Álmok

Nem nagyon szoktam Vele álmodni, illetve ritkán, és akkor is leginkább akkor, amikor valami nagy dolog készülődik az én életemben. Valahogy akkor mindig megjelenik az álmomban, így vagy úgy.

Egyetemista koromban volt egy visszatérő álmom Vele. Akkoriban mindig csak távolról láttam, megközelíthetetlen és megérinthetetlen volt. Emlékszem, nagy tömegben álltunk az utcán, koncerten vagy valami sok embert megmozgató eseményen voltunk, Ő a tömegben előttem valahol állt, és előre nézett. Én észrevettem, felismertem, bár olyan hátizsák volt a hátán, amit soha az életemben nem láttam. Néztem őt, és álmomban is éreztem a kettős érzést, ami tombolt bennem, hogy jó lenne odamenni, megölelni, beszélgetni meg nem beszélt dolgokról, másrészt ott volt a büszkeségem, a márcsakazértsem engedek érzés, a harag. Álmomban is tipródtam. Nem volt jó érzés. Csak néztem Őt messziről. Egyszer csak Ő is észrevett, és néhány pillanatig csak álltunk ott a tömeg közepén és egymást néztük. Nem mozdultam. Ő sem. Addig-addig dobált a lelkem ide-oda, míg végül mégiscsak elindultam felé, átverekedve magamat a sűrű tömegen, mely áthatolhatatlan falként húzódott előttem, mintha mindenki meg akarná akadályozni, hogy odamenjek. De én csak mentem, toltam félre az embereket, de azok mintha egyre csak többen lettek volna előttem, és én mintha egyre csak távolabb kerülnék. Felnéztem, kerestem a lyukat az előttem tornyosuló vállak között, hogy lássam, ott van még, és vár rám... de nem volt ott... elindult, és én csak az ismeretlen hátizsákos hátát láttam... kiáltani próbáltam, hogy Várj még, hisz jövök!, de nem jött ki hang a torkomon, vagy ha igen, még én magam sem hallottam a kiáltást. Elment, és nem nézett vissza többé.

Csatakosan ébredtem... az álombéli csalódás megkeserítette az azt követő néhány napomat. Minden gondolatomban ott volt, nem tudtam száműzni napokig. Emlékszem, hogy nagyon rossz érzés volt.

Aztán az álom egyszer csak elmaradozott, és már régen nem jött elő.

Ezért lepett meg, hogy most rövid időn belül kétszer is újra Vele álmodtam, de egészen másmilyen formában. A régi legyőzhetetlen távolság karnyújtásnyira rövidült. Ott ültünk egy autóban. Csak mi ketten, nem volt tömeg, nem volt zsivaj, nem voltak emberek. Ő vezetett. Furcsa, mert nem volt jogosítványa, és sosem volt autónk. De most ő vezette ezt az ismeretlen piros autót, én pedig kislányként ültem mellette. Azt hiszem legalábbis, hogy gyerek voltam még, de semmiképp nem felnőtt, és nem anya. Valamilyen fehér blúz volt rajtam, rajta rövid ujjú ing. Mentünk némán...néha összenéztünk, és mosolyogtunk mind a ketten.
Nem tudom, hová mentünk, nem tudom mikor, és miért. De azt tudom, hogy jó volt. Kellemes. Nyugodt. Olyan, amilyen régen nem.
Egyszer csak félrenéztem, néztem őt... és megszólaltam: -Apa!
Folytattam volna még... nem tudom mivel... de felébredtem. Vagyis Milán felébredt. Így abbamaradt az álom. Az álom, ami jó volt, és amire olyan régen vártam, az érzés, amit olyan régen nem éreztem.

Másnap mosolyogva gondoltam az álomra, és szomorúsággal a szívemben néztem a fiúkat, akiket sosem láthatott, akiket annyira szeretett volna... szerethetett volna.
Szerintem tetszenének Neki.
Azóta várom vissza az álmot... az álmot ami sosem teljesülhet, mégis boldoggá tesz. Hátha legközelebb tovább tudom álmodni.

Könyvtáras

"Kár" volt tegnap elmenni a könyvtárba, nem is lett volna muszáj, csak olyan szép idő volt, hogy nem akartam bent maradni, de a taknyos fiúkkal játszótérre sem akartam menni. Szóval kár volt, mert átpakolták a polcokat, és egy csomó olyan könyv került a szemem elé, amit eddig nem láttam, mert hát Matyival nem csak a válogatásról szól a könyvtárazás, sokkal inkább a jelzőkártyák és az ilyen-olyan könyvek visszapakolásáról, úgyhogy választani leginkább sebtiben és szemmagasságból szoktam... így bármennyire is győzködtem magam az ellenkezőjéről, mégiscsak levettem 4 könyvet a polcról, ami az itthon lévő 3-mal együtt már 7-et jelent.

Még szerencse, hogy Milán mostanában megint csak a székében tud aludni hajnaltájt, kizárólag hintáztatva, így 3-tól 4-től 5-ig fél6-ig elég sok oldalt el tudok olvasni, szóval keine panik:)

Csak zene

Összeszedetlen gondolatok egy könyvről

Éppen jó hangulatban kezdtem bele Nagybandó Sosemvolt Toszkánájába, mert ha egy kicsit is jobb kedvemben talál rám biztos, hogy nem tudom végigolvasni. De így sikeresen a végére értem, és bár egy ilyen könyvre, mint ez, nem tudnám azt mondani, hogy jó volt, de mindenképpen tanulságos és elgondolkodtató, és kár lett volna nem elolvasni. Bár olvasás közben teljesen más oldala fogott meg a könyvnek, mert eredetileg a toszkánás vonal miatt vettem a kezembe, mert mióta Olaszország az életünk szerves része lett azóta minden kicsit jobban érdekel ami olasz, aztán már az első ilyen fejezetnél éreztem, hogy ez a tankönyvi stílus nekem nem bejövős, annál inkább a könyv lelki vonala, a rákos beteg vívódása és küzdelme, hogy bármennyire nem akar, mégis életben kell maradnia, a lánya miatt, a születendő unokája miatt.
Nehéz lenne erről a könyvről véleményt írni... nem is tudok... (főleg egy örökké csivitelő kétésfélévessel magam mellett, hogy még a saját gondolataimat sem hallom) még jó, hogy nem vezetek könyves blogot.

Vasárnap

Utálom magamat akkor, amikor csak sírni van kedvem, és még jobban utálom, amikor sírok is, de úgy hogy nem is tudom abbahagyni, és csak folynak a könnyeim végig az arcomon. És azt is utálom, hogy a gyerekek előtt sírok, mert hát én mindig velük vagyok, kivel mással? és elcsukló hangon kell magyarázkodnom hogy nem nincs semmi baj, anya nem mérges, csak szomorú, de majd elmúlik. És azt is utálom, hogy ebben a blogban folyamatosan csak panaszkodom, pedig olyan sok mindent terveztem ide tenni, ami foglalkoztat, de valahogy azok mindig kimaradnak...
Keresem az utam... még nem tudom, hogy merre menjek... próbálok rendet rakni magamban, újrarendszerezni a kiborult/kiborított dobozaimat, kidobni a felesleges kacatokat., összrakni a széttört cserepeket. Próbálok megtisztulni, letisztulni. A könnyek is tisztítanak... ha mást nem is a könnycsatornáimat mindenképpen.
Aztán majd lesz új nap, meg még újabb... és majdcsak jutok én is valahova....

Ma

Azt hiszem elértem a gödör legalját, és ma már felfelé ível az út...

Kudarc

Sovány vigasz, hogy tudom, hogy kudarcot vallottam a gyereknevelés terén, mert hiába tudom, hogy nem jó ez így ahogy van, és változtatnom kellene, leginkább türelem és tolerancia terén, mégsem tudok... egyedül legalábbis nem... segítségre pedig nemigen számíthatok, mert akitől várhatnám, kicsit enyhítsen rajtam, annak mindig fontosabb a munka, hogy ott megfeleljen, és az, hogy az egyik épp beteg, a másikkal sem tudunk kimenni, mert még az eső is esik, és az ablakosok is ma jönnek, ez mind csak másodlagos, mert én úgyis mindent meg tudok oldani... már miért is ne tudnék? Csak valahogy azt kéne még kitalálnom, hogy a cérnaszálakat amin az idegeim lógnak, hogyan tudnám kötéllé varázsolni...

Mert ez így ebben a formában nem működőképes, még rövid távon sem, nemhogy hosszún.

Úgyhogy elméleti síkon megfontolom a magánovi lehetőségét, és első lépésként utánanézek a neten, hogy merre hány kemény magyar forinttért vállalná be vki délelőttre a Nagyobbikat.
Nagyságrendben persze tudom, hogy az én egyhavi gyedem nem elég rá, de jobb ha tisztán látok...