Szembejött

ANTOINE DE SAINT-EXUPERY: FOHÁSZ

Uram, nem csodákért és látomásokért fohászkodom, csak
erőt kérek a hétköznapokhoz.
Taníts meg a kis lépések művészetére!

Tégy leleményessé és ötletessé, hogy a napok sokféleségében és
forgatagában idejében rögzítsem a számomra fontos felismeréseket és
tapasztalatokat!
Segíts engem a helyes időbeosztásban!

Ajándékozz biztos érzéket a dolgok fontossági sorrendjében, elsőrangú
vagy csak másodrangú fontosságának megítéléséhez!
Erőt kérek a fegyelmezettséghez és mértéktartáshoz, hogy ne csak
átfussak az életen, de értelmesen osszam be napjaimat, észleljem
a váratlan örömöket és magaslatokat!

Őrizz meg attól a naiv hittől, hogy az életben mindennek simán kell mennie!
Ajándékozz meg azzal a józan felismeréssel, hogy a nehézségek,
kudarcok, sikertelenségek, visszaesések az élet magától adódó
ráadásai, amelyek révén növekedünk és érlelődünk!

Küldd el hozzám a kellő pillanatban azt, akinek van elegendő
bátorsága és szeretete az igazság kimondásához!
Az igazságot az ember nem magának mondja meg, azt mások
mondják meg nekünk.

Tudom, hogy sok probléma éppen úgy oldódik meg, hogy nem teszünk semmit.
Kérlek, segíts, hogy tudjak várni!
Te tudod, hogy milyen nagy szükségünk van a bátorságra.

Add, hogy az élet legszebb, legnehezebb, legkockázatosabb
és legtörékenyebb ajándékára méltók lehessünk!

Ajándékozz elegendő fantáziát ahhoz, hogy a kellő pillanatban és
a megfelelő helyen - szavakkal vagy szavak nélkül - egy kis jóságot
közvetíthessek!

Őrizz meg az élet elszalasztásának félelmétől!
Ne azt add nekem, amit kívánok, hanem azt, amire szükségem van!
Taníts meg a kis lépések művészetére!

Tavaszváró

Egész nap esik a hó. Ha december lenne, akkor még azt mondanám, hogy jó, jó... de ilyenkor februárban, annak is már a vége felé, már nagyon esik jól. Én már tavaszt szeretnék, napsütést, világosságot. És nem csak azért, mert utálom, amikor a havat felváltja a víz, és akkor úszik az egész város, hanem sokkal triviálisabb okai is vannak az én tavaszvárásomnak. Például, hogy Máté már az idei második vízhatlan nadrágját is kiszakította. Megvarrtam persze, de az már akkor sem olyan. Aztán mind a ketten szétrúgták már a csizmájuk orrát, ami így már nem egészen vízálló, pláne úgy nem az, ahogy ők hordják, viszont baromira nem akarok már erre a szezonra újat venni. Marcinak is elég szűkös már a télikabátja, illetve az egyik kicsit szűk, a másiknak meg a dereka kicsit rövid, de neki meg plánehogy nem szeretnék új télikabátot venni, mert minek. Aztán itt van még az a tervem, hogy vezetni fogok. Na amióta ezt kilátásba helyeztem, azóta vagy esik a hó, vagy latyak van, van ónos eső. Szerintem odafent sem akarják hogy én kormány mögé üljek :) 

Magam részéről pedig ilyenkor februárban már nagyon nem akaródzik sálat, sapkát, harisnyát, kesztyűt, egyebeket magamra venni, és igen, ezért hajlamos is vagyok nem felvenni. És ezért előfordul, hogy bizony nincs melegem. És ha fázom, akkor még jobban utálom a telet, mint egyébként.

Az egyetlen dolog, ami miatt bánni fogom, hogy elmúlik a tél, hogy akkor nem hordhatom a szép új kabátomat, amit annyira szeretek. Nagyon nem szeretek magamnak vásárolni, legtöbbször már csak akkor vetemedek rá, amikor már tényleg nagyon kell valami, éppen ezért a tűzoltás hevében nem mindig sikerül olyan darabokat választanom, amik aztán nagyon a szívemhez nőnének. Ez a kabát viszont nagyon bejött. Igaz, ennek a vételét nem is kapkodtam el. Talán ez a titok. 

De nem baj, mert gondolom jövőre is lesz tél, eddig még sosem maradt el, és akkor majd újra felvehetem, szóval emiatt tényleg ne késlekedjen a tavasz. 

Kedvenc reklám

Nem szoktam képben lenni a reklámokat illetően, mert amikor tévézünk, és jön a reklám, akkor mindig van mit csinálni. Esti tea készítés, vagy gyorsan lezuhanyozom, vagy a gyerekeket pakoljuk be az ágyukba, szóval mindig van valami. Ezt a Volvo-s reklámot is csak véletlenül láttam a minap az m1-en, akkor is csak a második felét, és először nem is tudtam hogy ez reklám. Azt hittem valami rendes műsor. De a szemem megakadt a csodálatos tájon, ahol a nem kevésbé csodálatos autóval száguldanak.
Én pedig kicsit elábrándoztam... erről a reklámról mindig a tavalyi hosszú-hosszú autós utunk jut eszembe Spanyolország felé. Hmm.... de jó is volt. Bármikor megtenném újra, és újra. Egy ilyen volvóval meg naná hogy igen:)

Sajnos nem tudom beilleszteni, így csak linket rakok. ( a youtube-on több verziója is fent van  ennek a reklámnak, de egyiknek sem ez a zenéje. Pedig ezzel a zenével a legeslegjobb!)

http://www.volvocars.com/hu/all-cars/volvo-v40-cross-country/pages/v40crosscountry-reklamfilm.aspx

Egy könyv, két gondolat

Szereted a kisbabádat teljes szívedből és lelkedből, aztán egy napon csak úgy elmegy.

Most mindkét fia a saját útját járja, de egyik út sem olyan, mint amit Gwenda elképzelt. ... Ha tudnánk, mi lesz belőle, akkor is ennyire kellene a gyerek?

(Ken Follett: Az idők végezetéig)

Az elsőre nem is gondolok. Egyelőre.

A második meg... azon olykor-olykor szoktam morfondírozni, hogy vajon én mennyire lennék/leszek elfogadó a gyerekeimmel és a döntéseikkel. Annyira szeretném, hogy majd akkor amikor eljön az ideje, akkor tudjak bennük annyira bízni, hogy ne akarjam őket se lebeszélni semmiről, se rábeszélni valamire, hanem teljes mellszélességgel tudjak mellettük állni és támogatni őket, még akkor is, ha én mondjuk másképp, vagy mást csinálnék.Legyen szó akár továbbtanulásról, akár párválasztásról, vagy bármi másról.

Vannak dolgok, mint pl. a homoszexszualitás, amivel alapvetően nincsen bajom. Nem ítélem el őket, és ha nem hivalkodásról, figyelemfelkeltésről van szó, mint pl. egy melegfelvonulás, akkor még csak meg sem botránkoztat. DE! Vajon mennyire lennék elfogadó és liberális akkor, ha bármelyik fiam egy másik fiúval állítana haza, hogy ő a nagy ő. Vajon tudnám-e ezt a szitut is mosolyogva kezelni? Be tudnám-e fogadni ugyanúgy a családomba a kiválasztottat, mint egy lányt? És a legfontosabb. Nem haragudnék-e a gyerekemre, és főleg magamra, nem keresnék-e hibákat? Tudnék-e ugyanúgy nézni a fiamra azután is, mint azelőtt? Nem tudom.

A másik, pl. a bűnözés. Persze tudom, hogy statisztikailag a bűnözők legtöbbje nem családból kerül ki, épp azért lesz bűnöző. De számomra a bűnözés nem csak a gyilkosságot, a brutalitást, a rablást jelenti. Ott pl. az adócsalás, vagy trükközés, kiskapuk keresésse. Számomra ezek ugyanúgy elfogadhatatlanok. Vajon mit tennék, ha valamelyikük is bármilyen ronda dologba keveredne? Ki tudnék-e állni mellettük jóban-rosszban, csak azért mert a gyerekeim? 

Persze mindezek csak fiktív problémák, és nem gondolnám, hogy bármelyiknek is lenne a jövőben realitása.

Ma utoljára

Ma utoljára mondhatom el, hogy ha csak papíron is, de még van munkahelyem. Holnaptól most már hivatalosan is állástalan leszek. Így 1 évvel a bejelentés után a dolog érzelmi részén már túl vagyok. Az elsőn. A második része majd akkor jön, amikor el kell majd kezdenem új állás után nézni, amire már most is fogcsikorgatva gondolok, mivel azon túl, hogy eddig 5 év 3 hónapja nem dolgoztam a szakmámban, álláskereső rutinom sem nagyon van, sőt... egyáltalán nincsen, mert amikor ide kerültem, ahol egész eddig voltam, akkor még épp hogy kicsöppentem az iskolapadból, és a fiatalos majdleszvalahogy hozzáállásom nagyban segített, hogy a nehézségeken átlendüljek. Persze szerencsém is volt, mert egy fiatalos csapatba kerestek akkor egy jól terhelhető fiatalt. Én pedig voltam olyan lelkes és lelkiismeretes hogy mindent bevállaltam, éjszakákat, hétvégéket, ünnepnapokat,  helyettesítéseket  is ha kellett. Könnyen voltam, nem volt se kutyám, se macskám. 

Azóta kicsit változott a helyzet. Már nem vagyok mindenre ráhúzható, és már nem is vágyom arra a fajta pörgésre. 

Ha értenék bármi máshoz a szakmámon kívül, akkor már biztos belevágtam volna egy vállalkozásba. De sajnos nem értek semmihez. Ez van. Marad a munka, majd egyszer valami másik helyen. Ma pedig még nyalogatom egy kicsit a sebeimet.

Lemondott

Lemondott a holland királynő.
Nekem pedig eszembe jutott, hogy akkor most készülni fog egy újabb tányér kék-fehérben az új uralkodóról, Vilmos Sándorról. Mert mindegyikről készül egy, több.
Beatrixról pl. ilyenek:

 Az esküvőre is készült egy természetesen:

Tökjó lehet

Évekkel ezelőtt, mikor még csak kettesben tengtünk-lengtünk a világban, akkor kezdték itthon játszani a CSI részeit. Az eredeti Grisomosat. Mi pedig teljesen rákattantunk, annyira, hogy ha nem tudtuk valamelyik részét megnézni mert nem voltunk otthon, akkor felvettük videókazettára, és megnéztük másnap. Szóval azon túl hogy kamaszos rajongással néztem Gil Grisom minden egyes mozdulatát, azon is morfondíroztam, hogy ez azért tök jó munka lehet, még akkor is, ha néha gusztustalan, és nem pont egy nyolcórás állás. Persze tudom, hogy a valóságban közel sem olyan sokrétű ez a meló, de ábrándozni azért lehet. Meg aztán 3 gyerekkel már nem is vágyom annyira arra, hogy helyszínelő legyek. Épp eleget vagyok ébren így is. 

Tegnap pedig véletlenül találtam egy ilyet!  Gyilkosság a vacsorán 
Ezt imádnám!
Ez kicsit olyan MissMarple-s, szerintem, de azt ugyanúgy szeretjük:)
Mondtam is Ferinek, hogy vigyen el egyszer egy ilyenre. Azt mondta jó.
Már csak fejben kell tartanom, hogy a legközelebbi ünnepemre ne felejtsem el bedobni.

Idei tervek

Most, hogy már javában tapossuk a januárt, bennem is körvonalazódott egyfajta mit lenne jó az idén megcsinálni tervezet.
Nos, hogy el ne felejtsem, ide írom.
- rendszeresen tornázni, legalább heti egyszer szervezett körülmények között, azaz eljárni valahová, többi napokon itthon tolni, mondjuk valamelyik rubintrékát.
- leporolni a jogsimat. És ezen nem a tavasszal esedékes meghosszabítást értem, hanem hogy ténylegesen vezessek. Nagyban megkönnyítené az életemet, ha nem csak a garázsban nézegetném az autót nap mint nap. Akár néhány gyakorlóóra vétele is szóba jöhet.
- ráállni az angolra újra, és kicsit visszahozni az elfeledetteket. Jó lenne ezt is valami angolóra keretében, de ez szerintem csak álom marad. Mindenesetre több angol nyelvű könyvet tervezek olvasni, és jó lenne eredetiben nézni azt a kevés műsort amit nézek. De mindenképpen jó lenne legalább napi fél órát erre szánnom. (mondjuk ősztől, amikor már Milán is ovis lesz)

Az idei év mainstream-je kétségkívül Milán ovira felkészítése. Vagyis:
- pelusról leszokás
- cumi nélkül alvás legalább délben

Egyéb óhaj-sóhaj:
- talán összejön egy csehországi kirucc a közelebbi jövőben. Nem bánnám :) De ez az amire semmi ráhatásunk nincsen, ha lesz, lesz, ha nem, akkor búsulunk.
- nyáron szívesen csobbannék a tengerben.
- ősszel jöhetne egy kis hazai wellness
- jó lenne egy új autó. Ez folyton téma egyébként, egyelőre kitalálás szinten van a dolog, hogy milyen is lenne jó nekünk, ami mondjuk nem kerül bele egy fél vagyonba.

Ezen kívül pedig már nem is kérek egyebet, csak hogy legyünk mindannyian egészségesek.

Nem olyan sok ez, ugye?

Beteg

Egy dolog van, ami rosszabb annál, hogy beteg a gyereked, az ha te magad vagy beteg.
A gyerekek szerencsére jól vannak, már Máté is ment oviba.

Én viszont felváltva könyörgök azért hogy gyógyuljak meg, vagy lőjenek főbe, mert ez így nagyon gáz. Szombaton már éreztem, hogy nagyon fáj a torkom. Ha tudtam volna éjjel aludni egy hosszabbat, akkor szerintem nem is lett volna nagyobb baj, de nem tudtam. Nem tudom mi volt a levegőben, de minden fiú csak kínlódott, és Marci is csaknem óránként ébredt. Ez aztán betett. Vasárnap már úgy vittem Mátét egy ovistársa szülinapjára, hogy éreztem, hogy nem oké. A buli végére alig bírtam a kocsiig eltámolyogni, és rázott a hideg. A hidegrázás aztán többször is visszatért még a nap folyamán, így késő délután lázmérésre adtam a fejem, és fincsi 38.5-t mértem. Bevettem egy lázcsillapítót, amitől jobban lettem egészen addig, amíg megint fel nem szökött  a lázam. De nem akarom agyongyógyszerezni magam, mert szoptatás mellett azért nem annyira jó. (tuti tippeket elfogadok)  Azóta sem vagyok igazából jobban, borzasztó rossz a közérzetem, pedig ma mindenképpen meg kell sütnöm Máté elhalasztott tortáját.

ááááá..... szerdától van Feri szabadságon. Remélem addig életben maradok.

Így jártam a kabátommal

Van egy kabátom. Amolyan szép fajta, nem tipikusan babakocsitologatáshoz találták ki, de amikor még vettem, akkor még nem tologattam babakocsit. Igen, nem most volt. Máté születése előtti télen vettem, már akkor is igendrágán, hasított borjúbőr, és jó meleg. Azon a télen talán ha 2-3-szor volt rajtam, mert nem volt annyira hideg, hogy kellett volna. Aztán a következő teleken rendszerint akkor kellett volna, amikor épp nem jött rám. Tavaly már jó lett volna, és szépen be is csomagoltam, hogy elviszem kitisztíttatni, de mindig elfelejtődött, mígnem beköszöntött a tavasz, és a kabát ott maradt koszosan, és szépen visszatettem a helyére. Most viszont megint elővettem, megint bezacskóztam, és ugyan már idén is elfelejtettem kétszer is magammal vinni, amikor megyünk hétvégén vásárolni, de harmadjára most eszembe jutott, és vasárnap elküldtem Ferivel.

És most jön igazából a lényeg.... hogy kemény 7ezer forintért tisztítják ki!!!! Éééééssss, ha veszít a színéből, mert az ilyen kabátok akár veszíthetnek is a nő szerint, akkor a színezésért még pluszba fizetni kell, és akkor 9100 forintot fogok kiadni újra a kabátért. Egy jó leárazáson ennyiért már egy új kabátot is vehetnék!

Kitaláltam

.... hogy a következő szülinapomra én is egy ilyen köszöntést szeretnék:

Kicsit több mint egy hónap van még addig.... ez elég idő arra, hogy Bono-t ideszervezze nekem valaki. Szerintem :)

Biztonságos

Nálunk alapszabály, hogy ha beülünk az autóba, akkor bekötjük magunkat. Nem is szabály ez, hiszen egyáltalán nem kell erre figyelnünk, automatikusan jön a mozdulat, mihelyst beültünk a kocsiba, és bezáródtak az ajtók. Természetesen a gyerekek is mindig biztonsági ülésben utaznak, még akkor is ha nem a mi autónkkal vagyunk, hanem mondjuk céges autóval, és még akkor is, ha ottmaradunk a nagyszülőknél. Ilyenkor sem sajnáljuk a fáradságot, hogy kikössük a miautónkból és átkössük a másikba. Persze néha-néha előfordul, hogy nem ülésben utaztak, amikor pl. taxival megyünk valahová, de ilyenkor is  mindig bekötöm őket a hátsó ülésen a biztonsági övvel.

Azt hittem, hogy ez mindenhol, minden családban így van, mert nálunk ez tényleg annyira alap.
De nincs ám így mindenhol.
Jónéhány hónapja is megvan már, amikor Máté ovis barátjának az anyukája mesélte, hogy képzeljem el, hogy K. (másik ovistárs) szülei nem kötik be magukat az autóban. Teljesen odavolt ettől, érthető módon, és még cikis is volt kicsit, mert az ő fia meg folyton azt kérdezgette a hátsó ülésről, hogy miért nincsenek bekötve, meg mi csipog.
Ezt az esetet azóta már többször is kiveséztük A-val, mert egyszerűen nem tudunk rajta túllépni, hogy hogy lehet az, hogy az ember nem köti be magát. Pláne, hogy családos emberekről beszélünk, akik egyébként teljesen normálisnak és korrektnek tűnnek.
Aztán történt a múlt héten, hogy nagyon el voltunk csúszva amikor mentünk az úszodába, mert Máté valahogy elszöttyögte az uzsonnát. Nagyon kellett volna rohannunk, hogy időben odaérjünk, én ugye 3 gyerekkel voltam, mint mindig, amikor mondta K. anyukája, hogy a férje elvisz minket, mert ő is jön, és két autóval vannak, elférünk. Rábólintottam, mert tényleg nagyon el voltunk késve.
És tényleg... a pasi nem kötötte be magát. ÉS még én éreztem furán magamat, hogy szépen módszeresen minden gyereket és magamat bekötök.
Aztán tegnap K. az apukájával volt úszni, és felajánlotta, hogy hazahoz. Én először el akartam utasítani, de aztán Máté olyan lelkes volt, hogy menjünk K-ékkal haza, hogy végül rábólintottam, de előtte rákérdeztem, hogy biztos elférünk-e, mert 3 gyerekkel vagyok. (a változatosság kedvéért)
Persze, persze. - mondta
Így hát mentünk. Mátéék kicsit előreszaladtak, mi hátrébb kullogtunk Milánnal meg a babakocsival, és mire odaértünk az autóhoz addigra K. már bent ült az első ülésen. Mondtam az apukának, hogy kössük Marcit előre, mert az egyszerűbb, mint K. ülését átkötni csak miattunk.
De kiderült, hogy K. nem ülésben ült az autóban, hanem csak úgy anélkül. Azaz, már odafelé sem volt neki ülése, nem hoztak.
Erre aztán még egy lapáttal rátett, hogy nemhogy nem ült ülésben, de még csak be sem volt kötve az első ülésen!!!!! Egy 5 éves gyerek. És persze egész úton, (kábé 10 perc amúgy kocsival), hol hátrafelé forgolódott, hol a műszerfalon csüngött. Engem a hideg rázott az egésztől, de az apját nem foglalkoztatta, mert egyszer sem szólt rá, hogy üljön rendesen.
Máté persze ezerszer kérdezte meg hazáig, hogy K. miért ül elől, és hogy miért nincs bekötve, és egyébként is mi ez a csipogás. ( csipogott a kocsi, mert nem volt a biztonsági öv bekötve. ). Én meg alig tudtam elterelni a témát. Nagyon kínos volt.
Itthon aztán jól átbeszéltük, hogy ezt nem szabad, mert megbüntet a rendőrbácsi, satöbbi, satöbbi, de tuti nem ez volt az első körünk ebben a témában. Pláne, hogy azóta ezen kattogok én magam is, hogy hogy lehet ilyet csinálni?????
Az viszont már tutibiztos, hogy soha többet nem ülök be melléjük! Még akkor sem, ha tényleg nagy segítség volt, hogy hazahozott bennünket, de azt hiszem nem lennék elég hiteles Máté előtt ha még egyszer így utaznánk.

A derékfájásról

 Még Cuckanénitől kaptam néhány napja. Most csak idemásolom, hogy ne vesszen el. Hogy időnként visszaolvashassam, ha akarom.

A csigolyák közötti porckorongra gyakorolt nyomás – különösen az ágyéki csigolya környékén – a korongokat oldalirányba préseli, így ezek nyomják az idegeket, s ez különböző fájdalmakat okozhat, például isiászt, lumbágót stb. E tünet problematikája a túlterheléssel kapcsolatos. Aki túl sok terhet hord a hátán anélkül, hogy ezt tudatosan realizálná, az a nyomást a test szintjén, a porckorong fájdalmában fogja megtapasztalni. A beteg nyugalomra kényszerül, ugyanis minden mozgás, minden aktivitás fájdalommal jár. Sokan megpróbálják fájdalomcsillapítókkal elnyomni a testnek ezt a színvonalas önszabályozását csak azért, hogy megszokott aktivitásukat akadálytalanul folytathassák. Helyesebb lenne, ha a beteg személy kihasználná az alkalmat, és nyugodtan utánagondolna, miért is vett magára ilyen sokat, miért nyomja ekkora teher. A túlvállalásnak mindig az a célja, hogy kifelé nagyszerűnek, rátermettnek látsszunk, s így kisebbségi érzésünket tettekkel kompenzáljuk.
A nagy teljesítmények mögött mindig bizonytalanság és kisebbségi érzés áll. Aki egyszer magára talált, nem teljesít többé, hanem van. A világtörténelem nagy (és kis) tettei és teljesítményei mögött mindig olyan emberek állnak, akiket belső jelentéktelenségérzésük hajt a külső teljesítményekre. Tetteiken keresztül bizonyítani akarnak valamit a világnak, holott valójában senki sem kéri s nem várja tőlük e bizonyítékokat – önmagukon kívül. Önmaguknak akarnak bizonyítani, csak az a kérdés,
hogy: mit? Aki túl sokat teljesít, minél előbb kérdezze meg önmagától, hogy miért teszi ezt, így nem éri majd akkora
csalódás. Ha őszinte magához, meg fogja találni a választ: azért, hogy elismerjék, azért, hogy szeressék. Bár a teljesítményt kizárólag a szeretet keresése motiválja, kielégülést nem nyújthat, mert a tulajdonképpeni cél ezen az úton nem érhető el. A szeretet céltalan, és nem lehet megszolgálni. Az, hogy „Szeretlek, mert adsz nekem tízezer márkát”, vagy „Szeretlek, mert te vagy a legjobb focista” – abszurd kijelentések. A szeretet titka éppen a feltételnélküliség. Ezért is mondjuk, hogy az anyai szeretet a szeretet mintapéldája. Objektíve a csecsemő csak terhet és kényelmetlenséget jelent az anya számára. Az anya mégsem ezt érzékeli, mert szereti a kisbabáját. Hogy miért? Erre nincsen válasz. Ha lenne, nem beszélnénk szeretetről. Tudatosan vagy
tudattalanul mindenki vágyakozik ez után a feltétel nélküli, tiszta szeretet után, amely csak a személyre vonatkozik, és minden külsőségtől, minden teljesítménytől független. A kisebbségi érzés azt jelenti, nem tudjuk elképzelni, hogy személyünk – úgy,
ahogy van – szeretetre méltó. Erre fel elkezdünk dolgozni azon, hogy szeretetre méltóak legyünk, s egyre ügyesebbek, alkalmasabbak, gazdagabbak, híresebbek stb. leszünk. Magunkra aggatjuk a külvilág limlomjait csak azért, hogy szeressenek – s ha
aztán szeretnek, felmerül bennünk a kétség, vajon nem teljesítményünk, hírnevünk,
gazdagságunk miatt szeretnek-e. A valódi szeretethez vezető utat közben már eltorlaszoltuk
magunkban. A teljesítmény elismerése nem elégíti ki azt a vágyat, amely az
embert a teljesítményre késztette. Ezért is hasznos, ha idejében szembesülünk saját
kisebbségi érzésünkkel, jelentéktelenségünkkel – aki ezt nem hajlandó belátni, s további
feladatokat vállal magára, testileg valóban kisebb lesz. Miután a porckorongok
összenyomódnak, tényleg összemegy, tartása a fájdalomtól görnyedt, púpos lesz. A
test mindig az igazságot fejezi ki.
A porckorong feladata, hogy a mozgékonyságot, az elaszticitást biztosítsa. Ha a
porckorong az egymásba ékelődő csigolyák közé beszorul, illetve becsípődik, tartásunk
merev, elmozdíthatatlan lesz, gyakran különös pozitúrába merevedik. Ugyanez
az összefüggés pszichikai területen is. Ha valaki , merev”, hiányzik belőle a nyíltság,
a mozgékonyság – bensője mozdulatlan, rögzült valamilyen sajátos belső tartáshoz.
A becsípődött porckorongot úgy gyógykezelik, hogy egy hirtelen lökéssel vagy húzással
megpróbálják megváltoztatni a csigolyák helyzetét, s így lehetővé tenni számukra,
hogy újra fölvegyék a természetes kapcsolatot egymással („solve et coagula”).
A bemerevedett lelket is ugyanazzal a módszerrel lehet kiigazítani, helyrebillenteni,
amivel a csigolyákat vagy az ízületeket: hirtelen erős lökéssel elmozdítjuk jelenlegi
pozíciójából, s ezzel lehetőséget biztosítunk számára, hogy újra orientálódjék, magára
találjon. Ettől a lelki lökéstől az elmerevedett lelkűek ugyanannyira félnek, mint
a merev gerincűek a gerinckezeléstől. Egy jól hallható roppanás mindkét esetben sikerrel
biztat.

 Kosztolányi Dezső  : Az ismeretlen, végtelen temetőben

Az ismeretlen temetőben
én, ismeretlen, kósza lélek,
keresztek közt, gyászdalt dalolva
virágosan megyek az éjnek,
s sírok: ki tudja, miért, miért nem?
Megsápadtam, míg ideértem.

Zörömbölök fekete lámpán,
följajgatom a síri alvót,
véres pipacs zizeg nyomomba,
és szertartásosan lehajlok
az ismeretlen sírhalomra,
mint hogyha anyám sírja volna.

Valami űz, valami kerget,
hogy legyek a múlt folytatója,
egy ismeretlen, bús halottat
keresek már egy élet óta.
Kezem elszáradt koszorút fon
s az alvó gyertyát lángra gyújtom...      

Még jó...

...hogy viszonylag időben eljöttem a freeblogról, mert napok óta hol tudom, hol nem tudom (és inkább nem tudom) olvasni a még freeblogon maradtakat. Nyilván nem egyszerű egy ilyen rendszert biztonsággal üzemeltetni, és amikor tavaly ilyentájban volt az a hírhedt malőr, hogy 2 havi iromány repült bele az éterbe nyom nélkül, akkor az első felindultságom után még megbocsátottam és maradtam. Azt hittem/gondoltam, hogy az a lecke éppen elég tanulságos volt akkor, hogy többet ne forduljon elő semmilyen gebasz. De aztán már semmi sem volt a régi. Hol ez nem működött, hol az, hol belépni sem tudtam, és folyton csak azt olvastam, hogy bocsi, karbantartunk, és türelem, de aztán mégsem változott semmi. Májusban aztán megelégeltem, hogy akkor amikor tudnék írni mégsem tudok, mert nem enged be a rendszer, így fájó búcsút vettem a freeblogtól. Azóta már jól belaktam az új blogspotomat, igaz, sablont testreszabni még mindig nem volt se időm, se erőm.  Az otthagyott kommentjeimért sem fáj már annyira szívem. 

És milyen jó, hogy még időben búcsút intettem, mert most megint nem jó már nem is tudom mióta.

Már csak azt nem értem, hogy hogy lehet az, hogy már 1 éve nem tudják a hibákat kiküszöbölni, és megoldani. Hogy hagyhatják, hogy szépen lassan tényleg mindenki elvándoroljon onnan, olyanok is, akik tényleg már soksok éve ott vezetik a naplójukat. 

Szóval nem nagyon értem.  De nem is olyan fontos már hogy megértsem. Csak úgy eszembe jutott.

Találkozások

Pénteken együtt manótornáztunk Qka MC-vel  (Animal Cannibals)és kisfiával ott, ahová  már jó 1 éve járunk Milánnal. Eddig még sosem futottunk össze, bár a kisfiú mintha ismerős lett volna, nyilván az anyuka szokta hozni, és Orsi néni is régi ismerősként köszöntötte, szóval nyilván így van. Fura volt, mert basballsapka nélkül csak másodjára akadt meg rajta a szemem, ahogy pont szemben ülve velünk csipcsipcsókázott a fiával. Biztosan azért mert kicsit őszül és van rajta némi plussz kiló az emlékeimben élő képhez képest. Aztán meg az volt fura, hogy 10-15 éve még a Takarítónőre csápoltam valami városi bulin, most pedig egy egészen más jellegű társaságban futunk össze.

Ma pedig minket ismertek fel a Ligetben. Vagyis a fiúkat. Olvassák a blogomat. Hirtelen nem is nagyon tudtam lereagálni ezt az új szitut. Még bemutatkozni is elfelejtettem, csak hebegtem meg habogtam, hogy tényleg??? és egy értelmes szó nem hagyta el a számat. 

Megint tévé

Vicces, hogy annak ellenére, hogy nem vagyunk nagy tévénézők már a második tévés bejegyzésem jön gyors egymásutánban. 

Annak ellenére, hogy ma nagyon menő nem tévézni, mi azért szoktunk, ha úgy adódik. Nem túl sűrűn, de a híradót azért próbáljuk legalább félfüllel hallgatni, és van egy-két sorozat is, amit este szívesen nézünk, amikor már nagyjából elcsendesedett a lakás. ( értsd. a 3-ból már csak 1 kínlódik valamilyen okból). És néha még az is előfordul, hogy tévéújságunk is van, mert eszünkbe jut, hogy vegyünk. Aztán olyan is van, hogy veszünk, de ki se nyitjuk egész héten. 

Ezen a héten is volt újságunk, és ha már a kezembe akadt, akkor végigszaladtam rajta, és mit látok.... ???? 

A tv2-n  éjjel 3-kor  és hajnal 6-kor megismétlik a Babavilág című műsort. :)

Tulajdonképpen nem rossz gondolat, mert a célközönség ezekben az órákban úgyis jó eséllyel  ébren van. 

De azért ez milyen nagy fricska már:)

Sorozatfüggő

Új kedvencünk. Tök véletlenül akadtunk rá egyik este, amikor csak úgy kapcsolgattunk a tévén oda-vissza, mert ahhoz még korán volt, hogy aludni menjünk, de ahhoz már késő, hogy belekezdjünk egy dvd filmbe.
Nagyon jó.
És a zenéje is.

Észrevétel

Rájöttem, hogy azért nem szeretem a strandos képeket, mert mindegyiken van legalább 1 idegen fenék. Áááááááá!!!!!!