája jutott. Az egyenként is 1000+ oldalas könyvfolyamot kevesebb mint nettó 3 hónap alatt sikerült kiolvasnom, mert bár jó vaskos, már-már rémisztően az, annyira olvasmányos, és haladós, hogy föl sem tűnik, és már vége is van. 

A sorozat igazából családregényként is felfogható, hiszen több család, egy orosz, egy német, egy angol főnemesi, és egy amerikai,  életén keresztül ismerjük meg a 20. század történelmét 3 generáción keresztül, és ami mögötte van. Politikai harcok, ármánykodás, háborúk, összeesküvés elméletek, sikerek és borzalmak, mindez emberi nézőpontból, szerelemmel, barátsággal, bajtársiassággal, tragédiákkal fűszerezve.  

Nagyon-nagyon jól megkomponált és kidolgozott könyv, rengeteg szereplővel, kapcsolatokkal, történelemmel és politikával.  Minden részéért odavoltam, mindegyikért másként. 

Az első talán azért, mert az történelemnek ezt a szakaszát kevésbé ismerem jól, mint a későbbieket, és persze itt ismerjük meg a szereplő családok első generációit. A kötet fő csapásvonala  orosz forradalom, majd az első világháború borzalmai, a munkásosztály hatalomra törése, a kommunizmus kialakulása, és megerősödése, emberi harcok önmagukkal, egymással, egymásért, megfelelni akarás, áldozatok. 

A második kötet után azt mondtam, hogy ennél jobb könyvet nem lehet írni. A válság évei, majd a második világháború borzalmai a különböző országok szemszögéből egészen más oldalát mutatja mindannak, amit eddig tudtam, elképzeltem a háborúról, a Hitleri Németországról. 

És mégis.. Ken Follett a harmadik részben még erre is rá tudott tenni egy lapáttal. Egyszerűen ez a rész volt az, amikor szinte minden fejezetnél az járt a fejemben, hogy ez nem lehet igaz! hogy pl. belegondolni is borzasztó, hogy a 60-as években Amerikában még ennyire előtérben volt a fajgyűlölet. Persze nyilván nem volt ez újdonság, tudom is, olvastam is már ilyen témájú könyveket is, ( Ne bántsátok a feketerigót!) de amikor újra és újra szembesülök vele így leírva, akkor ez mégis annyira megdöbbentő, hogy a 20. század közepén még az volt a "normális", hogy a feketék nem mehetek a fehérek boltjába. Hiszen ez gyakorlatilag MOST volt. A szüleim már javában éltek ekkor. 

Aztán a berlini fal, annak felhúzás, a kilátástalanság, a fiatalok menekülni próbálása... ez mind borzasztó... 

Ritkán olvasok olyan könyvet, aminek a végén könnyes lesz a szemem... ez olyan volt. 

Sosem gondoltam magamra úgy, mint nagy Ken Follett rajongóra, de miután a Katedrálisért is oda voltam, és most ez is levett a lábamról, lehet, hogy az vagyok?