Szereted a kisbabádat teljes szívedből és lelkedből, aztán egy napon csak úgy elmegy.
Most mindkét fia a saját útját járja, de egyik út sem olyan, mint amit Gwenda elképzelt. ... Ha tudnánk, mi lesz belőle, akkor is ennyire kellene a gyerek?
(Ken Follett: Az idők végezetéig)
A második meg... azon olykor-olykor szoktam morfondírozni, hogy vajon én mennyire lennék/leszek elfogadó a gyerekeimmel és a döntéseikkel. Annyira szeretném, hogy majd akkor amikor eljön az ideje, akkor tudjak bennük annyira bízni, hogy ne akarjam őket se lebeszélni semmiről, se rábeszélni valamire, hanem teljes mellszélességgel tudjak mellettük állni és támogatni őket, még akkor is, ha én mondjuk másképp, vagy mást csinálnék.Legyen szó akár továbbtanulásról, akár párválasztásról, vagy bármi másról.
Vannak dolgok, mint pl. a homoszexszualitás, amivel alapvetően nincsen bajom. Nem ítélem el őket, és ha nem hivalkodásról, figyelemfelkeltésről van szó, mint pl. egy melegfelvonulás, akkor még csak meg sem botránkoztat. DE! Vajon mennyire lennék elfogadó és liberális akkor, ha bármelyik fiam egy másik fiúval állítana haza, hogy ő a nagy ő. Vajon tudnám-e ezt a szitut is mosolyogva kezelni? Be tudnám-e fogadni ugyanúgy a családomba a kiválasztottat, mint egy lányt? És a legfontosabb. Nem haragudnék-e a gyerekemre, és főleg magamra, nem keresnék-e hibákat? Tudnék-e ugyanúgy nézni a fiamra azután is, mint azelőtt? Nem tudom.
A másik, pl. a bűnözés. Persze tudom, hogy statisztikailag a bűnözők legtöbbje nem családból kerül ki, épp azért lesz bűnöző. De számomra a bűnözés nem csak a gyilkosságot, a brutalitást, a rablást jelenti. Ott pl. az adócsalás, vagy trükközés, kiskapuk keresésse. Számomra ezek ugyanúgy elfogadhatatlanok. Vajon mit tennék, ha valamelyikük is bármilyen ronda dologba keveredne? Ki tudnék-e állni mellettük jóban-rosszban, csak azért mert a gyerekeim?
Persze mindezek csak fiktív problémák, és nem gondolnám, hogy bármelyiknek is lenne a jövőben realitása.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése