Ma utoljára

Ma utoljára mondhatom el, hogy ha csak papíron is, de még van munkahelyem. Holnaptól most már hivatalosan is állástalan leszek. Így 1 évvel a bejelentés után a dolog érzelmi részén már túl vagyok. Az elsőn. A második része majd akkor jön, amikor el kell majd kezdenem új állás után nézni, amire már most is fogcsikorgatva gondolok, mivel azon túl, hogy eddig 5 év 3 hónapja nem dolgoztam a szakmámban, álláskereső rutinom sem nagyon van, sőt... egyáltalán nincsen, mert amikor ide kerültem, ahol egész eddig voltam, akkor még épp hogy kicsöppentem az iskolapadból, és a fiatalos majdleszvalahogy hozzáállásom nagyban segített, hogy a nehézségeken átlendüljek. Persze szerencsém is volt, mert egy fiatalos csapatba kerestek akkor egy jól terhelhető fiatalt. Én pedig voltam olyan lelkes és lelkiismeretes hogy mindent bevállaltam, éjszakákat, hétvégéket, ünnepnapokat,  helyettesítéseket  is ha kellett. Könnyen voltam, nem volt se kutyám, se macskám. 

Azóta kicsit változott a helyzet. Már nem vagyok mindenre ráhúzható, és már nem is vágyom arra a fajta pörgésre. 

Ha értenék bármi máshoz a szakmámon kívül, akkor már biztos belevágtam volna egy vállalkozásba. De sajnos nem értek semmihez. Ez van. Marad a munka, majd egyszer valami másik helyen. Ma pedig még nyalogatom egy kicsit a sebeimet.

Lemondott

Lemondott a holland királynő.
Nekem pedig eszembe jutott, hogy akkor most készülni fog egy újabb tányér kék-fehérben az új uralkodóról, Vilmos Sándorról. Mert mindegyikről készül egy, több.
Beatrixról pl. ilyenek:

 Az esküvőre is készült egy természetesen:

Tökjó lehet

Évekkel ezelőtt, mikor még csak kettesben tengtünk-lengtünk a világban, akkor kezdték itthon játszani a CSI részeit. Az eredeti Grisomosat. Mi pedig teljesen rákattantunk, annyira, hogy ha nem tudtuk valamelyik részét megnézni mert nem voltunk otthon, akkor felvettük videókazettára, és megnéztük másnap. Szóval azon túl hogy kamaszos rajongással néztem Gil Grisom minden egyes mozdulatát, azon is morfondíroztam, hogy ez azért tök jó munka lehet, még akkor is, ha néha gusztustalan, és nem pont egy nyolcórás állás. Persze tudom, hogy a valóságban közel sem olyan sokrétű ez a meló, de ábrándozni azért lehet. Meg aztán 3 gyerekkel már nem is vágyom annyira arra, hogy helyszínelő legyek. Épp eleget vagyok ébren így is. 

Tegnap pedig véletlenül találtam egy ilyet!  Gyilkosság a vacsorán 
Ezt imádnám!
Ez kicsit olyan MissMarple-s, szerintem, de azt ugyanúgy szeretjük:)
Mondtam is Ferinek, hogy vigyen el egyszer egy ilyenre. Azt mondta jó.
Már csak fejben kell tartanom, hogy a legközelebbi ünnepemre ne felejtsem el bedobni.

Idei tervek

Most, hogy már javában tapossuk a januárt, bennem is körvonalazódott egyfajta mit lenne jó az idén megcsinálni tervezet.
Nos, hogy el ne felejtsem, ide írom.
- rendszeresen tornázni, legalább heti egyszer szervezett körülmények között, azaz eljárni valahová, többi napokon itthon tolni, mondjuk valamelyik rubintrékát.
- leporolni a jogsimat. És ezen nem a tavasszal esedékes meghosszabítást értem, hanem hogy ténylegesen vezessek. Nagyban megkönnyítené az életemet, ha nem csak a garázsban nézegetném az autót nap mint nap. Akár néhány gyakorlóóra vétele is szóba jöhet.
- ráállni az angolra újra, és kicsit visszahozni az elfeledetteket. Jó lenne ezt is valami angolóra keretében, de ez szerintem csak álom marad. Mindenesetre több angol nyelvű könyvet tervezek olvasni, és jó lenne eredetiben nézni azt a kevés műsort amit nézek. De mindenképpen jó lenne legalább napi fél órát erre szánnom. (mondjuk ősztől, amikor már Milán is ovis lesz)

Az idei év mainstream-je kétségkívül Milán ovira felkészítése. Vagyis:
- pelusról leszokás
- cumi nélkül alvás legalább délben

Egyéb óhaj-sóhaj:
- talán összejön egy csehországi kirucc a közelebbi jövőben. Nem bánnám :) De ez az amire semmi ráhatásunk nincsen, ha lesz, lesz, ha nem, akkor búsulunk.
- nyáron szívesen csobbannék a tengerben.
- ősszel jöhetne egy kis hazai wellness
- jó lenne egy új autó. Ez folyton téma egyébként, egyelőre kitalálás szinten van a dolog, hogy milyen is lenne jó nekünk, ami mondjuk nem kerül bele egy fél vagyonba.

Ezen kívül pedig már nem is kérek egyebet, csak hogy legyünk mindannyian egészségesek.

Nem olyan sok ez, ugye?

Beteg

Egy dolog van, ami rosszabb annál, hogy beteg a gyereked, az ha te magad vagy beteg.
A gyerekek szerencsére jól vannak, már Máté is ment oviba.

Én viszont felváltva könyörgök azért hogy gyógyuljak meg, vagy lőjenek főbe, mert ez így nagyon gáz. Szombaton már éreztem, hogy nagyon fáj a torkom. Ha tudtam volna éjjel aludni egy hosszabbat, akkor szerintem nem is lett volna nagyobb baj, de nem tudtam. Nem tudom mi volt a levegőben, de minden fiú csak kínlódott, és Marci is csaknem óránként ébredt. Ez aztán betett. Vasárnap már úgy vittem Mátét egy ovistársa szülinapjára, hogy éreztem, hogy nem oké. A buli végére alig bírtam a kocsiig eltámolyogni, és rázott a hideg. A hidegrázás aztán többször is visszatért még a nap folyamán, így késő délután lázmérésre adtam a fejem, és fincsi 38.5-t mértem. Bevettem egy lázcsillapítót, amitől jobban lettem egészen addig, amíg megint fel nem szökött  a lázam. De nem akarom agyongyógyszerezni magam, mert szoptatás mellett azért nem annyira jó. (tuti tippeket elfogadok)  Azóta sem vagyok igazából jobban, borzasztó rossz a közérzetem, pedig ma mindenképpen meg kell sütnöm Máté elhalasztott tortáját.

ááááá..... szerdától van Feri szabadságon. Remélem addig életben maradok.

Így jártam a kabátommal

Van egy kabátom. Amolyan szép fajta, nem tipikusan babakocsitologatáshoz találták ki, de amikor még vettem, akkor még nem tologattam babakocsit. Igen, nem most volt. Máté születése előtti télen vettem, már akkor is igendrágán, hasított borjúbőr, és jó meleg. Azon a télen talán ha 2-3-szor volt rajtam, mert nem volt annyira hideg, hogy kellett volna. Aztán a következő teleken rendszerint akkor kellett volna, amikor épp nem jött rám. Tavaly már jó lett volna, és szépen be is csomagoltam, hogy elviszem kitisztíttatni, de mindig elfelejtődött, mígnem beköszöntött a tavasz, és a kabát ott maradt koszosan, és szépen visszatettem a helyére. Most viszont megint elővettem, megint bezacskóztam, és ugyan már idén is elfelejtettem kétszer is magammal vinni, amikor megyünk hétvégén vásárolni, de harmadjára most eszembe jutott, és vasárnap elküldtem Ferivel.

És most jön igazából a lényeg.... hogy kemény 7ezer forintért tisztítják ki!!!! Éééééssss, ha veszít a színéből, mert az ilyen kabátok akár veszíthetnek is a nő szerint, akkor a színezésért még pluszba fizetni kell, és akkor 9100 forintot fogok kiadni újra a kabátért. Egy jó leárazáson ennyiért már egy új kabátot is vehetnék!

Kitaláltam

.... hogy a következő szülinapomra én is egy ilyen köszöntést szeretnék:

Kicsit több mint egy hónap van még addig.... ez elég idő arra, hogy Bono-t ideszervezze nekem valaki. Szerintem :)

Biztonságos

Nálunk alapszabály, hogy ha beülünk az autóba, akkor bekötjük magunkat. Nem is szabály ez, hiszen egyáltalán nem kell erre figyelnünk, automatikusan jön a mozdulat, mihelyst beültünk a kocsiba, és bezáródtak az ajtók. Természetesen a gyerekek is mindig biztonsági ülésben utaznak, még akkor is ha nem a mi autónkkal vagyunk, hanem mondjuk céges autóval, és még akkor is, ha ottmaradunk a nagyszülőknél. Ilyenkor sem sajnáljuk a fáradságot, hogy kikössük a miautónkból és átkössük a másikba. Persze néha-néha előfordul, hogy nem ülésben utaztak, amikor pl. taxival megyünk valahová, de ilyenkor is  mindig bekötöm őket a hátsó ülésen a biztonsági övvel.

Azt hittem, hogy ez mindenhol, minden családban így van, mert nálunk ez tényleg annyira alap.
De nincs ám így mindenhol.
Jónéhány hónapja is megvan már, amikor Máté ovis barátjának az anyukája mesélte, hogy képzeljem el, hogy K. (másik ovistárs) szülei nem kötik be magukat az autóban. Teljesen odavolt ettől, érthető módon, és még cikis is volt kicsit, mert az ő fia meg folyton azt kérdezgette a hátsó ülésről, hogy miért nincsenek bekötve, meg mi csipog.
Ezt az esetet azóta már többször is kiveséztük A-val, mert egyszerűen nem tudunk rajta túllépni, hogy hogy lehet az, hogy az ember nem köti be magát. Pláne, hogy családos emberekről beszélünk, akik egyébként teljesen normálisnak és korrektnek tűnnek.
Aztán történt a múlt héten, hogy nagyon el voltunk csúszva amikor mentünk az úszodába, mert Máté valahogy elszöttyögte az uzsonnát. Nagyon kellett volna rohannunk, hogy időben odaérjünk, én ugye 3 gyerekkel voltam, mint mindig, amikor mondta K. anyukája, hogy a férje elvisz minket, mert ő is jön, és két autóval vannak, elférünk. Rábólintottam, mert tényleg nagyon el voltunk késve.
És tényleg... a pasi nem kötötte be magát. ÉS még én éreztem furán magamat, hogy szépen módszeresen minden gyereket és magamat bekötök.
Aztán tegnap K. az apukájával volt úszni, és felajánlotta, hogy hazahoz. Én először el akartam utasítani, de aztán Máté olyan lelkes volt, hogy menjünk K-ékkal haza, hogy végül rábólintottam, de előtte rákérdeztem, hogy biztos elférünk-e, mert 3 gyerekkel vagyok. (a változatosság kedvéért)
Persze, persze. - mondta
Így hát mentünk. Mátéék kicsit előreszaladtak, mi hátrébb kullogtunk Milánnal meg a babakocsival, és mire odaértünk az autóhoz addigra K. már bent ült az első ülésen. Mondtam az apukának, hogy kössük Marcit előre, mert az egyszerűbb, mint K. ülését átkötni csak miattunk.
De kiderült, hogy K. nem ülésben ült az autóban, hanem csak úgy anélkül. Azaz, már odafelé sem volt neki ülése, nem hoztak.
Erre aztán még egy lapáttal rátett, hogy nemhogy nem ült ülésben, de még csak be sem volt kötve az első ülésen!!!!! Egy 5 éves gyerek. És persze egész úton, (kábé 10 perc amúgy kocsival), hol hátrafelé forgolódott, hol a műszerfalon csüngött. Engem a hideg rázott az egésztől, de az apját nem foglalkoztatta, mert egyszer sem szólt rá, hogy üljön rendesen.
Máté persze ezerszer kérdezte meg hazáig, hogy K. miért ül elől, és hogy miért nincs bekötve, és egyébként is mi ez a csipogás. ( csipogott a kocsi, mert nem volt a biztonsági öv bekötve. ). Én meg alig tudtam elterelni a témát. Nagyon kínos volt.
Itthon aztán jól átbeszéltük, hogy ezt nem szabad, mert megbüntet a rendőrbácsi, satöbbi, satöbbi, de tuti nem ez volt az első körünk ebben a témában. Pláne, hogy azóta ezen kattogok én magam is, hogy hogy lehet ilyet csinálni?????
Az viszont már tutibiztos, hogy soha többet nem ülök be melléjük! Még akkor sem, ha tényleg nagy segítség volt, hogy hazahozott bennünket, de azt hiszem nem lennék elég hiteles Máté előtt ha még egyszer így utaznánk.

A derékfájásról

 Még Cuckanénitől kaptam néhány napja. Most csak idemásolom, hogy ne vesszen el. Hogy időnként visszaolvashassam, ha akarom.

A csigolyák közötti porckorongra gyakorolt nyomás – különösen az ágyéki csigolya környékén – a korongokat oldalirányba préseli, így ezek nyomják az idegeket, s ez különböző fájdalmakat okozhat, például isiászt, lumbágót stb. E tünet problematikája a túlterheléssel kapcsolatos. Aki túl sok terhet hord a hátán anélkül, hogy ezt tudatosan realizálná, az a nyomást a test szintjén, a porckorong fájdalmában fogja megtapasztalni. A beteg nyugalomra kényszerül, ugyanis minden mozgás, minden aktivitás fájdalommal jár. Sokan megpróbálják fájdalomcsillapítókkal elnyomni a testnek ezt a színvonalas önszabályozását csak azért, hogy megszokott aktivitásukat akadálytalanul folytathassák. Helyesebb lenne, ha a beteg személy kihasználná az alkalmat, és nyugodtan utánagondolna, miért is vett magára ilyen sokat, miért nyomja ekkora teher. A túlvállalásnak mindig az a célja, hogy kifelé nagyszerűnek, rátermettnek látsszunk, s így kisebbségi érzésünket tettekkel kompenzáljuk.
A nagy teljesítmények mögött mindig bizonytalanság és kisebbségi érzés áll. Aki egyszer magára talált, nem teljesít többé, hanem van. A világtörténelem nagy (és kis) tettei és teljesítményei mögött mindig olyan emberek állnak, akiket belső jelentéktelenségérzésük hajt a külső teljesítményekre. Tetteiken keresztül bizonyítani akarnak valamit a világnak, holott valójában senki sem kéri s nem várja tőlük e bizonyítékokat – önmagukon kívül. Önmaguknak akarnak bizonyítani, csak az a kérdés,
hogy: mit? Aki túl sokat teljesít, minél előbb kérdezze meg önmagától, hogy miért teszi ezt, így nem éri majd akkora
csalódás. Ha őszinte magához, meg fogja találni a választ: azért, hogy elismerjék, azért, hogy szeressék. Bár a teljesítményt kizárólag a szeretet keresése motiválja, kielégülést nem nyújthat, mert a tulajdonképpeni cél ezen az úton nem érhető el. A szeretet céltalan, és nem lehet megszolgálni. Az, hogy „Szeretlek, mert adsz nekem tízezer márkát”, vagy „Szeretlek, mert te vagy a legjobb focista” – abszurd kijelentések. A szeretet titka éppen a feltételnélküliség. Ezért is mondjuk, hogy az anyai szeretet a szeretet mintapéldája. Objektíve a csecsemő csak terhet és kényelmetlenséget jelent az anya számára. Az anya mégsem ezt érzékeli, mert szereti a kisbabáját. Hogy miért? Erre nincsen válasz. Ha lenne, nem beszélnénk szeretetről. Tudatosan vagy
tudattalanul mindenki vágyakozik ez után a feltétel nélküli, tiszta szeretet után, amely csak a személyre vonatkozik, és minden külsőségtől, minden teljesítménytől független. A kisebbségi érzés azt jelenti, nem tudjuk elképzelni, hogy személyünk – úgy,
ahogy van – szeretetre méltó. Erre fel elkezdünk dolgozni azon, hogy szeretetre méltóak legyünk, s egyre ügyesebbek, alkalmasabbak, gazdagabbak, híresebbek stb. leszünk. Magunkra aggatjuk a külvilág limlomjait csak azért, hogy szeressenek – s ha
aztán szeretnek, felmerül bennünk a kétség, vajon nem teljesítményünk, hírnevünk,
gazdagságunk miatt szeretnek-e. A valódi szeretethez vezető utat közben már eltorlaszoltuk
magunkban. A teljesítmény elismerése nem elégíti ki azt a vágyat, amely az
embert a teljesítményre késztette. Ezért is hasznos, ha idejében szembesülünk saját
kisebbségi érzésünkkel, jelentéktelenségünkkel – aki ezt nem hajlandó belátni, s további
feladatokat vállal magára, testileg valóban kisebb lesz. Miután a porckorongok
összenyomódnak, tényleg összemegy, tartása a fájdalomtól görnyedt, púpos lesz. A
test mindig az igazságot fejezi ki.
A porckorong feladata, hogy a mozgékonyságot, az elaszticitást biztosítsa. Ha a
porckorong az egymásba ékelődő csigolyák közé beszorul, illetve becsípődik, tartásunk
merev, elmozdíthatatlan lesz, gyakran különös pozitúrába merevedik. Ugyanez
az összefüggés pszichikai területen is. Ha valaki , merev”, hiányzik belőle a nyíltság,
a mozgékonyság – bensője mozdulatlan, rögzült valamilyen sajátos belső tartáshoz.
A becsípődött porckorongot úgy gyógykezelik, hogy egy hirtelen lökéssel vagy húzással
megpróbálják megváltoztatni a csigolyák helyzetét, s így lehetővé tenni számukra,
hogy újra fölvegyék a természetes kapcsolatot egymással („solve et coagula”).
A bemerevedett lelket is ugyanazzal a módszerrel lehet kiigazítani, helyrebillenteni,
amivel a csigolyákat vagy az ízületeket: hirtelen erős lökéssel elmozdítjuk jelenlegi
pozíciójából, s ezzel lehetőséget biztosítunk számára, hogy újra orientálódjék, magára
találjon. Ettől a lelki lökéstől az elmerevedett lelkűek ugyanannyira félnek, mint
a merev gerincűek a gerinckezeléstől. Egy jól hallható roppanás mindkét esetben sikerrel
biztat.

 Kosztolányi Dezső  : Az ismeretlen, végtelen temetőben

Az ismeretlen temetőben
én, ismeretlen, kósza lélek,
keresztek közt, gyászdalt dalolva
virágosan megyek az éjnek,
s sírok: ki tudja, miért, miért nem?
Megsápadtam, míg ideértem.

Zörömbölök fekete lámpán,
följajgatom a síri alvót,
véres pipacs zizeg nyomomba,
és szertartásosan lehajlok
az ismeretlen sírhalomra,
mint hogyha anyám sírja volna.

Valami űz, valami kerget,
hogy legyek a múlt folytatója,
egy ismeretlen, bús halottat
keresek már egy élet óta.
Kezem elszáradt koszorút fon
s az alvó gyertyát lángra gyújtom...      

Még jó...

...hogy viszonylag időben eljöttem a freeblogról, mert napok óta hol tudom, hol nem tudom (és inkább nem tudom) olvasni a még freeblogon maradtakat. Nyilván nem egyszerű egy ilyen rendszert biztonsággal üzemeltetni, és amikor tavaly ilyentájban volt az a hírhedt malőr, hogy 2 havi iromány repült bele az éterbe nyom nélkül, akkor az első felindultságom után még megbocsátottam és maradtam. Azt hittem/gondoltam, hogy az a lecke éppen elég tanulságos volt akkor, hogy többet ne forduljon elő semmilyen gebasz. De aztán már semmi sem volt a régi. Hol ez nem működött, hol az, hol belépni sem tudtam, és folyton csak azt olvastam, hogy bocsi, karbantartunk, és türelem, de aztán mégsem változott semmi. Májusban aztán megelégeltem, hogy akkor amikor tudnék írni mégsem tudok, mert nem enged be a rendszer, így fájó búcsút vettem a freeblogtól. Azóta már jól belaktam az új blogspotomat, igaz, sablont testreszabni még mindig nem volt se időm, se erőm.  Az otthagyott kommentjeimért sem fáj már annyira szívem. 

És milyen jó, hogy még időben búcsút intettem, mert most megint nem jó már nem is tudom mióta.

Már csak azt nem értem, hogy hogy lehet az, hogy már 1 éve nem tudják a hibákat kiküszöbölni, és megoldani. Hogy hagyhatják, hogy szépen lassan tényleg mindenki elvándoroljon onnan, olyanok is, akik tényleg már soksok éve ott vezetik a naplójukat. 

Szóval nem nagyon értem.  De nem is olyan fontos már hogy megértsem. Csak úgy eszembe jutott.

Találkozások

Pénteken együtt manótornáztunk Qka MC-vel  (Animal Cannibals)és kisfiával ott, ahová  már jó 1 éve járunk Milánnal. Eddig még sosem futottunk össze, bár a kisfiú mintha ismerős lett volna, nyilván az anyuka szokta hozni, és Orsi néni is régi ismerősként köszöntötte, szóval nyilván így van. Fura volt, mert basballsapka nélkül csak másodjára akadt meg rajta a szemem, ahogy pont szemben ülve velünk csipcsipcsókázott a fiával. Biztosan azért mert kicsit őszül és van rajta némi plussz kiló az emlékeimben élő képhez képest. Aztán meg az volt fura, hogy 10-15 éve még a Takarítónőre csápoltam valami városi bulin, most pedig egy egészen más jellegű társaságban futunk össze.

Ma pedig minket ismertek fel a Ligetben. Vagyis a fiúkat. Olvassák a blogomat. Hirtelen nem is nagyon tudtam lereagálni ezt az új szitut. Még bemutatkozni is elfelejtettem, csak hebegtem meg habogtam, hogy tényleg??? és egy értelmes szó nem hagyta el a számat. 

Megint tévé

Vicces, hogy annak ellenére, hogy nem vagyunk nagy tévénézők már a második tévés bejegyzésem jön gyors egymásutánban. 

Annak ellenére, hogy ma nagyon menő nem tévézni, mi azért szoktunk, ha úgy adódik. Nem túl sűrűn, de a híradót azért próbáljuk legalább félfüllel hallgatni, és van egy-két sorozat is, amit este szívesen nézünk, amikor már nagyjából elcsendesedett a lakás. ( értsd. a 3-ból már csak 1 kínlódik valamilyen okból). És néha még az is előfordul, hogy tévéújságunk is van, mert eszünkbe jut, hogy vegyünk. Aztán olyan is van, hogy veszünk, de ki se nyitjuk egész héten. 

Ezen a héten is volt újságunk, és ha már a kezembe akadt, akkor végigszaladtam rajta, és mit látok.... ???? 

A tv2-n  éjjel 3-kor  és hajnal 6-kor megismétlik a Babavilág című műsort. :)

Tulajdonképpen nem rossz gondolat, mert a célközönség ezekben az órákban úgyis jó eséllyel  ébren van. 

De azért ez milyen nagy fricska már:)

Sorozatfüggő

Új kedvencünk. Tök véletlenül akadtunk rá egyik este, amikor csak úgy kapcsolgattunk a tévén oda-vissza, mert ahhoz még korán volt, hogy aludni menjünk, de ahhoz már késő, hogy belekezdjünk egy dvd filmbe.
Nagyon jó.
És a zenéje is.

Észrevétel

Rájöttem, hogy azért nem szeretem a strandos képeket, mert mindegyiken van legalább 1 idegen fenék. Áááááááá!!!!!!

57 lenne

Éppen ma lenne ennyi idős az apukám. Még így is fájdalmasan fiatal lenne. De már 12 éve nem ünnepeljük a születésnapját. Legalábbis együtt nem. 

Sokszor gondolok arra, hogy milyen lenne ha nem így alakultak volna a dolgok, hanem egészen másképp. Lehetne 3 gyönyörűszép fiúunokája. Hamarosan 4. És ki tudja, hol lenne a vége.

Imádná őket. Tudom. 

Minden olyan lehetne mint amilyen régen velünk is volt. Amikor még minden rendben volt. Rengeteget játszottunk. Kint is bent is. 

Vannak dolgok, amikről mindig Ő jut az eszembe. Pl. a Bud Spencer filmekről. A kedvencei voltak, és százszor láttuk szerintem az összeset. Azóta sem néztem meg egyet sem. 

Vagy a Forma 1-ről, a másik nagy kedvenc. Ha nem így lenne, ahogy van, már biztos hogy kivittem volna a Hungaroringre. 

De sajnos így van. 

Sokáig haragudtam. Sokáig nem beszéltem róla. Most sem szeretek, és hacsak lehet kerülöm a témát. Nem mindig lehet... főleg a fiúk miatt nem, akik kérdeznek, kíváncsiak, és mindent tudni akarnak. Én pedig ahogy tudok, az ő szintjükön válaszolok. 

 De ha rá gondolok, akkor próbálok inkább a régmúltra koncentrálni, és nem az utolsó éveinkre. Nem mindig sikerül. Mert azokat az éveket szerintem sosem fogom tudni megbocsátani neki. Pedig nagyon akarom.

Tolsztoj a munkáról

".... Másodszor pedig nem a jutalom az érdekes, hanem a munka. Azt szeretném, ha ezt megértenéd. Ha azért dolgozol, tanulsz, hogy jutalmat kapj, a munka nehéznek látszik majd; de ha azért fáradsz, mert szereted a munkát, megtalálod benne a jutalmadat."

(L. Tolsztoj:  Anna Karenina)

Esetek

Már néhány hetes a történet, és nem is velem történt (szerencsére), hanem Máté fociedzőjével, Tamásbácsival.

Mégpedig az, hogy egy szimpla késő délután a fővárosi csúcs kellős közepén, amikor egyik munkájából a másikba igyekezett bkv-val, akkor a zebrán hozzáért egy ismeretlen barnább bőrű fazon karjához. Nem tűnt neki ez olyan nagyon vészesnek, nem is tulajdonított neki nagy jelentőséget, hiszen a tömegben elkerülhetetlen, hogy az ember néha odacsapódik egy másikhoz, vagy esetleg a lábára lépnek, vagy hasonló, de hát aki utazott már este 6-7 körül Budapesten bkv-n, az tudja milyen a helyzet ilyentájt. Szóval Tamásbácsi nem érezte ezt olyan egetrengető nagy dolognak, és sietett tovább az éppen közeledő villamos felé. Barnább bőrű barátunk ellenben igencsak sérelmezte ezt a véletlen testi kontakust és észrevétlen nyomába eredt a mi Tamásbácsinknak, és egy óvatlan pillanatban úgy állkapcson vágta féloldalról majd eltűnt mint Petőfi a ködben, hogy Tamásbácsi gyakorlatilag köpni-nyelni sem tudott, egyrészt azért mert ott helyben padlót ill. aszfaltot fogott és ömlött a szájából a vér, másrészt mert valóban nem számított ekkora megtorlásra. Persze az esetet senki sem látta, de még csak azt sem, hogy szegény T.bácsi a földön fekve vérző szájjal saját maga hív mentőt saját magához, mert érezte ám, hogy valami itt baromira nem stimmel. Nem is stimmelt, mert bevitték a balesetire, ahol sebtiben meg is műtötték a törött állkapcsát, amit még azóta sem tud rendesen használni, és csak pépeset ehet. 

Hab a tortán, hogy a kórházi szobatársa egy olyan férfi volt, aki ugyanazon a napon, és csaknem ugyanabban az időintervallumban rá mert dudálni a Kőbányai út-Hungária körútnál egy szintén barnább bőrűre, aki volt olyan bátor, hogy a 2x 3-4 sávon nem a zebrán ment át. Több se kellett, néhány lámpával arrébb a Népligetnél már le is szorították az útról egy fekete autóval, és úgy megverték, hogy az orvosok a szeme világáért küzdöttek órákig. 

És ezt csak azért írom le, hogy el ne felejtsem néhány év múlva, amikor mondjuk már az én gyerekeim is egyedül fognak közlekedni a városban edzésre, suliba, buliba, ideoda.

Késés

Feri Milánóban volt 3 napot. Tegnap jött haza. Vagyis inkább ma. Mert hajnali 3 óra volt, amikor hazaért. A gépe 3 órát késett.
Én persze nem tudtam aludni addig, amíg haza nem ért. Akkor amikor nincs itthon, és egyedül vagyok, akkor tudok aludni, de akkor amikor tudom, hogy úton van, és valamikor haza kell érnie, akkor egyszerűen nem megy.
Úgyhogy nagyon-nagyon fáradt voltam a délelőtt, szinte már hányingerem volt a fáradtságtól.
Na mindegy.
elvileg most egy darabig nem kell mennie sehová.