Valahogy most mindig ez a szám jár a fejemben:

Kattkattkatt

Tegnap óta kattogok.... jár az agyam, és néha még el is pityeredem...
Beszéltem tegnap egy volt kolléganőmmel telefonon, aztán egy másikkal cseteltem.... és nem volt jó...

Múlt héten mindenki megkapta a felmondólevelét. A társaság egy részének mostanában már lejár a a felmondási ideje. Szép lassan szálingóznak el az emberek. Akinek szerencséje van annak van hová mennie, ami némi vigaszt nyújt ebben a helyzetben. De a nagy részüknek sajnos nincs szerencséjük. Ennek a történetnek vége, de még nem kezdődik az új, és ki tudja meddig kell várni arra, hogy elkezdődhessen. Persze én is ebben valami hasonló cipőben járnék most, vagy fogok majd járni....

Annyira rossz belegondolni hogy mégha csak egy munkahely volt is, mégis sokunknak kicsit több is volt annál. 

És most szép lassan napról-napra mindent szétszednek és nem marad más csak az üres laborok. 

MEgszakad a szívem, amikor arra gondolok, hogy azt a sok készüléket csavarjaira szedik... vannak köztük még olyanok is, amiket én üzemeltem be, én teszteltem, én tartottam karban, olyanok voltak ők nekem akkoriban mintha  a gyerekeim lennének.

Pedig mennyit szidtuk őket!!!! Hogy hangosak, hogy zúgnak, hogy kattognak, (ha becsukom a szemem most is fülemben hallom a hangjukat) de a kattogást egy idő után már nem is vettük észre, csak azt ha másképp kattogott, mert akkor baj volt. Hányszor megszívattak, hogy akkor dugultak el, amikor már fél lábbal kint voltam az ajtón, és vissza kellett fordulnom. Hányszor ültem mellettük hétvégén, hogy meglegyenek a mérések hétfő reggelre, nehogy megálljanak, nehogy félremenjek, nehogy elduguljanak, mert akkor nem lesz meg a kiszállítás. 

Olyan rossz!!!! Mert hiába nem vagyok már ott fizikailag több mint 4 éve, de mégiscsak tartoztam valahová, ahová visszavártak, ahová visszamehettem volna. És most már nincs.

Úgy tervezem, hogy pénteken bemegyek egy kicsit, és elköszönök a készülékeimtől meg azoktól, akik még ott vannak. Annak azért örülök, hogy most nem vagyok ott, és nem kell minden nap valakit utoljára megölelnem. Hogy nem nekem kell csavarhúzóval a kezemben dobozba pakolni az elmúlt évek munkáját. Azt nem tudom hogy tudnám elviselni. Így is biztos sírni fogok, hiszen tegnap óta csak sírok. (Tényleg nem vagyok normális)

Háklik

Emlékszem, régen, amikor a nagyszüleimnél nyaraltam, egyszer fültanúja voltam az egyik évődésüknek, (egyébként mindig évődtek egymással, de mindegy), mégpedig azon ment a vita, hogy a nagyanyám miért nem a kék lábosba tette fel a nemtudommit főni, miért a pirosba, mikor azt mindig is a kékben szokták csinálni. Akkor ezt baromi viccesnek találtam, és nem értettem hogy minek ez a nagy cécó, nem mindegy annak a nyomorult krumplinak hogy milyen színű lábosban fő meg???? Aztán mikor nagyobb lettem, sőt egész nagy, és elmentem Veszprémbe kollégiumba, akkor amikor hazamentem, akkor egyre szembetűnőbb lett, hogy otthon is mindennek megvan a maga rendeltetése. De még akkor sem tulajdonítottam neki sok jelentőséget. 

Aztán saját háztartásom lett, és egyszer csak saját magamnak is feltűnt, hogy nekem is kialakultak ilyen-olyan háklijaim. Pl. nekem is megvan, hogy melyik tálba kavarom ki a galuskát, vagy a palacsintatésztát. Ennek az az egyszerű oka van, hogy nem szoktam igazából sosem méricskélni, hanem csak úgy szemre dobom össze a hozzávalókat, és az adott tálakban már pontosan tudom, hogy meddig kell a lisztet önteni, meg hasonlók. 

De hogy miért is jutott ez most az eszembe... azért mert most itt van nálunk anyukám. És ilyenkor amikor itt van, nagyon kijönnek a különbségeink. És olyan rossz, mert ő egy csomó mindent másképp csinál mint én, és engem meg vannak dolgok amik borzasztóan zavarnak. De azt nem tehetem meg ugye, hogyha már itt van és főz ránk, akkor még én mondjam meg neki, hogy mit hogy csináljon, és hová rakjon. Ilyenkor próbálok nem beleszólni, és csak sutyiban eligazgatni a dolgokat. Nem kell egyébként nagy dolgokra gondolni, sőt... végtelenül hétköznapi dolgokról beszélek. Mondjuk olyasmikről, hogy én mosogatószivaccsal szeretek mosogatni, anyu meg kendővel. Én a kendőt csak az asztal, konyhapult letakarítására használom. De mivel anyu azzal mosogat, ezért nyilván azt nem használhatom törölésre, de ha egy másikat veszek elő, akkor anyu azzal is mosogatni fog, ergo amíg itt van másképp kell megoldanom az asztaltörlést. Aztán... én ha főzök, akkor úgy szoktam csinálni, hogy nem gyűjtöm halomra a szennyes edényt, hanem ami olyan, hogy két löttyintéssel tisztává tudom varázsolni, azt azon nyomban elmosom, amikor felszabadul, tálak, keverőlapátok, ilyesmiket. Így nem foglalja a mosogatóban a helyet, és mire befejezem a főzést nem egy merő káosz a konyhám, és az ebéd végeztével már csak az igazán dzsuvásakat kell bepakolnom a gépbe. Anyu ezzel szemben a gyűjtögető típusba tartozik, és már a főzés elején toronyban állnak az edények a konyha különböző pontjain, és mindennek a végén csinál egy generál mosogatást. Otthon is így csinálja, és persze mindig sopánkodik, hogy milyen kicsi a konyha, (egyébként teljesen normál méretű), és hogy nem fér el. Hát persze hogy nem. 

És ez csak néhány dolog volt, ami éppen eszembe jutott. 

Szóval nem vagyunk egyformák. 

Már nem is tudnám elképzelni azt, hogy milyen lenne nagyjából egy háztartásban élni, mert már olyan régóta nem élünk együtt. Vagy mondjuk milyen lehetett régen, amikor generációk laktak együtt. A nyilvánvaló előnyeit leszámítva (gyerekfelügyelet, gazdaságosság) azt hiszem engem borzasztóan zavarna már, ha valaki napi szinten beleszólna abba hogy mit hogy csinálok.

De ez a veszély azt hiszem nem is  fenyeget.

Munkanélkül

Most már tuti, hogy a cég, ahol dolgoztam és aki papíron még mindig a munkaadóm, jogutód nélkül megszűnik. 

Már január elején tudtam/tudtunk arról, hogy valószínű ez lesz, de akkor még elhintették, hogy hátha mégsem, és hátha jogutóddal szűnik meg, de most kaptam az emailt, hogy nem. Kész, vége. 

Igazából nem ért nagy meglepetésként. Már akkor is nagy szarban voltak, amikor eljöttem gyereketnevelni. Részben ezért is választottam akkor az anyaságot, abban bízva, hogy mire visszamegyek, (akkor 4 év volt tervben), addigra talán rendeződnek majd a dolgok. Aztán évek óta mindig csak a panaszt hallottam. Meg olyan változtatásokat, amiknek igazából csak formai értelme van, gyakorlati igazából semmi. Szóval nem volt ez a lépés meglepő.

Mégis.

Mégis szomorú vagyok, mert ez volt az első munkahelyem. És még ha nem is az az istenlába kategóriájú volt, de azért mégiscsak egész jól kerestem, (a 4 és fél évvel ezelőtti fizetésem még ma is megállná a helyét, pláne ha más multihoz hasonlítom), szerettem a munkámat, és bár volt egyszer egy nagy váltás a kollégáimat illetően, de az újak is nagyon jó fejek voltak. A felsővezetésről nem ejtenék szót, de a közvetlen főnökömmel is nagy szerencsém volt, mert iszonyat emberséges és főnöknekvaló volt, és szakmailag is támadhatatlan. Szóval nem gondolom, hogy még egyszer sikerül egy ilyen főnököt kifognom.

Persze 3 gyerekkel majd nyilván annak is roppantmód fogok örülni, ha egyáltalán találok új munkát, nemhogy még azon sopánkodjak majd hogy milyen a főnökség és milyenek a kollegák. Nincsenek illúzióim. És bár mindig benne volt a pakliban, hogy ha majd visszatérek a munkába, akkor nem oda megyek vissza, de legalábbis szétnézek előtte a piacon, azért mégiscsak az lett volna a lehető legegyszerűbb megoldás, ha oda megyek vissza, ahol valamennyire már ismernek, és én is kicsit otthonosabban mozgok, mint egy teljesen új környezetben. 

De hát ezt már nem én döntöm el.

A legcikibb viszont most az az egészben, hogy ebben a formában viszont igencsak veszélyben van a tgyásom és a gyedem is, mivel a munkaviszonyom az a cég megszűnésével egyidejűleg fog végérvényesen megszűnni, és ha az a szülés előtt több mint 42 nappal korábban fog megtörténni, akkor ezt bebuktam. Márpedig nehezen tudom elképzelni, hogy még hónapokig húznák  a dolgot.

De ennek majd még pontosan utánanézek/kérdezek. 

Mindenesetre ha van köztetek munkajogász, vagy olyan, aki járt már hasonló cipőben, akkor szívesen veszek mindenféle jogi tanácsot.

24 óra

Olvasok most egy könyvet, nyomozósat, amiben szó esik arról, hogy egy pasi családja meghalt szénmonoxid mérgezésben, és senki nem vette észre csak a pasi 24 órával később, amikor hazaért a külföldi kiküldetésből. Azt mondja erre a nyomozó, hogy hát ez gyanús, mert a 24 óra az nagyon sok, mi az hogy egész addig nem tűnt fel senkinek hogy baj van. 

Erre én elgondolkodtam, hogy azóta folyton vissza-visszatérnek a gondolataim ide, hogy ha (neadjisten) velünk történne valami itthon, amíg Feri nincs itthon, akkor az vajon mennyi idő múlva tűnne fel bárkinek is. Mert oké, hogy nem vagyunk elszigetelve a világtól, de pl. az oviból nem hívnak fel csak azért meg Máté 1 napot nem megy oviba. (ez az egyik érve volt a könyvben a nyomozónak, hogy nem járnak ezek a gyerekek sehová, hogy nem keresték őket korábban?) És a fociedzéséről sem keresik ha nem megy 1-2-szer. 

Persze amikor egyedül vagyunk akkor is beszélünk Ferivel is telefonon, meg a családdal is ha úgy adódik, de nincs ez annyira kőbe vésve, hogy minden nap pontban 6kor pl. hanem ahogy kijön, és akkor sem esünk pánikba ha esetleg kimarad egy beszélgetés. 

A szomszédoknak nem hiszem, hogy nagyon feltűnne ha 1 napot nem látnának bennünket, máskor is elő szokott ez fordulni, amikor mondjuk nagyon hideg van kint, vagy amikor betegek a gyerekek van olyan hogy ki sem dugjuk az orrunkat az lakásból. Meg aztán van hogy elutazunk. Ha csak hétvégére megyünk el, akkor nem szoktunk szólni a szomszédbácsinak, csak akkor ha hosszú útra megyünk.

Aztán végigfuttattam az agyamon azokat ismerőseimet-barátaimat akikkel szoktunk telefonon vagy bárhogy érintkezni, és egyikről sem gondolnám, hogy  csak azért képes lenne idejönni és ránktörni az ajtót feltételezve hogy baj van, mert épp nem veszem fel a telefont, vagy nem reagálok egy emailre. Ez nem bántás, én sem szoktam semmi rosszra gondolni, ha valakit nem érek el telefonon többedjére sem. 

Szóval arra jutottam, hogy mi akár napokig is feküdhetnénk a lakásban úgy hogy a kutyának sem jutna eszébe hogy valami bajunk is lehet. 

Egyszer régen, még Máté kicsi volt, és mentem ki a kapuhoz, talán postás jött, és elcsúsztam a lépcsőn. Máté az ölemben volt, én pedig csak arra gondoltam esés közben hogy csak nehogy neki baja legyen. Úgy estem, hogy pont a derekamat érte a lépcső széle. Alig bírtam lábra állni. Feri külföldön volt. Akkor gondolkodtam el először azon, hogy mi lenne, ha történne velem valami, amikor egyedül vagyok itthon a gyerekkel napokig. Ha mondjuk elcsúszom a fürdőkádban és szétütöm a fejemet, vagy mit tudom én....

Hogy mi lenne azt mostanáig nem tudom, de nem is nagyon szeretek ezen agyalni, nehogy bevonzzam a bajt. 

Mikor Máté már nagyobb lett, akkor alaposan átbeszéltük, hogy ha valami bajt észlel, akkor mit kell tennie. Időnként frissíteni szoktuk a dolgot a kis buksijában. Szerencsére ő már jól tudja kezelni a telefont, és gyorstárcsázással tud is telefonálni. Kérdés, hogy l tudná-e mondani abban az állapotában, hogy baj van. A másik, hogy azonnal nyissa ki az ajtót, és kiabáljon Jancsi bácsinak (szomszéd) hogy jöjjön mert baj van. 

Szerencsére nem fordult még elő semmi olyasmi, hogy ennyire ki lettem volna szolgáltatva egy párévesnek, és nem is szeretném ha előfordulna ilyesmi, de azért jobb felkészülni a legrosszabbra is, és legalább az esélyét adjam meg annak, hogy tudjunk segítséget hívni.

Szóval nem tudom mennyire sok az a 24 óra. Szerintem egyáltalán nem az. Legalábbis a mi esetünkben nem.

Tavasz