Dilemma

Az már biztos, hogy júniusban utazunk. Hogy mikor, és hogy hová azt még nem tudjuk. Merthogy vannak Ferinek a hotelpontjai, amit a milánói ottlakásakor gyűjt, és június végéig fel kell használni valamelyik hotelükben. Kár lenne veszni hagyni. Tavaly így voltunk egy hetet Nápolyba. Igaz Nápoly nem volt rajta a kívánságlistámon, de végül nem bántuk meg, hogy elmentünk oda, és visszanézve a képeket elég jól megtaláltuk a szépet, a nagyonolasz maffiavárosban.
Szóval most két lehetőség van.

Vagy hosszú autós, többállomásos, wellness-sel, barátlátogatással tarkított kétgyerekes utat teszünk Velencébe, vagy rövid repülős 1 gyerekeset Párizsba, ami már tavaly is felmerült, de elvetettük. Mindkettő nagyon vonzó, mindkettőt nagyon szeretném, de mindkettő ellen is szólnak érvek.

Egyrészt kicsit tartok a hosszú autózástól, mert mi ugyan imádunk autózni, bárhová, át az Alpokon pedig maga lenne a hetedik mennyország, Máté viszonylag jól is bírja, őt már le lehet kötni ezzel-azzal, ha mással nem hát kajával. Milán viszont pont abban a stádiumban van, amikor csak annyit időt tud az autóban elviselni, amennyit épp alszik, utána már nem hajlandó. A hátsó ülésről előre hallatszó gyereksírást pedig elég rosszul viselem. A fülem mellett zokogó gyereket pedig még kevésbé.
A repülős úttal is felmerül két kérdés. Egyrészt, hogy Milán hogy viselné, bár ez aggaszt a legkevésbé. a másik, hogy Máté hogy viselné a csövezést anyunál, mert kétésfél éves létére még egy éjszakát sem töltött el nélkülünk, vagy én, vagy az apja mindig ott volt vele. Ebből kifolyólag azt sem tudom, én hogy viselnék egy 3-4 napos Matyinélküliséget. Erre persze azt mondja Feri, hogy jusson eszembe ez akkor mikor torkaszakadtából üvöltve vágtat végig a lakáson odavissza sokszor, mert az jó móka... szerinte. Harmadrészt pedig semmiképp nem szeretném Párizst elkapkodni, és csak azért nemsorbaállni, mert kevés időnk van ott lenni.
Aztán meg Velencébe is nagyon vágyom már régóta, és jó lenne még az előtt látni, mielőtt végképp ellepi a víz.
Hát ez van most... tudom, tudom, sose legyen ennél nagyobb gondom , és tényleg ne legyen.
Csak hát dönteni kell!

Mari ruhája

Olvasom a helyi lapban, hogy Petike 8 és fél éves, és lázasan készül élete első rockkoncertjére, Tankcsapdára mennek az apukájával. Az apuka állítása szerint a kisfiú már elég idős ahhoz, hogy elvigye a kedvenc rockegyüttesének a koncertjére.Hát nem tudom... a Tcs nem épp egy gyerekzenekar, szerintem...a szövegük sem épp gyerekfülnek való, szerintem, de hát ők tudják...
Na de lényeg a lényeg, hogy Petike már egy ideje készül a koncertre, növeszti a haját, és tanulja a szövegeket. Az Egyszerű dal című számot például így kezdi: "néha úgy hiányzik a Mari ruhája".

Már napok óta ezen nevetek:)

Az más kérdés, hogy nem tudom, hogy egy fizetős koncertre hogy engedhetnek be egy ilyen kisfiút. Én biztos nem engedném oda.

Víz alatt

Nézem a tévét, olvasom a híreket... víz alatt van a fél ország. Sokszor láttunk már ilyet, sajnos... szinte minden évben valahol... Ez most mégis más... Más, mert most ott pusztít az ár, ahol én is éltem, ahol rokonaim, ismerőseim, ismerősök ismerőse lakik... ott van minden víz alatt, ahol én is jártam nagyon sokszor, azokon az utcákon hömpölyög a víz megállíthatatlanul, amiket én is ismerek....

Nézem a tévét...elszorul a szívem... látom az ismerős utcákat, és csak remélem, hogy nem kell ismerős arcokat felfedeznem a bajbajutottak között. Eddig nem kellett... eddig "szerencséjük" volt, mert csak a kertjük ment teljesen tönkre... szerencséjük volt, mert a víz két utcával lejjebb talán megáll... szerencséjük volt, mert így az ő házukat nem fenyegeti a veszély. De nem tudják használni a lefolyókat, mert eldugult a csatorna... 21. századot írunk... és mégis évről évre visszaköszön az árvízvédelem hiánya. Mégis, még most sem hisszük el, hogy a sorsunk felett nem MI döntünk elsősorban... van odafent valaki, aki mindig megmutatja, hogy van egy rajtunk kívül álló nagy Úr, a természet pusztító ereje.
Számtalan formában megmutatkozott már, mégsem látjuk be, hogy Ő az erősebb... nem tiszteljük...
Nézem a tévét... elszorul a szívem, ahogy látom a homokzsákokat pakoló öregeket, fiatalokat, férfiakat, nőket... arra gondolok, hogy miért kell az embereknek ekkora mértékű katasztrófa ahhoz, hogy összefogjanak, hogy segítsenek egymásnak, önzetlenül, ki hol tud. Miért nem lehet egy szürke hétköznapon is egy kis figyelmet fordítani a körülöttünk lévőre, a környezetünkre, a természetre...
21. századot írunk... és mégis a víz az Úr... mint már annyiszor.

Tombold ki, te özönvíz,
Tombold ki magadat,
Mutasd mélységes medred,
S dobáld a fellegekre
Bőszült tajtékodat;

Jegyezd vele az égre
Örök tanúságúl:
Habár fölűl a gálya,
S alúl a víznek árja,
Azért a víz az úr!

(Petőfi Sándor: Föltámadott a tenger)

Harag nélkül...

Elcsépelt téma, és nem is akartam/akarok nagy webes balhét belőle, de mégsem tudok szó nélkül elmenni mellette... nem először olvasom vissza a soraimat ( és másokét is) máshol.. egy olyan helyen, egy olyan illetőtől, aki már többször is figyelmeztetve lett, hogy az amit művel igazán nem szép dolog. De hiába minden szó... Ő azt hiszi, ha a régi bejegyzéseket mások előtt láthatatlanná teszi, vagy bezárja a blogját, akkor az megoldás. Igen, megoldás arra, hogy a képzelt világát elzárja azok elől akiktől összelopkodja az életét. Neki megoldás, mert azt hiszi, így szabadon garázdálkodhat... De üzenem neki, mert tudom hogy olvas, különben hogyan tudná a soraimat még hibákkal együtt is átkopizni magához(?), szóval üzenem neki, hogy a világhálón nem csak tolvajok vannak, hanem besúgók is... és akár nyitva, akár zártan lopkod, úgyis kiderül! Mert tudod, a hazug embert utolérik...
Nem érzek haragot, csak sajnálatot... sajnálom, ha valakinek annyira sekélyes az élete, hogy muszáj más életével és gondolataival feltuningolni azt...
Szánalmas!

Inga

Nem nagyon hiszek a hókuszpókuszokban, ellenben módfelett kíváncsi vagyok... a horoszkópokat is csak viccből olvastam, amikor még olvastam. A jövőbe látni nem biztos, hogy jó dolog, nem biztos, hogy tudni szeretném, mi fog velem történni holnap, holnapután... Illetve a jó dolgokat jó lenne tudni... a rosszak meg úgyis bekövetkeznek, azokról elég akkor, amikor már ott vannak.
Hétvégén mégis alávetettem magamat a boszorkányságnak... Sógornőm felajánlotta, hogy kiingázza nekem, hogy lesz-e még gyerekem, és hogy lány lesz-e. hát mondom, bánja kánya, igaz a választ hogy lesz-e, még én magam sem tudom, bár nem vagyok ellene, de egyelőre jegeltük a család további gyarapításának témáját. Illetve van egyfajta elképzelésem arról, hogy ha szeretnénk harmadikat, akkor azt mikor szeretném.
Bár kételkedtem, de azért kíváncsian tartottam a tenyeremet, szorongattam a gyűrűt, és vártam, hogy merre billen ki az inga.
Nos kérem... az inga szerint lesz még egy kislányunk, aki nagyjából 2014 nyarán fog születni, ami mellesleg az én elképzeléseimmel egybevág, mert kislányt én csak és kizárólag nyáron szeretnék szülni, hogy azon nyomban kórházból hazahozva kielégíthessem az oly régi vágyamat, hogy fidresfodros kislány ruhácskát adhassak egyszem leányzómra.
Kiderült még az is, hogy vissza fogok menni dolgozni, de nem a mostani helyemre, hanem egy rosszabbra... upsz.. bár 2 gyerekkel és egy jövőbeli harmadikkal nem is álmodtam nagy karrierállásról. Ha meg tényleg így lesz, akkor még jobban megerősödik bennem a harmadik utáni vágy, merthogy az elsőre is akkor kezdtem igazán vágyni, amikor a munkahelyem kezdett nagyon gázossá válni, és jobb volt onnan mielőbb eljönni. Az ottani helyzet mellesleg azóta sem változott semmit, legfeljebb negatív irányba.
Szóval így állunk... azóta nem tudom kiverni a fejemből.
Főleg, hogy mindez eszembe juttatott egy régesrégi emléket, amikor a Bp-Veszprém útvonalon vonatoztam, és mellem szegődött egy javasasszony a vagonban. Azt mondta nekem, Kisasszonkám, mutassa a tenyerét, megmondom én magának mennyi az annyi. Jó passzban találhatott meg, mert egyébként nyilván elküldöm a sunyiba, de mutattam. Őszerinte is 3 gyerekem lesz, 2 fiú és 1 lány.
A két fiú pipa:) Most akkor még várjunk a lányra... majdcsak eljön az a 2014 is valamikor:))))

A csend

Korábban nem szerettem a csendet. Egész nap szólt körülöttem valami. Bár zajos munkahelyen dolgoztam, hogy a gépzajt tompítsuk mindig ment a rádió, vagy valami zene, vagy ha a számítógépes munkám volt, akkor a fülhallgatón nyomtam az agyamba a zenéket, amiket szerettem. Aztán itthon is első dolgom volt betenni valamit. Szólt a zene míg főztem, mostam, vasaltam. Még olvasás közben is ment valami lágy dallam aláfestésnek.
Mióta anya vagyok, azóta tudom értékelni a csendet. Ritkán van részem mostanában a tökéletes csendben. Matyi egész nap pörög. Sosem hittem el, amikor azt mondták, hogy addig jó, mag nem beszél. Nem értettem, miért is? Hisz ha az ember gyereke tud embernyelven beszélni, az a kommunikáció új csatornáit nyitja meg. Ami igaz is. Jó, hogy tudunk igaziból beszélni egymással. De arra tényleg nem gondoltam, hogy valóban be se fog állni a szája. Szó szerint mindig beszél. Megállás nélkül. Játék közben, séta közben, mese közben, evés közben, mindig. És visszajelzést vár.
Nem elégszik meg annyival, hogy ő beszél, engem is beszéltet, kérdez, megállapít dolgokat, amikre meg kell mondanom, hogy jó vagy sem. Egész nap. Baromi fárasztó egész nap a csacsogását hallgatni. És akkor még ott vannak a fület sértő sikolyai, kiáltásai csak úgy, és nem feledkezem meg Milánról, mert most már ő is intenzív zajforrás tud lenni.
Szóval bármennyire is szeretem Őket, a nap legjobb része az, amikor fél 9 tájban mindkettő békésen szuszmákol, hang nélkül. Ha tehetem, akkor ilyenkor mindent kikapcsolok, és csak ülök a csendben. Ugyanezt teszem délben, ha véletlenül egyidőben alszanak. Nem csinálok mást, csak ülök, és nézek ki a fejemből. Élvezem, hogy nem kell szólnom senkihez, élvezem, hogy nem szól hozzám senki... csak hallgatom a szuszogásukat... csak hallgatom a csendet. Ilyenkor töltődöm.