Utolsó napok

Olvasok néhány blogot, ahol az elkövetkező hetekben várják egy újabb kisbaba érkezését, minő fura, mindenhol a harmadik csöppség fog érkezni. Mindenki másképp éli meg a terhességet, de ami nagyon közös, az a hihetetlen nyugalom és béke ami a soraikból árad. Szinte érzem, ahogy megélnek minden egyes együtt töltött percet. Nincs para, nincs idegeskedés, nincs nyafogás, ami az én utolsó pocakos napjaimban/heteimben igencsak jelen volt.
Irigylem Őket, hogy ennyire ki tudják kapcsolni a kinti világot, és csak a csodának tudnak élni. Én erre eddig egyik alkalommal sem voltam képes. Talán azért mert mindkétszer ünnepközeli időpontokban születtek a fiúk. Ráadásul olyan ünnep közelében amelyet egyébként sem a szívem csücskeként tartok számon. Vagy ezt még nem mondtam? Valamiért én nem szeretem úgy a karácsonyt, mint az emberek nagytöbbsége. Persze együtt lenni a családdal azt szeretek, meg a fenyőillatot is szeretem, meg ajándékozni is szeretek, de valahogy karácsonykor ez az egész már túl sok nekem. Szóval ez az időszak nálam mindig is stresszes volt, és erre az alap stresszre még megkaptam a pocakos lét utolsó napjait.
Talán ezért is gondoltam úgy, hogy ha egyszer lesz nekünk Harmadik, akkor azt semmiképpen nem télre szeretném időzíteni. Ha becsukom a szememet akkor egy nyárközeli (nem feltétlenül nyári, mert a nyarat sem szeretem), kisleányt látok a szemem előtt, icipici hófehér fodros ruhácskában:) Talán, ha ez egyszer így lesz, akkor az én lelkemben is a nyugalom lesz az úr az utolsó napokban. Nagyon szeretném ezt az érzést átélni. Talán kapok még egy utolsó lehetőséget.

Brrrrrr

A kezét fűrészelném le annak, aki vasárnap délben nem tud mást csinálni, csak fűrészelni!!!!!!

Izomláz

Nem mondom, hogy nem érzem a lábamat, de azért nem kibírhatatlan ez az érzés, sőt inkább jó újra tudnom, hogy vannak még izmaim. Egész addig volt ez elviselhető, amíg nem kellett lemenni a harmadikról. Nem esett jól. Feljönni viszont még rosszabb volt. Aztán pedig, csak hogy fitt legyek és egészséges, tartoztam még egy körrel az ördögnek, mert a pincében a babakocsi aljában felejtettem a könyvemet, úgyhogy még egyszer meg kellett járnom a 3 emeletet, de most már Milánnal a karomon. Élmény volt! Ma lazítok!

Torna

Már a másik blogomon írtam, hogy elkezdtem Rubint Rékával tornázni, de ott nem akarom annyira részletezni az állapotomat. Muszáj volt, mert van az a pont, amikor már nem érzem jól magamat a bőrömben, és nálam ez már eljött egy ideje, de csak most jött meg az elhatározás, hogy na most aztán tényleg....
Egyelőre a lelkesedésem töretlen. Ma megcsináltam a 30 perces hasizomgyakorlatot, és mivel maradt még bennem jócskán erő, belevágtam a 20 perces combizomba is. Ez kábé az első 5 percben volt kellemes, aztán még csakcsak, az utolsó 5 percben viszont azt hittem ott halok meg, de azért végigcsináltam. Mire vége lett, és mire kicsit összekapartam magamat fel is ébredtek a fiúk. Kíváncsi vagyok, hogy holnap mennyire fogok tudni létezni nyavalygás nélkül.
De jó, és nagyon élvezem:) Van egy olyan perverzióm, hogy szeretem érezni, ahogy folyik rólam az izzadság, persze csak addig amíg tornázom, és csak akkor, egyébként nem.

Itt az idő?

Az hogy lesz két gyerekünk gyors egymásutánban nem volt sosem kérdés. Ezért amikor Máté elmúlt 1 éves, annak ellenére, hogy vele nem volt egy sétagalopp a picigyerekkor, (meg a mostani sem az), mégis belevágtunk a kisbabaprojektbe, mert akartuk, mert vágytunk rá.

Aztán megszületett Milán, és szó szerint belesimult az életünkbe a maga kedvességével, hucutságával, "kezelhetőségével".
Mindig téma, hogy legyen-e harmadik gyerekünk. Szeretnénk. Feri már régóta mondja, hogy legyen, hiszen Máté ovis, Milán mellett pedig tényleg simán beférne egy kistesó. Én magam is úgy érzem, hogy Milánnal és a Legkisebbel itthon lenni sokkal könnyebb lenne, mint tavaly Mátéval és Milánnal. Szinte már sétagalopp. Nem is ez volt az oka, hogy mindig csak hárítottam, amikor a téma felmerült. Mert annyi erőpróbán túlvagyunk már, hogy a dolognak ezen oldala egyáltalán nem aggaszt, vagyis ha egyszer odajutunk biztosan fog, de egyelőre nem foglalkozom a dolgok fizikai részével. Egyszerűen lélekben nem álltam készen arra, hogy egy újabb pici életet engedjek közel magamhoz. Mert önző módon hagytam magam belesüppedni abba a szirupos masszába, ami körülvett. Jó azt látni, hogy Ők Ketten egyre jobban cinkosok, barátok, (néha ellenségek), ahogy utánozzák egymást, ahogy összekacsintanak. És én egyre inkább háttérbe szorulok. Már nincs szükség a mindenperces ottlétemre. Sokszor már csak akkor kellek, amikor éhesek-szomjasak, vagy puszit kell adni a bibijükre. De jól is van ez így. Szeretem őket kívülről nézni.
De talán ez indította el bennem azt a szálat, ami oda vezet, hogy talán eljött az idő. Talán most már el tudok szakadni annyira Tőlük, hogy legyen hely Bennem egy Harmadiknak is.
A másik, amit észrevettem magamon, hogy nem feltétlenül olvadok el egy fidresfodros kislányruha láttán. Talán ki kellett várnom, hogy elcsituljon bennem a kimondatlan vágy egy kislány után, hogy ha jön egy harmadik, akkor úgy tudjon jönni, hogy nem számít, hogy fiú-e vagy lány, csak jöjjön, csak legyen, csak ragyogja be ő is a mindennapjainkat, ahogy az első kettő teszi azt nap mint nap.

A minap megnéztem egy terhesség-kalkulátort, hogy ha ebben a hónapban foganna a Legkisebb, akkor éppen március 15-re lennék kiírva. Ami ugye ünnepnap. És mi a tapasztalatok szerint ünnapnapok közelében szeretünk szülni:) Lehet, hogy ez jel?
Még szerencse, hogy tavasszal jól el vagyunk látva ünnepnapokkal:)

Klinika

Ha minden terv szerint halad, akkor miután alszunk egyet valahol Augsburg után egy bajor kis faluban, másnap a Fekete-erdő felé megyünk, ahol megnézzük hol kezdődik a Mi Dunánk, és megkeressük Brinkmann doktor kórházát is . Ennek örömére most elkezdtük újranézni a Klinikát:) A film 85-ös!!!! És a mai kórházsorozatokkal ellentétben nyugodtságot, és békét sugároz, igazi kis esti kikapcsolódás. Mondjuk nevetünk is sokat rajta, amikor gondolatban összevetjük egy Vészhelyzettel.
A tegnapi részben pl.
- Prof. úr, súlyos mellkasi sérültet hoztak be az imént.
És a legnagyobb lelki nyugalommal a prof. válaszol:
- Jó, mindjárt megnézem.

Vagy. Állnak a beteg fölött. Orvosok beszélgetnek.
- Sok vért vesztett.
- Mi a vércsoportja?
- (mond valamit, már nem tudom mit. )
- Adjunk neki vért.

Leírva persze nem olyan mint igaziban. De nézni vicces volt:)

Nyelvek

Nem tartom magam egy nagy nyelvzseninek. Nem is vagyok az.
Én még az a generáció vagyok, aki általános iskolában oroszt tanult. Nem mondom, hogy hatalmas orosz tudásra tettem szert, de néhány szóra, mondatra még ma is emlékszem, bár ezekkel nem sokra mennék.
Aztán a gimiben tanultam angolt és németet, majd az egyetemen németből csináltam egy nyelvvizsgát is, de mivel kábé azóta nem szólaltam meg németül, így nem sokra megyek vele.
Az angollal most jó barátságban vagyok, bár nagyobb a passzív tudásom, mint az aktív, de legalább már meg merek szólalni, és élvezem, hogy megértik amit akarok, sőt én is megértek másokat. Persze jó lenne egy stabil tudást magamra venni, de hát elégedjek meg most azzal, ami van, aztán majd javítok rajta. Egyébként nagyot javult szerintem az angolom azóta, hogy néha-néha külföldön töltünk pár hetet, és magamra vagyok hagyva.
Aztán ugye ott van az olasz, amit lelkesen tanulok mielőtt olaszföldre megyünk. Azt kell mondjam, hogy kis idő, és energia befektetéssel nagyon könnyű lenne használható szinten megtanulni olaszul. Az olasz az a nyelv, ami tényleg csak úgy kúszik be a fülembe, és amikor kint voltunk minden nap tanultam valami újat. Nem nagy dolgokat, leginkább szavakat, de jó volt, hogy ha kellett, akkor olaszul is el tudtam makogni, mit szeretnék.
És most itt van a francia, amit sosem tanultam, de valahogy sosem nem is volt hozzá kedvem. Mindig túl bonyolultnak gondoltam. És lám... igazam lett, túl bonyolult. Ezt nem tudom úgy tanulni, mint az olaszt, hogy csak hallgatom vasalás közben, és hipp-hopp tudok franciául. Kicsit el is ment a kedvem tőle, mert nem volt sikerélményem. Most sem nagyon van, de most újult erővel láttam hozzá megint, aztán majdcsak lesz valahogy.
Csak emiatt kicsit parázok az ottléttől, de Feri azt állítja, hogy nem lesz baj. Ha meg nem lesz internetünk akkor úgysem lesz jobb dolgom, mint franciát tanulni:)

Vezetés

Sok éve már, hogy autóvezetésre jogosító papír van a kezemben, de eddig valahogy úgy alakult, hogy nemigen vezettem. Azt a néhány alkalmat, amikor a sötét, kihalt városban furikáztam haza a ház urát, még erős túlzással sem nevezném rutinnak.
Aztán változtak az idők, és a két fiú mellett sokszor olyan jó lenne csak bevágni magunkat az autóba és menni, ahová épp kedvünk szottyan. Így az éves tervem az, hogy márpedig rutint szerzek vezetésből. Mert előbb-utóbb úgyis kell, hogy vezessek, mert a dolgos hétköznapokat nem tudom elképzelni autó nélkül.
Fejben amúgy nagyon jól vezetek:) És szerintem élesben sem lesz semmi gond.
A múlt hétvégén egy darabon én vezettem Szentesről hazafelé. Most a húsvéti hétvégén szinte végig én vezettem otthon. Most már ott tartok, hogy éles kanyarban is tudok kerékcsikorgás nélkül indulni:) És most már para nélkül ülök volán mögé, még akkor is, ha a fiúk hátul figyelnek, és ráadásul nagyon-nagyon élvezem:)
Máté pedig nagy társam lett a vezetésben, nem hagy lazsálni, mert amikor nem én vezetek, akkor elkezd nyafogni, hogy én vezessek:)
Jó lesz ez:) Tudom.

Döntések

Kamaszként, mint szerintem mindenki, én is alig vártam már, hogy felnőtt legyek. Felnőttnek lenni olyan misztikus dolog volt, olyan vonzó. Hiszen nincs annál jobb, ha legálisan a magad feje után mehetsz, azt csinálhatsz amit csak akarsz,akkor, amikor akarod, meghozhatod a saját kis és nagy döntésit jól vagy rosszul. Ez akkor mind olyan áhított volt.

Aztán észrevétlenül csakugyan felnőtt lettem, elkezdetem a magam útján járni, a saját döntéseimet meghozni, a saját igazamért harcolni, stb. Értek sikerek, és kudarcok, de nem csüggedtem, tudtam, hogy én választottam ezt az utat, így kell ennek lennie.
Aztán gyerekeink születtek, és akkor már kezdtem kapizsgálni, hogy ez a felnőttség azért nem teljesen fenékig tejfel, de még mindig cukormázban úsztam, jobban is mint valaha, hiszen kiszakadtam a világ körforgásából, és úgymond átmenetileg háztartásbelivé avanzsáltam.
Igazából akkor kezdett leesni, hogy igen, én már felnőtt vagyok, amikor Máté elkezdett oviba járni. Az óvodában én ANYUKA vagyok, felnőtt ember. Még ma is fura ebbe a rendszerbe a másik oldalról belekerülni. Nem is nagyon tudom felfogni.
Talán éppen ezért olyan arculcsapásként ért, amikor megtudtam, hogy a jövő héten lesz a kerületi bölcsődékbe a beíratkozás. Már a jövő héten?????
Mikor Matyit vártuk, akkor az volt a terv, hogy Matyi után kb. 2 évvel jön egy kistesó, és amikor ő két éves lesz, akkor visszamegyek dolgozni. Ez az elképzelés 80%-ban még mindig áll, ekkor viszont a jövő héten Milkit bölcsibe kell íratni, papírokat beszerezni, munkahellyel beszélni, ilyesmi.
Az első tőrdöfés akkor volt, amikor néhány hete felhívott a főnököm, hogy mi újság, és hogy képzelem el a jövőt. Elég felkészületlenül ért a támadás, így nem mondtam mást, mint az akkor még érvényes megállapodáunkat (Ferivel és magammal), hogy igen, január körül szeretnék visszatérni a dolgozó nők táborába. Aztán már a vonalszakítás után elszorult a szívem, hogy az mennyire de mennyire közel van, és hogy Milán még csak most kezd kibontakozni, és hát különben is...
Aztán jött ez a bölcsis beírtakozás... és most teljesen odavagyok, mert tudom, hogy mit csináljak, hogy aztán ne bánjam meg.
Mert igen, nagyon szeretnék újra dolgozni!!!! Most már 3 és fél éve vagyok itthon, és érzem, hogy jó lenne egy kicsit nemcsak anyának lenni, egy kicsit nem csak a gyerekek ügyeit menedzselni, egy kicsit másokkal is lenni. Nagyon vágyom erre. Ellenben nagyon félek attól, hogy nem fog működni. Hogy a most úgyahogy jól működő rendszerünk megakadna, és örök kérdés lenne a ki viszi a gyerkekeket, ki hozza a gyerekeket, te meddig vagy én meddig vagyok, rohanunk haza, satöbbi. Mellette pedig Ferinek valószínű még a jövő évre is akad külföldi útja, ráadásul messzire, és mi is mehetnénk vele, ha valami megvalósul belőle. Úgyhogy ő amellett van, hogy legyen egy harmadik gyerekünk, és maradjak még itthon.
Én viszont most még nem szeretnék harmadikat. Azt hiszem akkor bolondulnék meg végképp. Még kell nekem egy kis idő, hogy nyugodt szívvel és ugyanolyan szeretettel tudjam várni, mint a fiúkat.
Meg aztán évtizedeket sem szeretnék kihagyni a munkából. De akkor is megszakadna a szívem, ha Milán a kis huncutságait a bölcsinénikkel osztaná meg, nem velem. Annyira tanácstalan vagyok, mert mind a két verzó nagyon jó lenne, és mindkettőt szeretném egyszerre. De valamelyikről le kell mondanom, vagy a munkáról, vagy az itthonlétről.
Jajjjjj, nem tudom!!!! Döntenem kell, döntenem kell!
Van még néhány napunk, hogy jól kitaláljuk, hogy legyen.
(A bejegyzést már napok óta írom, legyen ez mentség az összeszedetlenségre, és a csapongásra, ami egyébként hűen tükrözi a fejemben lévő kuszaságot.)
És Feri még mindig azt mondja, hogy legyen egy harmadik, ő más megoldást el sem tud képzelni. Nem nagy segítség, no!

Cipők

Ha tudnék 15 centis sarkú cipőcsodákban nemhogy járni, de lábon maradni, akkor gyönyörűszép cipőket és csizmákat vásárolhatnék nem is annyira drágán (persze jó drágán is lehetne, csak azt nem tudnék) itt Milánóban. De hát nem tudok... így csak gyönyörködöm bennük:)

Mostani kedvencek

Fura

Visszanéztem a2009-es milánói fényképeket ITTés ITT . Matyi OLLYYYAAANNNN kicsike volt még akkor:)))) Milán pedig még pocakon belül lubickolt....
Hát, kíváncsi leszek, hogy a mostani utunkról majd milyen élményekkel térünk haza. De bizota szuper lesz, nem lehet más:)

Éjjeli események

Nem tartom én magamat sem nem olyan öregnek, sem olyan kekeckedőnek, sem nem olyan begyöpösödöttnek hogy egy kis éjszakai mulatozás, zajongás miatt én kinyissam a számat. Eddig kétszer volt szerencsénk találkozni az éjjeli őrjárattal, egyszer 2007-ben a Balatonnál. amikor a mellettünk lévő faház teraszán egy horvát fúvószenekar folytatta a falusi ünnepségen megkezdett előadásukat éjjel 2-kor. (erre az estére teszem Máté pocakbeli befordulását menetirányba) Aztán 2008 tavaszán a szomszédhoz kellett kihívni a rendőröket, mert bolond módjára verte a falat, és ordított, amit hosszú távon már nem tűrhettünk.
Az én premierem tegnap este volt, amikor is Anya felső szomszédja éjjel 2-kor gondolta azt, hogy délután 4 van, és bömbölő tücctücc zene mellett minősíthetetlenül ordibált. Hogy kivel, és miért azt nem tudom, de a legkevésbé sem érdekel, de elvileg egyedül lakik, és mellesleg a tesómmal egyidős. Úgy látszik ennyi év is elég ahhoz, hogy valakinek végképp elmenjen az esze, vagy meg se jöjjön.
Szóval tűrtem-tűrtem egészen addig, amíg a napok óta először relatív jólalvó Milán el nem kezdett néhány csapkodás és ordítás után nyugtalankodni, majd fel is ébredt. No ekkor kerestem ki az ózdi rendőrkapitányság telefonszámát a telefonkönyvből, és tárcsáztam is nyomban, ahol egy kedvesen álmos hang megnyugtatott, hogy utánanéznek mit tehetnek. 5 percen belül már hallottam is hogy kint vannak, és a zene el is halkult, majd volt még néhány "rohadjatokmeg" és társai, gondolom a miheztartás végett, de szép lassan elcsendesedett felettünk minden, és hajnal 4.15-re Milánkát is sikerült visszaaltatnom. Juhé!
Hát így történt. Akár kipihenten is ébredhettem volna.... ehelyett....no mindegy.
Csak azt nem szeretem, hogy ilyen dolgokba kényszerülök bele. Mert nem szeretem én ezt. Csak hát így 30-on túl meg már azt sem szeretem, ha az együttélés legalapvetőbb szabályait sem képesek egyesek betartani, és még nekik áll feljebb, és még nekem kéne velük szemben toleránsnak lenni, meg segíteni nekik beilleszkedni meg felzárkózni, meg ki tudja még mit. Közben meg nemdolgozó ingyenélők, és azt hiszik hogy nekik mindent lehet.

Repülünk!

Most már szinte biztos, mert ma reggel lefoglaltuk a repülőjegyeket. Uticél Milánó, és március 2-án indulunk. Már nagyon izgatott vagyok, több okból is. Mert már ezer éve, na jó megvan az másfél is, nem voltunk repülővel sehol. Mert már nagyon vágyom rá, hogy kiszakadjak a jólmegszokottból. Mert Matyinak szerintem nagyon fog tetszeni a repülés, meg a repülőtér, meg minden ami az utazással jár. Ellenben nem tudom, hogy Milánka hogy fogja venni az akadályokat, de szerintem nem lesz baj. Neki ez lesz az első repülőútja.
Már csak szállást kell foglalni, de ez a Feri dolga.
Már csak bőröndöt kell venni, mert a régi nagyot már szétutaztuk, a régi kicsi meg nem elég a két fiúnak.
Már csak egy-két új ruhát kéne nekem venni, hogy megnyugodjon a lelkem, mert nincs egy rongyom sem...
Már csak fodrászhoz kell elmennem, hogy szép legyek:)
Már csak haza kell utaznunk megpuszilgatni az ujdonsült unokaöcsit:)
És NAGYON remélem, hogy semmilyen betegséget nem kapunk el addig!!!!!!

Tervek

Noooo.... most hogy Máté oviban van, és úgy van oviban, hogy szeret ott lenni, így nem kell egész délelőtt azon stresszelnem, hogy vajon mi van vele, így talán most már egyenesbe tudok jönni majd írás terén is. Mondjuk, ha a felém integető vasalandókupacot nézem, akkor nem biztos, de hát fő az optimizmus:)
Eltelt a 2010, és nyomban el is kezdődött a 2011. Új év, új döntések, rövid és hosszú távúak egyaránt.
Az idén REMÉLEM, hogy jó néhány utazás is szerepel majd a listánkon, rögtön kezdünk egy majd egy Milánóval, amit egyelőre januárról februárra halasztottunk, de szerintem inkább március lesz belőle, akkor már talán jobb lesz az idő is, és Matyit sem fogja megzakkantani annyira, ha kimarad 2-3 hetet az oviból. Bár sokat voltunk 2 éve Milánóban, mégis van egy csomó minden, amit még meg szeretnék nézni, ilyen pl. a design múzeum, na meg most már jó lenne helyet kapni az Utolsó vacsorához is, de hát az nem rajtuk múlik, ugye.
Aztán azt tervezzük, hogy egy ilyen milánói ott tartózkodásunkkor megejtenénk egy római vakációt is. Fura nekem ez a Róma, most megint nagyon vágyom oda, és sorra belefutok mindenféle római dologba, vagy élménybeszámolókba, amiket jelnek veszek. Régebben mindig azt mondtam, hogy Rómába mindenképp el akarok menni, aztán ez valahogy lecsengett amikor egyre több helyet ismertünk meg Olaszországban, és miután megtapasztaltuk a nápolyi zsúfoltságot és hőséget nem annyira vágytam oda. Most újra nagyon mennék, de csak tavasszal vagy ősszel, kizárólag.
És aztán!!!!!! Az év legizgalmasabbnak tűnő hónapja a május, amit lehet, hogy egy az egyben Franciaországban töltünk majd, ha minden jól megy. Ráadásul Párizs mellett, egy köpésre tőle, szóval akár minden hétvégénket ott tölthetjük, ha úgy akarjuk. Ezt már nagyon várom! Igaz, addig jó lenne legalább turistaszinten megtanulni néhány mondatot franciául!
Aztán itt van a nagy kérdés, hogy mikor menjek vissza dolgozni.... első terv az volt, hogy idén még itthon vagyok, és jövőre kezdem újra a dolgos hétköznapokat. De ez attól is függ, hogy a 2012-re milyen kilátások vannak, mert már arra is van 1-2 uti előjegyzés, és nem is akármilyenek, de erről most még nem tudnék mit írni. Szóval még az is benne van, hogy esetleg itthon maradok a 3dik évre is Milánnal, vagy 2.5 ig.
Szóval vannak tervek, elképzelések, bizonytalanságok... és arról akkor még nem beszéltem, hogy esetleg egy harmadik gyereket is szívesen vállalnánk:)

?

Már csak az a kérdés, hogy amikor én vagyok dögrováson, és legszívesebben egész nap a nyakamba húzott takaróm alatt gubbasztanék és sajnálnám magamat, akkor nekem ki főz gyógyító húslevest?

Vázlat

Annyi minden van, amiről majd szeretnék ide írni, ha úgy hozza majd az időm... lehet, hogy a Jézuskától kérek egy plussz napot, amikor nincs gyerek, nincs háztartás, csak a restanciáim vannak meg én.
Szóval sokminden indít el bennem ilyen-olyan gondolathullámokat, vázlatpontokba szedve, hogy el ne felejtsem őket:
- pl. olvastam a magyarok olvasási ill. nemolvasási szokásairól, és a kedvenc írókról.
- aztán írni akarok az állítólagos talpraesettségemről. (na ez egy hosszabb lélegzetvételű lesz, aszt hiszem)
- aztán írni szeretnék a 2010-es évemről amolyan összegzésfélét
- terveket a 2011-re nézve
- és nincs sok NAGY vágyam-álmom, de van néhány dolog, amit jólenne az életem során megvalósítani, ezért le kéne írnom, hogy ne menjen feledőbe.

De ahogy a naptáramat lapozgatom, ezek egy része nyilván már a jövő év projekte lesz... aztán ki tudja... lehet, hogy kapok majd egy plusznapot:)

Mit is szeretnék?

Mindenki azt kérdezgeti, hogy mit szeretnék... én pedig csak töröm a fejem, és ilyesmik jutnak az eszembe, hogy jó lenne Máténak néhány melegítőalsó, stb...
Aztán az is eszembe jutott, hogy jó lenne és nagy kedvem is lenne egy utazós-kirándulós blogot írni.
Csak ahhoz többet kéne utaznom. Szóval azt hiszem én ezt szeretném:)

A húsleves

Volt néhány év az életemben amikor még nem voltak gyerekeim, de azért már gondoltam arra, hogy majd egyszer lesznek. És akkor az is eszembe jutott, hogy vajon milyen élete lesz mellettem a gyerekeimnek, merthogy még egy nyomorult húslevest sem főztem még soha, és úgy képzeltem, hogy azt csak az anyukák-nagymamák tudnak főzni.

A Kincskereső Kisködmön is mindig az eszembe jutott , hogy ott is galamblevest kapott a főhős, amikor nagyon beteg volt, és persze én is mindig azt kaptam otthon, ha beteg voltam.
Aztán lettek gyerekeim, és szerencsére nem nagyon betegesek, de azért néha be-becsusszan egy lázzal kísért megfázás, főleg Máté részéről, mint pl. most is. Ilyenkor a lázcsillapító beadása közben a második gondolatom, hogy gyorsan főzök egy húslevest. És így is teszek. Mert azóta már tudok húslevest főzni, mert azóta már én is anyuka vagyok, és ezzel beigazolódni látszik a fenti feltevésem, hogy húslevest csak anyukák tudnak főzni.
És amikor kész van, akkor kis büszkeséggel a szívemben szedem a tányérba a gőzölgő levest... és arra gondolok, hogy ha majd a fiúk is felnőnek, akkor biztos emlékezni fognak arra, hogy amikor betegek voltak, akkor mindig húslevest kaptak, hogy meggyógyuljanak, mint ahogy én is emlékszem rá. És szívesebben emlékszem a finom húslevesekre, mint a hűtőfürdőkre és a mellkasomra tekert vizestörölközőkre, mert abból is kijutott ám nekem bőven...