Szabó Lőrinc: Lóci óriás lesz

Veszekedtem a kisfiammal,
mint törpével egy óriás:
- Lóci, ne kalapáld a bútort!
Lóci, hová mégy, mit csinálsz?
Jössz le rögtön a gázrezsóról?
Ide az ollót! Nem szabad!
Rettenetes, megint ledobtad
az erkélyrõl a mozsarat!

Hiába szidtam, fenyegettem,
nem is hederített reám;
lépcsõnek használta a könyves
polcokat egész délután,
a kaktusz bimbait lenyírta,
és felboncolta a babát.
Most nagyobb vagyok, mint te! - mondta
s az asztal tetejére állt.

Nem birtam vele, tönkrenyúzott,
de azért tetszett a kicsi,
s végül, hogy megrakni ne kelljen,
leültem hozzá játszani.
Leguggoltam s az óriásból
negyedórára törpe lett.
(Mi lenne, gondoltam, ha mindig
lent volnál, ahol a gyerek?)

És ahogy én lekuporodtam,
úgy kelt fel rögtön a világ:
tornyok jártak-keltek köröttem,
és minden láb volt, csupa láb,
és megnõtt a magas, a messze,
és csak a padló volt enyém,
mint nyomorult kis rab mozogtam
a szoba börtönfenekén

És ijesztõ volt odalentrõl,
hogy olyan nagyok a nagyok,
hogy mindent tudnak és erõsek,
s én gyönge és kicsi vagyok.
Minden lenézett, megalázott,
és hórihorgas vágy emelt
- föl! föl! - mint az elsõ hajóst, ki
az egek felé szárnyra kelt.

És lassan elfutott a méreg,
hogy mégse szállok, nem növök;
feszengtem, mint kis, észre sem vett
bomba a nagy falak között;
tenni akartam, bosszut állni,
megmutatni, hogy mit tudok.
Negyedóra - és már gyülöltem
mindenkit, aki elnyomott.

Gyülöltem, óh hogy meggyülöltem!...
És akkor, zsupsz, egy pillanat:
Lóci lerántotta az abroszt
s már iszkolt, tudva, hogy kikap.
Felugrottam: Te kölyök! - Aztán:
No, ne félj, - mondtam csendesen.
S magasra emeltem szegénykét,
hogy nagy, hogy óriás legyen.

Kívülről

Bőrgyógyászaton voltunk ma délelőtt Marcival, mert piros pöttyös lett a buksija. Nem volt időpontunk, mert tegnap kaptunk beutalót a háziorvostól, időpontot meg május elejére tudtak volna csak adni. Ilyenkor az a szokás, hogy oda kell menni, aztán türelmesen várni, hogy egyszer majd csak sorra kerülünk. Szerencsére Milánt le tudtam adni a barátnőméknél, így őt nem kellett odavinnem, csak Marcival mentünk ketten. De nem is ez az amiről írni akarok, és nem is az, hogy milyen az az  egészségügy, ahol teljesen normális dolognak számít hogy a bármekkora korú kisgyerekeddel órákat tölts a váróban. Erre azért is nem térek ki, mert pontosan tudtam, hogy sokat kell majd várni, hiszen mindig sokat kell, és még ha időpontunk is van valahová, akkor is van egy fél órás csúszás, szóval én minimum mindig egy 1-másfél órás ücsörgésre számítok. Arról is írtam már a gyerekblogban, hogy ilyenkor mindenféle jóval felszerelkezve vágunk neki a rendelőnek, nagyjából 3 napi hideg élelem és váltás ruha van nálunk. 

Na de... Marci szerencsére jól vette az akadályokat. Először aludt egy nagyot, majd nézelődött, és végül csak elkezdett kínlódni, mert addigra már megint éhes-álmos lett, de ölben fogva tartható volt a helyzet. 

Ami viszont már ott is bosszantott, és azóta is kattogok rajta, az az, hogy volt két kamasz is a várakozók között. Egy lány az anyjával, és egy fiú az apjával. A fiú-apuka páros éppen mellettem ült, és ők végülis elvoltak, bár a srác eléggé kínlódott hogy mikor kerülnek már sorra, meg hogy neki ekkor meg akkor indulnia kell edzésre, meg különben is, és milyen hülye volt, hogy nem hozta magával a tabletjét, mert akkor tudna ezt meg azt csinálni, legfőképpen psp-ézni. Ők aztán egy bő fél óra után el is mentek, bár azt nem értettem, hogy miért a gyerek mondja meg, hogy most már menjünk innen haza, miért nem mondta neki a faterja, hogy nem megyünk fiam, mert igenis meg kell néznie az orvosnak az arcodat, és ha már egyszer itt vagyunk és nem mentél suliba akkor igenis kivárjuk a sort, de mindegy.

Aztán ott volt a lány meg az anyja. Amikor azok ketten látványosan összekínlódtak, azt komolyan le kellett volna videózni.Majd a kínlódás szépen átcsapott dühöngésbe, meg mivanmár-ozásba, és kábé percenként elharsogták felváltva, hogy ők már mióta itt vannak, és még mindig nem hívták őket be, bezzeg ez meg az... 

Egy kicsit lehet hogy igazuk volt, de én azt gondolom, hogy a fennhangon hőbörgés nem fogja előrelendíteni a rendelés menetét, én ilyen szempontból inkább konfliktuskerülő és megalkuvó vagyok, ha várni kell várok, ha nem tudok várni akkor köszönök és hazamegyek, nem rendezek látványos kivonulást puffogással kísérve.  Aztán egész végig azon gondolkodtam, hogy mennyire gáz, hogy a 0-tól 5 éves korosztály szó nélkül elvan, játszik, mesét olvas, sétálgat föl-alá, és ez a nagy lány pedig nem tud magával mit kezdeni 2 óra hosszat. Miért nem vesz elő egy könyvet? Miért nem hozott valami leckét a suliból? Vagy ha azt nem is, akkor miért nem olvassa a kedvenc magazinját? (Mondjuk látszott rajtuk, hogy nem sok könyvet forgattak eddig életükben, de újságot attól még olvashatnának) Vagy legalább hallgatna zenét a telefonján, vagy pötyörészne rajta valamit, ahogy a korosztályában sokan mások. De mire jó ez a látványos nem tudok magammal mit kezdeni viselkedés?  És akkor még megtetézték az éhes vagyok-szomjas vagyok témával is a dolgot. De hogy miért nem hoztak magukkal valami rágcsálnivalót, vagy miért nem mentek ki a büfébe, azt sem tudom.

Szerintem szégyen gyalázat, ha egy tizenévesnek nincs egy olyan dolog az érdeklődési körében, amivel el tudna ütni 1-2 órát várakozás közben. 

Én például mindig viszek magammal olvasnivalót. Ha olyan a könyvem, hogy hordozható, akkor azt, ha nem akkor valamilyen magazint keresek. Amikor például Marcival jártam terhesgondozásra, akkor ezek a párórák voltak nekem a szabad perceim, és imádtam. Jó, én már felnőtt vagyok, és tudom ezeket a lehetőségeket értékelni, de szerintem egy kamaszgyereknek is tudnia kellene örülni 1-2 olyan órának, amikor gyakorlatilag azt csinálhat amit akar, ráadásul suliidőben. 

Végül aztán ők is idő előtt távoztak. Nem bírtak már magukkal. 

Tanulságos volt a délelőtt olyan szempontból, hogy tudom, hogy milyen gyerekeket nem szeretnék nevelni az enyéimből.

Ami megdöbbentő volt az egészben, az az, hogy annyira látszódott, hogy azért olyan a gyerek, amilyen, mert az anyja-apja is olyan. Most főleg az anyja-lánya párosra gondolok. Szerintem ha az anya tudott volna egy kicsit uralkodni magán, akkor a lány sem kelt volna ki magából teljesen, és nem kezdett volna el színpadiasan affektálva háborogni, hogy meddig kell még neki várnia. Szóval megint csak oda jutottam el, hogy mennyire fontos hogy a szavaink mellett a viselkedésünkre is odafigyeljünk, hiszen ki mástól tanulná meg a gyerekünk, hogy hogyan kezeljen emberi módon szituációkat, hogyan oldjon meg konfliktusokat, hogyan legyen patthelyzetben is udvarias és elfogadó, ha mi magunk sem tudjuk ezeket a hétköznapi problémákkal kulturált módon megoldani.

Hiszem, hogy amilyen az adjonisten, olyan a fogadjisten, és az udvarias kérésre-kérdésre udvarias választ fogok kapni, sőt.. hamarabb kapok segítséget is. 

Mint ahogy most is történt, amikor megkérdeztem az asszisztenst, hogy ki lesz a következő, mert ha nem mi, akkor kimennék meginni egy kávét, és amikor kiderült, hogy nem mi, még mindig nem, akkor egy anyuka, aki időpontra jött a nagyobb gyerekeivel(10 éves forma) felajánlotta, hogy ha majd őt hívják, akkor ő maga elé enged. Így is lett. És nagyjából 5 perc alatt végeztünk. Nem tartottuk fel sokáig a sort.

Vicc... vagy mégsem?

Régi poén, de jó!!!! és még mindig megnevettet:)

Fanatik

A múlt héten 3-szor voltam tornázni, kedden este, szombat délelőtt, és vasárnap délután :) Sajnos ebből nem lesz rendszer, pedig minden egyes alkalom után már azt számolgatom mikor tudnék menni megint. Csak hát a hétköznapok azok elég gázosak, Feri általában nincs itthon emberi időben, a múlt héten is csak véletlenül tudtam elmenni a keddi 6-osra. Szóval alapból a hétvégékre specializálom magamat, és jó lenne hétközben pedig itthon rádolgozni kicsit rubintrékával. Aztán meg már olyan gondolat is jár a fejemben, hogy ha még ennél is tavaszabb lesz, és világosabb, és melegebb, akkor esténként elmennék fél órát futni. Az talán kivitelezhetőbb lenne hétfőtől-péntekig. Majd meglátjuk. 

Mindenesetre most nagyon rákattantam. És most olyan jó!!!

Szembejött

ANTOINE DE SAINT-EXUPERY: FOHÁSZ

Uram, nem csodákért és látomásokért fohászkodom, csak
erőt kérek a hétköznapokhoz.
Taníts meg a kis lépések művészetére!

Tégy leleményessé és ötletessé, hogy a napok sokféleségében és
forgatagában idejében rögzítsem a számomra fontos felismeréseket és
tapasztalatokat!
Segíts engem a helyes időbeosztásban!

Ajándékozz biztos érzéket a dolgok fontossági sorrendjében, elsőrangú
vagy csak másodrangú fontosságának megítéléséhez!
Erőt kérek a fegyelmezettséghez és mértéktartáshoz, hogy ne csak
átfussak az életen, de értelmesen osszam be napjaimat, észleljem
a váratlan örömöket és magaslatokat!

Őrizz meg attól a naiv hittől, hogy az életben mindennek simán kell mennie!
Ajándékozz meg azzal a józan felismeréssel, hogy a nehézségek,
kudarcok, sikertelenségek, visszaesések az élet magától adódó
ráadásai, amelyek révén növekedünk és érlelődünk!

Küldd el hozzám a kellő pillanatban azt, akinek van elegendő
bátorsága és szeretete az igazság kimondásához!
Az igazságot az ember nem magának mondja meg, azt mások
mondják meg nekünk.

Tudom, hogy sok probléma éppen úgy oldódik meg, hogy nem teszünk semmit.
Kérlek, segíts, hogy tudjak várni!
Te tudod, hogy milyen nagy szükségünk van a bátorságra.

Add, hogy az élet legszebb, legnehezebb, legkockázatosabb
és legtörékenyebb ajándékára méltók lehessünk!

Ajándékozz elegendő fantáziát ahhoz, hogy a kellő pillanatban és
a megfelelő helyen - szavakkal vagy szavak nélkül - egy kis jóságot
közvetíthessek!

Őrizz meg az élet elszalasztásának félelmétől!
Ne azt add nekem, amit kívánok, hanem azt, amire szükségem van!
Taníts meg a kis lépések művészetére!

Tavaszváró

Egész nap esik a hó. Ha december lenne, akkor még azt mondanám, hogy jó, jó... de ilyenkor februárban, annak is már a vége felé, már nagyon esik jól. Én már tavaszt szeretnék, napsütést, világosságot. És nem csak azért, mert utálom, amikor a havat felváltja a víz, és akkor úszik az egész város, hanem sokkal triviálisabb okai is vannak az én tavaszvárásomnak. Például, hogy Máté már az idei második vízhatlan nadrágját is kiszakította. Megvarrtam persze, de az már akkor sem olyan. Aztán mind a ketten szétrúgták már a csizmájuk orrát, ami így már nem egészen vízálló, pláne úgy nem az, ahogy ők hordják, viszont baromira nem akarok már erre a szezonra újat venni. Marcinak is elég szűkös már a télikabátja, illetve az egyik kicsit szűk, a másiknak meg a dereka kicsit rövid, de neki meg plánehogy nem szeretnék új télikabátot venni, mert minek. Aztán itt van még az a tervem, hogy vezetni fogok. Na amióta ezt kilátásba helyeztem, azóta vagy esik a hó, vagy latyak van, van ónos eső. Szerintem odafent sem akarják hogy én kormány mögé üljek :) 

Magam részéről pedig ilyenkor februárban már nagyon nem akaródzik sálat, sapkát, harisnyát, kesztyűt, egyebeket magamra venni, és igen, ezért hajlamos is vagyok nem felvenni. És ezért előfordul, hogy bizony nincs melegem. És ha fázom, akkor még jobban utálom a telet, mint egyébként.

Az egyetlen dolog, ami miatt bánni fogom, hogy elmúlik a tél, hogy akkor nem hordhatom a szép új kabátomat, amit annyira szeretek. Nagyon nem szeretek magamnak vásárolni, legtöbbször már csak akkor vetemedek rá, amikor már tényleg nagyon kell valami, éppen ezért a tűzoltás hevében nem mindig sikerül olyan darabokat választanom, amik aztán nagyon a szívemhez nőnének. Ez a kabát viszont nagyon bejött. Igaz, ennek a vételét nem is kapkodtam el. Talán ez a titok. 

De nem baj, mert gondolom jövőre is lesz tél, eddig még sosem maradt el, és akkor majd újra felvehetem, szóval emiatt tényleg ne késlekedjen a tavasz. 

Kedvenc reklám

Nem szoktam képben lenni a reklámokat illetően, mert amikor tévézünk, és jön a reklám, akkor mindig van mit csinálni. Esti tea készítés, vagy gyorsan lezuhanyozom, vagy a gyerekeket pakoljuk be az ágyukba, szóval mindig van valami. Ezt a Volvo-s reklámot is csak véletlenül láttam a minap az m1-en, akkor is csak a második felét, és először nem is tudtam hogy ez reklám. Azt hittem valami rendes műsor. De a szemem megakadt a csodálatos tájon, ahol a nem kevésbé csodálatos autóval száguldanak.
Én pedig kicsit elábrándoztam... erről a reklámról mindig a tavalyi hosszú-hosszú autós utunk jut eszembe Spanyolország felé. Hmm.... de jó is volt. Bármikor megtenném újra, és újra. Egy ilyen volvóval meg naná hogy igen:)

Sajnos nem tudom beilleszteni, így csak linket rakok. ( a youtube-on több verziója is fent van  ennek a reklámnak, de egyiknek sem ez a zenéje. Pedig ezzel a zenével a legeslegjobb!)

http://www.volvocars.com/hu/all-cars/volvo-v40-cross-country/pages/v40crosscountry-reklamfilm.aspx

Egy könyv, két gondolat

Szereted a kisbabádat teljes szívedből és lelkedből, aztán egy napon csak úgy elmegy.

Most mindkét fia a saját útját járja, de egyik út sem olyan, mint amit Gwenda elképzelt. ... Ha tudnánk, mi lesz belőle, akkor is ennyire kellene a gyerek?

(Ken Follett: Az idők végezetéig)

Az elsőre nem is gondolok. Egyelőre.

A második meg... azon olykor-olykor szoktam morfondírozni, hogy vajon én mennyire lennék/leszek elfogadó a gyerekeimmel és a döntéseikkel. Annyira szeretném, hogy majd akkor amikor eljön az ideje, akkor tudjak bennük annyira bízni, hogy ne akarjam őket se lebeszélni semmiről, se rábeszélni valamire, hanem teljes mellszélességgel tudjak mellettük állni és támogatni őket, még akkor is, ha én mondjuk másképp, vagy mást csinálnék.Legyen szó akár továbbtanulásról, akár párválasztásról, vagy bármi másról.

Vannak dolgok, mint pl. a homoszexszualitás, amivel alapvetően nincsen bajom. Nem ítélem el őket, és ha nem hivalkodásról, figyelemfelkeltésről van szó, mint pl. egy melegfelvonulás, akkor még csak meg sem botránkoztat. DE! Vajon mennyire lennék elfogadó és liberális akkor, ha bármelyik fiam egy másik fiúval állítana haza, hogy ő a nagy ő. Vajon tudnám-e ezt a szitut is mosolyogva kezelni? Be tudnám-e fogadni ugyanúgy a családomba a kiválasztottat, mint egy lányt? És a legfontosabb. Nem haragudnék-e a gyerekemre, és főleg magamra, nem keresnék-e hibákat? Tudnék-e ugyanúgy nézni a fiamra azután is, mint azelőtt? Nem tudom.

A másik, pl. a bűnözés. Persze tudom, hogy statisztikailag a bűnözők legtöbbje nem családból kerül ki, épp azért lesz bűnöző. De számomra a bűnözés nem csak a gyilkosságot, a brutalitást, a rablást jelenti. Ott pl. az adócsalás, vagy trükközés, kiskapuk keresésse. Számomra ezek ugyanúgy elfogadhatatlanok. Vajon mit tennék, ha valamelyikük is bármilyen ronda dologba keveredne? Ki tudnék-e állni mellettük jóban-rosszban, csak azért mert a gyerekeim? 

Persze mindezek csak fiktív problémák, és nem gondolnám, hogy bármelyiknek is lenne a jövőben realitása.

Ma utoljára

Ma utoljára mondhatom el, hogy ha csak papíron is, de még van munkahelyem. Holnaptól most már hivatalosan is állástalan leszek. Így 1 évvel a bejelentés után a dolog érzelmi részén már túl vagyok. Az elsőn. A második része majd akkor jön, amikor el kell majd kezdenem új állás után nézni, amire már most is fogcsikorgatva gondolok, mivel azon túl, hogy eddig 5 év 3 hónapja nem dolgoztam a szakmámban, álláskereső rutinom sem nagyon van, sőt... egyáltalán nincsen, mert amikor ide kerültem, ahol egész eddig voltam, akkor még épp hogy kicsöppentem az iskolapadból, és a fiatalos majdleszvalahogy hozzáállásom nagyban segített, hogy a nehézségeken átlendüljek. Persze szerencsém is volt, mert egy fiatalos csapatba kerestek akkor egy jól terhelhető fiatalt. Én pedig voltam olyan lelkes és lelkiismeretes hogy mindent bevállaltam, éjszakákat, hétvégéket, ünnepnapokat,  helyettesítéseket  is ha kellett. Könnyen voltam, nem volt se kutyám, se macskám. 

Azóta kicsit változott a helyzet. Már nem vagyok mindenre ráhúzható, és már nem is vágyom arra a fajta pörgésre. 

Ha értenék bármi máshoz a szakmámon kívül, akkor már biztos belevágtam volna egy vállalkozásba. De sajnos nem értek semmihez. Ez van. Marad a munka, majd egyszer valami másik helyen. Ma pedig még nyalogatom egy kicsit a sebeimet.

Lemondott

Lemondott a holland királynő.
Nekem pedig eszembe jutott, hogy akkor most készülni fog egy újabb tányér kék-fehérben az új uralkodóról, Vilmos Sándorról. Mert mindegyikről készül egy, több.
Beatrixról pl. ilyenek:

 Az esküvőre is készült egy természetesen:

Tökjó lehet

Évekkel ezelőtt, mikor még csak kettesben tengtünk-lengtünk a világban, akkor kezdték itthon játszani a CSI részeit. Az eredeti Grisomosat. Mi pedig teljesen rákattantunk, annyira, hogy ha nem tudtuk valamelyik részét megnézni mert nem voltunk otthon, akkor felvettük videókazettára, és megnéztük másnap. Szóval azon túl hogy kamaszos rajongással néztem Gil Grisom minden egyes mozdulatát, azon is morfondíroztam, hogy ez azért tök jó munka lehet, még akkor is, ha néha gusztustalan, és nem pont egy nyolcórás állás. Persze tudom, hogy a valóságban közel sem olyan sokrétű ez a meló, de ábrándozni azért lehet. Meg aztán 3 gyerekkel már nem is vágyom annyira arra, hogy helyszínelő legyek. Épp eleget vagyok ébren így is. 

Tegnap pedig véletlenül találtam egy ilyet!  Gyilkosság a vacsorán 
Ezt imádnám!
Ez kicsit olyan MissMarple-s, szerintem, de azt ugyanúgy szeretjük:)
Mondtam is Ferinek, hogy vigyen el egyszer egy ilyenre. Azt mondta jó.
Már csak fejben kell tartanom, hogy a legközelebbi ünnepemre ne felejtsem el bedobni.

Idei tervek

Most, hogy már javában tapossuk a januárt, bennem is körvonalazódott egyfajta mit lenne jó az idén megcsinálni tervezet.
Nos, hogy el ne felejtsem, ide írom.
- rendszeresen tornázni, legalább heti egyszer szervezett körülmények között, azaz eljárni valahová, többi napokon itthon tolni, mondjuk valamelyik rubintrékát.
- leporolni a jogsimat. És ezen nem a tavasszal esedékes meghosszabítást értem, hanem hogy ténylegesen vezessek. Nagyban megkönnyítené az életemet, ha nem csak a garázsban nézegetném az autót nap mint nap. Akár néhány gyakorlóóra vétele is szóba jöhet.
- ráállni az angolra újra, és kicsit visszahozni az elfeledetteket. Jó lenne ezt is valami angolóra keretében, de ez szerintem csak álom marad. Mindenesetre több angol nyelvű könyvet tervezek olvasni, és jó lenne eredetiben nézni azt a kevés műsort amit nézek. De mindenképpen jó lenne legalább napi fél órát erre szánnom. (mondjuk ősztől, amikor már Milán is ovis lesz)

Az idei év mainstream-je kétségkívül Milán ovira felkészítése. Vagyis:
- pelusról leszokás
- cumi nélkül alvás legalább délben

Egyéb óhaj-sóhaj:
- talán összejön egy csehországi kirucc a közelebbi jövőben. Nem bánnám :) De ez az amire semmi ráhatásunk nincsen, ha lesz, lesz, ha nem, akkor búsulunk.
- nyáron szívesen csobbannék a tengerben.
- ősszel jöhetne egy kis hazai wellness
- jó lenne egy új autó. Ez folyton téma egyébként, egyelőre kitalálás szinten van a dolog, hogy milyen is lenne jó nekünk, ami mondjuk nem kerül bele egy fél vagyonba.

Ezen kívül pedig már nem is kérek egyebet, csak hogy legyünk mindannyian egészségesek.

Nem olyan sok ez, ugye?

Beteg

Egy dolog van, ami rosszabb annál, hogy beteg a gyereked, az ha te magad vagy beteg.
A gyerekek szerencsére jól vannak, már Máté is ment oviba.

Én viszont felváltva könyörgök azért hogy gyógyuljak meg, vagy lőjenek főbe, mert ez így nagyon gáz. Szombaton már éreztem, hogy nagyon fáj a torkom. Ha tudtam volna éjjel aludni egy hosszabbat, akkor szerintem nem is lett volna nagyobb baj, de nem tudtam. Nem tudom mi volt a levegőben, de minden fiú csak kínlódott, és Marci is csaknem óránként ébredt. Ez aztán betett. Vasárnap már úgy vittem Mátét egy ovistársa szülinapjára, hogy éreztem, hogy nem oké. A buli végére alig bírtam a kocsiig eltámolyogni, és rázott a hideg. A hidegrázás aztán többször is visszatért még a nap folyamán, így késő délután lázmérésre adtam a fejem, és fincsi 38.5-t mértem. Bevettem egy lázcsillapítót, amitől jobban lettem egészen addig, amíg megint fel nem szökött  a lázam. De nem akarom agyongyógyszerezni magam, mert szoptatás mellett azért nem annyira jó. (tuti tippeket elfogadok)  Azóta sem vagyok igazából jobban, borzasztó rossz a közérzetem, pedig ma mindenképpen meg kell sütnöm Máté elhalasztott tortáját.

ááááá..... szerdától van Feri szabadságon. Remélem addig életben maradok.

Így jártam a kabátommal

Van egy kabátom. Amolyan szép fajta, nem tipikusan babakocsitologatáshoz találták ki, de amikor még vettem, akkor még nem tologattam babakocsit. Igen, nem most volt. Máté születése előtti télen vettem, már akkor is igendrágán, hasított borjúbőr, és jó meleg. Azon a télen talán ha 2-3-szor volt rajtam, mert nem volt annyira hideg, hogy kellett volna. Aztán a következő teleken rendszerint akkor kellett volna, amikor épp nem jött rám. Tavaly már jó lett volna, és szépen be is csomagoltam, hogy elviszem kitisztíttatni, de mindig elfelejtődött, mígnem beköszöntött a tavasz, és a kabát ott maradt koszosan, és szépen visszatettem a helyére. Most viszont megint elővettem, megint bezacskóztam, és ugyan már idén is elfelejtettem kétszer is magammal vinni, amikor megyünk hétvégén vásárolni, de harmadjára most eszembe jutott, és vasárnap elküldtem Ferivel.

És most jön igazából a lényeg.... hogy kemény 7ezer forintért tisztítják ki!!!! Éééééssss, ha veszít a színéből, mert az ilyen kabátok akár veszíthetnek is a nő szerint, akkor a színezésért még pluszba fizetni kell, és akkor 9100 forintot fogok kiadni újra a kabátért. Egy jó leárazáson ennyiért már egy új kabátot is vehetnék!

Kitaláltam

.... hogy a következő szülinapomra én is egy ilyen köszöntést szeretnék:

Kicsit több mint egy hónap van még addig.... ez elég idő arra, hogy Bono-t ideszervezze nekem valaki. Szerintem :)

Biztonságos

Nálunk alapszabály, hogy ha beülünk az autóba, akkor bekötjük magunkat. Nem is szabály ez, hiszen egyáltalán nem kell erre figyelnünk, automatikusan jön a mozdulat, mihelyst beültünk a kocsiba, és bezáródtak az ajtók. Természetesen a gyerekek is mindig biztonsági ülésben utaznak, még akkor is ha nem a mi autónkkal vagyunk, hanem mondjuk céges autóval, és még akkor is, ha ottmaradunk a nagyszülőknél. Ilyenkor sem sajnáljuk a fáradságot, hogy kikössük a miautónkból és átkössük a másikba. Persze néha-néha előfordul, hogy nem ülésben utaztak, amikor pl. taxival megyünk valahová, de ilyenkor is  mindig bekötöm őket a hátsó ülésen a biztonsági övvel.

Azt hittem, hogy ez mindenhol, minden családban így van, mert nálunk ez tényleg annyira alap.
De nincs ám így mindenhol.
Jónéhány hónapja is megvan már, amikor Máté ovis barátjának az anyukája mesélte, hogy képzeljem el, hogy K. (másik ovistárs) szülei nem kötik be magukat az autóban. Teljesen odavolt ettől, érthető módon, és még cikis is volt kicsit, mert az ő fia meg folyton azt kérdezgette a hátsó ülésről, hogy miért nincsenek bekötve, meg mi csipog.
Ezt az esetet azóta már többször is kiveséztük A-val, mert egyszerűen nem tudunk rajta túllépni, hogy hogy lehet az, hogy az ember nem köti be magát. Pláne, hogy családos emberekről beszélünk, akik egyébként teljesen normálisnak és korrektnek tűnnek.
Aztán történt a múlt héten, hogy nagyon el voltunk csúszva amikor mentünk az úszodába, mert Máté valahogy elszöttyögte az uzsonnát. Nagyon kellett volna rohannunk, hogy időben odaérjünk, én ugye 3 gyerekkel voltam, mint mindig, amikor mondta K. anyukája, hogy a férje elvisz minket, mert ő is jön, és két autóval vannak, elférünk. Rábólintottam, mert tényleg nagyon el voltunk késve.
És tényleg... a pasi nem kötötte be magát. ÉS még én éreztem furán magamat, hogy szépen módszeresen minden gyereket és magamat bekötök.
Aztán tegnap K. az apukájával volt úszni, és felajánlotta, hogy hazahoz. Én először el akartam utasítani, de aztán Máté olyan lelkes volt, hogy menjünk K-ékkal haza, hogy végül rábólintottam, de előtte rákérdeztem, hogy biztos elférünk-e, mert 3 gyerekkel vagyok. (a változatosság kedvéért)
Persze, persze. - mondta
Így hát mentünk. Mátéék kicsit előreszaladtak, mi hátrébb kullogtunk Milánnal meg a babakocsival, és mire odaértünk az autóhoz addigra K. már bent ült az első ülésen. Mondtam az apukának, hogy kössük Marcit előre, mert az egyszerűbb, mint K. ülését átkötni csak miattunk.
De kiderült, hogy K. nem ülésben ült az autóban, hanem csak úgy anélkül. Azaz, már odafelé sem volt neki ülése, nem hoztak.
Erre aztán még egy lapáttal rátett, hogy nemhogy nem ült ülésben, de még csak be sem volt kötve az első ülésen!!!!! Egy 5 éves gyerek. És persze egész úton, (kábé 10 perc amúgy kocsival), hol hátrafelé forgolódott, hol a műszerfalon csüngött. Engem a hideg rázott az egésztől, de az apját nem foglalkoztatta, mert egyszer sem szólt rá, hogy üljön rendesen.
Máté persze ezerszer kérdezte meg hazáig, hogy K. miért ül elől, és hogy miért nincs bekötve, és egyébként is mi ez a csipogás. ( csipogott a kocsi, mert nem volt a biztonsági öv bekötve. ). Én meg alig tudtam elterelni a témát. Nagyon kínos volt.
Itthon aztán jól átbeszéltük, hogy ezt nem szabad, mert megbüntet a rendőrbácsi, satöbbi, satöbbi, de tuti nem ez volt az első körünk ebben a témában. Pláne, hogy azóta ezen kattogok én magam is, hogy hogy lehet ilyet csinálni?????
Az viszont már tutibiztos, hogy soha többet nem ülök be melléjük! Még akkor sem, ha tényleg nagy segítség volt, hogy hazahozott bennünket, de azt hiszem nem lennék elég hiteles Máté előtt ha még egyszer így utaznánk.

A derékfájásról

 Még Cuckanénitől kaptam néhány napja. Most csak idemásolom, hogy ne vesszen el. Hogy időnként visszaolvashassam, ha akarom.

A csigolyák közötti porckorongra gyakorolt nyomás – különösen az ágyéki csigolya környékén – a korongokat oldalirányba préseli, így ezek nyomják az idegeket, s ez különböző fájdalmakat okozhat, például isiászt, lumbágót stb. E tünet problematikája a túlterheléssel kapcsolatos. Aki túl sok terhet hord a hátán anélkül, hogy ezt tudatosan realizálná, az a nyomást a test szintjén, a porckorong fájdalmában fogja megtapasztalni. A beteg nyugalomra kényszerül, ugyanis minden mozgás, minden aktivitás fájdalommal jár. Sokan megpróbálják fájdalomcsillapítókkal elnyomni a testnek ezt a színvonalas önszabályozását csak azért, hogy megszokott aktivitásukat akadálytalanul folytathassák. Helyesebb lenne, ha a beteg személy kihasználná az alkalmat, és nyugodtan utánagondolna, miért is vett magára ilyen sokat, miért nyomja ekkora teher. A túlvállalásnak mindig az a célja, hogy kifelé nagyszerűnek, rátermettnek látsszunk, s így kisebbségi érzésünket tettekkel kompenzáljuk.
A nagy teljesítmények mögött mindig bizonytalanság és kisebbségi érzés áll. Aki egyszer magára talált, nem teljesít többé, hanem van. A világtörténelem nagy (és kis) tettei és teljesítményei mögött mindig olyan emberek állnak, akiket belső jelentéktelenségérzésük hajt a külső teljesítményekre. Tetteiken keresztül bizonyítani akarnak valamit a világnak, holott valójában senki sem kéri s nem várja tőlük e bizonyítékokat – önmagukon kívül. Önmaguknak akarnak bizonyítani, csak az a kérdés,
hogy: mit? Aki túl sokat teljesít, minél előbb kérdezze meg önmagától, hogy miért teszi ezt, így nem éri majd akkora
csalódás. Ha őszinte magához, meg fogja találni a választ: azért, hogy elismerjék, azért, hogy szeressék. Bár a teljesítményt kizárólag a szeretet keresése motiválja, kielégülést nem nyújthat, mert a tulajdonképpeni cél ezen az úton nem érhető el. A szeretet céltalan, és nem lehet megszolgálni. Az, hogy „Szeretlek, mert adsz nekem tízezer márkát”, vagy „Szeretlek, mert te vagy a legjobb focista” – abszurd kijelentések. A szeretet titka éppen a feltételnélküliség. Ezért is mondjuk, hogy az anyai szeretet a szeretet mintapéldája. Objektíve a csecsemő csak terhet és kényelmetlenséget jelent az anya számára. Az anya mégsem ezt érzékeli, mert szereti a kisbabáját. Hogy miért? Erre nincsen válasz. Ha lenne, nem beszélnénk szeretetről. Tudatosan vagy
tudattalanul mindenki vágyakozik ez után a feltétel nélküli, tiszta szeretet után, amely csak a személyre vonatkozik, és minden külsőségtől, minden teljesítménytől független. A kisebbségi érzés azt jelenti, nem tudjuk elképzelni, hogy személyünk – úgy,
ahogy van – szeretetre méltó. Erre fel elkezdünk dolgozni azon, hogy szeretetre méltóak legyünk, s egyre ügyesebbek, alkalmasabbak, gazdagabbak, híresebbek stb. leszünk. Magunkra aggatjuk a külvilág limlomjait csak azért, hogy szeressenek – s ha
aztán szeretnek, felmerül bennünk a kétség, vajon nem teljesítményünk, hírnevünk,
gazdagságunk miatt szeretnek-e. A valódi szeretethez vezető utat közben már eltorlaszoltuk
magunkban. A teljesítmény elismerése nem elégíti ki azt a vágyat, amely az
embert a teljesítményre késztette. Ezért is hasznos, ha idejében szembesülünk saját
kisebbségi érzésünkkel, jelentéktelenségünkkel – aki ezt nem hajlandó belátni, s további
feladatokat vállal magára, testileg valóban kisebb lesz. Miután a porckorongok
összenyomódnak, tényleg összemegy, tartása a fájdalomtól görnyedt, púpos lesz. A
test mindig az igazságot fejezi ki.
A porckorong feladata, hogy a mozgékonyságot, az elaszticitást biztosítsa. Ha a
porckorong az egymásba ékelődő csigolyák közé beszorul, illetve becsípődik, tartásunk
merev, elmozdíthatatlan lesz, gyakran különös pozitúrába merevedik. Ugyanez
az összefüggés pszichikai területen is. Ha valaki , merev”, hiányzik belőle a nyíltság,
a mozgékonyság – bensője mozdulatlan, rögzült valamilyen sajátos belső tartáshoz.
A becsípődött porckorongot úgy gyógykezelik, hogy egy hirtelen lökéssel vagy húzással
megpróbálják megváltoztatni a csigolyák helyzetét, s így lehetővé tenni számukra,
hogy újra fölvegyék a természetes kapcsolatot egymással („solve et coagula”).
A bemerevedett lelket is ugyanazzal a módszerrel lehet kiigazítani, helyrebillenteni,
amivel a csigolyákat vagy az ízületeket: hirtelen erős lökéssel elmozdítjuk jelenlegi
pozíciójából, s ezzel lehetőséget biztosítunk számára, hogy újra orientálódjék, magára
találjon. Ettől a lelki lökéstől az elmerevedett lelkűek ugyanannyira félnek, mint
a merev gerincűek a gerinckezeléstől. Egy jól hallható roppanás mindkét esetben sikerrel
biztat.

 Kosztolányi Dezső  : Az ismeretlen, végtelen temetőben

Az ismeretlen temetőben
én, ismeretlen, kósza lélek,
keresztek közt, gyászdalt dalolva
virágosan megyek az éjnek,
s sírok: ki tudja, miért, miért nem?
Megsápadtam, míg ideértem.

Zörömbölök fekete lámpán,
följajgatom a síri alvót,
véres pipacs zizeg nyomomba,
és szertartásosan lehajlok
az ismeretlen sírhalomra,
mint hogyha anyám sírja volna.

Valami űz, valami kerget,
hogy legyek a múlt folytatója,
egy ismeretlen, bús halottat
keresek már egy élet óta.
Kezem elszáradt koszorút fon
s az alvó gyertyát lángra gyújtom...      

Még jó...

...hogy viszonylag időben eljöttem a freeblogról, mert napok óta hol tudom, hol nem tudom (és inkább nem tudom) olvasni a még freeblogon maradtakat. Nyilván nem egyszerű egy ilyen rendszert biztonsággal üzemeltetni, és amikor tavaly ilyentájban volt az a hírhedt malőr, hogy 2 havi iromány repült bele az éterbe nyom nélkül, akkor az első felindultságom után még megbocsátottam és maradtam. Azt hittem/gondoltam, hogy az a lecke éppen elég tanulságos volt akkor, hogy többet ne forduljon elő semmilyen gebasz. De aztán már semmi sem volt a régi. Hol ez nem működött, hol az, hol belépni sem tudtam, és folyton csak azt olvastam, hogy bocsi, karbantartunk, és türelem, de aztán mégsem változott semmi. Májusban aztán megelégeltem, hogy akkor amikor tudnék írni mégsem tudok, mert nem enged be a rendszer, így fájó búcsút vettem a freeblogtól. Azóta már jól belaktam az új blogspotomat, igaz, sablont testreszabni még mindig nem volt se időm, se erőm.  Az otthagyott kommentjeimért sem fáj már annyira szívem. 

És milyen jó, hogy még időben búcsút intettem, mert most megint nem jó már nem is tudom mióta.

Már csak azt nem értem, hogy hogy lehet az, hogy már 1 éve nem tudják a hibákat kiküszöbölni, és megoldani. Hogy hagyhatják, hogy szépen lassan tényleg mindenki elvándoroljon onnan, olyanok is, akik tényleg már soksok éve ott vezetik a naplójukat. 

Szóval nem nagyon értem.  De nem is olyan fontos már hogy megértsem. Csak úgy eszembe jutott.